Újabb számmal jelentkezik a MOMA

“A Modern Magyarország online folyóirat legutóbbi száma különleges ünnepi tanulmánygyűjtemény volt, melyben Doktori Programunk oktatóját, a legendás hírűvé váló szellemi eszmecserék, Teadélutánok szervezőjét és vezetőjét, Pritz Pál egyetemi magántanárt köszöntöttük 70. születésnapja alkalmából.

A mostani szám egyrészt továbbviszi ezt az ünnepi hangulatot, hiszen mindhárom történész interjúalanyunk kerek születésnaphoz érkezett. Ring Éva professzor asszony tavaly, Pajkossy Gábor kollégánk pedig idén tölti be 65. életévét. Ehhez a nagy generációhoz tartozik Tanszékünk vezetője, Erdődy Gábor is, aki ugyancsak idén lesz 65 éves. Mindhármukat sok szeretettel köszöntjük, s jó egészségben, alkotóerőben eltöltött hosszú éveket kívánunk nekik!

Tanszékünk régi barátja, Anssi Halmesvirta professzor (Jyväskylä-i Egyetem) szintén idén ünnepli 60. születésnapját. Köszöntjük őt is e jeles évfordulón a további sikeres együttműködés reményében.

Az idei folyóiratszám egyúttal visszakanyarodik a korábbi „normál üzemmódhoz”, azaz a megszokott rovatok szerinti struktúrához. A figyelmes olvasó persze észreveheti, hogy egy új rovattal tovább bővült a kínálat. Régi tervünk vált valóra azzal, hogy végre érkezett a szerkesztőségbe egy izgalmas, publikálásra váró dokumentum. A Forrásközlés rovatban egy Kanadába kivándorolt, bótrágyi ifjú naplójának első részét tesszük közzé.

Aki végigolvassa majd a tanulmányokat, recenziókat, könyvismertetéseket és beszámolókat, érzékelheti, hogy kicsit elbillent a „korszakos mérleg” a 20. század felé. Örvendetes tendencia viszont, hogy akár a 19., akár a 20. század politika-, társadalom- vagy éppen művelődéstörténeti kérdéseivel foglalkoznak is szerzőink, nemzetközi kitekintésre törekedve teszik ezt.

Az elmúlt időszak sikeres doktori védései alapján várható, hogy a következő online számban újra kiegyenlítetten lesznek képviselve a két évszázad egyes periódusai, de addig is kínál olvasnivalót a MoMa.

A Tanszék ebben az évben önálló tanulmánykötettel is jelentkezik. A 2015. évi doktorandusz konferencián elhangzott előadások tanulmánnyá fejlesztett szövegeiből összeállított kötet megjelenése 2016 őszén várható.

Budapest, 2016. május

Varga Zsuzsanna”

A folyóirat a következő linken elérhető/letölthető: Modern Magyarország 4. évf. (2016) 1. szám

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXXVI.

A félév utolsó teadélutánján Ormos Máriának az MSZMP Központi Bizottsága 1989. februári ülésén tartott – az elmúlt években több ízben lejárató célzattal felhánytorgatott – felszólalását taglaltuk.

Az inkriminált felszólalás időpontja kiemelt jelentőségű: túl vagyunk a Kádár-korszakot lezáró májusi pártértekezleten, az állampárt vezető testületeit is eltérő jövőképek ütközése, gyilkos küzdelem feszíti. A társadalom pedig valódi politikai demokráciát akar. A rendszerváltó pártok meg- és újraszerveződtek, óriási, az 1956-os „ellenforradalom” átértékelését követelő nyomás (is) nehezedik az MSZMP-re. Tehát olyan átmeneti időszakról beszélhetünk, ahol minden napnak, sőt talán minden órának jelentősége volt.

Ebben a légkörben szólalt fel Ormos Mária. Egy valódi versenyhelyzetet teremtő, valóságos többpártrendszer létrejöttét az egész ország jövőjére nézve hibásnak, károsnak bélyegzi; hozzátéve, hogy nem ellenez egy olyan „kvázi többpártrendszert”, amely fenntartja a párt hegemón szerepét. Mert – úgymond – a magyar történelemben nem alakult ki huzamosabb időn át fennálló politikai váltógazdaságra építő demokratikus kultúra. Történészként ezen állításnak igazat kell adnunk. A szónok szavaival élve ennek működtetéséhez elengedhetetlen egy olyan politikai tréning, amelyet számos külföldi minta is alátámaszt. S valóban, ha a politikai kultúra egyik minta országára tekintünk, akkor láthatjuk, hogy a 17. század második fele óta politizáló whig és tory párt a 19. század két meghatározó politikai csoportosulásává nőtte ki magát, melyek a váltógazdaság elemének beiktatásával segítették Nagy-Britanniát világbirodalmi pozíciója kivívásában. A 20. században bekövetkező változások eredményeként a Liberális Párt kiszorul a politikai palettáról, s lehetővé válik, hogy az évszázadok óta működő politikai váltógazdaság két eleme ezentúl a Konzervatív Párt és a Munkáspárt legyen. S hogy a magyar társadalom valóban megérett-e az immár 28. éve fennálló demokratikus többpártrendszerre, az már egy másik kérdés…   

Ormos állást foglal 1956 eseményeinek át- és újraértékelésével kapcsolatban is, amely már egy korábban elindult vitasorozat központi elemévé nőtte ki magát. Tiltakozik az ellen, hogy a történészeket az egyesületek, a pártok, a média „űzzék-hajtsák”, hogy formáljanak határozott véleményt. Az oly hamar megfogalmazódó „ellenforradalom” terminus „népfelkeléssé” történő átértelmezésével kapcsolatban Ormos történészként számtalan, Kádár Jánostól Aczél Györgyig felsorakoztatható idézettel támasztja alá álláspontját, miszerint ’56 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés.

A fentiek alapján aligha lehet kérdéses, hogy miért vettük górcső alá az annak idején nagyon is politikai célzattal, ugyancsak gyorsan publikált dokumentumkötetben olvasható felszólalást. 1. Ormos Mária szavainak fényében még világosabban láthatjuk a mai pártviszonyokat a történelem fogságában. 2. Az átmenetileg primér politikai szerepet vállalt történész felszólalás is a belpolitikai történésekre összpontosító hazai politikai gondolkodás folyamat része. Holott az 1989-1990-es rendszerváltást is döntően a nemzetközi körülmények drámai megváltozása tette lehetővé, kényszerítette ki.

                                                                                                          M. Madarász Anita

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXXV.

 

A májusi teadélutánon Pamlényi Ervin személyéről, munkásságáról diskuráltunk. Teadélutánjaink történetében immár második alkalommal kerül elő a neve. 2016 februárjában Horváth Mihályról írt tanulmányát vitattuk meg.

A mostani alkalommal pedig eszmecserénk kiindulópontjai Pritz Pál Pamlényi Ervin és a Századok kapcsolatáról írt, nemrég (Századok 2017/1) megjelent tanulmánya és az ÁBTL-ben őrzött dossziék voltak. A tanulmánnyal kapcsolatban az a sajátságos helyzet állt elő, hogy az nem csupán szakirodalomként, hanem bizonyos szempontból forrásként is olvasható, a Pamlényi – Pritz közötti mester-tanítvány kapcsolatból eredően.

