Jelenleg a(z) Tanszék kategóriát böngészi.

Őszi barangolások a Pilisben

Doktori tanszékünk a szombati munkanap ellenére népesnek mondható kiránduló csapata november 10-én a Pilisben túrázott, amelynek induló pontja Visegrád volt. Szép napos időben vágtunk neki a túrának, amelyet Réka iránymutatása mellett egy erdélyi kopó szimata is nagyban segített. A kirándulás hangulatát emelték nemcsak a jó társaság beszélgetései, hanem a valóban szép őszi színben fürdő hegyvonulatok látványa. Így már könnyebben voltak leküzdhetők a Spartacus-ösvény meredek és csúszós ösvényei. Bár a most bejárt táv a korábbiakhoz képest – figyelembe véve a korai sötétedést – tervezetten 20-22 km volt, ennek ellenére kiadós tempót diktáltunk magunknak, és így értünk be Pilisszentkeresztre, ahol rövidebb kései ebédszünetet követően folytattuk utunkat. A Pap-rét érintése után Vöröskőhöz érkeztünk, ahonnan csodálatos panoráma nyílt a környékre, de sajnos a párás, ködös és késő délutánba nyúló időben ezt már kevésbé élvezhettük. Meredeken ereszkedtünk lefelé a hegygerincen és így jutottunk el Leányfaluig, ahol az eddigi kirándulásokhoz képest rendhagyó módon egy termálfürdőbe tettünk tiszteletünket, ahol fáradt végtagjainkat pihentettük. Ezt követően a főváros felé vettük (vissza)utunkat, ki kocsival, ki – kisebb várakozás után – távolsági busszal téve meg az utat. A vidám és eszmecserékben gazdag kirándulás következő fejezete várhatóan 2019. május 4-én szombaton folytatódik, amelyre továbbra is várjuk az újabb csatlakozókat.

Grósz András

Közzétéve: 2018. november 22.

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XLVII.

Október 25-én a fiatal Marxnak az 1844 Párizsában keletkezett Gazdasági-filozófiai kézirataittettük diszkusszió tárgyává. A félbehagyott, ráadásul az idők erózióját is megsínylő forrásszöveget a tájékozott kevesek körében jelentékeny vonzerő vette körülaz 1960-as évek megjelentetési hulláma idején a Vasfüggöny mindkét oldalán, mégsem tartozott a „létezett szocializmusok” sokat reklámozott művei közé.

Magyarul e töredékes mű először 1962-ben, majd ’77-ben jelent meg. Megtudhattuk, hogy az első kiadást azon lendület éltette, amellyel a Kádár-rendszer érdemben haladta meg a Rákosi-korszakot. A második kiadás mögött pedig az a remény húzódott meg, hogy a ’68-as diáklázadások és munkásforrongás a kapitalizmus mély válságának a tünetei, míg a „szocialista” rendszerek képesek lesznek emberibb világot teremteni. Közben pedig Moszkva a prágai kísérletet sem volt képes elviselni.

A kéziratokban nyomon követhető, hogy Marx emberképében sem fogadta el a történelemfeletti adottságok többségi magyarázó erejét.Számára elsőrendűen a tárgyi világ körül forgó – egymásra rakódó – tapasztalathalmozódások tették történelemmé olvashatóvá az emberiség életét. Ehhez szerves alapfogalmai a szubjektumnál a tárgyiasulás mint az életmenet alapvető lenyomata, és az elsajátítás mint a külvilág önformáló befogadása, magunkba oldódása. Az eredendő „dolgozva-tevékeny nembeli élet” azonban szerinte a magántulajdonra alapozott munka és termelés időközben kialakult viszonyaitól sújtva eltorzult és vakvágányra siklatta az egyéni önfejlődést. A súlyos szövődmény neve: elidegenülés.Megújítva azonban a filozófiatörténetben Hegel és mások nyomán már ismertfogalmat, Marxezt a kapitalista társadalom antinómiájaként írta le. (Később a„szocialista” világ ideológusai nehezen szenvedhették a tényt, hogy rendszerük sem tudott ettől a szörnyű örökségtől megszabadulni.)

