Jelenleg a(z) Teadélutánok kategóriát böngészi.

Teadélutánok a Doktori Programunkban XLI.

A teadélutánok történetében – ezt már joggal mondhatjuk így – visszatérő tematika a film és a történelem viszonya.  Februári alkalmunkon Fábri (Furtkovics) Zoltán 1965-ben vetítővászonra került Húsz óra című filmjéről diskuráltunk.

Abban a korszakban látott napvilágot, amely a Rákosi-korszakhoz képest már szabadabban lélegzett, az 1956-os forradalom és szabadságharcot követő megtorló intézkedések már lezajlottak, és a már konszolidálódott Kádár-rendszer kultúrpolitikai irányelvei adtak szabad kezet és szabtak határt az alkotói munkának is. A ’60-as évek elejére kikristályosodtak a tabutémák, melyeket lehetett ugyan érinteni, de csak az Aczél György által felügyelt kultúrpolitika előírásai szerint. Ennek megfelelően a filmben nem hangzik el az „ellenforradalom” szó, de az „egy vályúból evők” harca megjelenik, és ezáltal tapinthatóvá válnak az ’56-os események is.

Filmtörténetileg a magyar filmtörténet „aranykorszakának” számító újhullám idején (1963-1968) születik meg a film, melynek legfőbb jellemzője, hogy kompromisszumok árán ugyan, de jelentős, politikai értelemben is fontos műveket hoznak létre.  A Húsz óra modernségével, politikai lényeglátásával illeszkedik ebbe az áramlatba, ám míg az újhullámos rendezők többnyire még a pályájuk kezdetén vannak, a ’60-as évek elején Fábri már egy befutott rendező. Olyan filmek vannak mögötte, mint pl. a Körhinta vagy a már a teázó társaság körében is elemzett Hannibál tanár úr.

A film Sánta Ferenc 1963-ban megjelent azonos című regénye alapján került megrendezésre Köllő Miklós forgatókönyvével. Bár a forgatókönyvíró több esetben szűkítette vagy bővítette az eseményeket, formálta a szereplőket, lényegét tekintve egy regényhű alkotást nézhetünk meg.  A film az 1945-1963 közötti időszakot mutatja be jelképesen húsz órában, ebből is látni a film idősíkjainak összetettségét. A bemutatott időszak 18-20 év, mely egy riporter szemével húsz órába sűrűsödik; ám a film történetileg kettős forrás: egyrészt a bemutatott korszakra, másrészt a film keletkezésének korszakára.  1945 a földosztásban elevenedik meg, a Rákosi-korszakot a padlássöprések, a kötelező beszolgáltatás és a pártirodában feltűnő Sztálin-szobor jelképezi, 1956 a „testvérharc” érzékeltetésével jelenik meg, a ’60-as évekből pedig a korszak erős dokumentumaként Edith Piaf képét láthatjuk és a Milord című dalt hallhatjuk.

A film konfliktusának lényege a pártelnök, Jóska (Páger Antal) monológjában sűrűsödik: „aki a maga fajtájával nem állott még szemben, mégpediglen úgy, hogy puska kint és puska bent – annak én nemigen tudom elmondani, hogy miképpen van az!” A filmben Jóska a pozitív hős, de nem úgy, hogy a többi szereplő feketére lenne festve, hanem ellenkezőleg, a mű egyik erőssége, hogy a különböző személyiségek, jellemek a maguk árnyalataiban jelennek meg, így rávilágítva arra a történetelméleti tényre is, hogy az igazságnak több oldala van.

A film sikerét (Moszkva, Velence, Róma, San Sebastian) a regény írója, a film rendezője, forgatókönyvírója, operatőre együtt adja. Korabeli kifejezéssel „pártos” alkotás, de színvonala révén ma is élvezetet nyújt, a ma embere is megtalálja az értékeket benne.

                                                                                                          Marchut Réka

Közzétéve: 2018. február 22.

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXXVIII.

Októberi teadélutánunkon Johann Peter Eckermann Beszélgetések Goethével című művéről diskuráltunk. A mű válogatott szemelvényei az Auróra sorozat nyitó köteteként jelentek meg 1956-ban. A szerkesztő és bevezető tanulmányt szerző Túróczi-Trostler József, a fordító Lányi Viktor és a szöveget jegyzetekkel ellátó Mádl Antal egyaránt hazai germanisztika kiemelkedő képviselői voltak.

