Jelenleg a(z) Teadélutánok kategóriát böngészi.

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXVII.

A június 9-i, évadzáró teadélutánunkon Kosáry Domokos életútját vizsgáltuk. Róla sorozatunkban már második alkalommal esett szó. A XIV. délután megállapításaihoz is visszanyúlva szőttük tovább életútja fonalát.

Akkor született, amikor mestere, Szekfű Gyula éppen egy életre megégeti magát A száműzött Rákóczi című munkájával. Bő húsz esztendő múltán Kosáry Görgey Artúrról írott értekezésével szintén a romantikusan hamis történelemszemlélettel fordult keményen szembe.

Pályája sokáig töretlenül ível felfelé. Franciaországi és angliai ösztöndíjak révén pallérozza tudását. Megismerkedhetett az Annales-iskola kiváló tanáraival. Vérévé vált az összehasonlító történelemszemlélet. A történetírást integratív társadalomtudományként kezeli, nála is természetes a földrajzi tényezők történelmi szerepének mérlegelése.

28 esztendősen már a Teleki Pál Tudományos Intézet igazgatóhelyettese. Az 1945 utáni Magyarországon is van helye, ám az 1949-től monopolhelyzetbe kerülő, nacionalista klisékkel is operáló vulgármarxizmus exponensei derékba törik pályáját. Míg Mályusz Elemér már 1954-ben kap állást az MTA Történettudományi Intézetébe, ő oda csak 1968-ban kerülhetett be. A nehéz évtizedekben is megőrzi szellemi-lelki kiegyensúlyozottságát. Bibliográfiai gyűjtésével maradandót teremtett. Börtönéveiben is alkot. A csak 1997-ben napvilágot látott olvasónaplója (A chilloni fogoly) ma is lenyűgözi az értő olvasót.

Amikor 1969-ben a készülő, tízkötetesre tervezett marxista történettudományi szintézis 19-20. századi köteteinek koncepcióvitáját rendezték meg, bátran élt a lehetőséggel, hogy a szekfűi életmű maradandó értékei mellett érveljen. Bár a XVIII. századi művelődési viszonyainkról szóló nagydoktori értekezésének megvédését sokáig sikerrel gáncsolták, azt 1977-ben végül megvédhette, s mindinkább  megkapja a szakmában az őt megillető helyet. 1982-től az MTA tagja. 1990-ben pedig e testület tagjaiban van annyi judícium, hogy tudják: ha azt akarják, hogy a rendszerváltás viharai ne tegyenek súlyos károkat az intézményben, akkor őt kell elnöknek megválasztani. És ő ezt a történelmi feladatot teljesíti. Nem enged tagrevíziót, csapatmunka élén megvédi a sokat támadott akadémiai kutatóhálózatot, s ha formálisan csak címként, ám funkciójában megmarad a nagydoktori is.

A jelenhez való közelség miatt is a részleteiben is pontos Kosáry-kép még nem rajzolódott meg. Ám az világos, hogy rendszereken átívelő pályáján szakmáját mindvégig magas fokon művelte. Szépen, szabatosan írt, ezért műveit széles olvasóközönség élvezheti. Tisztában volt a történetírás társadalmi feladatával. Hasznos lenne, ha ezt a ma (egyébként hangadó) történészei sem tévesztenék szem elől.

Marchut Réka

Közzétéve: 2016. június 20.

3 hozzászólás

Teadélutánok Doktori Programunkban XXVI.

A 2016. május 19-i teadélutánon Mályusz Elemérről, a történeti közgondolkodásban Szekfű Gyula konok ellenlábasaként számon tartott historikusról beszélgettünk.

A nagykaliberű és komplett középkorász, egyben forrásfeltáró-tézisíró újkorász életművéből legkevésbé a kemény tudósi leckét jelentő szakeredményeket vettük szemügyre. Annál inkább övezte figyelem a társadalomtörténeti reformmódszertant, és benne a történelmi háttér által motivált küldetéses többletet, politikumot.