És a spekulatív felfogások ellenében síkra szállt a társadalmi gyakorlat elmélete mellett, mellyel társadalmi eredete szerint dekonstruálható és átvilágítható az időben a magántulajdon valamint a munkamegosztás elsöprő fejleménye, ezek ugyanis egyaránt az elidegenedési folyamatból levezethető – később már önszilárdító – alapköveivé váltak a modern tőkés rendszernek. Azon rendszernek, aminek jellemzőit a hőskor „nemzetgazdászai” is elárulják őszinte pillanataikban és fedezet nélküli axióma-kergetéseikben: a munka abszolutizálása; pénz mint földi istencél, egyben univerzális nyelv és a társadalmiság maga; szuggerált és idomított evilági szükségletek moralizmusa, profitérdekek vezérelte nemzetgazdaság, é. í. t.

Emellett kommunizmusképéről is vall az ifjú Marx, azzal az előzetes posztulátummal, mely szerint a nő társadalmi alávetettségének (egyúttal az alávető férfi deformálódásának) mikéntje az emberi viszonyok elidegenedésének legpregnánsabb kifejeződése.

Szerinte tehát a „nyers és gondolatnélküli” kommunizmus-forma egy gyakorlatba erőltetett egyenlőségelvről ismerszik meg, melyben a tőkét az állam képében politikai autoritássá emelik, ami által csak a bérmunkási helyzetet terjesztik ki mindenkire. Azaz a kardinális választóvonal nem az állami és a magántulajdon között húzódik, hanem tulajdonosság és tulajdontalanság közt. Említett megfeleltetési invenciója szerint az ilyen átalakulás pars pro toto a nő közös tulajdonként kezeltségeként írható le.

Ezzel szemben a humanista kommunizmus légiesebb körvonalú terminusokban elbeszélt praxisában: „a magántulajdon pozitív megszüntetése” nyomán „a társadalom az embernek a természettel való kiteljesedett lényegegysége” és „az összes emberi érzékek és tulajdonságok teljes emancipációja” felé nyílik meg a fejlődési út. Az erre lépő „szocialista ember” immár átlátta tudattalan és uralatlan előtörténetét, szembenézett vele és írni kezdheti saját(kezű) történelmét.

Azonban, ahogy körünkben elhangzott, a tényleges „történelem, e vén vakondok nem adott hosszú távú opciót e látomásnak”. Mindazonáltal mint társadalmi előrelépésként felismert jövőperspektíva váltig érdemes tanulmányozásra, csakúgy mint az ehhez alapot jelentő, egy egykori forradalmasodó évtizedről tanúskodó kordiagnózis.

Eőry Áron

Közzétéve: 2018. november 14.

Hozzászólok..

Nemzetközi Nyári Egyetem

Immár harmadik alkalommal került megrendezésre 2018. szeptember 10. és 15. között az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem és a Tübingeni Egyetem kooperációjából létrejött Nemzetközi Nyári Egyetem. 2016-ban Tübingen, 2017-ben Budapest volt a helyszín, idén pedig a nyári Egyetem számára ezúttal a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Német Kulturális Központja (Institut für deutschsprachige Lehre und Forschung) szolgált házigazdául. Egyetemünk képviseletében Borhy László rektor és Sonkoly Gábor karunk dékánja is részt vett a nyitóünnepségen. Doktori programunk Varga Zsuzsanna professzor asszony és Erdődy Gábor professzor úr mellett öt hallgatóval (Fülöp Márton, Kalmár Miklós, Kenesei Zsófia, Rigó Balázs és Tabi Norbert), Oláh Gábor pedig az Atelier tanszék nevében képviseltette magát az eseményen. A nyári egyetem központi témája ezúttal a Duna Régió államainak 1948 utáni története volt, különös tekintettel az országok fejlődési irányaiban tapasztalható nagyfokú diverzitásra, s annak okaira.

