Jelenleg a(z) Teadélutánok kategóriát böngészi.

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXIX.

Az október 13-i teadélutánunkon Kós Károly Varju nemzetség c. regényéről diskuráltunk.

A szepesi német származású, magyarrá vált Kós Károly neve egybeforrott Erdéllyel és a transzilvanizmussal. Nem alaptalanul. 1918-ban a biztos egzisztenciát nyújtó budapesti építészeti karrier helyett az „Erdély magyar népének ismeretlen jövendő sorsában” való osztozást választotta.  A nagymagyar gondolatért lelkesedő Kós, másokkal együtt, 1921-re kényszerből áttért a kismagyar útra anélkül, hogy a kialakult állapotot véglegesnek vagy időlegesnek gondolta volna. Ebben az évben Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal együtt fogalmazták meg a transzilvanizmus alapkövének számító Kiáltó Szó c. röpiratot, melyben az erdélyi magyarságot a megnagyobbodott Románia  részének fogadták el.

Ám az Erdélyben élő magyar, román és szász népet magába foglaló transzilvanizmus a „történelem könyörtelen természete miatt” – Pritz Pál szavaival élve – szép, de nem reális ideológia volt, nem valósulhatott meg.

Megvalósult azonban az 1925-ben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában kiadott Varju nemzetségben.  Az Erdélyben élő népek békés együttélését mutatja be a regény, ám nem idealizál. A román származású higgadt és bölcs Ilia mellett ott vannak a kemény mócok is, akik belevágják a csákányt az ellenség fejébe.

A 17. század első felében játszódó történelmi regényben a kis kalotaszegi világ elevenedik meg előttünk annak minden szépségével és árnyoldalával együtt. Az író jól ismerte a tájat és annak népét, hisz itt bontakozott ki a később házassággá érő szerelem, és a sztánai hegyoldalban építette fel az először nyaralónak szánt, majd állandó lakhelyükké váló Varjúvárat. A táj bemutatása ezért is lehet annyira élethű, hogy valóban kitárul előttünk a „csudás völgykatlan”, a Ponor.

A függetlenségi gondolat jegyében Kós a Bethlen Gábor fejedelemségének utolsó éveitől II. Rákóczi György haláláig tartó korszakot hanyatlásként és pusztulásként mutatja be. Történetietlen abból a szempontból, hogy egybemossa I. és II. Rákóczi György fejedelemségét, ám mélyen történeti a tekintetben, hogy azzal az egy mondattal, hogy „Szamos, Maros annyit nem hozhat, amennyit Patak emészt.” pontosan kifejezi a nagymagyar—kismagyar ellentétet. Varju Gáspár és Maksai László közötti ellentétben is ez feszül. A regény végén a két ellenfél gyermekei egymásra találnak, ám ez nem a reáliák világát, hanem Kós, és minden bizonnyal sokan mások, személyes vágyait tükrözi.

Kós Károly regénye egyben korrajza is a 20. század eleji Kalotaszegnek. Nyelvezetében, a néprajzi momentumok megrajzolásában a mű idősíkja elmosódik, és hűen bontakozódik ki előttünk a 20. század eleji néplélek, népi élet. A szerző az irodalmi folklorizmus eszköztárával a kisnemesség, törpebirtokosság hagyományos életét eleveníti meg. A regény egyik nagy tanulsága éppen az, hogy ez a társadalmi réteg kulturális jellemzőit tekintve nem az uralkodó osztályhoz, hanem a parasztsághoz tartozik.

Leglényegesebb mondanivalója azonban a szülőföldhöz való ragaszkodás, annak szeretete és azért az áldozatok vállalása.

Kós 1925-ben, olyan ma is eleven élő regényt tett le az asztalra, mely nem csak a magyarok, hanem a románok tetszését is kivívta. Így a megvalósíthatatlan megvalósulásáért cselekedett.

Marchut Réka

Közzétéve: 2016. október 24.

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXVIII.

Az őszi évad első teáján, szeptember 15-én Jókai Mór Erdély aranykora c. regényéről beszélgettünk.