A Nagy Háborút követő egyensúlytalan békerendszer térségi viszonyaira tekintve Mályusz hamar üdvözölte a népiségtörténeti szakirány németországi felismerését, ám ennek imperializmust kiszolgáló túlzásait eltökélten kiküszöbölni igyekezett a magyar átültetésben. Az olykor egészen „hajnali” és plebejus színezetű modus mindamellett Mályusznál klebelsbergi áthallásokkal bírt: a sajátszerű etnográfiai-kultúrtörténeti program a nemzet tagjait és az állam revíziós alkuerejét erősítő szellemi orvosszert kínált a „Trianon-betegség” ellen. Ehhez egy nemzetproblémák iránt is – önindításúan – elhivatott tudomány eszménye társult, melynek szólnunk kellett szakmai korlátairól, miközben sikerült felvillantani a mályuszi helytörténeti kutatások néhány példamutató gyakorlati konzekvenciáját.

Hajlottunk rá, hogy – megtámogatva a Soós István által a Századokban tavaly közölt időskori kézirat vallomásaival – a Mályusz és Szekfű közti mind élesebb és beásottabb hadállású elvi-szemléleti szembenállások mögött a hasonló mondanivalót is hangsúlyozzuk, de elfogadhatónak tetszett azon intés, hogy emberileg egy feltörhetetlenül megmakacsolt antagonizmus épült a két tudós közé. Ehhez képest fényesen ragyog Szekfű nemes kollegialitása, mely egy 1945-ös politikai rendőrségi vizsgálatban kiáll kartársa szakmai lelkiismerete, egyben jobbik énje mellett.

A Horthy-kori Mályuszt a korabeli értelmiségi kurzuskonformitás (és nem konformizmus) határain belül is különállásos pozícióval tudtuk beazonosítani, leginkább a nemzeti és egyetemes történelmi múlt autonomistább interpretációjához kötődően. Nem is kérdés, hogy – forrásai nyelve mellett – kora Magyarországa politikai szótárának képleteiben is beszélt, az egy „etnocentrikus nemzetfogalomra” (Trencsényi Balázs) tett ajánlata azonban túlmutatott a száraz önérdekűségen. Mályusz egy megváltozó magyar sors perspektíváiban keresett jövőképes nemzeti kötőanyagot, ha még egy hajdanán remélhetett rövidebb lejáratra is. Ehhez tematizálta a mindenkori vesztesek önreflexiós lehetőségeit, a saját múlt újraértékelő oldalnézeteire esélyt adó legyőzötti helyzetet, egyúttal az „állam árnyéka alól” kiszabadított történetírás testreszabott előnyeit – a magyar nép példáján. Az iménti belátásokban a lehetőségek szintjén: előtte járt korának. Ugyanakkor az ősi/szerzett jogokra alapozó politikai megfontolások az irredenta aspirációknak is melegágyat jelentettek.

Szó került továbbá a családi múlt és vallásfelekezeti háttér magyarázóerejéről munkásságában; a nehéz természetű személyiség szakmai és emberi helytalálásának időben változó példáiról; iskolaalapítói (mester-)öntudatáról; nyugtalanító antiszemita velleitásairól; vagy az „élni kell”-viszonyok közti önfeladásairól.

A hatalmasan termékeny életpraxis alkonyán is hiányérzéssel visszatekintő Mályusz sorai mindazonáltal visszaigazolták, hogy holtáig a szorgalom és akarás embere volt. A formátumát beárnyékoló kitérők (A vörös emigráció) és elhajlások (1941-42-es cikksorozat, megtagadott népiségtörténet) tekintetében pedig úgy érezhettük, még Romsics Ignác magisztrális historiográfiai művének vonatkozó fejezetén is több ponton lehet cizellálnivaló egy remélhető következő kiadásban.

Eöry Áron

Közzétéve: 2016. június 2.

1 hozzászólás

Teadélutánok Doktori Programunkban XXV.

A 2016. április 14-i teadélutánon Szekfű Gyuláról, a magyar történetírás feltehetőleg legnagyobb formátumú alkotójáról beszélgettünk. Országos hírnévre közismerten 1913-ban A száműzött Rákóczi c. munkájával tett szert. Az már kevéssé ismert, hogy a körülötte kavart vita okozta sebet Szekfű sohasem heverte ki.  