Pamlényi Ervin neve szűk szakmai körben ismert, személye pedig elismert, ám a szélesebb közvélemény számára ismeretlenül cseng e történészi név. Ez annak a történész körökben egyáltalán nem egyedi körülménynek tudható be, hogy Pamlényi műveltségéhez, intellektusához képest nagyon szerény számú munkát írt, az ő életműve zömmel láthatatlan.

Pamlényi az ún. polgári kori történetírásban nevelkedett, mestere a korszak legjelentősebb történésze, Szekfű Gyula volt. Ám számára „nem okozott lelkiismereti konfliktust” (Pritz Pál) a Karsai Elekkel közösen írt, 1951-ben megjelent „fehér terrorról” szóló kurzusfüzet. Legjelentősebb önálló munkájának azonban a már említett Horváth Mihályról szóló tanulmánya tekinthető.

Történészi jelentőségét mindenekelőtt alapos, precíz, igényes szerkesztői munkája adja, amit többek között 1954-től a Századok szerkesztőségében, nem sokkal később felelős szerkesztőjeként is kamatoztatott. Saját szakmai karrierjét azonban nem csupán a sokrétű szerkesztői munka, hanem 1956-tól az MTA Történettudományi Intézetében végzett tudományszervezői munkája és a Magyar Nemzetben folytatott publicisztikai tevékenysége is gátolta. Saját karrierjének csúcsát minden bizonnyal a bécsi Collegium Hungaricum igazgatói posztja jelentette 1975-1979 között. Ám ennek megvolt az ára.

Pritz Pál tanulmánya, összhangban azzal, ami az ÁBTL-ben őrzött iratokból kiolvasható, mutatja, hogy Pamlényi állambiztonsági szervekkel történő együttműködését döntően a remélt, majd megkapott igazgatói szék motiválta. 1965-1968 között „Százados” fedőnévvel társadalmi kapcsolatként, 1968-1970 között „Puskás” fedőnévvel beszervezett informátorként, 1975-től pedig „Pósfai” fedőnévvel titkos munkatársként dolgozott együtt az állambiztonsági szervekkel. Pamlényi tevékenységének azonban nem ez volt a tőkesúlya, hanem sokkal inkább a szakmája. Ezért is állt elő az a helyzet, hogy 1970-ben Pamlényit kizárták a hálózatból, nem voltak megelégedve a munkájával. 1975-től pedig a már elnyert igazgatói szék miatt volt újra fontos az együttműködés.

Pritz Pál tanulmánya a szokásos ügynökvadász történetekkel szemben hitelesen tárja fel a beszervezési munkát, azt széles kontextusba helyezi. Ugyanakkor megfogalmazza azt is, hogy Pamlényi munkásságának értékelésében (is) a végső szót a múló idő mondja majd ki …

Marchut Réka és Somlai Péter Ferenc

 

Hozzászólok..

Agrártörténeti konferencia Jyväskylä-ben

2017. május 18-19-én Tanszékünknek és a Jyväskylä-i Egyetem Történeti és Etnológiai Tanszékének közös szervezésében agrártörténeti konferenciára került sor a finnországi Jyväskylä-ben. Varga Zsuzsannának és Tanszékünk régi barátjának, a Jyväskylä-i Egyetem professzorának, Anssi Halmesvirtának meghívására magyar, finn és német kutatók tartottak előadást a magyar és a finn agrártörténet körében. (Agriculture and Rural Life in Hungary and Finnland). Magyarországról Varga Zsuzsanna, Tóth Judit, Marchut Réka, Papp István és Porkoláb Péter vettek részt, ám magyar témakört tárgyalt a németországi Hamburgi Egyetem professzora, Holger Fischer is. A finn mezőgazdasági kérdésekről pedig Juha Hirvilammi, Ilkka Nummela, Erkki Laitinen, Jorma Wilmi és Pilvi Hämeenaho értekezett.

A konferencia egyik fő tanulsága az a tudott, ám mégis gyakran elfeledett tény, hogy az agrártörténet több, mint a mezőgazdasági termelés története; a történelem komplex természetéből adódóan az agrártörténetnek eszmetörténeti, politikatörténeti, biográfiai és esetenként kisebbségtörténeti aspektusai, kötődései is vannak.

A konferencia másik fő tanulsága az eltérő történeti háttérből fakadó mezőgazdasági fejlődés különbözősége, mely leginkább a nemzetközi kontextusban rajzolódik ki. Ezért is szükséges a nemzeti történeti kérdéseket nemzetközi összehasonlító módszerrel vizsgálni.

Ezúttal is szeretnénk megköszönni a finn kollégáknak, mindenekelőtt Anssi Halmesvirtának és Ville Häkkinennek a remek szervezést, a figyelmes vendéglátást és a konferencia szigorúan vett szakmai keretein túlmutató szakmai, ám mégis kikapcsolódást nyújtó kirándulást és a kötetlen közös beszélgetéseket.

A konferencia meritumáról a szélesebb olvasóközönség a várhatóan az év vége felé megjelenő kötetből tájékozódhat.

Hozzászólok..

A Duna ki-kifénylő kígyója nyomában – a Pilis hegygerincein

Május 6-án a Doktori Iskola rekreációs sorozatának 13-ik túraalkalmára virradt az ország népe. A soron következő Pilisjárásunkra két esős kedvű nap által közrefogva került sor, hibátlan kiránduló időben.

Az Újpestről kifutó buszon elkényeztetően hosszú ültetés és kétoldali köd képe várta a társaságot, míg álmos tagjaival le nem kászálódott Dömösön. Következett a rajtnál szokássá lett boltlátogatás és az észbekapó talponállós röpreggeli. Kiérve a zöldbe, még megugrandó belépési küszöbként jelentkezett az első tévelygő 50 méterünk és az átoksújtott hátizsák, mely gyors egymásutánban vesztette el pántjainak és cipzárjának szakítószilárdságát (és kellett gazdáját megkeserítő kölönccé válnia, minden áthidaló igyekezet ellenére).

Daloló léptekkel és vidám diskurálásban szinte észrevétlenül hódítottuk meg a Szakó-nyeregig vezető gyönyörűen beerdősült ösvényeket, és délidőre már fönt is termettünk Dobogókő elsőrangú kilátó- és ebédlőteraszán. Az ezúttal aránylag kolbászszegény koszthoz az abroszos kiszolgálás sokunkat lenyűgözött, így még előkelőbben lakhattunk jól házisajtból, körözöttből, hagymakarikából és ress csokiparányból. Ezekhez, mint kiderült, olyan jelentős pékáru-szállítmány adódott össze, hogy azt később sem sikerült felélnie a jelen lévő bendőknek.

Feltápászkodás közben még a levendulaolaj rejtelmeiből kaptunk leckét, majd tovább-ballagtunk a hegytető nyüzsgéses helyeire, hogy ott egy szabadtéri bronzalak előtti áhítatot „mellőzzünk el” (a szó nyelvjárási jelentéstöbbletéért kéretik egyik túratársunkhoz fordulni), ivókutat csapoljunk és csatárláncos módszerrel vegyük be a magára hagyott fizetős illemhelyet.