A mű 1851 őszén részletekben jelent meg a Pesti Naplóban. A könyv húsznál több kiadásáról, német, lengyel, cseh, olasz, angol fordításairól tudunk, színpadi feldolgozása is elkészült. Jókai legtöbbet olvasott műveinek egyike.
Jókai témaválasztását író érdeklődésén túl az egykorú politikai, cenzurális viszonyok indokolták. Közvetlenül a levert szabadságharc után a jelen kilátástalanságát, a túlélés lehetőségeit nyíltan nem lehetett tárgyalni. Az 1850-es években a történelem iránti érdeklődés a szellemi élet több területén megélénkült, a történelmi források nyilvánosságra hozása jelentőssé vált. Jókai fő forrása Cserei Mihály Históriája a következő évben lát napvilágot, minden bizonnyal a kiadótól, Emich Gusztávtól kerülhetett hozzá. Olykor szövegeket is átemel, és a párbeszédek esetében is a Cserei által leírt szövegrészekkel beszélteti szereplőit. Szóval a 20-21. századi regény elfogadott eszközével, az intertextualitás eszközével él ugyancsak bátran. A lineáris elbeszélés időrendjének szabályait is számos ízben felrúgja.

A regény szerkezetére oly jellemző töredezettséget keletkezése magyarázza. A mai regények olvasásán felnőtt olvasó számára a cselekmény és az idősíkok követése természetesen nem okoz nehézséget. A remek és hitelesnek vélt természetleírások mögött nem volt személyes tapasztalat: Jókai csak két esztendővel később teszi be először lábát Erdélybe.

Jellemábrázolása sokszor frázis-szerű, sok más romantikus regényből ismert típusokat mozgat. Vajon Jókai miért Apafi Mihály hanyatló évtizedeire tette Erdély aranykorát? Mert Erdély belső ügyeiben önálló volt – minden politikai (történelmi), hadi döntés, diplomáciai próbálkozás ezt szolgálta.

Nehéz feladat volt Jókai nyelvének megfejtése is. A számtalan egykorú, köznyelvi kifejezés mellett a latin, olykor török utalások megértéséhez a kritikai kiadás szómagyarázatainak használata nélkülözhetetlen. Ám, ha megfejtettük nyelvét, akkor alig letehető olvasmányt tartunk a kezünkben. Egy zseniális fantáziájú és írásképességű író művét. Ráadásul az intertextualitás, a felbontott idősíkok, a töredékes szerkezet modernné teszi a regényt. A leegyszerűsített karakterek, a fantáziadús leírások – tájak, viseletek, lakomák, légyottok, látomások – izgalmas hátterét adják a kibontakozó cselekménynek. Az olvasó történelmi időkben jár, ám jól megírt krimiként is olvasható. Egy idő után úgy olvastam, mint a skandináv bűnügyi regények egyikét, Jókai nyelvén, magyar történelmi témában.

Stauder Mária

Közzétéve: 2016. október 24.

Hozzászólok..

Teadélutánok XXIII-XXVII. Zárásként és beharangozónak

Hatodik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. Volt mit tanulnunk a történész és az ő története téma konkrétumaiból is. Hiszen régi igazság, hogy egy dolog, kissé színtelen valamit általában tudni. Sokkal megragadóbb azt konkrét történés/ek kapcsán életesen meglátni. Esetünkben tehát az volt az elvont igazság, hogy senki nem választhatja meg korát, hiszen abba beleszületik. Jóllehet senkiben nem támadt kétely a történelem megismerhetősége dolgában, ám a Horváth Mihálytól Kosáry Domokosig bezárólag szemügyre vett életutak kacskaringói erőteljesen dokumentálták a történészi életmű és az életút közötti kapcsolatot. Vagyis azt, hogy a történészi teljesítmények csak akkor ismerhetőek meg kellő alapossággal, ha magának a historikusnak az életét is kellő mélységben látjuk.

A hetedik évad tematikáját is az eddigi nyomvonal mentén alakítottuk ki. Vagyis essen bármely témakörre, nézőpontra választásunk – mindig az a cél, hogy munkánkat mennél nagyobb önreflexióval, a korábbinál szélesebben megalapozott tudással végezzük.