A szegény sorból származó, művészi ambíciókat dédelgető Eckermann egy 1822-es tanulmányával keltette fel az általa istenített költőfejedelem figyelmét. Az idősödő Goethét ekkoriban a Faust befejezése mellett szellemi hagyatéka, műveinek sajtó alá rendezése foglalkoztatta. A 31 éves, ambiciózus fiatalembert már első személyes találkozásukkor szervezői és szerkesztői feladatokkal bízta meg, és ezzel egy életre magához, illetve Weimarhoz kötötte.

Bár az utókor Eckermannt Goethe titkáraként tartotta számon – ezt hirdette évtizedekig a weimari Eckermann-ház emléktáblája is – kettejük viszonya bizonyos szempontból több is, kevesebb is volt ennél. Goethe támogatta az általa „geprüfter Haus- und –Seelenfreundnak”, azaz „kipróbált, bizonyított házi- és lelki jóbarátnak” nevezett fiatalember doktori tanulmányait, kiadót és házitanítói állást is szerzett neki, végrendeletében pedig őt bízta meg szellemi hagyatékának gondozásával. Szilárdan megalapozott egzisztenicát ugyanakkor nem nyújtott bizalmasának: Eckermann weimari éveit is – hasonlóan a korábbiakhoz – mindvégig meghatározta a pénztelenség. Ez alapvetően 1836 után sem változott, amikor hosszú előkészületek után megjelent a „Gespräche mit Goethe in den letzten Jahren seines Lebens” című műve, ami máig ismertté tette nevét. A szöveg nem tekinthető Goethe szó szerint lejegyzett gondolatainak, a „Beszélgetések” mégis a Goethe-kutatás egyik legfontosabb forrása.

A műben idézett megállapításokat, kommentárokat, számos esetben a későbbi  korok embere is érvényesnek találhatta/találhatja. A „nyelv tökéletlenségéről és elégedetlenségéről” folytatott beszélgetés például megelőlegezi a modern nyelvkrízis problematikáját. A 20. századot kutató történész számára különösen érdekes lehet a francia forradalom, azzal kapcsolatban pedig a tömegek szerepének megítélése, illetve az egységes Németország majdani megvalósulásáról szóló fejtegetés:

„Nem félek attól, szólt Goethe, hogy Németország nem lesz egységes; jó műutjaink és majdani vasútjaink meg fogják tenni a magukét. (…) Frankfurt, Bréma, Hamburg, Lübeck nagy és fényes városok, hatásuk Németország jólétére felmérhetetlen. De vajon megmaradnának-e ilyeneknek, ha elvesztenék szuverenitásukat, ha valami nagy német birodalomba volnának bekebelezve, mint afféle vidéki városok? Van okom, hogy kételkedjem ebben.”

Somlai Péter

Közzétéve: 2018. január 6.

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XL.

Decemberi tearendezvényünk a hajdani Auróra-sorozat Stefan Zweigtől Arcképek címmel válogatott írásai bűvöletében telt. Belőlük tanultunk fogalmazni és múltakat magunk elé képzelni.

Az alkotói karakter alaprétegében ott találtuk a családi hátteret. Tehetősség és becsvágy szellemi-kulturális felhajtóerejét. Amellett „a liberalizmus és optimizmus csalvilágát” a hozzáértő ínyencek városában. A „Kulturbürgerek” erőtlenül magabiztos kávéházi „bécsiségét” a századvégen. Ezen nemzetfölöttivé is erősödő értelmiségi belvilágot az író elfogultan nagyszerű élmény-novellákban portretírozta. Hangulati élethűség impresszionizmusával adva vissza a formátumos személyiségeket (Prousttól Schweitzeren át Toscaniniig).

Fél- és egész géniuszokról egy velük hasonszőrű polgári entellektüel szerző beszél. A barát és a naiv rajongó hangján – feldíszített realizmussal. Ám már a Nagy Háborút követően, telve nosztalgiaérzéssel. Az egyetemes eszmény változatlan: testvériesülés egy határokon és sírokon át érvényesített „kultúrhumanizmusban”. Amihez finom írástudói program társul: egy megfáradt lelkiismeretű és zajgó világ a nagy emberi alakok lényéből/fényéből kell megerősítést és példát merítsen.