A rendezvény megnyitójára szeptember 10-én, az egyetem főépületének dísztermében került sor. A három egyetem rektorainak köszöntői után Doru Radosav professzor tartotta meg a rendezvény nyitóelőadását, melynek témája a romániai történetírás története és a román nemzeti identitás alakulásának története volt a középkortól napjainkig. Ezt követően az egyetem munkatársainak prezentációi betekintés nyújtottak az intézmény működésébe, végül pedig a résztvevő professzorok és hallgatók bemutatása zárta a megnyitó ünnepséget. A délután nagy része Kolozsvár főbb nevezetességeinek megtekintésével telt el, a Nyári Egyetem szervezésében oroszlánrészt vállaló Ioana Florea vezetésével.

Az ezt követő napokon minden alkalommal öt előadásra kerül sor, ebből egyet valamely egyetem professzora tartotta, a többit pedig a hallgatók, majd az előadásokat követően műhelybeszélgetésekre került sor a professzorok előadásaihoz kapcsolódóan. Kivételt képez a szeptember 13., amikor Nagyszeben és Gyulafehérvár megtekintése mellett a csapat látogatást tett a Veresmarton élő Eginald Schlattner erdélyi szász evangélikus lelkész és írónál 85. születésnapja alkalmából. A rövid istentisztelettel és kávézással egybekötött beszélgetés során az idős lelkész mesélt többek között a romániai német kisebbség sorsáról, az államszocializmus ideje alatt átélt börtönéveiről, de magyar kötődéseiről is.

A szeptember 11-i nap a Tübingeni Egyetemen oktató Olivia Spiridon professzor asszony prezentációjával indult, melynek témája az erdélyi német irodalmi élet volt az államszocializmus idején. A műhelybeszélgetés e kérdéskör egy kisebb szeletét, a 70-es években működő Aktionsgruppe Banat írócsoport tevékenységét járta körül. Varga Zsuzsanna professzor asszony szeptember 12-i nyitó előadása a II. világháborút követően szovjet befolyás alá kerülő kelet-közép-európai országokban lezajló mezőgazdasági kollektivizálási folyamatokat hasonlította össze; a diverzitás jegyében különös hangsúlyt kapott, hogy ezen országokban a mezőgazdaság eltérő fejlődési modelljeit milyen nagy mértékben befolyásolta a világháborút megelőző időszak. Szeptember 14. fő témaköre az egyházak sorsa volt az államszocialista rendszerekben. A bevezető előadást a Babeş-Bolyai Tudományegyetemről érkező Gheorghe Cipăianu professzor tartotta, melyben feltárta, hogy lehetetlenítette el a romániai görög katolikus egyházat a szocialista vezetés az ortodox egyház aktív közreműködésével. A nyári egyetem utolsó napján Lönhárt Tamás, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézet Jelenkor Története Tanszék vezetője, a magyarországi és a romániai kisebbségi politika alakulását mutatta be részletesen 1945-től a rendszerváltásig.

A professzorok előadásai mellett a hallgatók prezentációi is rámutattak, hogy a Duna Régió országainak történetében az elmúlt hetven évben milyen sok kihívás, probléma adódott, s hogy milyen sokszínű, komplex fejlődési utat jártak be ezen országok. A történettudományi kérdéseket érintő élénk diskurzus a hivatalos programon kívül is hosszasan folytatódott a résztvevők között, a város pezsgő éjszakai életének valamely szegletében, összekovácsolva a társaságot. Noha a három évesre tervezett rendezvénysorozat idén véget ért, a szervezők és a résztvevők megbizonyosodtak a folytatás szükségességéről, hiszen még rengetet izgalmas problémakör vár megbeszélésre.

.

Közzétéve: 2018. október 15.

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XLVI.

2018 őszi félévének szeptemberi teadélutánján a 19-20. század egyik legnagyobb hatású dokumentumáról, A Kommunista Párt kiáltványáról  vitatkoztunk.