Most a történelmi regény és a történelem a témánk. Igen régóta széles körök kedvelte műfaj a történelmi regény, s köztudottan napjainkban is vannak jeles művelői. Rendre születnek olyan regények, amelyek (nagy) sikert aratnak. Van, amikor a siker mentén heves vita támad az adott regény, s írója körül. Ám még ezen esetekben is elvitathatatlan, hogy történelmi regénnyel legtöbb esetben szélesebb körben lehet olvasót találni, s mélyrehatóbban lehet felfogásukat, szemléletüket befolyásolni, mint a szakma szabályai szerint készült munkákkal.

Mi a titkuk tehát, mit lehet abból ellesni, megszívlelni, hogy olvasottabbak legyünk? Természetesen hajszálnyit sem engedve jól kiforrott metódusainkból. E célok mentén szeptember 15-én Jókai Mór: Erdély aranykora, október 13-án Móricz Zsigmond: Tündérkert c. regénye, november 17-én Kós Károly: Varjú nemzetség c. műve, s december 15-én Spiró György: Diavolina c. alkotása kerül terítékre.

A teákról továbbra is beszámolunk, s reméljük, hogy azokhoz, ha nem is sokkal több, ám szintén gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.

Pritz Pál

Közzétéve: 2016. szeptember 6.

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXVII.

A június 9-i, évadzáró teadélutánunkon Kosáry Domokos életútját vizsgáltuk. Róla sorozatunkban már második alkalommal esett szó. A XIV. délután megállapításaihoz is visszanyúlva szőttük tovább életútja fonalát.

Akkor született, amikor mestere, Szekfű Gyula éppen egy életre megégeti magát A száműzött Rákóczi című munkájával. Bő húsz esztendő múltán Kosáry Görgey Artúrról írott értekezésével szintén a romantikusan hamis történelemszemlélettel fordult keményen szembe.

Pályája sokáig töretlenül ível felfelé. Franciaországi és angliai ösztöndíjak révén pallérozza tudását. Megismerkedhetett az Annales-iskola kiváló tanáraival. Vérévé vált az összehasonlító történelemszemlélet. A történetírást integratív társadalomtudományként kezeli, nála is természetes a földrajzi tényezők történelmi szerepének mérlegelése.

28 esztendősen már a Teleki Pál Tudományos Intézet igazgatóhelyettese. Az 1945 utáni Magyarországon is van helye, ám az 1949-től monopolhelyzetbe kerülő, nacionalista klisékkel is operáló vulgármarxizmus exponensei derékba törik pályáját. Míg Mályusz Elemér már 1954-ben kap állást az MTA Történettudományi Intézetébe, ő oda csak 1968-ban kerülhetett be. A nehéz évtizedekben is megőrzi szellemi-lelki kiegyensúlyozottságát. Bibliográfiai gyűjtésével maradandót teremtett. Börtönéveiben is alkot. A csak 1997-ben napvilágot látott olvasónaplója (A chilloni fogoly) ma is lenyűgözi az értő olvasót.

Amikor 1969-ben a készülő, tízkötetesre tervezett marxista történettudományi szintézis 19-20. századi köteteinek koncepcióvitáját rendezték meg, bátran élt a lehetőséggel, hogy a szekfűi életmű maradandó értékei mellett érveljen. Bár a XVIII. századi művelődési viszonyainkról szóló nagydoktori értekezésének megvédését sokáig sikerrel gáncsolták, azt 1977-ben végül megvédhette, s mindinkább  megkapja a szakmában az őt megillető helyet. 1982-től az MTA tagja. 1990-ben pedig e testület tagjaiban van annyi judícium, hogy tudják: ha azt akarják, hogy a rendszerváltás viharai ne tegyenek súlyos károkat az intézményben, akkor őt kell elnöknek megválasztani. És ő ezt a történelmi feladatot teljesíti. Nem enged tagrevíziót, csapatmunka élén megvédi a sokat támadott akadémiai kutatóhálózatot, s ha formálisan csak címként, ám funkciójában megmarad a nagydoktori is.

