Teadélutánok a Doktori Programunkban XVI.
Az áprilisi 9-i összejövetelen a polgári radikálisok példáján vizsgáltuk azt a kérdést, hogy szabad-e a hazára „árulkodni”?
Az olvasott szövegek (Litván György: Magyar gondolat – szabad gondolat”, 1978; Hazaárulás-e a hazára „árulkodni”?,1984) vizsgálata alapján, Jászi Oszkár és a polgári radikálisok munkássága kapcsán egyetértettünk abban, hogy szabad. Mert először vagyunk emberek, s “csak” másodsorban hazafiak. ám az adott helyzetben mindig szigorúan kell mérlegelni: mivel a történelem jelenetős mértékben nemzeti paradigmában zajlik, ezért azt csak a nemzeti érdekek sérelme nélkül kell/szabad megtenni. Különben óhatatlanul mások szekerét toljuk. Jászi és harcostársai indokoltan vitték külföldre a Monarchia és benne a Szent István-i Magyarország nemzetiségi politikájának mulasztásait. Ám közben nem mérlegelték kellőképpen, hogy a választójog kiterjesztésében a birodalomra milyen veszedelmek leselkedtek. S még nagyobb hibát vétettek, amikor az ellenforradalmi rendszer megdöntésére a kisantanttal szövetkeztek. Ez utóbbi kapcsán éppen a cinikus Eduard Beneš lobbantotta a szemükre, hogy átlépték azt a határt, amelyet nemzetével szemben emigráció nem léphet át.
A 20. század eleji progresszió, a „,második reformnemzedék” képviselői, a politikai értelemben baloldali, illetve polgári radikális társaság legjobbjai a társadalmi haladás és a hazafiság fogalmának összebékítése mellett érveltek. Világossá tették: nemhogy nem az a hazafiság, ha eltagadjuk a nemzetet bénító sorsproblémákat, hanem éppenséggel hazafiság az egész világgal megismertetni azokat.
Litván György kérdése – szabad-e a hazára „árulkodni” – tehát ma is időszerű. Vagyis elsősorban ugyancsak szituációfüggő politikai, semmint morális kérdés. „Csak” még nehezebb tisztán látni, mi számít nemzeti érdeknek. Szerintünk jelenleg kettős tendencia érvényesül: egyrészt a mai kommunikációs eszközök birtokában a „hogyan” és a „mikor” jóval nagyobb szerepet tölt be, mint 1905 és 1918 között, így a nemzeti célok bárminemű artikulálást precízebben kell/ene művelni. Másrészről viszont kevésbé számít: a hírt, nemzeti súlyú kérdésekről való véleményformálók az utóbbi években ugyanis jórészt nem politikusok, nem a jelen Jászi Oszkárja, hanem pl. bloggerek. Mindenesetre a baloldal az elmúlt évtizedekben rendre fordult/fordul Nyugat felé (akár nemzeti érdekeinkre kártékony módon is), míg a jobboldali kormányok a társadalmi problémákat nemritkán bagatellizálják. A dichotómia tehát ma is megvan, „csak” a színvonal alacsonyabb. Nincs Tisza és nincs Károlyi. Nincs Apponyi és főképp: nincs Jászi.
Szécsényi András
