Újabb könyvbemutató

2015. február 19-én, csütörtökön újabb rendezvényre került sor az ELTE BTK Történeti Intézet Szekfű Gyula Könyvtárában, ahol a Molnár Ferenc által írt A Munkácsi Egyházmegye 1848–1849-ben című könyvet mutatták be. A szerző 2010-ben a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán szerezte meg történelemtanári diplomáját, majd ugyancsak ebben az évben lett doktorandusz az ELTE BTK-n, ahol 2013-ban abszolvált. A tavalyi év szeptemberétől a beregszászi főiskola Lehoczky Tivadar Intézetének kutatójaként dolgozik, valamint ugyanott oktat a Történelem- és Társadalomtudományi Tanszéken.

Az esemény az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történelem Doktori Programja szervezésében valósulhatott meg, a megnyitó beszédet pedig Erdődy Gábor tanszékvezető úr tartotta. Sajnos a kezdés előtt néhány perccel derült ki, hogy a beregszászi főiskoláról érkező küldöttség technikai okok miatt mégsem tud jelen lenni, ezért némileg foghíjas sorokkal indulhatott a program, bár ez nem jelentett nehézséget abban, hogy később egy jó hangulatú és színvonalas bemutatót tudhassunk magunk mögött.

A tavalyi évben a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola kiadásában, Nyíregyházán megjelent könyvhöz Erdődy Gábor köszöntője után a Görögkatolikus Örökség Kutatócsoport részéről Terdik Szilveszter muzeológus fűzött bevezető gondolatokat. Kifejtette, hogy Molnár Ferenc munkája egyben egy tágabb kutatás részét is képzi, ahol többek között kiemelt jelentőséget kap a magyar liturgikus nyelv kutatása és plébániai történeti sematizmusok is, amely utóbbi a következő években fog megjelenni, illetve már készül egy papi névtár is.

A kötetet Solymosi József, a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár és Irattár tanácsosa és főlevéltárosa mutatta be. Szerinte a könyv egyháztörténeti tematikáján kívül számos tudományos vonatkozással bír, így politika-, nemzetiségpolitika- és társadalomtörténeti vetülete is van. Kritikákat is megjegyzett, például a levéltári forrásokra való pontos hivatkozásokat nem minden esetben látta a legrészletesebbnek, de ezeket leszámítva alapos és fontos munkának titulálta a könyvet, a szerzőt pedig tovább bátorította, hogy folytassa a hiánypótló kutatómunkát.

A Munkácsi Egyházmegye 1848–1849-ben a forradalom és szabadságharc – tudományos színvonalon – eddig kevésbé kutatott részét mutatja be. Molnár szerint az ehhez az egyházmegyéhez tartozó hét vármegye, vagyis Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros, Szatmár és Szabolcs, valamint a Hajdú-kerület különös szerepet töltött be a hátország biztosításában. Szakszerűen eddig csupán – a bemutatón részt vevő – Solymosi József foglalkozott az északkelet-magyarországi vármegyék 1848–1849-es történelmével, doktori értekezésében azonban ő csak négy vármegye, így Ung, Bereg, Máramaros és Ugocsa történetével foglalkozott. A munkácsi egyházmegye forradalom és szabadságharc korabeli históriáját kutatta Bendász István is, akinek munkássága leginkább azért fontos, mert kutatásait 1945 előtt megkezdte, így sok olyan forrást is felhasznált, amelyek ma már nem léteznek.

Az utóbbi évtizedekben megjelent munkák legtöbbször nem használnak elsődleges forrásokat, Molnár szerint pedig ezek felkutatására igencsak szükség van. Ennek segítségeként állította össze az egyházmegye történeti kronológiáját, valamint e mellé írta meg a munkácsi egyházmegye görögkatolikusainak forradalombéli szerepét. Itt részletezte a forradalomhoz való hozzáállást, valamint az ezzel kapcsolatos autonómia mozgalmat mind a görög-, mind pedig a római katolikus szemszögből is. Ezek mellett kitért az önálló érsekség problémájára, az 1848-as országgyűlési képviseletre, illetve megvizsgálta a szabadságharc és a munkácsi egyházmegye kapcsolatát, amelyben megállapította, hogy az mindvégig támogatta a felkelőket. A szabadságharc története után kitért az azt követő évekre is, magában foglalva a korabeli jövőképeket a nemzeti egyenjogúsággal és az értelmiségi stratégiákkal kapcsolatban is. A könyvben mindvégig hangsúlyos a különböző nemzetiségek bemutatása, ezek közül pedig kiemelkednek a ruszinok. Molnár könyve a terjedelmes kronológia mellett illusztrációkat, térképeket és bibliográfiákat, valamint személy- és helynévmutatót is tartalmaz.