Most aztán igazán felkerekedtünk és lendületesen vágtattunk át a Fagyos katonán, nemcsak könnyebb öltözetünkbe, de változatos beszédtémáinkba is belemelegedve. A kutatási területek összeismertetésén, módszertani és személyiségfejtő eszmecseréken, vagy akár lágy közéleti véleményalakításokon túl terítéken voltak még életmód-kíváncsiságok és kutatóhelyi tippek, családi múltak és egyéni jövők, szókincsünk ágai-bogai, vagy épp hobbik és világfolyamatok sajátos oldalnézetei. Időközben a már korábbi kirándulásokon is útba ejtett Pilisszentkereszt egyik kereszteződésének árnyas pihenőpadjain szusszantunk egy keveset.

Újra erdei szakasz következett, méghozzá változatos tereptárgyakkal (rönksorompók, patakakadályok, összehajló szömörcés, famatuzsálemek mohaborostás gyökérszálai, úttorlaszos vadrózsakötegek csalitosa, viharsújtotta turistajelzések). Emlékezetes kompozícióval a vadregényesen kanyargó Szurdok szolgált, melynek rögös-síkos martját követve a természet miniatűr vízlépcsői (ld. még: gübbenők) csobogtak mellettünk. A kedvelt túraszakaszon távoli földrész jókedvű beutazóival és a csoportképünkről gondoskodó hazai szóvivő-üdvöskével egyaránt osztoztunk.

A veresen lobogó útjelzésünk elkékülésével némi tavaszi bágyadtság kezdte környékezni a derékhadat, ezzel nemegyszer megvárakoztatva az élen léptető túradirigenst. Fácán csak egyszer fújt riadót, néhány apró gomolyfelleg pedig integetni kezdett. Jól jött és fiatalított Csobánka pergolás vendéglőudvara, azon az elemózsia, mellé a habzó ital és a helyiek pezsgése, no meg a kifogástalan reterát-viszonyok. A német kitelepítési emlékműhöz odatalálni gyerekjáték volt, nem úgy a kikeveredés a település szilárd útburkolatairól.

Ismét hegyi utainkra találva, bizony a visszatérő szintvonal-átlépések egy időre lehalkították a zsongó csapatot. (Már bezsebelt vagy még csak meglebegtetett doktori fokozatok visszaadása is felmerült.) A tér- és időtágulat tapasztalása nyomán aztán számos beszéd kezdődött beszédes számokról. Hátra volt még két csúcstámadás és a nyomukban járó „Kevély-betegség”. A nagyobbik ormon kijutott a hálás ácsorgásból, hogy közben áldásra és biztatásra is fussa egy felszálló siklóernyősnek. Következett még a végeláthatatlan ereszkedés: a térdbe futó és hajlatba szűkülő hajlítóizmok látták is előre másnapi rosszsorsukat.

De közeledett Békásmegyer, karnyújtásnyira fülemüleszó csendült, ahogy a másfél évet öregedett ismerős kecske- és birkaállomány is hallatta a hangját. Már csak be kellett toppanni a Fenyőcske kisvendéglőbe. Itt az újabb batyubál elmaradt, helyette a győzelmi nedűké, majd pedig a táncos lábaké lett a főszerep.

Minthogy több konzílium is alighanem nyújtott a túratávon, a HÉV-re felülve a tachográf által mutatott 28 km csak tájékoztató jellegű adatnak tekinthető. A hathatós balzsamozási fogásokról pedig ki-ki maga tud majd legközelebb beszámolni. Az októberi fordulóra ugyanis bár hihetetlen, de vannak még kiadó helyek, amelyek akár már most leköthetők! Hívunk hát minden újoncot és veteránt!

Eőry Áron

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXXIV.

Az áprilisi teadélutánon az 1947. október 23-án felakasztott Donáth György utolsó szó jogán elmondott, öt órás beszédét tárgyaltuk meg.

A Testvéri Magyar Közösség baráti köre elleni kapcsolódó büntetőeljárás koncepciós kirakatperek sorát nyitotta meg. A módszeres politikai eltérítésért a teljhatalmi helyzete felé menetelő hazai szovjetkommunista stratégia felelt. A vádlottak politikai szimpátiáinak és nexusainak sajtóhadjáratos kipellengérezése jelentős találati aránnyal lett képes vezető személyiségeinek befeketítésével „továbbszalámizni” a Független Kisgazdapártot.

Elemzett szövegünk magával ragadó erejű kordokumentum. Két világ határáról mindkettőt megszólaltatva tudósít. Horthy Miklós Magyarországának elhamvadt rendje és a „demokrácia” vezérszava körül forgolódó reményrezsim egyaránt beszél benne. Utóbbiban a politikai kulcsfogalmak átíródó jelentése és merőben új hangulati értéke közepette már egy rohamosan lejáró szavatosságú politikai beszédmód Donáthé.

Visszapillantva életpályájára, az igazgatás- és gazdaságtudomány gyakorlott szakembere és képzett statisztikus néz vissza ránk. Akinek reformista gondolkodásmódja a politikában Gömbös Gyula kormányától számította az ígéretes politikai jövőidőt, és abban a tépettszívű magyar nemzettudat kifizetődő revansizmusát.

A háborúba tartó ország törvényhozásának serény kormányképviselőjeként feltűnő – első helyen „a legmagyarabb néprétegként” tételezett parasztságra tekintő – aktív szociális érzéke. Ám felfogását súlyosan beárnyékolja, hogy mindazt már egy önkényes fajbiológia alapján megrövidített társadalmon igyekezett alkalmazni. Jogelvonási technikákkal a társadalmi élet java részéről ki kívánta zárni azokat, kikhez „nekünk vérségileg és eszmeileg az égvilágon semmi közünk sincs” – hangzott nála a „zsidókérdés” politikai megoldása. Emellett osztozott politizáló nemzedéke regionális hatályú szupremáciatudatában. A „birodalmi gondolat jegyében” egyfelől „a szentistváni ország istenadta kereteinek” visszaszerzése írt felül nála minden további mérlegelést, másrészt a számbeli és kulturális fölényre jogosult magyarság részéről evidensnek és hiánytalannak ítélt a történelmi időben minden igénykielégítést nemzetiségeink felé.

Számos önszemfényvesztésével a Szekfű Gyula által megénekelt „kismagyar úthoz”, egyben „a harmincasok nemzedékéhez” adott iskolapéldát. Láthatóan bár saját szakterületén elsőrangúan eligazodott, a nemzetpolitika terrénumában jókora rövidlátás és – messze nem egyedülálló – külpolitikai korlátoltság jellemezte.

Donáth György végigküzdötte a népbírósági színjátékot, politikai hitvallása mellett és társai mentése érdekében tartott védőbeszéde emlékezetes szónoki és morális teljesítmény – kiállásáért igazságtalan halállal fizetett. Emberi nagysága megmutatkozott, ám nemzeti, történelmi hőssé nem nemesült.

Eőry Áron

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXXIII.

A márciusi teadélutánon Edmund Veesenmayer 1943. december 10-i nevezetes jelentéséről diskuráltunk.

A magyar közvélemény, ha tud valamit Veesenmayerről, akkor leginkább azt tudja, hogy a német megszállás alatt a birodalom teljhatalmú megbízottjaként vezényelte a zsidók deportálását, és a háború után mint háborús bűnöst elítélték. Tárgyalt jelentése, az Anschluß előkészítésében való részvétele és a szlovák bábállam létrejöttében való ténykedése leginkább csak szakmai körökben ismert.