A világ boldogabb részén sokkal könnyebb, térségünkben ellenben messze nem egyszerű úgy elmélyedni Karl Marx és Friedrich Engels manifesztumában, hogy közben elvonatkoztatunk utóéletétől. Hiszen e sorokra hivatkozva az elmúlt 170 esztendő során számos nagyszerű és számos szörnyűséges tettet hajtottak végre. Nincs az a tudomány, amely pontos mérleget vonna közöttük. Beszélgetésünk nem a 20. századi kommunista rendszerekre, hanem a szövegre irányult, melynek jellegét műfaja határozta meg. Hiszen nem tudományos munkáról, hanem egy politikai mozgalom hatalmas mozgósító erejű kiáltványáról van szó. Ilyen manifesztumnál a fő cél az, hogy mennél több passzív embert ragadjon magával. Korának társadalmi, politikai kihívásaira eközben keresi a választ. Műfajából adódóan elkerülhetetlenek benne a túlzások és leegyszerűsítések. Például felnagyítja a korabeli kommunista mozgalom erejét, befolyását, s ugyancsak szimplifikál egyes társadalmi folyamatokat.  Mindeközben több nagyon hatásos – következőleg évtizedeken át erősen magával ragadó – kijelentéseket tesz. Végeredményben a szöveg nagyon sokáig az „egyszerű” munkás számára érthetően, magával ragadóan magyarázta a mozgalom céljait.

Marx és Engels tudományos igényű munkáiban már jóval a Kiáltvány megjelenése, tehát 1848 februárja előtt, s még inkább jóval később sokkal alaposabb elemzéseket tett az osztályharcról és a korabeli kapitalizmusról. Ám a Kiáltványban is tettek jó néhány olyan fundált megállapítást az iparosodás következményeiről, a világpiac kialakulásáról és általában a 19. századi kapitalizmusról, melyek a mában és a jövőben is megállják a helyüket. A diagnózis nagyrészt helyes volt, ám a javasolt terápia sok vonatkozásban messze nem.

A 19. század derekán, az adott történelmi szituációban a szerzők egyetlen megoldást láttak arra, hogy a világ megszabaduljon a kapitalista rendszer embertelenségétől: a nemzetközi szinten diadalmaskodó proletárforradalmat. A beszélgetés résztvevői igyekeztek elkerülni a moralizálást, mégis elhangzottak olyan észrevételek, hogy Marx és társa programja minden humanizmust nélkülözött, az erőszakot legitimálták. Más nézet képviselője ellenben arról beszélt, hogy minden egyéni érdekeiket a mozgalomnak alárendelő, mélyen humanista férfiakról van szó. Ők egyszerűen a történelem kegyetlen természetének mély ismeretében küzdöttek, alkottak.

A kapitalista rendszer erőszakos megdöntésének célja és a szinte vallásos hevület, mellyel egy új, magántulajdon nélküli világot akartak létrehozni már a kortársak számára is jelezte, hogy ez az új mozgalom és ez az új ideológia alapvetően különbözött azoktól, melyeket a szerzők hol frappánsan, hol némi elfogultsággal foglaltak össze a „Szocialista és kommunista irodalom” fejezetben.  Báró Eötvös József három évvel később megjelent alapművében így reflektált a Kiáltványra: „Nem a communista elvek győzelme, hanem csupán az lehetetlen, hogy e nézeteket valaha önkényes hatalomnál egyéb valósíthassa. S azért a communismus győzelme mindenkor egyszersmind a despotismusé leend.”

Jászi Oszkár ellenben már a magyarországi Tanácsköztársaság néhány hetes működése láttán arra a következtetésre jutott, hogy a kommunizmus megvalósíthatatlan. A marxizmus tételes cáfolatát célzó munkája ellenben befejezetlen maradt…

Hegedüs Gyula

Közzétéve: 2018. október 15.

1 hozzászólás

Teadélutánok a Doktori Programunkban XLV.

A félével záró, június 7-i teánkon Jancsó Miklós 1966-ban bemutatott Szegénylegények című legendás filmjét elemeztük. A nézők körében hamar népszerű lett, a kultúrpolitikának pedig – átmenetileg – egyik fontos kérdésévé vált. Hiszen a modernitást képviselte. Mind formanyelve, mind pedig áthallásos mondanivalója, történelemszemlélete okán.