A bemutató végén Erdődy Gábor megköszönte a munkát, kiemelte annak különösen átfogó jellegét, illetve a görögkatolikus egyháztörténet kutatásának jelentőségét is.

Pettinger-Szalma Vendel

.

Teadélutánok a Doktori Programunkban XIV.

A tavaszi évadot nyitó február 12-i délután témája Kosáry Domokos Napóleon és Magyarország című munkája, illetve azzal összefüggésben a rendi (vagy feudális) nacionalizmus kérdése volt. A 18. század utolsó évtizedeitől 1830-ig terjedő időszakra vonatkozóan Szekfű Gyula alkotta meg a „rendi nacionalizmus” fogalmát, Kosáry Domokos pedig később hasonló értelemben használta a „feudális nacionalizmus” kifejezést. Mindketten azt hangsúlyozták, hogy ebben az időszakban megjelent ugyan Magyarországon a nemzeti érzés, de még nem kapcsolódott össze a társadalmi reformok igényével. Szekfű ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 1795 után a „nacionalizmus (…) barokk-heroikus és rendi jellegbe öltözik”. (Rövid magyar történet. Osiris, 2002. 250.) Kosáry pedig három évtizeddel később úgy jellemezte ezt a fajta nacionalizmust, hogy az „még nem lépte túl a feudalizmus körét, még nem kapcsolódott a kiváltságok ellen irányuló törekvésekkel, sőt ellenkezőleg: inkább a kiváltságok védelmében volt mozgósítható”. (Napóleon és Magyarország. Magvető, 1977. 78.) A rendi/feudális nacionalizmus létét azonban a korszak kutatói közül nem mindenki fogadja el. Miskolczy Ambrus szerint például „a rendi nacionalizmus (…) megfogalmazásnak is groteszk, mert a nacionalizmus lényege éppen a rendi világ lebontása.” (Egy hamis historiográfiai alternatíva: jozefinizmus és rendi autonómia, avagy Berzeviczy és Kazinczy vitája. Debreceni Szemle 2014. 1. sz. 5.).

A Kosáry által megalkotott terminus „feudális” jelzőjében első pillantásra a marxista történelmi korszakelnevezéseket vélhetjük felfedezni. Valójában – ahogy arra a szerző is rávilágít – a „feudális” szót használták a korszak felvilágosult és liberális gondolkodói és politikusai a régi rend leírására Batsányit Jánostól, Berzeviczy Gergelytől Kossuth Lajoson át Eötvös Józsefig. (Kosáry, 79.)

Metodikai és nyelvhasználati szempontból nézve a Napóleon és Magyarország a marxista történetírás eszköztárával és terminológiájával megírt munka – ami nem is meglepő, hiszen a szerző az 1960-as évek végén kezdett dolgozni a témán. Ez nem jelentette azonban azt, hogy Kosáry fenntartások nélkül elfogadta volna a (vulgár)marxista kánont. A könyv utószavában bírálja Révai József 1938-as Kölcsey-tanulmányát. („Révai képletét továbbra sem tartjuk olyannak, amely a múlt objektív valóságára illik.” – Kosáry, 160.)  A tanulmány témája – a rendi/feudális nacionalizmus kérdése, illetve konkrétan a magyar társadalom válasza Napóleon kiáltványára – olyan komplex kérdéskör, amelyeket csak a gazdasági, társadalmi és politikai folyamatok, valamint a különféle szellemi áramlatok közötti összefüggések feltárásával lehet megfelelő mélységben feldolgozni. Kosáry művét rendkívül gazdag forrásanyag, patikamérlegen kimért forráskritika, részletes historiográfiai áttekintések és széles nemzetközi horizont jellemzi. Amennyiben képesek vagyunk a mára már részben idejétmúlt terminológiától elvonatkoztatni, a feudális nacionalizmusról írt megállapításai lényegében ma is megállják helyüket.

 

Hegedüs Gyula