A Hóman Bálinttal közösen írt, máig sokak által forgatott Magyar Történet általa írt, egyéni teljesítményként honunkban máig felül nem múlt szövegében  – a politikai eseménytörténet szokásos túltengése helyett – jelentős terjedelemben tárgyalja az eszmetörténet, a földrajzi, nemzetiségi, gazdasági, társadalmi, vallási és iskolázottsági viszonyok oly fontos fejezeteit.

A nemzet tanítója akart lenne, s – minden botlásával, s a szükségesnél jóval csekélyebb hatásával – az is lett. Ranke nyomán vallotta, hogy a tudósnak nagy nemzetpolitikai kérdésekben kötelessége nemzetének útmutatást adni, és ezzel annak javát szolgálni. Bár a szellemtörténeti módszer alkalmazása, valamint történetírói koncepciójának egyes elemei – például Széchenyi István konzervatívvá stilizálása, a dualizmus korának hanyatlástörténetként való ábrázolása, vagy a nemzeti történelemnek, kismagyar versus nagymagyar lelki alkat harcaként történt bemutatása – szakmailag bizonyosan elfogadhatatlan, illetve a jövőben nyúlóan is indokolt vitákat generál, azonban világos vonalvezetésű, hatalmas levéltári kutatásokra támaszkodó, szépirodalmi rangú, lebilincselően olvasmányos művei komoly olvasóközönséget teremtettek számára.

Az általa is szerkesztett Magyar Szemle olvasótáborát szellemi közösséggé akarta formálni. Mivel jelentős hatást gyakorolt kortársai gondolkodásmódjára ő lett a két nagy háború között a legtöbbet olvasott magyar történetíró.

A Három nemzedék és a Forradalom után megírására Szekfűt súlyos történelmi élmények – a történelmi Magyarország széthullása, majd a Horthy Miklós országának pusztulása, nemkülönben az őt cselekvésre ösztönző belső, morális nyugtalansága – késztette. Utóbbi műve kapcsán megoszlottak körünkben a vélemények arról, hogy mennyiben következtek 1945 utáni megnyilatkozásai és szerepvállalásai a harmincas évek közepétől gyakorolt rendszerkritikájából? Vajon szükséges volt-e ilyen mértékben exponálnia magát a Szovjetunió uralta világ mellett? Szekfű Gyula helyesen látta meg, hogy az új Magyarországot meghatározhatatlan ideig a szovjet érdekszférába történő betagozódás alakítja.

Ám a Forradalom után című művével sikertelenül kísérelte meg, hogy korábbi olvasóközönségét, a keresztény középosztályt meggyőzze igazságáról.

Magányosan, súlyosbodó betegsége miatt könyvtárától is megfosztva, 1955-ben kiábrándultan ment el arra az útra, mely minden földi test porrá és hamuvá oszlik.

 Lénár Andor

Közzétéve: 2016. április 29.

Hozzászólok..

Teadélutánok Doktori Programunkban XXIV.

A 2016. március 10-i teadélutánon Marczali Henrikről, a századforduló évtizedeinek nagyhatású történészéről beszélgettünk. Kiemelkedő intellektuális képességeivel, nyelvtudásával és munkabírásával már fiatalon messze kiemelkedett pályatársai közül. Forráskiadványai, történeti életrajzai és monográfiái, valamint az általa szerkesztett és részben írt Nagy Képes Világtörténet egytől egyig magas szintű mesterségbeli tudást tükröznek. A hazai történelemoktatás és a történelemtanár-képzés reformjában is elévülhetetlenek az érdemei.

Pályája kezdetén a földrajzi felfogással kombinált pozitivizmus az uralkodó történetírói felfogás, ám sorra jelentek meg az újabb történetírói iskolák, melyekkel – nyugat-európai tanulmányútjai során – a fiatal történész is megismerkedhetett. Bár nem vált egyik irányzat követőjévé sem, mindegyikből igyekezett felhasználni azt, amit hasznosnak látott.

Vajon mi az oka annak, hogy munkásságának hatalmas terjedelméhez képest a Marczaliról szóló szakirodalom igen csekély? Markáns vélemény szerint a neoliberális gondolkodás képviselői nem tudnak mit kezdeni egy olyan életművel, amelyben a liberális eszmeiség a nacionalizmus édestestvére. Ezt a véleményt nem mindenki osztotta, mert – úgymond – az elmúlt két évszázadban Marczalin kívül is voltak liberális és egyúttal nacionalista történetírók (mindkét kifejezést a 19. századi értelemben használva), akik nem részesültek ilyen mellőzöttségben. Ráadásul korántsem mindenki tekintette Marczali történetírását „nemzeti”-nek, azzal érvelvén, hogy igyekezett felülemelkedni a kurucos-labancos megosztottságon.