A jelenhez való közelség miatt is a részleteiben is pontos Kosáry-kép még nem rajzolódott meg. Ám az világos, hogy rendszereken átívelő pályáján szakmáját mindvégig magas fokon művelte. Szépen, szabatosan írt, ezért műveit széles olvasóközönség élvezheti. Tisztában volt a történetírás társadalmi feladatával. Hasznos lenne, ha ezt a ma (egyébként hangadó) történészei sem tévesztenék szem elől.

Marchut Réka

Közzétéve: 2016. június 20.

3 hozzászólás

Teadélutánok Doktori Programunkban XXVI.

A 2016. május 19-i teadélutánon Mályusz Elemérről, a történeti közgondolkodásban Szekfű Gyula konok ellenlábasaként számon tartott historikusról beszélgettünk.

A nagykaliberű és komplett középkorász, egyben forrásfeltáró-tézisíró újkorász életművéből legkevésbé a kemény tudósi leckét jelentő szakeredményeket vettük szemügyre. Annál inkább övezte figyelem a társadalomtörténeti reformmódszertant, és benne a történelmi háttér által motivált küldetéses többletet, politikumot.

A Nagy Háborút követő egyensúlytalan békerendszer térségi viszonyaira tekintve Mályusz hamar üdvözölte a népiségtörténeti szakirány németországi felismerését, ám ennek imperializmust kiszolgáló túlzásait eltökélten kiküszöbölni igyekezett a magyar átültetésben. Az olykor egészen „hajnali” és plebejus színezetű modus mindamellett Mályusznál klebelsbergi áthallásokkal bírt: a sajátszerű etnográfiai-kultúrtörténeti program a nemzet tagjait és az állam revíziós alkuerejét erősítő szellemi orvosszert kínált a „Trianon-betegség” ellen. Ehhez egy nemzetproblémák iránt is – önindításúan – elhivatott tudomány eszménye társult, melynek szólnunk kellett szakmai korlátairól, miközben sikerült felvillantani a mályuszi helytörténeti kutatások néhány példamutató gyakorlati konzekvenciáját.

Hajlottunk rá, hogy – megtámogatva a Soós István által a Századokban tavaly közölt időskori kézirat vallomásaival – a Mályusz és Szekfű közti mind élesebb és beásottabb hadállású elvi-szemléleti szembenállások mögött a hasonló mondanivalót is hangsúlyozzuk, de elfogadhatónak tetszett azon intés, hogy emberileg egy feltörhetetlenül megmakacsolt antagonizmus épült a két tudós közé. Ehhez képest fényesen ragyog Szekfű nemes kollegialitása, mely egy 1945-ös politikai rendőrségi vizsgálatban kiáll kartársa szakmai lelkiismerete, egyben jobbik énje mellett.

A Horthy-kori Mályuszt a korabeli értelmiségi kurzuskonformitás (és nem konformizmus) határain belül is különállásos pozícióval tudtuk beazonosítani, leginkább a nemzeti és egyetemes történelmi múlt autonomistább interpretációjához kötődően. Nem is kérdés, hogy – forrásai nyelve mellett – kora Magyarországa politikai szótárának képleteiben is beszélt, az egy „etnocentrikus nemzetfogalomra” (Trencsényi Balázs) tett ajánlata azonban túlmutatott a száraz önérdekűségen. Mályusz egy megváltozó magyar sors perspektíváiban keresett jövőképes nemzeti kötőanyagot, ha még egy hajdanán remélhetett rövidebb lejáratra is. Ehhez tematizálta a mindenkori vesztesek önreflexiós lehetőségeit, a saját múlt újraértékelő oldalnézeteire esélyt adó legyőzötti helyzetet, egyúttal az „állam árnyéka alól” kiszabadított történetírás testreszabott előnyeit – a magyar nép példáján. Az iménti belátásokban a lehetőségek szintjén: előtte járt korának. Ugyanakkor az ősi/szerzett jogokra alapozó politikai megfontolások az irredenta aspirációknak is melegágyat jelentettek.