Az eredmény felemás. Szépséges szellemi tüntetések az antifasizmus jegyében, illetve társutasnak szegődések a rejtőszínekbe öltöző Szovjetunió mellett. No meg a népélet és népsors esetlegessé sikkadása az elvont művészmiliő szemüvegén át.

De Zweig többlete: Freud. A pszichoanalízisnek iparkodott irodalmi alkalmazója lenni. És hirdetni az új kopernikuszi fordulatot. Jelesül, hogy Freuddal felszabadult a korábban intézményes prüdériával rabosított „lelki vagyon”, a szexus. A lélektan „akadémikus és elméleti elzártságából” kitörhetett a gyakorlati életbe. A terápiás belátások pedig köteles tiszteletet ébresztettek az ezerarcú emberi egyediség iránt. Freud korszellemet diktált.

A történelem azonban egy további tapasztalatrengető fejezettel szolgált. A nácizmus és a nacionalizmusok kiújuló „őspestise” láttán Zweignek sem a német nyelvterületen, sem a földrészen nem volt maradása. Brazília lett a végállomás, a nyomasztó reménytelenség azonban ebbe az oly befogadó oázisba is elkísérte. Feleségével együtt önkezűleg hívták meg a halált.

A ’45 utáni világrendben még évtizedekig kisugárzott az életmű. A közelmúltban filmes világokat is maradandóan megihletett.

Zweig arcképvázlatai elsüllyedt korszakok borostyánba foglalt értékes lenyomatai. Az eseménytörténet elbeszél, a struktúrák leírást kívánnak. A kettő ötvözetéből építkező történelemkép mindenkori történelemismeretünk meghatározó eleme, előállításához a történészi munka önmagában sokszor kevés. Hathatós segítőtársa a visszatekintő kortársi látomás lehet.

A pszichobiográfia módszere bátran üdvözölheti egyik előharcosát Zweigben, aki egyben az élményszerű rekonstrukció nagymestere volt.

Eőry Áron

Közzétéve: 2017. december 20.

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXXIX.

Novemberi teadélutánunk főszereplője Thomas Babington Macaulay (1800-1859), a 19. század hatalmas hatású brit történésze, politikai gondolkodója volt. Főműve, az Anglia történetét 1688 és 1702 között tárgyaló munka a liberális (whig) történetírás remeke, a fénykorát élő Brit Birodalom és az alkotmányos brit monarchia alapműve. Macaulay egyben közismerten az angol esszéírás legnagyobb alakja.

Az esszé műfaja – a közgondolkodással ellentétben – nem csupán az irodalmi igényességgel megírt, sziporkázó, ám nem bizonyított állításokat tartalmazó, többnyire rövidebb terjedelmű írásokra áll. A lebilincselően jó stílusban megírt, jegyzeteket többnyire mellőző tudományos művekre is illik. A Gondolat Kiadó Auróra sorozatában 1961-ben megjelentetett válogatás természetesen a Miltonról szóló esszét is tartalmazza, hiszen 1825-ben Macaulay azzal nem csupán a brit történettudományba, hanem a közgondolkodás széles köreibe is berobbant. Azután ott vannak a Machiavelliről, Byronról, Samuel Johnsonról, John Hampdenről és Nagy Frigyesről írt remekbe szabott esszéi – hol teljes, hol rövidített terjedelemben. Macaulay esszéinek legnagyobb ereje nyelvezetükben rejlik. Tiszta, erőteljes stílusával, szövegeinek logikus felépítésével elbűvölte kortársait.

Eredetileg jogász volt, s bár ügyvédi praxist sosem folytatott, jogtudását parlamenti képviselőként, törvényszövegek kidolgozójaként, majd gyarmati hivatalnokként ugyancsak kamatoztatta. Történeti írásaiban is hol az ügyész, hol az ügyvéd, hol a bíró szerepét játssza. Ellenfeleit, elsősorban a Stuartokat, könyörtelenül kritizálja, hőseit védve gyarlóságaikat sem rejti véka alá. Kedvenc szerepe a bíróé: Machiavellit „bírói széke elé” idézi, majd igazságot szolgáltat neki. A bevezetőjével remeklő Sükösd Mihály Hippolyte Taine-t idézi: Macaulay nem foglalkozott egyébbel, mint „igazolással, váddal, védelemmel és kárhoztatással.”