Marczali Henrik személyében, sorsában a magyarországi zsidóság asszimilációjának sikeréről és kudarcairól is képet kaphatunk. Számos rabbi őssel rendelkező, de magyar anyanyelvű és neveltetésű zsidóként a századfordulóra a magyar értelmiségi elit egyik jeles (ámbár különcnek tekintett) képviselőjévé vált. Marczalinak az a döntése, hogy ősei vallását élete végéig nem adta fel szintén eltérő magyarázatokat szült. Volt, aki szerint ezzel gerinces jelleméről tett tanúbizonyságot, más vélemény szerint a kikeresztelkedés visszautasítása az asszimiláció kudarcának egyértelmű jele. Harmadik felfogás szerint a zsidó valláshoz való ragaszkodása nem egyéni jellemszilárdság következménye, hanem azon zsidó identitástudat gyökere, mely harmóniát tudott magyarság és zsidóság között teremteni.

Pályájának legszomorúbb fejezete élete utolsó bő két évtizede. Nyugdíjaztatása után szakmailag mellőzve, gyakran napi megélhetési gondokkal küszködve élte éveit. Egy történész számára nincs annál tragikusabb, mint az, amikor írására gyakorlatilag nincs igény, nem olvassák.

Hegedüs Gyula

 

Közzétéve: 2016. március 29.

Hozzászólok..

Teadélutánok Doktori Programunkban XXIII.

 

A tavaszi programot nyitó, február 11-i teán Horváth Mihály (1809–1878) életéről, személyiségéről, történetírásáról diskuráltunk.

Természetesen ő is korának, a pozitivizmusnak, a szabadelvű világnak gyermeke. A Magyar Történelmi Társulat elnökeként 1871-ben elmondott nevezetes beszéde kristály tisztán mutatja a történeti megismerés szinte korlátlan lehetőségeibe, valamint a história tanító mester voltába vetett (ma már inkább csak rezignált mosolyt fakasztó) megingathatatlan hitét. „A kitartó, nemes célú munkának nem maradhat el az eredménye.”

És kora liberalizmusa szellemében ugyancsak hajlamos volt nemzetét idealizálni. Népe a meghódoltatott „idegen nyelvű törzseket nem kényszerítette a szolgaság jármába… a magyarok sohasem estek a nemzeti türelmetlenség hibájába.”

Ám nagy tehetsége birtokában – jóllehet nemesi eredetű volt, s olyan tanárai voltak, mint délibábos történetírást művelő Horvát István, vagy a szélsőségesen Habsburg-párti Spányik Glicér, majd főrangú családok nevelőjeként is azonosulhatott volna kenyéradói szemléletével, egyháza papjaként is lehetett volna egyoldalúságok tehetséges elkötelezettje, nem ezt tette: – a maga útját járta.

Elsőként szakít korának un. deákos, tudálékos nyelvezetével. Oly‘ lebililcselően ír, hogy e téren ma is példaképünk lehet. Ugyancsak megszívlelhetjük szociális érzékenységét, plebejus érzületét.

És ugyancsak ösztönző történetírói munkásságának széles tematikája.

26 esztendősen, az MTA pályadíjára írott (később többször is átdolgozott) műve az első magyar gazdaságtörténeti monográfia. Honunkban az elsők között szögezte le, hogy a históriának a nép életével, szokásaival és kultúrájával is foglalkoznia kell, mert csak így válhat a valóság hű krónikásává.

Igen sokat forgatott nyolc kötetes A magyarok története c. szintézise, az 1823–1848 közötti időszakot, majd a forradalom és a szabadságharcot ábrázoló, ma is kézügyben lévő  monográfiái mellett ugyancsak jelentékeny műve az 1841-ben a Dózsa György-féle parasztfelkelést az addigi, rémtett-történeti felfogástól gyökeresen eltérő szemlélettel bemutató munkája. Mert rámutatott a parasztság jogfosztottságára, a közteherviselés hiányára. Dózsa György kereszttel jelölt vitézeit Horváth Mihály kuruc harcosoknak nevezte: saját korának ideológiai keretei és gondolkodásának korlátai között – sőt inkább azok ellenére.

