Teadélutánok a Doktori Programunkban. XIII.

A december 11-i, évadzáró teadélutánunkon Berzeviczy Gergely és Kazinczy Ferenc – hungarus vs. nemzeti patrióta – vitáját elevenítettük fel, a polémia historiográfiáját tekintettük át.

A hungarus patrióta tudat a 18. század végéig, a 19. század elejéig Magyarország lakóit jellemző önazonosság-tudat volt etnikai és társadalmi különbségre való tekintet nélkül. Más szóval a hungarus tudat a Habsburg Birodalom magyarországi részében – a Magyar Szent Korona Országaiban –  élők birodalomtudatát, egyfajta nemzetek feletti tudatát jelentette. A hungarus tudatot – paradox módon, tudtán kívül – Berzeviczy Gergely formálta meg, alakította harcos politikai programmá. A nyelvi nacionalizmussal szemben ajánlotta, amikor – többek között – a hivatalos latin nyelv mellett érvelt.

A nemzeti patrióta tudat a korabeli nacionalizmust, a rendi államból kibontakozó új társadalom új nemzeti kereteit jelentette. A nemzet a 18. század végén, a 19. század elején már egy szuverén állam közös történelemmel és kultúrával rendelkező közösségeit jelenthette. A 18. század végén és a 19. század elején – szinte kivétel nélkül – monarchikus rendszerek voltak Európában, ahol az uralkodóra, mint a nemzet egységének megteremtőjére tekintettek. A francia és az angol monarchia más-más archetípus volt: a francia központosított, az angol decentralizált királyságként működött. Ám mindkét monarchia – a Habsburg Birodalomtól eltérően – korai nemzetállamként létezett. Kazinczy Ferenc a korai nemzetállamok programjából – ellentétben Berzeviczyvel – a nemzeti nyelv mellett tette le voksát.

H. Balázs Éva már 1966-ban benyújtott kandidátusi értekezésében a nemzetietlenség vádjával szemben védte Berzeviczy Gergelyt. Ezt megelőzően Huszti Dénes – Kosáry Domokos sógora – foglalkozott először a Berzeviczy–Kazinczy-vitával nem megfeledkezve arról a nem mellékes körülményről sem, hogy a tübingeni pályázatot (alkalmas lehet-e a magyar államnyelvnek) a bécsi titkosrendőrség írta ki… Az első között jelentkező Kazinczy Ferenc természetesen a magyar nyelv államnyelvi „alkalmatossága“ mellett kardoskodott.

Legutóbb Miskolczy Ambrus elemezte a híres, de kevéssé ismert vitát. Azt a Kossuth–Széchenyi attak bevezető csörtéjeként látja és láttatja, rámutatva a két gondolkodó néhol fel-feltűnő ideológiai ellentmondásaira és nem ritkán személyeskedésbe torkolló nézetkülönbségeik mozgatóira.

Elgondolkodtató mozzanat, hogy a két háború közötti falukutató írók a magyar nyelven – egy drámatöredéket leszámítva – semmit sem író Berzeviczyt választották példaképül. Sőt szellemi vezérük, Németh László több írásában kelt ki hevesen Kazinczy munkássága ellen.

Persze ez már egy másik teadélután programja lehet…

                                                                                                                      Kozák Péter