Bizony Macaulay esszéin nekünk is van bőven elgondolkodni valónk. Valóban hiba, ha állást foglalunk, moralizálunk vagy akár ítéletet mondunk?  Tényleg aggályosan kerülnünk kell az értékítéletet? Bár elődeink az ókor óta hangsúlyozzák a „sine ira et studio” elvét, markáns véleménynyilvánítással olvasmányosabbá, élvezhetőbbé tehetjük munkáinkat.  A hitelesség követelményéből természetesen nem engedhetünk. Macaulay esszéi azt üzenik: ha úgy írjuk meg munkáinkat, hogy azokat a magas szakmai színvonalon túl irodalmi igényesség is jellemzi, akkor az utókor – még ha a szerzőt esetleg elfogultnak, munkájának tartalmát és felfogását meghaladottnak is tekinti – emberöltőkkel később is élvezettel forgatja e műveket.

„Írjunk szépen!”

Hegedüs Gyula

Közzétéve: 2017. november 27.

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXXVII.

Az idei évadnyitó teadélutánon a hajdani Gondolat Kiadó méltán nevezetes Aurora-sorozata 5. kötetének a segítségével Mátyás király reneszánsz udvarába tett képzeletbeli utazást a teázó társaság.

Beszélgetésünk kiindulópontját az 1957-ben megjelent  Mátyás a kortársak között című kötet adta, melynek bevezetőjét a Mátyás-kutatásokról is híres Elekes Lajos írta, a kötet szövegeit pedig az írott életművében szerény, ám nagyhatású tanári személyiség, H. Balázs Éva válogatta.

A kötet Mátyás király trónra lépésének 500. évfordulójára jelent meg, és mint ilyen óhatatlanul illeszkedik a Mátyás-emlékkönyvek sorába (1902, 1940, 1957, 1990, 2008). Az emlékkönyveket tekintve Szent István király után Mátyás király a második legjelentősebb történelmi személyiség, ám ha gyermekkorunk népmeséire gondolunk, akkor bizonyosan nem túlzás őt a legismertebbnek mondani. Mátyás népszerűségét sokan sokféleképpen magyarázták, ám azt leszögezhetjük, hogy jókor volt jó helyen, már ha a török fenyegette Magyarországot ennek nevezhetjük. A reneszánsz udvar kiépítése, a humanizmus magyarországi elterjedésében való jelentős szerepvállalása, a török időleges visszaszorítása és a nyugati hadjáratok egy hús-vér reneszánsz királlyá tették Mátyást.

Ahogy Mátyás is kora gyermeke, úgy Elekes Lajos szintén. A kötet bevezetője természetesen kora szülötte (mint ahogy az 1940-es emlékkönyvben megjelent tanulmánya egy másik kor szülötte). 1957-ből is színvonalas – bár a marxizmus világában szokásosan leegyszerűsített írást olvashatunk tőle. Tehát sok kedvező és nem kevés negatív vonással. A szerző ’56-ban megjelent Mátyás-monográfiájának gondolatmente és mondanivalójának lényeges elemei köszönnek vissza a bevezető tanulmányban. Következőleg messze nem idealizálja a jeles uralkodót. A korszellem legalább három lényeges ponton érhető tetten írásban:

  1. Nem tér ki Mátyás származására. Mert nem akarta a korabeli magyar-román viszonyt tovább bolygatni.
  2. Mátyás külpolitikájával kapcsolatosan a „nyugati” politikát a „legsúlyosabb hibának” mondja, és a török-veszély visszaszorításának tulajdonít jelentőséget.
  3. Azzal, hogy Mátyás államegyház létrehozásának törekvéseiről beszél, bár a középkor és a koraújkor határán átalakuló állam-egyház viszony reális képét is megrajzolja, mégis döntően a korabeli magyar hatalomnak a klerikalizmussal vívott csatái rémlenek fel.

A H. Balázs Éva által összeállított szöveggyűjtemény sokszínű. A politikatörténeti szempontú szövegek mellett helyet kapnak a művelődéstörténeti források is, és ezzel a mai olvasó számára is jól használható, Mátyás képét reálisan kirajzoló szöveggyűjteményt vehetünk kézbe.

Tolle, lege!

Marchut Réka

Közzétéve: 2017. szeptember 27.

Hozzászólok..