Horváth Mihály történelmi jelentőségű „kurucos“ Dózsa-tanulmánya, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcban következetesen vállalt radikalizmusa, a Függetlenségi Nyilatkozatban játszott szerepe, s nem utolsósorban az emigrációban különösen feltűnő, püspökként szokatlan „magaviselete“ természetesen igencsak alkalmassá tette, hogy jó száz év múlva, egy másik korszak tematizálói érdeklődésének fókuszába kerüljön.

Mindezek elmúltak, ám a szuverén tehetségű Horváth Mihály munkái ma is elevenek.

Kozák Péter

 

 

Közzétéve: 2016. február 19.

Hozzászólok..

Teadélutánok XIX-XXII. Zárásként és beharangozónak

Immár ötödik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. A tematika – ugye – bizonyos fokig szokatlannak volt mondható. Most nem a 20. századból történt kilépés okán. Hiszen mind a négy költőóriás – még ha Ady Endre és Babits Mihály a 19. századnak volt a szülöttje – a huszadiknak lett befolyásolója. Azért elemeztük életüket, néhány kiválasztott költeményüket, mert – ismételjük korábbi szavainkat – egy-egy ilyen költeményben bizony mélyebben lüktet a história, mint nem egy – különben tisztességgel megírt – értekezésben.

Szóval bőven volt, van és lesz mit tanulni tőlük. Vélhetőleg a beszámolók, s a néhány hozzászólás egyaránt mutatja.

A most induló tavaszi évadban a történész és az ő története a téma. Az indok – vélhetően – evidens. Szóval a cél az, hogy körbe járjuk: az egyéni életút (és természetesen annak a kiválasztottak esetében egyáltalán nem esetleges fordulatai, nem esetleges törései) mennyiben befolyásolta az ő történészi munkásságukat? Tehát azzal a felfogással szemben, hogy a történész elolvassa a szakirodalmat, kutatja, feltárja a témájához kapcsolódó forrásokat és mindennek nyomán létrehoz egy cikket, könyvet stb. látnunk kell, hogy ennél sokkal mélyebbre kell ásnunk.

Melyek voltak a kor uralkodó eszméi, amelyben a vizsgált történész alkotott; hogyan viszonyult hozzájuk; milyen családból, környezetből, iskolázottságból indulva dolgozott a történészünk; miként jelenik meg mindez a munkásságában; gyakorolt-e, s ha igen milyen hatást mindez a szakmára, a társadalom történelmi tudatára, mi maradt meg munkásságából az idő rostáján, mit tanulhatunk mindebből?

A jó öreg időrendben Horváth Mihály, Marczali Henrik, Szekfű Gyula, Mályusz Elemér  és Kosáry Domokos példáján.

Tesszük mindezt most is azért, hogy többek legyünk általuk.

A teákról továbbra is beszámolunk, s reméljük, hogy azokhoz, ha nem is sokkal több, ám szintén gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.

 Pritz Pál

Közzétéve: 2016. február 5.

Hozzászólok..

Teadélutánok Doktori Programunkban XXII.

Az őszi programot záró december 10-i teán Illyés Gyula néhány fontos versét, s az Illyés-képet vizsgáltuk meg.

Bár e költemények életének különböző korszakaiban születtek, céljuk egy volt: az ország demokratikus átalakításának óhaja. Mindig alulnézetből született művek ezek. Illyés bár paraszti sorból származott, de széles horizonton látott, köszönhetően részben budapesti és külföldi éveinek is. Költészete olyan programadás, amely hitet tesz az általános emberi értékek és a demokratikus célok megvalósítása mellett, felülírva az államnemzeti kereteket. Magyar költő, számára nem volt kétséges, hogy amint a Horthy-rendszer életét, szabadságát nem veszélyezteti, a párizsi emigrációból haza kell térnie.