A konkrét történelmi helyzetet feldolgozó mű egyben időszerű mondanivalót is megjelenített. Ráday Gedeon 1869-es kiküldetése a 48-hoz szellemiségükben hű betyárcsapatok maradványainak, vagyis a „szegénylegényeknek” a felszámolása céljából, remekül rávilágít a mindenkori elnyomó hatalom természetére, annak nem ritka irracionalitására, kiszámíthatatlan módszereire. A helyszínül szolgáló sáncban mozogva a néző számára dermesztő élménnyé válik a névtelen és személyiség nélküli feketeruhások és a névvel rendelkező, különböző magatartásmintákat bemutató elnyomottak párharca. Pedig nem sokat tudunk meg az egyes szereplők érzelmeiről, hátterükről, élettörténetükről, ráadásul minden egyes jelenetben pont ugyanannyi a néző tudása is, mint az abban szereplőké. A szavak helyett az egyes karakterek viselkedése a hangsúlyos: a film során nem annyira konkrét személyeket, inkább viselkedési típusokat ismerhetünk meg, akár Gajdor, akár Veszelka esetében. A Jancsóra jellemző hosszú snittek, a puszta világa, a rendkívül szikár és kevés dialógus, a lecsupaszított előadásmód radikálisan eltér a korszakban népszerű történelmi filmektől. Jancsó és alkotótársa, Hernádi Gyula ugyanis megelégelték a Jókai regényekből készülő Várkonyi filmek romantikus, klasszikus és monumentális ábrázolásmódját, Nemeskürty István közbenjárásával „antiromantikus betyárfilm” született. Realista filmet hoztak létre. Mégis voltak, akik a történelmi hűséget kérték számon. Megfogalmazódott olyan vélemény is, mely szerint az alkotá, ha más formában, de mondandójában szintén romantikus, kurucos történelemszemléletet jelenít meg. 

A hatvanas évek második felében 1956 és az azt követő megtorlás emléke túl közel volt ahhoz, hogy ne legyen áthallásos a film. Itthon sokan megérezték, a nyugati magyar emigráció fórumai pedig nyíltan hangsúlyozták. A honi kultúrpolitika természetesen minden áron tagadta a párhuzamot. Annak érdekében, hogy a film külföldre és számos fontos fesztiválra kikerülhessen, a rendező nyilatkozataiban kifejezetten tagadta, hogy ez egy allegória lenne és leszögezte: ha akarna, szabadon készíthetne filmet 56-ról. Az elmondott szavak azonban éles ellentétben álltak magával az alkotással, ami önmagáért beszélt. Jancsó a film által hamar nemzetközileg is elismert rendező, a magyar kultúra egyik legeladhatóbb exportcikke és idővel Aczél György egyik kedvenc alkotója lett. 

                                                                                              Baczoni Dorottya

Közzétéve: 2018. június 11.

Hozzászólok..

Elefántokkal átkelni az Alpokon? Bagatell … egy Börzsönyhódító expedícióhoz képest!

Doktori iskolás túratotónk 13+1-edik tétele április 28-án került megrendezésre, és fix győzelmünket ígérték a fogadóirodák. Vendéglátónk a kies Dél-Börzsöny volt, ahonnan ráadásul sikerült leigazoljuk „szakvezetőnek” a hazai pályát töviről-hegyire ismerő Kisebbségkutatós kollégánkat, Dobos Edgárt. Ahogy tenyerünkbe csapva vállalkozott mind a kalauzolásunkra, mind a lefújás utáni megvendégelésünkre, a vállalkozás eredményessége előre borítékolható volt.

Pedig a március eleji első beharangozások még egy makacs télutó kiadós fagyoskodása közepette érkeztek öltözőinkbe. Egy hónap se telt bele, a tavasz már helyet követelt magának és hegyi terepünket is alkalmassá tette. Mi több, a szobi zónázóként nyilvántartott „csapatszállító sínbuszunkból” kiszállva Nagymaros már nyáriasan meleg idővel fogadta a társaságot.