Teadélutánok XXXII-XXXVI. Zárásként és beharangozónak

Immáron nyolcadik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. Bár mostanság divatos dolog azon elmélkedni, hogy a forráskritika „ódivatú” módszere mit sem segít a múlt valóságának megismerésében, magunk – természetesen alaposan mérlegelve azokat a jogos  figyelmeztetéseket, melyek óvnak e módszer túlbecsülésétől – kitartunk azon nézet mellett, mely szerint bizony ez a szakma veleje. És ezért – meglehetősen széles időtávban mozogva – az egész évadot e gyakorlatok világában töltöttük el.

Zách Felicián – korunkat is vérfagyasztóan idéző – perével kezdve tételesen számba vettük, hogy mi mindenben kevés a tudásunk e történet minden vonatkozásának megismeréséhez, a lényeg dolgában ellenben – mondottuk – szemernyi kétely sem lehet. Tudniillik e dokumentumból is világosan kiolvasható a hatalom rideg, történelmi korszakokon átívelő kegyetlen természete.

 Edmund Veesenmayer 1943. december 10-i nevezetes jelentését vizsgálva számba vettük az iratban található számtalan valótlanságot, ám a lényeget, vagyis a jelentés reálpolitikai fontosságát nem veszítettük szem elől. Hiszen az irat országunk megszállásának a kormányzó szerepét megőrző, a „korbács és mézesmadzag” történelemben oly sokszor bevált módszerét ez alkalommal is ajánló gyakorlati forgatókönyve.

  Donáth György utolsó szó jogán mondott beszédfolyama az 1945 utáni első koncepciós per világába vezeti az olvasót. A teázók köre ez alkalommal példátlanul megoszlott. Csak abban tudtak megegyezni, hogy a perbe fogott becsülettel küzdötte végig a bírósági színjátékot. Politikai hitvallása mellett és társai mentése érdekében tartott védő beszéde emlékezetes szónoki és morális teljesítmény. Kiállásáért igazságtalan halállal fizetett.

Pamlényi Ervin tragikus sorsa dolgában ellenben a teázók mélyen egyetértettek abban, hogy a szokásos ügynökvadász felületességekkel szemben az a hiteles elbeszélés, amelyet a Századok ez évi első számában lehet róla olvasni.

Végül Ormos Máriának az MSZMK KB 1989. februári plénumán tartott, sokszor felhánytorgatott felszólalása dolgában is egyetértés mutatkozott. Nevezetesen oda konkludáltunk, hogy a mai pártviszonyokat akkor látjuk helyesen, ha azokat a történelem fogságában szemléljük.

Az őszi programnál alaptörekvésünk sok korábbi évadéval azonos. Tehát a 20. századi história specialistái vagyunk, ám ahhoz, hogy e tisztünket jól lássuk el, tájékozottnak kell lennünk korábbi korok fontos kérdéseiben is.

Ennek jegyében a Gondolat Kiadó anno nevezetes, a tájékozottak szűk táborában ma is ismert és megbecsült Auróra-sorozatának egy-egy darabját vesszük szemügyre. Szeptemberben Mátyás a kortársak között, októberben  Goethének Eckermannal folytatott nevezetes beszélgetései, novemberben Maculay esszéi, decemberben pedig a mára fájdalmasan elfeledett Stefan Zweig Arcképek kötete lesz a vizsgálat tárgya.

A teákról továbbra is beszámolunk, s konokul reméljük, hogy azokhoz majd gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.

                                                                                                          Pritz Pál

 

Közzétéve: 2017. augusztus 16.

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXXVI.

A félév utolsó teadélutánján Ormos Máriának az MSZMP Központi Bizottsága 1989. februári ülésén tartott – az elmúlt években több ízben lejárató célzattal felhánytorgatott – felszólalását taglaltuk.

Az inkriminált felszólalás időpontja kiemelt jelentőségű: túl vagyunk a Kádár-korszakot lezáró májusi pártértekezleten, az állampárt vezető testületeit is eltérő jövőképek ütközése, gyilkos küzdelem feszíti. A társadalom pedig valódi politikai demokráciát akar. A rendszerváltó pártok meg- és újraszerveződtek, óriási, az 1956-os „ellenforradalom” átértékelését követelő nyomás (is) nehezedik az MSZMP-re. Tehát olyan átmeneti időszakról beszélhetünk, ahol minden napnak, sőt talán minden órának jelentősége volt.