Dózsa György beszéde a ceglédi piacon (1931) c. verse társadalomkritika, parasztság melletti kiállás, azt a réteget szólaltatja meg, ahonnan jött. A parasztság sanyarú sorsára hívta fel a figyelmet a gazdasági világválság idején, egyben ostorozta az uralkodó elit széles néptömegekkel szembeni érzéketlenségét, a demokratikus reformokkal szembeni ellenállását. A Nem menekülhetsz c. költeménye (1933) társadalmi változásokért lép fel, a parasztság és munkásság nyomorúságos helyzetének írja le, amelyet döntően befolyásoltak az átélt személyes élmények is. A lenti és fenti világ elkülönülését is kifejezi, tehát a társadalmi egyenlőtlenségek problémája itt is megjelent. Illyés jól ábrázolja, hogy értelmiségiként „kutya-kötelessége” azokért fellépni, ahonnan érkezett, így sorsa kötelezi őt.

A reformáció genfi emlékműve előtt (1946) c. költeményében az a gondolat vonul végig a versen, hogy érdemes-e eszmékért fegyvert ragadni? Végigviszi a vallásháborúk időszakát, mint példát: Volt-e értelme mindennek? Ugyanakkor úgy látja, hogy szükséges volt a reformáció és a harc a változásért, mert például segítette a magyarság fennmaradását, amely Illyés legfontosabb céljainak egyike.

A demokratikus változásokért kiálló fontos verse a Bartók (1955), amely egyszerre szól egy művészetbeli-ízlésbeli vitáról és egyszerre tartalmaz általános politikai mondanivalót/polémiát. A hangzavar fogalma nemcsak Bartók sajátos zenéjére utal, hanem valóságot tükröző szerepe is van. Illyés úgy látja, hogy a nép kirekesztődött ebből a folyamatból és ezt Bartók szájába adja. Bartók olyan példa, akinek tevékenységét szembe lehet állítani a hatalmon lévők szómágiájával („[…] te bennünket növesztel azzal, hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.” […] „Beh más beszéd ez! Emberi, nem hamis!” 

Óda a törvényhozóhoz (1965) c. költeménye összegzés, ars poetica, markáns kiállás a törvény előtti egyenlőség mellett. Ebben a rendszer finom kritikája, egyben a társadalmi közmegegyezés fontossága is megjelenik.

Grósz András

Közzétéve: 2015. december 30.

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXI.

November 12-én József Attila költészete és a róla kialakult kép volt a témánk.

A vitaindító olvasmány Mórocz Zsolt: A legenda oda… Retusálás nélkül: portrévázlat József Attiláról (Hitel 2004. szeptember) c. esszéje volt. Egyetértettünk, hogy az írás differenciálatlanul kultuszromboló, tehát sok helyen szembemegy a múlt valóságával. Így többek között a szerző József Attila megverselt marxizmusát (mi a Külvárosi éj c. költeményét vizsgáltuk) utópiának mondja és magát a költőt is élete végéig utópistának tartja. Ezáltal hamisan azonosítja  a marxizmus és az utópizmust.

József Attila kanonizálását közvetlenül halála után főleg a szociáldemokraták végezték. A kommunista kisajátítás csak 1945 végén Horváth Márton és Lukács György előadásaival kezdődött, és 1948/49-re vált teljessé. A kánonba nem illő verseket elhallgatták. A rendszernek különösen kedvezett, hogy költőnkkel is lehetett lejáratni a Horthy-rendszert. József Attila azonban ezerarcú (Tverdota György).

A hiteles arcot elsősorban a költővel foglalkozó irodalomtörténészek rajzolják. Bár pályájának és költészetének tudományos feldolgozottsága szinte teljesnek mondható, a társadalom jelentős részében továbbra is a rendszerváltozás előtti berögzült toposzok élnek.

Négy különböző témájú versről diskuráltunk. A már említett Külvárosi éj (1932) c. vers József Attila és a marxizmus viszonyát mutatja. Bár urbánus szemlélet jellemzi, a teljes életmű ismeretében azonban mégsem sorolható József Attila egyértelműen az urbánusokhoz, mert gondolkodásmódjában, írásaiban a parasztság sanyarú sorsa iránti érzékenysége is hitelesen megmutatkozik.

Az Istenes versei közül a Betlehemi királyokkal (1929) foglalkoztunk. Egyetértettünk, hogy a költő vallási hovatartozásának nincs jelentősége Istenhez való viszonyában. József Attila materializmusát illetve vallásos hitét illetően azonban megoszlottak a vélemények.