Szó került továbbá a családi múlt és vallásfelekezeti háttér magyarázóerejéről munkásságában; a nehéz természetű személyiség szakmai és emberi helytalálásának időben változó példáiról; iskolaalapítói (mester-)öntudatáról; nyugtalanító antiszemita velleitásairól; vagy az „élni kell”-viszonyok közti önfeladásairól.

A hatalmasan termékeny életpraxis alkonyán is hiányérzéssel visszatekintő Mályusz sorai mindazonáltal visszaigazolták, hogy holtáig a szorgalom és akarás embere volt. A formátumát beárnyékoló kitérők (A vörös emigráció) és elhajlások (1941-42-es cikksorozat, megtagadott népiségtörténet) tekintetében pedig úgy érezhettük, még Romsics Ignác magisztrális historiográfiai művének vonatkozó fejezetén is több ponton lehet cizellálnivaló egy remélhető következő kiadásban.

Eöry Áron

Közzétéve: 2016. június 2.

1 hozzászólás

Teadélutánok Doktori Programunkban XXV.

A 2016. április 14-i teadélutánon Szekfű Gyuláról, a magyar történetírás feltehetőleg legnagyobb formátumú alkotójáról beszélgettünk. Országos hírnévre közismerten 1913-ban A száműzött Rákóczi c. munkájával tett szert. Az már kevéssé ismert, hogy a körülötte kavart vita okozta sebet Szekfű sohasem heverte ki.  

A Hóman Bálinttal közösen írt, máig sokak által forgatott Magyar Történet általa írt, egyéni teljesítményként honunkban máig felül nem múlt szövegében  – a politikai eseménytörténet szokásos túltengése helyett – jelentős terjedelemben tárgyalja az eszmetörténet, a földrajzi, nemzetiségi, gazdasági, társadalmi, vallási és iskolázottsági viszonyok oly fontos fejezeteit.

A nemzet tanítója akart lenne, s – minden botlásával, s a szükségesnél jóval csekélyebb hatásával – az is lett. Ranke nyomán vallotta, hogy a tudósnak nagy nemzetpolitikai kérdésekben kötelessége nemzetének útmutatást adni, és ezzel annak javát szolgálni. Bár a szellemtörténeti módszer alkalmazása, valamint történetírói koncepciójának egyes elemei – például Széchenyi István konzervatívvá stilizálása, a dualizmus korának hanyatlástörténetként való ábrázolása, vagy a nemzeti történelemnek, kismagyar versus nagymagyar lelki alkat harcaként történt bemutatása – szakmailag bizonyosan elfogadhatatlan, illetve a jövőben nyúlóan is indokolt vitákat generál, azonban világos vonalvezetésű, hatalmas levéltári kutatásokra támaszkodó, szépirodalmi rangú, lebilincselően olvasmányos művei komoly olvasóközönséget teremtettek számára.

Az általa is szerkesztett Magyar Szemle olvasótáborát szellemi közösséggé akarta formálni. Mivel jelentős hatást gyakorolt kortársai gondolkodásmódjára ő lett a két nagy háború között a legtöbbet olvasott magyar történetíró.

A Három nemzedék és a Forradalom után megírására Szekfűt súlyos történelmi élmények – a történelmi Magyarország széthullása, majd a Horthy Miklós országának pusztulása, nemkülönben az őt cselekvésre ösztönző belső, morális nyugtalansága – késztette. Utóbbi műve kapcsán megoszlottak körünkben a vélemények arról, hogy mennyiben következtek 1945 utáni megnyilatkozásai és szerepvállalásai a harmincas évek közepétől gyakorolt rendszerkritikájából? Vajon szükséges volt-e ilyen mértékben exponálnia magát a Szovjetunió uralta világ mellett? Szekfű Gyula helyesen látta meg, hogy az új Magyarországot meghatározhatatlan ideig a szovjet érdekszférába történő betagozódás alakítja.

Ám a Forradalom után című művével sikertelenül kísérelte meg, hogy korábbi olvasóközönségét, a keresztény középosztályt meggyőzze igazságáról.

Magányosan, súlyosbodó betegsége miatt könyvtárától is megfosztva, 1955-ben kiábrándultan ment el arra az útra, mely minden földi test porrá és hamuvá oszlik.