Ebben a légkörben szólalt fel Ormos Mária. Egy valódi versenyhelyzetet teremtő, valóságos többpártrendszer létrejöttét az egész ország jövőjére nézve hibásnak, károsnak bélyegzi; hozzátéve, hogy nem ellenez egy olyan „kvázi többpártrendszert”, amely fenntartja a párt hegemón szerepét. Mert – úgymond – a magyar történelemben nem alakult ki huzamosabb időn át fennálló politikai váltógazdaságra építő demokratikus kultúra. Történészként ezen állításnak igazat kell adnunk. A szónok szavaival élve ennek működtetéséhez elengedhetetlen egy olyan politikai tréning, amelyet számos külföldi minta is alátámaszt. S valóban, ha a politikai kultúra egyik minta országára tekintünk, akkor láthatjuk, hogy a 17. század második fele óta politizáló whig és tory párt a 19. század két meghatározó politikai csoportosulásává nőtte ki magát, melyek a váltógazdaság elemének beiktatásával segítették Nagy-Britanniát világbirodalmi pozíciója kivívásában. A 20. században bekövetkező változások eredményeként a Liberális Párt kiszorul a politikai palettáról, s lehetővé válik, hogy az évszázadok óta működő politikai váltógazdaság két eleme ezentúl a Konzervatív Párt és a Munkáspárt legyen. S hogy a magyar társadalom valóban megérett-e az immár 28. éve fennálló demokratikus többpártrendszerre, az már egy másik kérdés…   

Ormos állást foglal 1956 eseményeinek át- és újraértékelésével kapcsolatban is, amely már egy korábban elindult vitasorozat központi elemévé nőtte ki magát. Tiltakozik az ellen, hogy a történészeket az egyesületek, a pártok, a média „űzzék-hajtsák”, hogy formáljanak határozott véleményt. Az oly hamar megfogalmazódó „ellenforradalom” terminus „népfelkeléssé” történő átértelmezésével kapcsolatban Ormos történészként számtalan, Kádár Jánostól Aczél Györgyig felsorakoztatható idézettel támasztja alá álláspontját, miszerint ’56 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés.

A fentiek alapján aligha lehet kérdéses, hogy miért vettük górcső alá az annak idején nagyon is politikai célzattal, ugyancsak gyorsan publikált dokumentumkötetben olvasható felszólalást. 1. Ormos Mária szavainak fényében még világosabban láthatjuk a mai pártviszonyokat a történelem fogságában. 2. Az átmenetileg primér politikai szerepet vállalt történész felszólalás is a belpolitikai történésekre összpontosító hazai politikai gondolkodás folyamat része. Holott az 1989-1990-es rendszerváltást is döntően a nemzetközi körülmények drámai megváltozása tette lehetővé, kényszerítette ki.

                                                                                                          M. Madarász Anita

Közzétéve: 2017. július 2.

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXXV.

 

A májusi teadélutánon Pamlényi Ervin személyéről, munkásságáról diskuráltunk. Teadélutánjaink történetében immár második alkalommal kerül elő a neve. 2016 februárjában Horváth Mihályról írt tanulmányát vitattuk meg.

A mostani alkalommal pedig eszmecserénk kiindulópontjai Pritz Pál Pamlényi Ervin és a Századok kapcsolatáról írt, nemrég (Századok 2017/1) megjelent tanulmánya és az ÁBTL-ben őrzött dossziék voltak. A tanulmánnyal kapcsolatban az a sajátságos helyzet állt elő, hogy az nem csupán szakirodalomként, hanem bizonyos szempontból forrásként is olvasható, a Pamlényi – Pritz közötti mester-tanítvány kapcsolatból eredően.

Pamlényi Ervin neve szűk szakmai körben ismert, személye pedig elismert, ám a szélesebb közvélemény számára ismeretlenül cseng e történészi név. Ez annak a történész körökben egyáltalán nem egyedi körülménynek tudható be, hogy Pamlényi műveltségéhez, intellektusához képest nagyon szerény számú munkát írt, az ő életműve zömmel láthatatlan.

Pamlényi az ún. polgári kori történetírásban nevelkedett, mestere a korszak legjelentősebb történésze, Szekfű Gyula volt. Ám számára „nem okozott lelkiismereti konfliktust” (Pritz Pál) a Karsai Elekkel közösen írt, 1951-ben megjelent „fehér terrorról” szóló kurzusfüzet. Legjelentősebb önálló munkájának azonban a már említett Horváth Mihályról szóló tanulmánya tekinthető.