Veesenmayer 1940-ben járt először, délkelet-európai útja során hazánkban. Hatására új német diplomaták kerültek a térségbe; nálunk von Jagow lesz az új követ. A náci külügyér 1943. március elején jött újra hozzánk, amikor a németek már tudomást szereztek a Kállay kormány béketapogatózásairól. Aztán 1943 novemberében – amikor már a valóságban soha nem létezett tengely széttörött, a Führer elhatározta országunk megszállását – bukkant fel ismét.

Tárgyalt jelentésében Magyarország politikai helyzetéről fest képet és a megszállás német szempontból legelőnyösebb módozatát javasolja. A szövegből süt a náci Németország pökhendi fölényessége, az a német magasabbrendűség-érzés, mely szerint – az innen-onnan oly ismer gondolatot parafrazálva –, ha kivonnánk a magyar kultúrából a német kultúrát, nem maradna semmi. Ennek jegyében rajzolja meg Magyarországot történetiségében is, ám a magyar revizionizmust ért bírálata sajnos fájdalmasan valós. A szövegben előjönnek azok a valótlan toposzok is, amelyek egyrészt a magyar emigráció gondolatkörében és a kisantant államok által megfogalmazott kritikákban is feltűnnek – mint pl. Magyarország feudális állam volta, ahol a bolsevizálásnak a veszélye igen nagy. Azzal a vulgármarxista történetfelfogással szemben azonban, hogy hazánk csatlós ország lett volna (valójában Magyarország gyenge pozícióval rendelkező szövetségese volt a Birodalomnak), azt a másfajta valótlanságot olvashatjuk a jelentésben, mely szerint Magyarország zsidó szabotázsközpont lett volna.

A jelentés reálpolitikai fontossága az abban megfogalmazott cselekvési tervben van. Ez országunk megszállásának a kormányzó szerepét megőrző, a „korbács és mézesmadzag” történelemben oly sokszor bevált módszerét ez alkalommal is ajánló gyakorlati forgatókönyve. Megvalósulából látszik az ő pillanatnyi nagy befolyása a német döntési folyamatra, és innen érthető meg az ő pökhendisége is.

Ez a magatartásforma élete végéig jellemző volt rá. Megtehette. A nürnbergi bíróság 1949-ben 20 év börtönre ítélte, amit 1951-ben 10 évre enyhítettek és 1954-re már szabadlábra helyezték. Ezután életét Darmstadtban, rózsadombi környezetben élte le 1977-ben bekövetkezett haláláig.

A történész pedig újra konstatálhatja – Pritz Pál szavaival élve – a történelem kegyetlen természetét.

Marchut Réka

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXXII.

A 2017-es esztendő első teadélutánján Zách (vagy Záh) nembeli Felicián ítéletlevele volt a téma. Nem kell feltétlenül medievistának lenni ahhoz, hogy érdemben elemezzünk egy 1330-ban íródott dokumentumot. E különleges forrás a hatalom, a hatalomhoz való viszony, a példastatuálás, a félelem és a hűség korszakokon átívelő kérdéséről szól.

Zách Felicián történetében sok mindent ma is homály fed. Nem tudjuk, hogy magányos merénylő vagy összeesküvők csoportja volt-e felelős a merényletért, illetve, hogy valóban a leánya becsületén esett sérelem lett volna az oka, döntő oka Felicián tettének. Az ítéletlevél lényege szempontjából azonban e kérdések nem is olyan nagyon fontosak.

Legfigyelemreméltóbb az aláírók névsora. Az ítéletet ugyanis nem a király hozta. Ő csak tanúként jelenik meg, teátrálisan bemutatva a királyné levágott ujjait, saját sebét s a királyfiak hajfürtjeit. Egy felkent király elleni merénylet Isten elleni bűncselekménynek számított. A nevek között mégis csak világi urak szerepelnek. Mégis szinte a teljes politikai elit. Alig egy hónap telt el a merénylet óta és Visegrádon majd’ az összes udvari méltóság és megyésispán az ítélethozatalra megjelent.

A forrás részletesen leírja a bűncselekményt, drámai szavakkal ecseteli Felicián „szörnyű” jellemét, fő cél azonban nem az igazságszolgáltatás. Hűségesküről van itt szó, az ország politikai vezetése egy emberként áll ki a király mellett. Miért? Károly uralma ekkor stabilnak tűnt. Csák Máté egy évtizede halott, Nekcsei Demeternek hála, a gazdaság is rendben volt, és Károly külpolitikai pozíciója is egyre erősödött. Még a néhány hónappal később elszenvedett havasalföldi vereség sem rendítette meg uralmát. Ám egy „idegen” dinasztia első tagjaként Károly több mint két évtizednyi uralkodás, megnyert csaták és politikai győzelmek sora után is idegennek érezhette magát Magyarországon. Még mindig tartott a magyar uraktól, akik közül sokan néhány évvel korábban az Abák, a Borsák vagy Csák Máté oldalán ellene küzdöttek.

És ott van az ítéletlevélben az ítélethozók félelme is. Akiket Károly az ítélkezői szerepbe kényszerített. Akik figyelmeztetik a királyt, hogy válogassa meg, kit enged az udvarába. Akik a Zách nemzetség megsemmisítésének mámorában szinte az utolsó pillanatban döbbennek rá arra, hogy a bosszút nem szabad kiterjeszteniük Felicián nőtestvéreinek unokáira, hiszen az már az ő saját családjukat is érintené.

Kegyetlen dokumentum ez – és nem elsősorban azért, mert egy teljes nemzetség likvidálásáról szól, hanem azért, mert világosan kiolvasható belőle a hatalom rideg, könyörtelen természete, amely történelmi korszakokon ível át.

Hegedüs Gyula

Hozzászólok..

Gyógyír, sebre – Kísérlet a trianoni trauma orvoslására

Lehet-e orvosolni Trianont? Mik voltak a függetlenné vált magyar külpolitika prioritásai? Előbb a szomszédállamokkal szembeni gesztusokra vagy rögtön a határokon túli magyar politikai szerveződések támogatására volt szükség? És végül a lényeg: sikeresnek tekinthető-e mindez? Ezekről a kérdésekről volt szó Jeszenszky Géza, történész, diplomata legújabb kötetének bemutatóján. A rendezvényen egykori koronatanúk, a rendszerváltást követő magyar külpolitika aktív alakítói és történészek beszélgettek.

Trianon-trauma

Tömve volt minap az ELTE BTK Szekfű Gyula könyvtára, ahol Jeszenszky Géza történész, egyetemi tanár és diplomata legújabb kötetét mutatták be. A Kísérlet a Trianoni trauma orvoslására címmel, az Osiris Kiadónál tavaly megjelent munka a rendszerváltozás körüli évek magyar szomszédságpolitikáját kívánja bemutatni, kiegészülve a szerző személyes tapasztalataival, dokumentumok- és közel kilencszáz lábjegyzet segítségével. A kötet várható volt, szerzője az utóbbi években többször is kifejtette, hogy egy ideje dolgozik már az Antall-kormány kül- és nemzetpolitikai programjának összefoglalásán, és erről 2015-ben, a Magyar Szemle hasábjain két részben összegzésre is vállalkozott (első és második).