 Lénár Andor

Közzétéve: 2016. április 29.

Hozzászólok..

Teadélutánok Doktori Programunkban XXIV.

A 2016. március 10-i teadélutánon Marczali Henrikről, a századforduló évtizedeinek nagyhatású történészéről beszélgettünk. Kiemelkedő intellektuális képességeivel, nyelvtudásával és munkabírásával már fiatalon messze kiemelkedett pályatársai közül. Forráskiadványai, történeti életrajzai és monográfiái, valamint az általa szerkesztett és részben írt Nagy Képes Világtörténet egytől egyig magas szintű mesterségbeli tudást tükröznek. A hazai történelemoktatás és a történelemtanár-képzés reformjában is elévülhetetlenek az érdemei.

Pályája kezdetén a földrajzi felfogással kombinált pozitivizmus az uralkodó történetírói felfogás, ám sorra jelentek meg az újabb történetírói iskolák, melyekkel – nyugat-európai tanulmányútjai során – a fiatal történész is megismerkedhetett. Bár nem vált egyik irányzat követőjévé sem, mindegyikből igyekezett felhasználni azt, amit hasznosnak látott.

Vajon mi az oka annak, hogy munkásságának hatalmas terjedelméhez képest a Marczaliról szóló szakirodalom igen csekély? Markáns vélemény szerint a neoliberális gondolkodás képviselői nem tudnak mit kezdeni egy olyan életművel, amelyben a liberális eszmeiség a nacionalizmus édestestvére. Ezt a véleményt nem mindenki osztotta, mert – úgymond – az elmúlt két évszázadban Marczalin kívül is voltak liberális és egyúttal nacionalista történetírók (mindkét kifejezést a 19. századi értelemben használva), akik nem részesültek ilyen mellőzöttségben. Ráadásul korántsem mindenki tekintette Marczali történetírását „nemzeti”-nek, azzal érvelvén, hogy igyekezett felülemelkedni a kurucos-labancos megosztottságon.

Marczali Henrik személyében, sorsában a magyarországi zsidóság asszimilációjának sikeréről és kudarcairól is képet kaphatunk. Számos rabbi őssel rendelkező, de magyar anyanyelvű és neveltetésű zsidóként a századfordulóra a magyar értelmiségi elit egyik jeles (ámbár különcnek tekintett) képviselőjévé vált. Marczalinak az a döntése, hogy ősei vallását élete végéig nem adta fel szintén eltérő magyarázatokat szült. Volt, aki szerint ezzel gerinces jelleméről tett tanúbizonyságot, más vélemény szerint a kikeresztelkedés visszautasítása az asszimiláció kudarcának egyértelmű jele. Harmadik felfogás szerint a zsidó valláshoz való ragaszkodása nem egyéni jellemszilárdság következménye, hanem azon zsidó identitástudat gyökere, mely harmóniát tudott magyarság és zsidóság között teremteni.

Pályájának legszomorúbb fejezete élete utolsó bő két évtizede. Nyugdíjaztatása után szakmailag mellőzve, gyakran napi megélhetési gondokkal küszködve élte éveit. Egy történész számára nincs annál tragikusabb, mint az, amikor írására gyakorlatilag nincs igény, nem olvassák.

Hegedüs Gyula

 

Közzétéve: 2016. március 29.

Hozzászólok..

Teadélutánok Doktori Programunkban XXIII.

 

A tavaszi programot nyitó, február 11-i teán Horváth Mihály (1809–1878) életéről, személyiségéről, történetírásáról diskuráltunk.

Természetesen ő is korának, a pozitivizmusnak, a szabadelvű világnak gyermeke. A Magyar Történelmi Társulat elnökeként 1871-ben elmondott nevezetes beszéde kristály tisztán mutatja a történeti megismerés szinte korlátlan lehetőségeibe, valamint a história tanító mester voltába vetett (ma már inkább csak rezignált mosolyt fakasztó) megingathatatlan hitét. „A kitartó, nemes célú munkának nem maradhat el az eredménye.”