Indulhatott hát a fővárosra beállított tüdők leporolása-kiszellőztetése, méghozzá mindjárt egy emberes kálvárialépcsőn felkaptatással és egy szelídgesztenyés átszelésével. Navigátorunk számos utunkba eső remek kilátópontra elvitt, a félreesőbb néznivalók elől is elhúzva az elfüggönyző ágakat. Hamar kitűnt: az évszak ütemhangsúlya a kőrisvirágzásra esik, ennek fehérsárgás árnyalatai pettyegetik-lisztesítik a lombtakarós táj üdezöldségét. És önbizalmunk is megerősödött, ahogy egyre csak légvonalból pillanthattunk vissza a messzeségben összetöpörödött korábbi állomásainkra.

Már az első lendületből csúcsot támadtunk ugyanis: a Köves-mezőn túljutva a Hegyes-tetőt másztuk meg. A hajdanán az Encián Turisták lelkes építőszorgalmát (mára az utókor revitalizáló munkáját) dicsérő Juliánus-kilátóból körpanoráma tárult elénk. Tekintetünket az északi országhatár sem akadályozta, és a varázsos harmónia elviselte a repcemonokultúrák tábláit, az ominózus vízlépcső-projekt Dunába nyúló töltésmaradványait, de még az újkeletű üzleti ambíciók tájsebeit is.

Továbbállva, a nehézszagú gerániumolaj élőreklámjaiként húztuk csíkunkat a – nyomunkat bottal ütő – vérszívók előtt, és ismét egy magaslat következett, a Szt. Mihály-hegy. Ezen többünket odaülésre ingerelt az épp dús benapozású Miklós Lili-emlékpad, mely névadójával szintén az említett egykori turistaegyesület maradandó tárgyi hagyatéka. A hegyoldali ereszkedések alighanem az itteni hosszú szakaszon lettek végérvényesen kirándulásunk eleven védjegyei, miután kirakandó Rubik-kockán nem tekernek annyit, mint tettük mi magunkon megfelelő és megfelelőbb végtagállású pózokkal kísérletezve. Miután még sokszor alig akart elfogyni alólunk a lejtés, kiadós kóstolót kaptunk a gyors egymásutánban leküzdött jelentős szintkülönbségek – kinek azonnali, kinek lassabban felszívódó – mérgéből. Az Ördög-gerinc érintésével több és több röppihenőtől és a kötések növekvő számú megoldásától-igazgatásától kísérve jutottunk el a Remete-barlang mélyedéséig. Ezt barlangrajz, tűznyomok és fénytelen sziklarésben sarjadó növényke tették érdekessé, míg az előtér sziklagyepén többünk spontán D-vitamin-kúrába fogott.

A csalogány idén is énekelt nekünk, hallatára rövidesen ráakadtunk Dunára néző ebédelőhelyünkre. Itt a megbeszélt felajánlások finomságaiból laktunk jól, a korábbi alkalmakból okulva: nem túlságosan megpúpozott hegymászózsákokból. A fennmaradó túravonalunk ezután egészen humánus arcot mutatott, ráadásul Zebegénybe is befutottunk. Rangidős túramesterünk italmeghívását a Mókusban érvényesítette, ahol kis pityizálás – és menetrendszerű pohárborulás – erejéig elidőztünk. A rétesezőbe épp csak beszimatolva már robogtunk is tovább a Malom-völgyi patakot kerülgetve, a lépőköveknek vagy torlaszfáknak hála, végig száraz lábbal. Majd egy-két szárazzsombékos réten csilpcsalpfüzikék sajátos pitypalattyolása vezényelt keresztül a törökmezői leheveredésig.

De szólított is tovább minket Edgár mesés nagymarosi hajléka, ameddig még a Gubacsi-hálás és a Kapu-hegy leküzdése volt hátra. Az árnyas teraszra már regeneráló légjárásban toppantunk be, a lassú alkonyodásban látványtervekre vagy festőecsetre kívánkozó óriási holdkoronggal és a visegrádi várral a horizonton. Csupa földi jó mellett gyakoroltuk a tislizés szép hagyományát, majd fedél alá és pazar enteriőrbe csöppenve zeneszó mellett ejtőztünk tovább. Házigazdánk kezében dolgozni kezdett a hegedűvonó, csatlakozó önkéntesünk jóvoltából gitárhúr is pengett, korántsem merítve ki a ház hangszerarzenálját. Meglehet, néhányunk több rajongással, mint hozzáértéssel közelített a dalos hejehujához, a légkör mégsem fogyott ki a marasztaló energiákból. A hosszabbítás kötelező perceit azonban kelletlenül bár, de le kellett játszani: lebattyogás a vonathoz, ülésekbe ernyedés, búcsúszó és hazacammogás.