Az érdeklődés természetesnek vehető: a kilencvenhét évvel ezelőtti kataklizma mindmáig élénken jelen van a közbeszédben, leginkább a határon túli magyarok vegzatúrája, a kisebbségi jogok maradéktalan érvényesítésének hiánya és az autonómiatörekvések elgáncsolása kapcsán. A rendszerváltás kétségtelen hozadéka ugyanakkor, hogy a kérdéskört nem övezi többé tapintatos hallgatás, a Trianon-trauma kibeszélhető; sőt, már(a) bőség zavara érzékelhető a békeszerződéssel foglalkozó komoly munkák, a szak- és ismeretterjesztő tanulmányok és a legkülönfélébb hóbortos elmeszülemények piacán.

A könyvbemutatókor jobbára általános egyetértés helyett valódi párbeszédet és vitát előlegezett a meghívott hozzászólók személye is. Mivel lényegében az antalli-örökség „becsülete” forgott itt kockán, némiképp mdf-es „túlsúly” volt érzékelhető: a beszélgetést Erdődy Gábor, az ELTE BTK Történelemtudományi Doktori iskolájának vezetője, volt németországi majd vatikáni nagykövet vezette, a szerző, Jeszenszky mellett Bába Iván, a rendszerváltást követően az Antall kormány külügyminisztériumi főosztályvezetője, majd helyettes államtitkára is helyet foglalt. A szigorú értelemben vett tudományos szakmát még Földes György, a Politikatöténeti Intézet főigazgatója és Pritz Pál, az ELTE egyetemi magántanára képviselték.

Méltányosság a halottakkal szemben

Előzetes felvezetőjében Jeszenszky Géza kiemelte, hogy ahhoz a „történelemtől sújtott” generációhoz tartozik, amely a harmincas éveiig a szovjet érdekszférához tartozó Magyarország keretein belül élt, és ebben az időszakban az önnálló magyar politizálás lehetőségei mindvégig erősen korlátozottak voltak. Legnagyobb történelmi élményük az 1956-os forradalom, valamint a rendszerváltás időszaka. Ez utóbbi folyamat egészen új helyzetet teremtett, és végre lehetőséget kínált Magyarországon is az annyira óhajtott liberális-, parlamenti demokrácia megteremtésére és megszilárdítására. „Kérdés persze, sikerült-e élni a lehetőséggel?” Sajnos – úgy vélte – „a mából nézve 1956 inkább reparálta a magyar pressztízst a világban, mint 89’”. Ugyanakkor – tette hozzá – méltányosnak kell maradni és „tisztességes játékot kell űzni a halottakkal”: az eseményeket, a döntési lehetőségeket mindig az adott történelmi kontextusban kell értékelni és megítélni. Könyve ezért sem a rendszerváltástól, hanem már 1988-tól mutatja be a magyar kül- és szomszédságpolitika alakulását.

„A történelemből úgy tűnik, hogy nem lehet tanulni. Lehetne, de nem tanulunk belőle!”

– ezt már Pritz Pál tette hozzá, aki elsőként értékelte a munkát. Mint megállapította, a könyv értéke leginkább az, hogy „egy jelentős időszak, jelentős személyes élménye, és jelentős kutató tudásanyagban történő elbeszélését kapjuk meg, egy igen szép, világos stílusban.” Külön erénynek tartja Jeszenszky mindvégig higgadt hangütését, alapállását pedig – amit még 1988-ban, a csallóközi Őrsújfalun fogalmazott meg – mindmáig fontosnak és egyre aktuálisabbnak gondol. Ebben a szerző Trianon meghaladását Magyarországnak és szomszédainak az európai intergációjával kötötte össze. A békeszerződés századik évfordulójához közeledve, valószínűsítette, hogy a száz évvel ezelőtt történtek reális bemutatása helyett újabb történelemhamisítások és ferdítések is várhatók, amivel szemben olyan munkákba kell kapaszkodni, mint amilyen a volt diplomata kötete is.

Földes György hozzászólásának első része szintén az elismerésről szólt. A Politikatörténeti Intézet igazgatója szerint az elmúlt negyedszázadot széttöredezettségében, választóvonalaiban és belső megosztottságában vizsgáló munkák helyett ez a kötet jól illeszkedik az elmúlt korszakot egységesen kezelő és az újraértékelés szándékával születő történetírói narratívák sorába. Kérdés persze, hogy a szerző új kötetében mennyire tudott önreflexív lenni, mert „mindenkinek megvan oka az önkritikára, természetesen.” Összességében a munkát Bánffy Miklós emlékaratihoz hasonlította és elismerte Jeszenszky történetírói teljesítményét és az egykori cselekvő visszafogott-, saját személyét a dokumentumokon keresztül leginkább előtérbe helyező magatartását.

A volt diplomata duális pozíciójának – a történész mellett az események egykori alakítójának – erényeit emelte ki Bába Iván is. „Azt hiszem, ez egy olyan alapmunka, amit a továbbiakban nem lehet megkerülni ha valaki erről a korszakról írni akar” – fogalmazott. Úgy vélte, volt kollégája, és párttársa, impozánsan hozta egyensúlyba a tényeket és az értékeléseket, ráadásul mindezt úgy, hogy a sokszor jogosan hiányolt korszellem is átsugárzik a lapokról. Kritikai megjegyzései mindössze két dologra vonatkoztak: mindazon dokumentumokat, amikre a szerző hivatkozott, és amik a birtokában vannak, érdemes lenne valamelyik közgyűjteménybe legalább másolatban eljuttatni, és hiányolta a kötetből az egymást követő eseményekben való eligazodást segítő kronológiát.

“Antall-doktrína”

Az általános értékeléseken túl a beszélgetést vezető Erdődy Gábor a következő blokkban már a kötet velejébe „csapott”, amikor az antalli doktrína lényegét fogalmazta meg, és kérdezte meg erről beszélgetőtársai véleményét.. „A jószomszédi kapcsolatok oltárán nem áldozhatjuk fel a nemzeti kisebbségek jogos törekvéseit. Azaz a jószomszédi kapcsolatok feltétele a magyar kisebbségek megfelelő jogokhoz való juttatása. Ez annakidején is vitákat váltott ki és azóta is.”

Ezzel Pritz Pál is mélyen egyetértett, kiemelve, hogy ennek nyílt megfogalmazásával viszont „az Antall-kormány parazsat hozott a fejére”. A kötet szerinte valójában nem tudományos munka, hanem egy „tudományos megalapozottságú emlékirat”, amelyben keveredik az emlékirat és a tudományos teljesítmény. Ebben a sajátos műfajában Bánffy emlékiratával szemben ő inkább Szegedy-Maszák Aladár emlékiratához hasonlította, amiben ugyan nincs 875 lábjegyzet, (ami emlékiratokban nem szokás), de tudományos munkában sincsenek olyan megfogalmazások, hogy „kikérem magamnak”, „visszautasítom”, stb. Úgy vélte Antall ellenzékének ebben a kérdésben a kormányhoz igazodnia kellett volna, és az érdekérvényesítést az a „nemtelen támadássorozat, ami zajlott négy éven keresztül, túlságosan legyengítette”. „A hatalomba pedig kik kerültek?” – kérdezte – „Hát, akik nekiálltak gyakorolni a hatalmat!” Ellentétben 1848/49-el – tette hozzá – a bukás ellenére azért lehetett olyan sikeres az ország, mert volt egy nemesi réteg, amelyik évszázadok óta vezette az országot, helyi és országos szinten is. A külügyminisztérium főtitkára, adminisztratív államtitkára viszont Antall alatt olyan ember volt, akinek az „ismeretei legfeljebb odáig terjedtek, hogy egy MSZMP pártbizalmiként hogyan kell működni”. Bírálta az Antall-kormány erőtlenségét is, hisz „lényegében nem tudott úgy hatalmat gyakorolni, hogy amikor megkeseríti a külügyminiszter életét a politikai államtitkára, akkor nem az történik, hogy behívatják és elétolnak egy papírt, hogy aláírod a lemondásodat, hanem kínlódnak vele.” Úgy véli továbbá, – kritizálva a szerző álláspontját – , hogy a rendszerváltáskor „jobb állapotban adták át az országot az újaknak, mint ahogy ez ebből a könyvből kiderül”.