És kora liberalizmusa szellemében ugyancsak hajlamos volt nemzetét idealizálni. Népe a meghódoltatott „idegen nyelvű törzseket nem kényszerítette a szolgaság jármába… a magyarok sohasem estek a nemzeti türelmetlenség hibájába.”

Ám nagy tehetsége birtokában – jóllehet nemesi eredetű volt, s olyan tanárai voltak, mint délibábos történetírást művelő Horvát István, vagy a szélsőségesen Habsburg-párti Spányik Glicér, majd főrangú családok nevelőjeként is azonosulhatott volna kenyéradói szemléletével, egyháza papjaként is lehetett volna egyoldalúságok tehetséges elkötelezettje, nem ezt tette: – a maga útját járta.

Elsőként szakít korának un. deákos, tudálékos nyelvezetével. Oly‘ lebililcselően ír, hogy e téren ma is példaképünk lehet. Ugyancsak megszívlelhetjük szociális érzékenységét, plebejus érzületét.

És ugyancsak ösztönző történetírói munkásságának széles tematikája.

26 esztendősen, az MTA pályadíjára írott (később többször is átdolgozott) műve az első magyar gazdaságtörténeti monográfia. Honunkban az elsők között szögezte le, hogy a históriának a nép életével, szokásaival és kultúrájával is foglalkoznia kell, mert csak így válhat a valóság hű krónikásává.

Igen sokat forgatott nyolc kötetes A magyarok története c. szintézise, az 1823–1848 közötti időszakot, majd a forradalom és a szabadságharcot ábrázoló, ma is kézügyben lévő  monográfiái mellett ugyancsak jelentékeny műve az 1841-ben a Dózsa György-féle parasztfelkelést az addigi, rémtett-történeti felfogástól gyökeresen eltérő szemlélettel bemutató munkája. Mert rámutatott a parasztság jogfosztottságára, a közteherviselés hiányára. Dózsa György kereszttel jelölt vitézeit Horváth Mihály kuruc harcosoknak nevezte: saját korának ideológiai keretei és gondolkodásának korlátai között – sőt inkább azok ellenére.

Horváth Mihály történelmi jelentőségű „kurucos“ Dózsa-tanulmánya, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcban következetesen vállalt radikalizmusa, a Függetlenségi Nyilatkozatban játszott szerepe, s nem utolsósorban az emigrációban különösen feltűnő, püspökként szokatlan „magaviselete“ természetesen igencsak alkalmassá tette, hogy jó száz év múlva, egy másik korszak tematizálói érdeklődésének fókuszába kerüljön.

Mindezek elmúltak, ám a szuverén tehetségű Horváth Mihály munkái ma is elevenek.

Kozák Péter

 

 

Közzétéve: 2016. február 19.

Hozzászólok..

Teadélutánok XIX-XXII. Zárásként és beharangozónak

Immár ötödik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. A tematika – ugye – bizonyos fokig szokatlannak volt mondható. Most nem a 20. századból történt kilépés okán. Hiszen mind a négy költőóriás – még ha Ady Endre és Babits Mihály a 19. századnak volt a szülöttje – a huszadiknak lett befolyásolója. Azért elemeztük életüket, néhány kiválasztott költeményüket, mert – ismételjük korábbi szavainkat – egy-egy ilyen költeményben bizony mélyebben lüktet a história, mint nem egy – különben tisztességgel megírt – értekezésben.

Szóval bőven volt, van és lesz mit tanulni tőlük. Vélhetőleg a beszámolók, s a néhány hozzászólás egyaránt mutatja.

A most induló tavaszi évadban a történész és az ő története a téma. Az indok – vélhetően – evidens. Szóval a cél az, hogy körbe járjuk: az egyéni életút (és természetesen annak a kiválasztottak esetében egyáltalán nem esetleges fordulatai, nem esetleges törései) mennyiben befolyásolta az ő történészi munkásságukat? Tehát azzal a felfogással szemben, hogy a történész elolvassa a szakirodalmat, kutatja, feltárja a témájához kapcsolódó forrásokat és mindennek nyomán létrehoz egy cikket, könyvet stb. látnunk kell, hogy ennél sokkal mélyebbre kell ásnunk.

