Teadélutánok a Doktori Programunkban III.

November 21-én Romsics Ignác Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel című monográfiáját elemeztük.

A történetírás történetét minden valamire való historikusnak ismernie kell(ene), hiszen mindannyian a megismerés végtelen folyamatának vagyunk egy-egy parányi eleme. Munkánk értéke pedig nem a recenzensek véleményétől, a könyvbemutatókon elhangzottaktól, hanem egyedül annak tartalmától függ.

A historiográfiát nálunk (is) kevesen művelik. Mert míg messze több, sokoldalúbb és sokrétűbb előtanulmányt igényel, mint amivel egy-egy résztéma megírása révén sikert lehet aratni, addig az ilyen áttekintéseknek igazából csekély a becsületük.

Lemérhető ez Romsics Ignác magisztrális munkájának fogadtatásán is. Ő köztudottan a 20. századi politika- és eszmetörténetünk nagy elismertségre jutott művelője, aki e mellett foglalkozik bő évtizede historiográfiával. És ott is főleg az elmúlt két évszázad termésével.

Tekintélyes terjedelműre duzzadt monográfiájának megírására Romsics Ignácot – amint az művében maga is megvallja – leginkább a széles körben tapasztalható tájékozatlanság sarkallta. Mindebből következően számára a mennél sokoldalúbb, informatívabb ismeretközlés volt az alapkövetelmény. Annak pedig hatalmas tudása, biztos rendszerező képessége, minden homályt elűző értekező prózája kamatoztatásával maradéktalanul eleget tesz.

Leír. Úgy, hogy mindig a lényeget látja, s számtalanszor – nagyon helyesen – nem ő, hanem a bemutatott előd beszél. Nála nincs semmiféle belterjesség. Mélyen tisztában van azzal, hogy a társadalom történeti tudatának formálásában messze nem a historikusé a prímszerep. A mű társadalmi hatása és szaktudományos értéke között számos esetben szakadék tátong. Ezért van az – nagyon helyesen –, hogy mondjuk a Hóman Bálint és Szekfű Gyula alkotta Magyar Történet bemutatásához hasonló terjedelemben ismerheti meg az olvasó a nyilassá vált Málnási Ödön Őszinte történetét vagy a kommunista Mód Aladár számtalan kiadást megélt, egyre nagyobb példányszámban öntött Négyszáz évét.

Romsics Ignác természetesen nem riad meg attól, hogy leírásait éles formulázott értékközléssel tegye meg. Az olvasó – például –, megtudja, hogy a két háború közötti magyar történetírásnak Domanovszky Sándor, Hóman Bálint és Szekfű Gyula volt az élén, s mögöttük a második vonalban helyezkedik el a „közvetlen német hátterű” Eckhart Ferenc. Aztán aki veszi a fáradságot, hogy mindent tüzetesen elolvasson, ami ebben a munkában Eckhartról szétszórtan megtalálható, az akár innen is okadatolva láthatja Romsics Ignác azon megállapítását, hogy a mi történetírásunk – természetesen nem az ötvenes években – nemzetközi mércével mérve is jól teljesített. (És vélhetőleg ma is teljesít.)

Szóval nem csupán tudást, erőt is ad a szerző azoknak, akik engedik magukat az ő Cliója bűvöletébe jutni.

 Pritz Pál