Történészi jelentőségét mindenekelőtt alapos, precíz, igényes szerkesztői munkája adja, amit többek között 1954-től a Századok szerkesztőségében, nem sokkal később felelős szerkesztőjeként is kamatoztatott. Saját szakmai karrierjét azonban nem csupán a sokrétű szerkesztői munka, hanem 1956-tól az MTA Történettudományi Intézetében végzett tudományszervezői munkája és a Magyar Nemzetben folytatott publicisztikai tevékenysége is gátolta. Saját karrierjének csúcsát minden bizonnyal a bécsi Collegium Hungaricum igazgatói posztja jelentette 1975-1979 között. Ám ennek megvolt az ára.

Pritz Pál tanulmánya, összhangban azzal, ami az ÁBTL-ben őrzött iratokból kiolvasható, mutatja, hogy Pamlényi állambiztonsági szervekkel történő együttműködését döntően a remélt, majd megkapott igazgatói szék motiválta. 1965-1968 között „Százados” fedőnévvel társadalmi kapcsolatként, 1968-1970 között „Puskás” fedőnévvel beszervezett informátorként, 1975-től pedig „Pósfai” fedőnévvel titkos munkatársként dolgozott együtt az állambiztonsági szervekkel. Pamlényi tevékenységének azonban nem ez volt a tőkesúlya, hanem sokkal inkább a szakmája. Ezért is állt elő az a helyzet, hogy 1970-ben Pamlényit kizárták a hálózatból, nem voltak megelégedve a munkájával. 1975-től pedig a már elnyert igazgatói szék miatt volt újra fontos az együttműködés.

Pritz Pál tanulmánya a szokásos ügynökvadász történetekkel szemben hitelesen tárja fel a beszervezési munkát, azt széles kontextusba helyezi. Ugyanakkor megfogalmazza azt is, hogy Pamlényi munkásságának értékelésében (is) a végső szót a múló idő mondja majd ki …

Marchut Réka és Somlai Péter Ferenc

 

Közzétéve: 2017. június 21.

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXXIV.

Az áprilisi teadélutánon az 1947. október 23-án felakasztott Donáth György utolsó szó jogán elmondott, öt órás beszédét tárgyaltuk meg.

A Testvéri Magyar Közösség baráti köre elleni kapcsolódó büntetőeljárás koncepciós kirakatperek sorát nyitotta meg. A módszeres politikai eltérítésért a teljhatalmi helyzete felé menetelő hazai szovjetkommunista stratégia felelt. A vádlottak politikai szimpátiáinak és nexusainak sajtóhadjáratos kipellengérezése jelentős találati aránnyal lett képes vezető személyiségeinek befeketítésével „továbbszalámizni” a Független Kisgazdapártot.

Elemzett szövegünk magával ragadó erejű kordokumentum. Két világ határáról mindkettőt megszólaltatva tudósít. Horthy Miklós Magyarországának elhamvadt rendje és a „demokrácia” vezérszava körül forgolódó reményrezsim egyaránt beszél benne. Utóbbiban a politikai kulcsfogalmak átíródó jelentése és merőben új hangulati értéke közepette már egy rohamosan lejáró szavatosságú politikai beszédmód Donáthé.

Visszapillantva életpályájára, az igazgatás- és gazdaságtudomány gyakorlott szakembere és képzett statisztikus néz vissza ránk. Akinek reformista gondolkodásmódja a politikában Gömbös Gyula kormányától számította az ígéretes politikai jövőidőt, és abban a tépettszívű magyar nemzettudat kifizetődő revansizmusát.

A háborúba tartó ország törvényhozásának serény kormányképviselőjeként feltűnő – első helyen „a legmagyarabb néprétegként” tételezett parasztságra tekintő – aktív szociális érzéke. Ám felfogását súlyosan beárnyékolja, hogy mindazt már egy önkényes fajbiológia alapján megrövidített társadalmon igyekezett alkalmazni. Jogelvonási technikákkal a társadalmi élet java részéről ki kívánta zárni azokat, kikhez „nekünk vérségileg és eszmeileg az égvilágon semmi közünk sincs” – hangzott nála a „zsidókérdés” politikai megoldása. Emellett osztozott politizáló nemzedéke regionális hatályú szupremáciatudatában. A „birodalmi gondolat jegyében” egyfelől „a szentistváni ország istenadta kereteinek” visszaszerzése írt felül nála minden további mérlegelést, másrészt a számbeli és kulturális fölényre jogosult magyarság részéről evidensnek és hiánytalannak ítélt a történelmi időben minden igénykielégítést nemzetiségeink felé.