Szerelmi költészetéből a Nagyon fáj (1936) c. verset vizsgáltuk. A viszonzatlan Gyömrői Edithez fűződő szerelem ihlette versben megtalálhatjuk azt a gyerekkorától sebzett József Attilát, aki a nőkhöz fűződő viszonyában azt a szerető, gondoskodó anyát kereste, akit ő soha nem kapott meg.

A Dunánál (1936) c. verse azt a lángész József Attilát hozza elénk, aki akkor pszichésen már megviselt állapotban volt, mégis a magyar költészet egyik legnagyszerűbb versét vetette papírra. Ennek kapcsán is utaltunk a Dichtung und Wahrheit (Költészet és valóság) különbözőségére, ugyanis a József Attila költészetében megtapasztalt harmónia nem tükrözi életének a harmóniáját. A versben megfogalmazódik az a béke utáni vágy, ami a társadalmi ellentéteket és a nemzetiségi különbözőségeket feloldja.

A vers utolsó két sora is ma is aktuális: „rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

Marchut Réka

Közzétéve: 2015. november 15.

1 hozzászólás

Teadélutánok a Doktori Programunkban XX.

Az október 15-i téma Babits Mihály költészete és közéleti szerepvállalása volt.

Babits és az elefántcsonttorony: nem véletlenül hangzik ez sokunk számára ismerősen. A valóságtól elzárkózó, csak a művészetért élő torz Babits-kép már a költő életében megjelent, egyes baloldali kritikusai kezdték azt építeni. Majd az állampárti időszak kultúrpolitikája teljesítette ki, és a nagy „költőhármastól” – Petőfi, Ady, József Attila – eltávolított, dekadens Babits-képzet máig hat.

A mai oktatásból remélhetőleg ez a leegyszerűsített elefántcsonttorony kép már többé-kevésbé kikopott, ugyanakkor mostani tananyagok Babits-életrajzaiban is vannak furcsaságok. Az új kísérleti tankönyv (Irodalom 11.) például egyszerűen átugorja 1918–1919-et a költő életében: a háborúellenes versek után a következő esemény az 1921-es házassága.

Mindezzel szemben nyugodtan kijelenthetjük: Babits politikus, közéleti ember (is) volt. Álláspontját különböző módokon (politikai esszékben, nyilatkozatokban vagy versekben) kifejtette minden jelentős közéleti esemény kapcsán – és ilyen szempontból életében, a századfordulótól 1941-es haláláig sok „eseménytelen” év nem volt… Tette ezt annak ellenére, hogy szerepvállalásáért nemcsak egyszerű kritikát, hanem többször nemtelen támadást, továbbá erkölcsi és anyagi hátrányt is el kellett szenvednie – mindez testi és lelki értelemben is megviselte. Így volt ez már az I. világháború idején, amikor pacifista versei miatt jól szervezett sajtóhadjárat indult Babits – a „kényelmes odújából becsmérlő”, „nem szobatiszta dadogó” költő – ellen, feljelentésekkel (nemzetgyalázás, istenkáromlás), iskolai és bírósági ügyekkel fűszerezve. (Mindez jól nyomon követhető a Róna Judit szerkesztésében folyamatosan megjelenő, Nap nap után című új Babits-kronológia megfelelő köteteiben.) Nevének meghurcolása ellenére a háború előrehaladtával Babits egyre keményebben fogalmaz, így jutunk el a Játszottam a kezével című versétől a Húsvét előtt-ön át a Fortissimo „üvöltéséig”.

Majd következik 1918–1919, a politikusi tettek időszaka Babits életében. Felhívásokat és röpiratokat ír, az őszirózsás forradalom napján Petőfit „játszik”: királyellenes és köztársaságpárti verseket szaval a tömegnek, 1919 tavaszán a vidéket járja a tanítás reformja mellett agitálva, áprilistól tanít az egyetemen, májusban az Írók Szakszervezetének alelnöke lesz – csak pár példa e rövid, de sűrű időszakból. És a kiábrándulás (Szíttál-e lassú mérgeket?) ellenére az ellenforradalom alatt sem tagadja meg korábbi elveit, nem fogadja el régi-új bírálóit (Magyar költő kilencszáztizenkilencben; Csonka Magyarország).