„Hát akkor itt elkezdődik már a vita. A tiszteletköröket megfutottuk.”

Ezt Földes György mondta ki, aki hozzászólásában áttekintette az elmúlt száz év magyar szomszédság- és nemzetpolitika változásait. „Muszáj szembesítenem a Gézát azzal, hogy Magyarország tekintélye, – amely ténylegesen 56-ban reparálódott a 44/45-ös mélypont után – nem 1989-ben került helyreállításra, hanem ez a nyolcvanas évekre már a világban egyértelműen megtörtént” – folytatta. A nemzetpolitika átalakítását nem tekinti az Antall-doktrína teljesen eredeti kizárólagos szüleményének, mert a magyar nemzet- és szomszédságpolitika – a Földes által régóta kutatott – Kádár-korszakban is több változáson ment át. 1919-től van egy fejlődési folyamat a szomszédságpolitikában. Az első kísérlet a revizionizmus volt, a másik az internacionalista periódus, és „mindkét kísérlet eredményeit ismerjük”. Utána következett a hatvanas évek végétől egy „példamutatós” időszak, amikor a magyar kormány a határontúli magyarok érdekében a saját nemzetiségi politikájával próbált hatni a szomszédokra, majd ezt váltotta fel a hetvenes évektől a jugoszlávoktól átvett – a nemzetiségek hídszerepét hirdető – hídelmélet, amit az Antall-kormány is magáévá tett és használt. Ráadásul a hetvenes évek közepétől, a helsinki konferenciára építve ezt helyettesítette egy újabb emberi-jogi megközelítés, amely új fellépési lehetőségeket adott a demokratikus és a nemzeti ellenzéknek is, összességében mégis mérsékelt eredményekkel járt. A rendszerváltás előtti időszak Földes szerint „minden volt, de kommunizmus biztosan nem volt”, éppen ezért, szerinte helytelenül használja a szerző ezt a fogalmat, és érdemesebb lenne a korszakot a saját maga által használt fogalomrendszeren belül megítélni, azaz inkább kommunista diktatúrának, vagy szocializmusnak nevezni. „Szocializmus volt?” – kérdezett közbe Jeszenszky Géza, mire viszont igenlő válasz érkezett. „Igaz-e az, hogy 1989 reményt adott az újrakezdésre? Lehetett-e volna ennél jobb stratégiai célt kitűzni és előbb-utóbb úgy módosítani a kádár politikát, hogy a szomszédsági viszonyokat egyértelműen összekössük a kisebbségi kérdéssel?” – kérdezte meg végül Földes. Történészként is azt gondolja, hogy nem, mert „erről nem lehetett lemondani. De ebből nem következik, hogy ez egy eredményes politika lett volna!”. Úgy vélte Magyarországnak kezdettől fogva többet kellett volna tennie a határon túli magyarság gazdasági pozícióinak a megerősítéséért és ügyesebben kellett volna lavíroznia a nyolcvanas évek végén-, az átmenettel-, valamint az integrációs folyamatban való részvételével megszerzett tekintélyével. Kritikus volt azzal szemben is, hogy az antalli-külpolitika teljesen összekapcsolható-e a határontúli magyarság helyzetének alakulásával, mert azt időközben sok más egyéb, tőlünk független tényező is alakította.

Realitás, remény és alternatíva

Erdődy Gábor szerint „nem volt ennek a kérdésnek pozitívabb alternatívája” és ellentmondásnak találja Földes hozzászólásában, hogy ha „egyetértünk azzal, hogy erről nem lehetett lemondani, és ha erről nem is mondtunk le, akkor nem állítottunk fel másik alternatívát.” A külpolitika prioritásainak megítélésében valódi vita bontakozott ki. Bába Iván hozzáfűzte, hogy Földes véleményének 70%-ával vitatkozna, különösen azzal, hogy „a kádári-kisebbségpolitikát és az antalli-t kontinuusnak lehetne tekinteni, mivel alapvető cezúra van a kettő között.” Visszatért az első hozzászólásában már megdícsért korszellemhez. Hangsúlyozta, hogy az akkori európai- és közép-európai eufória egyáltalán nem azt sugallta, hogy nem lehet a kisebbségi kérdést az európai értékrendbe beemelni és az európai alapértékek egyikévé tenni. Ezért „egyértelműen nem úgy tűnt akkor, hogy ennek a kisebbségpolitikának nincs realitása és reménytelen volna”. Példaként az 1992-es Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája az Európa Tanácsban dokumentumot hozta, amely „egyértelműen egy ilyen fajta szándéknak volt az egyik első sikeres megjelenése” volt. Csak később, 1992-93 körül tudatosult bennük, hogy ez a törekvés nem hoz maradéktalan sikert, és tűnt úgy, hogy „szomszédainkban nincs ilyenfajta politikai szándék, ráadásul megjelentek a szélsőséges nacionalista politikai pártok is, Mečiartól Funárig és Miloševićig”. Ezzel párhuzamosan kiderült az is, hogy „a nyugati kollégák és partnerek sem képesek arra, hogy ezt végigvigyék”. Ez utóbbira pálda Szlovákia felvétele az Európa Tanácsba, amikor a döntnökök „addig, addig hátráltak, hogy végül elfogadták azt, hogy magának az Európa Tanácsnak a feltételeit sem kellett Szlovákiának teljesítenie. És úgy vették fel, hogy megígéri, hogy majd teljesíti, ami nyilvánvalóan nemzetközi nonszensz, aztán három nap múlva már meg is tagadták ők maguk!”