Számos önszemfényvesztésével a Szekfű Gyula által megénekelt „kismagyar úthoz”, egyben „a harmincasok nemzedékéhez” adott iskolapéldát. Láthatóan bár saját szakterületén elsőrangúan eligazodott, a nemzetpolitika terrénumában jókora rövidlátás és – messze nem egyedülálló – külpolitikai korlátoltság jellemezte.

Donáth György végigküzdötte a népbírósági színjátékot, politikai hitvallása mellett és társai mentése érdekében tartott védőbeszéde emlékezetes szónoki és morális teljesítmény – kiállásáért igazságtalan halállal fizetett. Emberi nagysága megmutatkozott, ám nemzeti, történelmi hőssé nem nemesült.

Eőry Áron

Közzétéve: 2017. április 11.

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXXIII.

A márciusi teadélutánon Edmund Veesenmayer 1943. december 10-i nevezetes jelentéséről diskuráltunk.

A magyar közvélemény, ha tud valamit Veesenmayerről, akkor leginkább azt tudja, hogy a német megszállás alatt a birodalom teljhatalmú megbízottjaként vezényelte a zsidók deportálását, és a háború után mint háborús bűnöst elítélték. Tárgyalt jelentése, az Anschluß előkészítésében való részvétele és a szlovák bábállam létrejöttében való ténykedése leginkább csak szakmai körökben ismert.

Veesenmayer 1940-ben járt először, délkelet-európai útja során hazánkban. Hatására új német diplomaták kerültek a térségbe; nálunk von Jagow lesz az új követ. A náci külügyér 1943. március elején jött újra hozzánk, amikor a németek már tudomást szereztek a Kállay kormány béketapogatózásairól. Aztán 1943 novemberében – amikor már a valóságban soha nem létezett tengely széttörött, a Führer elhatározta országunk megszállását – bukkant fel ismét.

Tárgyalt jelentésében Magyarország politikai helyzetéről fest képet és a megszállás német szempontból legelőnyösebb módozatát javasolja. A szövegből süt a náci Németország pökhendi fölényessége, az a német magasabbrendűség-érzés, mely szerint – az innen-onnan oly ismer gondolatot parafrazálva –, ha kivonnánk a magyar kultúrából a német kultúrát, nem maradna semmi. Ennek jegyében rajzolja meg Magyarországot történetiségében is, ám a magyar revizionizmust ért bírálata sajnos fájdalmasan valós. A szövegben előjönnek azok a valótlan toposzok is, amelyek egyrészt a magyar emigráció gondolatkörében és a kisantant államok által megfogalmazott kritikákban is feltűnnek – mint pl. Magyarország feudális állam volta, ahol a bolsevizálásnak a veszélye igen nagy. Azzal a vulgármarxista történetfelfogással szemben azonban, hogy hazánk csatlós ország lett volna (valójában Magyarország gyenge pozícióval rendelkező szövetségese volt a Birodalomnak), azt a másfajta valótlanságot olvashatjuk a jelentésben, mely szerint Magyarország zsidó szabotázsközpont lett volna.

A jelentés reálpolitikai fontossága az abban megfogalmazott cselekvési tervben van. Ez országunk megszállásának a kormányzó szerepét megőrző, a „korbács és mézesmadzag” történelemben oly sokszor bevált módszerét ez alkalommal is ajánló gyakorlati forgatókönyve. Megvalósulából látszik az ő pillanatnyi nagy befolyása a német döntési folyamatra, és innen érthető meg az ő pökhendisége is.

Ez a magatartásforma élete végéig jellemző volt rá. Megtehette. A nürnbergi bíróság 1949-ben 20 év börtönre ítélte, amit 1951-ben 10 évre enyhítettek és 1954-re már szabadlábra helyezték. Ezután életét Darmstadtban, rózsadombi környezetben élte le 1977-ben bekövetkezett haláláig.

A történész pedig újra konstatálhatja – Pritz Pál szavaival élve – a történelem kegyetlen természetét.

Marchut Réka

Közzétéve: 2017. március 22.

Hozzászólok..