Ahogy a Horthy-korban sem vonul vissza a közélettől – lehet-e apolitikus a Nyugat szerkesztője, a Baumgarten Alapítvány kurátora, oly’ fontos pozíciók birtokosa? Babits akkor is közéleti szerepelő maradt – a napi harcok feletti, nagy műveltségű politizálás volt az övé.

Ignácz Károly

Közzétéve: 2015. október 27.

1 hozzászólás

Teadélutánok a Doktori Programunkban XIX.

Az őszi évadot nyitó szeptember 17-i délután témája Ady Endre költészete volt. „És ez a hatalmas férfi, ki Herkules, Adonis és Apolló együtt, fölcsap mártírságra vágyó prófétának. Világosság és igazi altruizmus.” – szólt 1902. szeptember 17-én egy hírlapi méltatás Fadrusz János avatásra előkészített Wesselényi-szoboralakjának névadójáról. A várható zilahi premierpublikum társadalmi összetétele okán a cikket jegyző Ady Endre mégis vonakodott megjelenni a helyszínen, mert mint fogalmazott: „kevés a hitem, kevés a vágyam s rettenetesen tisztán látok.”

A referens a XX. század elején jelentkező újtartalmú értelmiségi identitásminta körüljárása keretében közelített Ady művészetfelfogásához. Magyarországon az alkotói autonómiának a szépirodalom terén a Nyugat-körben megragadható összeállását az önjogú újító törekvések, egyben a külső hatások recepciójára is nyitott nemzedéktudat hivatkozásai jellemezték – és a folyamatban Ady úttörő jelentősége elvitathatatlan.

Márpedig az őáltala alapjaiban – és számtalan dimenzióban – megújított költői önkifejezés világsűrítő strófáival a magyar társadalom meglehetősen féloldalas modernizációs folyamatára is reflektált. Hol közvetlen élességgel, hol szubtilis kulturális sugallatokkal. A mindinkább meg-megtántorodó status quo mögött átmenetiséget és törést ismert fel, és ezt ki is nyilatkoztatta. Ezáltal kulcsokat adott – ő is – a jövő kinyitásához, hangja ígéret volt és iránymutatás. Mint az idézett publicisztika után a jelenünkhöz újabb egy évvel közeledve írta: „A földi végzés ellenségekké tette a magyar embert és az új ideákat.” Ady, társszellemekkel karöltve, égetően mentalitásformáló volt: nagy erőkkel kezdte meg ráéreztetni a (még egyenrangúsodásra váró) társadalmi zöm olvasni tudóit, hogy pusztán „földi végzés” az, melyből az evilági igazságtalanságok táplálkoznak. Azaz utóbbiak nem természeti meghatározottságok, csak történelmi képletek, társadalmi képződmények. Amelyek akár változhatnak is. Ha az idők teljessége elérkezik.

A véleménycserélő megtárgyalás ezután – rokon prediszpozíciók mentén – Ady szerepfelhívásai közül kivált a többé-kevésbé politikai átitatásúakat ragadta volna ki – úgymint közéleti orákulum, forradalmi beidegző, „mélymagyar” minőség, igazolódó profétizmus, esetleg eszmei világítótorony. Az elsiethető konszenzus közeledő nyugvópontja előtt mégis idejekorán érkezett egy tudatébresztgető „mentőkötél” az irodalomtudomány részéről. Ez óvott a módszertani kisajátításoktól, az egyéni konfigurációkon belüli hatáshierarchiák bevizsgálására intett, valamint a társadalom- és (részeként) művelődéstörténeti relevanciájú korszakismérvek, bevett toposzok mint közös vonások beszámítására hívta fel a figyelmet a történelmi cselekvők jelentőségrangsorainál.

A teázók ellenvélemény nélkül, hallgatólagosan nyugtázták és fogadták továbbá, hogy Ady ezúttal épp csak kortyokban kóstolt érett költészetéből továbbra is képtelenek lesznek „kiszeretni”, ám a találó intertextusok kincsesbányáját jelentő szövegkorpuszt csak mértékkel merik majd magukhoz vont bőrkötéses szakkérdésként kezelni.

Eöry Áron

Közzétéve: 2015. szeptember 23.

1 hozzászólás