Utópiák: szocializmus, kommunizmus

„Én azért nem beszélek szocializmusról, mert ez nem volt szerintem szocializmus. Az utópia – utalt Jeszenszky a kommunista korszakra és Földes György korábbi fogalmi kritikájára – gyönyörű volt, de megvalósíthatatlan”, „a Kádár-korszak pedig még a szocializmus nemes gondolatához is méltatlan volt”. A könyvét szándékosan 1988-tól kezdte el, mert ekkortól tapasztalt egy olyan fordulatot az állampárt vezetésében, amit a nyílt és- belső ellenzék egyértelműen üdvözölt. Ilyen volt az 1988-as erdélyi tüntetés, és az ezt megelőző kiállítás Erdély hagyományairól, amit Szűrös Mátyás nyitott meg. Kiemelte Antall Józsefnek kevéssé ismeretes, az eskütétele után mondott egyik beszédét is, „amelyben a kormányfő maga is köszönetet mondott Németh Miklósnak és kormányának azért, amit az átmenetért tettek, és hogy ez az átmenet sima volt.” Az “Antall-doktrínát” illető alapkérdésnél maradva akkortájt úgy érzékelte, nagyjából a választásokig „a külpolitikában-, és a nemzetpolitikában, valamint az ezt támogató politikában szükséges egyetértés még megvolt”. Amikor például Duray Miklós pere zajlott nemcsak a későbbi szdsz-es csatlakozók, de Csurka István is elmentek mellette demonstrálni. 1990-ben pedig Tamás Gáspár Miklós terjesztett be az országgyűlésnek olyan javaslatot, amit fél évvel később az ellenzék „ízekre szedett volna szét, mondván, micsoda nacionalista”. Ezért is lett volna üdvös, ha az akkori ellenzék „ezekben a kérdésekben partner, különösen a délszláv válság első, 1991 január-februári fellángolásakor”, amiatt pedig elégtételt érez, hogy „ma már azokat a dolgokat amiket akkor a szemünkre hánytak nemigen vállalja senki”.

A régi-új dilemma

Jeszenszky úgy véli, 1990 óta a magyar politika számára a dilemma ugyanaz, és ebben nyílt ellentét volt az akkori kormány és az akkori ellenzék (benne a Fidesz) között. A kérdés lényege a gesztusok sorrendjében rejlik. Mit kell előbb tenni: 1. elébe menni a szomszédok igényeinek, akár „százszor is újra kimondva, hogy tiszteletben tartjuk a határokat, nem vagyunk revizionisták és hajlandók vagyunk újabb szerződésekben is lemondani az egykori magyar területekről”. És akkor elválik, hogy a szomszédok ezt milyen hasonló gesztusokkal honorálják, vagy 2. „törekedni a jó viszonyra a szomszédokkal, de nem képzelhető el őszinte, jó viszony úgy, hogy az érintettek, a határon túli magyarok nem mondják ki, hogy a helyzetük rendben van”. Antall József és ők „tudatosan képviselték” az utóbbi politikát, de tiszteletben tartva a határon túli magyar pártok autonómiáját nem kívántak helyettük szólni. „Mi – fogalmazott – akkor beszéltünk csak helyettük, amikor minden törekvésük ellenére a nemzetközi közösség nem volt hajlandó belátni, hogy meg kell hallgatni a kisebbséget is.” Utólag is úgy gondolja, hogy „nem tehettek mást”. Az ellenzék, különösen az szdsz, majd az 1994-ben megalakult Horn-kormány viszont az előző „doktrínát” képviselte, és olyan szerződéseket kötött a szomszédokkal, amiket korábban „az Antall-kormány nem volt hajlandó megkötni. Utólag bebizonyosodott, hogy ez a politika sem hoz semmi többet” – értékelte mindezt.

Antall József, mint „lelki irredenta”

A beszélgetés finishéhez érve szó volt még 1919-től a magyar politika előtt álló „maximális” (lényegében a teljes revíziót jelentő) és „minimális” (a határon túli magyarokkal alig foglalkozó) programjáról, vagyis a nagy- illetve kislépések politikájának hasznáról is. Bába Iván szerint a rendszerváltást követően bizonyosan hiba volt, hogy „elhittük azt, hogy az európai politika ama liberális értékrend és normarendszer szerint működik, amit hirdet, és a gyakorlatban kiderült, hogy ez az értékrend hol van, hol nincs, és mögötte/alatta az igen brutális és durva érdekek játszmája zajlik. Ez az utóbbi jelent meg 92’, 93’, 94’-ben és ez aztán ellehetetlenítette mindazt, amit szerettünk volna.”

Azt már ismét Jeszenszkytől hallhattuk, hogy Antall Józsefről is sikerrel hitette el egy magyar szerző, hogy „lelki irredenta” volt”. „És abban mi a baj, ha valakinek Trianonról megvan a lesújtó véleménye és úgy gondolja, hogy a szomszédok túl sokat kaptak?” A józan szomszédországbeli politikusok nyilvánvalóan nem féltek Magyarországtól, de a saját belpolitikájukhoz a magyar kártyával való fenyegetőzés mindenkor nagyon hatásos volt. „Sajnos az ellenzékünk pedig hozzájárult ehhez a riogatáshoz és nyíltan, vagy kevésbé nyíltan azt sugallta, hogy az Antall-kormány valójában területrevíziót akar”. Holott erről szó sem volt – hangsúlyozta ki.

„Ez van, ezt kell szeretnünk. Illúziók nélkül!”

A beszélgetés végén a könyvet kiadó Gyurgyák János azt kérdezte a szerzőtől, hogy akkortájt nem volt-e veszélyérzetük azzal kapcsolatban, hogy itt „gazdasági és politikai behatolás történik”. Jeszenszky válaszában kiemelte, hogy a mai gondolkodás már nagyon érzékeny erre, hogy kihasználják a multik, és új piacokat akarnak szerezni. Éppen ezért “talán lehet azt mondani ránk, hogy mi akkor nagyon jóhiszeműek voltunk, és túlságosan rózsásnak láttuk a helyzetet”, „ez pedig illúzió volt”. Viszont, mentségükre legyen mondva, emlékeztetett, hogy volt egy olyan félelem is, hogy a régió (és benne Magyarország) újra német érdekszféra lesz. Legalábbis „Amerikában nagyon tartottak ettől”. Arra pedig büszkék voltak, hogy Magyarországra egyedül nagyobb összegű külföldi tőke jött be, mint az egész volt kommunista tömbbe összességében. „De ha nincsenek amerikai cégek, akkor lehet, hogy tényleg több lesz itt a német”.És persze – egészítette ki újra az elhangzottakat Bába Iván – nem volt alternatíva. Valahonnan tőkét kellett hozni, technológiát kellett hozni, hogy a munkanélküliség ”ne menjen föl a csillagos égbe”. Sajnos, hogy “így is felfutott”. “De hol volt a magyar tőke? Hát sehol!”. Az persze igaz, hogy „naivak is voltunk. A védelmi reflexünk nem működött. Semmit se tudtunk az egészről”. Ismét az alternatívanélküliséget emelte ki Jeszenszky is, amivel Antall is tisztában volt, és szűk körben többször is elmondta: „Ez van, ezt kell szeretni. Illúziók nélkül!”

Lélekben 15 millió magyar

Természetesen szóba került Antall legismertebb mondata, a kormányfő lélekben magát 15 millió magyar miniszterelnökének tekintő vallomása is. Földes – nyomatékosítva, hogy Antall „ezzel a ő szívéből is szólt” – hangsúlyozta, hogy mégis, „tudni kell, hogy ha politizálunk, akkor egy ilyen kijelentésnek ára van.” Az MDF radikálisainak nyilatkozatai, különösen Csurka 1992-es fellépése módot adtak arra, hogy sokan azt higgyék, hogy az országban a „nacionalista vonal erősödik meg”. Ezzel szintén szembe kellene nézni és abbahagyni azt a gyakorlatot, hogy „általában mindenki mélyen egyetért az én önkritikámmal”. Jeszenszky is elfogadta, hogy a sokszor félremagyarázott kijelentésének voltak jó és rossz hozadéka is, mégis, úgy látta, a kormányfő mondata mögött az az egyértelmű szándék húzódott, hogy fel kell hívni a világ figyelmét a magyar kisebbség negligálásának a veszélyeire.