Melyek voltak a kor uralkodó eszméi, amelyben a vizsgált történész alkotott; hogyan viszonyult hozzájuk; milyen családból, környezetből, iskolázottságból indulva dolgozott a történészünk; miként jelenik meg mindez a munkásságában; gyakorolt-e, s ha igen milyen hatást mindez a szakmára, a társadalom történelmi tudatára, mi maradt meg munkásságából az idő rostáján, mit tanulhatunk mindebből?

A jó öreg időrendben Horváth Mihály, Marczali Henrik, Szekfű Gyula, Mályusz Elemér  és Kosáry Domokos példáján.

Tesszük mindezt most is azért, hogy többek legyünk általuk.

A teákról továbbra is beszámolunk, s reméljük, hogy azokhoz, ha nem is sokkal több, ám szintén gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.

 Pritz Pál

Közzétéve: 2016. február 5.

Hozzászólok..

Teadélutánok Doktori Programunkban XXII.

Az őszi programot záró december 10-i teán Illyés Gyula néhány fontos versét, s az Illyés-képet vizsgáltuk meg.

Bár e költemények életének különböző korszakaiban születtek, céljuk egy volt: az ország demokratikus átalakításának óhaja. Mindig alulnézetből született művek ezek. Illyés bár paraszti sorból származott, de széles horizonton látott, köszönhetően részben budapesti és külföldi éveinek is. Költészete olyan programadás, amely hitet tesz az általános emberi értékek és a demokratikus célok megvalósítása mellett, felülírva az államnemzeti kereteket. Magyar költő, számára nem volt kétséges, hogy amint a Horthy-rendszer életét, szabadságát nem veszélyezteti, a párizsi emigrációból haza kell térnie.

Dózsa György beszéde a ceglédi piacon (1931) c. verse társadalomkritika, parasztság melletti kiállás, azt a réteget szólaltatja meg, ahonnan jött. A parasztság sanyarú sorsára hívta fel a figyelmet a gazdasági világválság idején, egyben ostorozta az uralkodó elit széles néptömegekkel szembeni érzéketlenségét, a demokratikus reformokkal szembeni ellenállását. A Nem menekülhetsz c. költeménye (1933) társadalmi változásokért lép fel, a parasztság és munkásság nyomorúságos helyzetének írja le, amelyet döntően befolyásoltak az átélt személyes élmények is. A lenti és fenti világ elkülönülését is kifejezi, tehát a társadalmi egyenlőtlenségek problémája itt is megjelent. Illyés jól ábrázolja, hogy értelmiségiként „kutya-kötelessége” azokért fellépni, ahonnan érkezett, így sorsa kötelezi őt.

A reformáció genfi emlékműve előtt (1946) c. költeményében az a gondolat vonul végig a versen, hogy érdemes-e eszmékért fegyvert ragadni? Végigviszi a vallásháborúk időszakát, mint példát: Volt-e értelme mindennek? Ugyanakkor úgy látja, hogy szükséges volt a reformáció és a harc a változásért, mert például segítette a magyarság fennmaradását, amely Illyés legfontosabb céljainak egyike.

A demokratikus változásokért kiálló fontos verse a Bartók (1955), amely egyszerre szól egy művészetbeli-ízlésbeli vitáról és egyszerre tartalmaz általános politikai mondanivalót/polémiát. A hangzavar fogalma nemcsak Bartók sajátos zenéjére utal, hanem valóságot tükröző szerepe is van. Illyés úgy látja, hogy a nép kirekesztődött ebből a folyamatból és ezt Bartók szájába adja. Bartók olyan példa, akinek tevékenységét szembe lehet állítani a hatalmon lévők szómágiájával („[…] te bennünket növesztel azzal, hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.” […] „Beh más beszéd ez! Emberi, nem hamis!” 

Óda a törvényhozóhoz (1965) c. költeménye összegzés, ars poetica, markáns kiállás a törvény előtti egyenlőség mellett. Ebben a rendszer finom kritikája, egyben a társadalmi közmegegyezés fontossága is megjelenik.

Grósz András

Közzétéve: 2015. december 30.

Hozzászólok..