„Nem ilyen európai integrácót akartunk!” – hangzott el a végszónak szánt hozzáfűzés az egyik néző részéről. „Az Uniónak jelenleg nincs alternatívája Magyarország számára. És ha mi rosszul érezzük magunkat benne, az nem kevés mértékben a mi hibánk. Mert vannak közép-európai országok – utalt sebtében Bába Iván Lengyelországra – akik nem érzik ilyen rosszul magukat benne.”

Hogy ne zárjuk az estet ilyen pesszimistán, Erdődy Gábor, mintegy keretbe foglalva a beszélgetést, felolvasott egy mondatot a szerző – Pritz Pál által már idézett őrsújfalui beszédéből. „Ha egyszer majd Magyarország és szomszédai is csatlakozhatnak az európai integrációhoz és rátérhetnek erre az útra, az lesz az igazi revízió, Trianon meghaladása.” Tagadhatatlan, hogy az „eredeti” helyett, ez a végszó azért sokkal vigasztalóbb.

Bödök Gergely

forrás:  http://tortenelem.mandiner.hu/cikk/20170225_gyogyir_sebre_kiserlet_a_trianoni_trauma_orvoslasara

Hozzászólok..

Teadélutánok XXVIII-XXXI. Zárásként és beharangozónak

Hetedik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. Volt mit tanulnunk a történelmi regény és a történelem téma konkrétumaiból is. Hiszen mi történészek nemritkán oly gyatrán írunk, hogy gyakorta még a bennünket általában értő pályatársaink sem képesek mondanivalónkat követni. Míg a történelmi regények mesterei – bármily nagyok is az eltérések Jókai Mór, Kós Károly, Móricz Zsigmond és kortársunk, Spiró György között – egyaránt mesterei a szavak formálásának, az olvasó rabul ejtésének, magukkal ragadásának.

Hogyan is tették, milyen eszközöket alkalmaztak? – vizslattuk árgus szemekkel.  Azért, hogy mi is képesek legyünk eddigi írásainknál jobban alkotni. Aztán, hogy az elbeszélt történetek kacskaringói mennyiben is adták vissza a lezárt múlt tényleges valóságát – nos, e téren (ez lett a nem különösebben meglepő konklúzió) joggal lehet fölényben a szakmája fogásait kifogástalanul birtokló, külső szempontokat nem követő történész.

A nyolcadik évad tematikáját formálva visszakanyarodtunk a jó öreg forráskritikai gyakorlatok világához. Vagyis a szakma velejéhez. Ami nélkül – beszélhetnek bármit is mai divatok manökenjei – nincs mesterségbeli tudás, nincs semmi biztos talaj. És tesszük ezt megint attól a vágytól hajtva, hogy többek legyünk a specialistánál, aki – régi mondás szerint – addig mélyül el a részletekben, hogy végül mindent tud a semmiről.

De minek?

Ezért kezdjük februárban a 14. századdal, abból is  Zách Felicián – ki gondolná hogy mily vérfagyasztóan korunkat is idéző – perével. Majd márciusban Edmund Weesenmayer 1943. december 10-i nevezetes jelentését vizsgáljuk meg, hogy az 1944-es infernóba ereszkedjünk le. Áprilisban sem leszünk vidámabbak, hiszen Donáth György utolsó szó jogán mondott beszédfolyama közben az 1945 utáni első koncepciós per világába fogunk járni. Miközben májusban már minden bizonnyal a tavasz harsog, Pamlényi Ervin ügynöki tevékenységét vesszük elő az ABTL-ben fellelhető dossziék tartalma révén. Miért is? Azért, hogy korunk ügynökvadászaitól illő távolságot tartsunk. Végül júniusban Ormos Mária MTA r. tagnak az MSZMP KB 1989. februári ülésén tartott felszólalása lesz a téma. Miért is? Azért, hogy a mai pártviszonyokat még világosabban lássuk a történelem fogságában.

A teákról továbbra is beszámolunk, s reméljük, hogy azokhoz majd gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.

Pritz Pál

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXXI.

 

Évadzáró, december 15-i teadélutánunkon Spiró György Diavolina című, Makszim Gorkijról (Alekszejről) szóló regényéről diskuráltunk. A szereplők garmadáját felvonultató, sodró lendületű könyv – a szerző mondja – „szerelmes regény a szemérmes fajtából.” A történész olvasót természetesen főleg a 20. század első felének orosz, illetve szovjet történelme, a bolsevik diktatúra és a sztálini totális állam ábrázolása ragadja meg, különösen „az első nagy, szörnyűségekkel is járó társadalomátalakítási-kísérlet” hatalmi mechanizmusai.

A korabeli viszonyokat kiválóan ismerő szerző az idősödő Gorkijt ápoló, az íróba évtizedeken át viszonzatlanul szerelmes Olimpiada Csertkova (Diavolina) nézőpontjából ismerteti meg az eseményeket. (Spiró György annak idején orosz szakon szerzett diplomát, ám mégis évtizedekig nem vette a bátorságot arra, hogy orosz témát dolgozzon fel, mert pontosan tudta, hogy mily hatalmas vállalkozás a mi közép-kelet európai valóságunktól sokban merőben különböző világ tényleges megismerése.) A szegény sorban felnőtt, sokáig cseléd, némileg kívülálló Csertkova a nagy író legszűkebb környezetéhez tartozik, így szinte minden fontos történésnél jelen van. Leninről, Sztálinról, Zinovjevről, Kamenyevről, Jagodáról stb. szerez benyomásokat. A kor eseményeiről és szereplőiről szóló illúziómentes, sommás, gyakran ironikus megállapításai időnként mélyen tragikusak.

Vajon – ez a nagy kérdés – 20. század diktatúrái mennyiben variációi az 1917-es forradalomnak, a bolsevik hatalomgyakorlás eszközei mennyiben gyökereznek a sajátos orosz fejlődésben? A mű ugyan felvillantja az eszmének kezdetben önzetlenül elkötelezetteket is, ám egészében lesújtó képet fest a bolsevikokról. Nemcsak Sztálin, de Lenin is a hatalom megtartása érdekében mindenre képes, cinikus, kegyetlen politikus. Kérdés, hogy a hatalmas áldozatok ellenére miért nem omlott össze a rendszer. Kulcsmondat a terrort túlélő Csertkova töprengése: „Nem tudom engem miért hagytak életben, Marija Fjodorovna sem értette; arra tippelt, hogy az én helyemre talán nem pályázott senki.”

Spiró György írói tehetsége minden erejével ábrázolja a hatalom megragadásától eltorzult bolsevizmus szörnyűségeit. Azt a pokoli világot, amely a megkerülhetetlen modernizáció útjára lépő Oroszországnak adatott. Nyilatkozataiban a szerző több alkalommal és részletezően beszélt arról, hogy a leninizmus és sztálinizmus, illetve a bolsevik hatalomgyakorlás korántsem egy letűnt korszak kellékei. Amennyiben a tömegtársadalom nem talál más megoldást a problémáira, visszatérhetnek – elsősorban a világ fejletlenebb régióiban. Hiszen alapvetően még mindig abban a világban élünk, amelynek keretei 200 éve, a felvilágosodással és a francia forradalommal alakultak ki.

Somlai Péter Ferenc

 

Hozzászólok..