Ismét igazolódott: nemcsak szomszédos tudományszakok, de távoli szakmaterületek találkozója is volt a mienk, kivált a mindig plusz pezsgést hozó vendégkirándulóknak köszönhetően. A gondolkodásmódok fokozottabb „transzdiszciplinaritásához” ősszel, azaz október 13-án esetleg még mérnököket, kereskedőket, vagy orvosokat is várnánk, de mindenekelőtt (régi-)új történészkollegákat!

Eőry Áron

.

Közzétéve: 2018. június 11.

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XLIV.

Májusi délutánunk boncasztalára Az algíri csata című 1966-os film került. A koprodukciós alkotás a már független algériai kormány bábáskodása mellett készülhetett el és a bemutatás évében a velencei filmfesztiválon kiérdemelte úgy a nagydíjat (a Szent Márkus Aranyoroszlánját), mint a filmkritikusok nemzetközi zsűrijének díját. „Híradóstílusú” képi világa szuggeráltan dokumentarista művé fazonírozta, mely felkavaró realizmusával nyűgözte le az egykorú nézőt. Másfelől a filmet a rendező, Gillo Pontecorvo tette olasszá, beszédesen szimbolikus látószögekkel és művészien megkapó térhelyzetekkel. A történelmi kulisszákat az algériai nemzeti felszabadító háború fővárosi színtere, a Kasba óvárosi útvesztője adja, a főszereplő pedig az analfabéta csavargó, aki hősi halálával ad példát és húzza alá egy szívvel vívott történelmi harc értelmét.

Franciaország először katonailag vetette meg („fekete”)lábát Algériában, civilizációs missziótudattal és az anyaországnak főként gazdaságilag kamatozó közigazgatási jelenléttel, és mindezt politikai megoldásokkal menedzselte. A mindennapok gyakorlata azonban fokozatosan felfedte és kiélezte a gyarmati logikájú uralom súlyos ellentmondásait. A terület sokáig tradicionális közösségi keretek és szolidaritási értékek közt élő népeire csak korlátozott boldogulás, alattvalói helyzet, és a korábbi létmód kereteinek drasztikus és visszafordíthatatlan felbomlása várt.

A legelszántabb lázadócsoportok legvégül 1954-ben álltak sorompóba fegyveres felkelés kirobbantására és saját államiság megszerzésére, megalapítva a Nemzeti Felszabadítási Frontot (FLN). Az algériai őslakosság fokozatosan ezen sejtrendszerszerűen és konspiratíve működő önjelölt élcsapaton keresztül ébredt rá politikai megkülönböztetőjegyként saját – iszlámtartalmú – kultúrájára, míg a felkelőharcok és a válaszul érkező bosszúakciók tüze acélozta meg nemzeti tudatát. Az FLN – és katonai szárnya – a nemzetközi figyelem megszerzéséért nem válogatott az eszközökben: akár civil tömeghalált okozó merényletekhez is nyúlt. (Nota bene egy aszimmetrikus háborúban, melyben a gerilla-harcmodor és városi terrorizmus intézett kihívást a 600 ezres reguláris haderőnek.) A nagyhatalmi manőverek és hidegháborús huzakodások játékterében néhány évig sikerült is konkurálni a magyar forradalmi események elfojtásának visszhangjával a zöldasztalok és a sajtó tematizációjában.

1957 elejére az utolsó erőtartalékait mozgósító francia IV. Köztársaság koncentrált katonai erőfeszítéseknek nyitott szabad utat. Algírban az ejtőernyős hadosztályok rendőrállama létesült, hogy módszeresen és könyörtelenül számolhasson le a megbújó felkelőkkel. A razziázós embervadászatok és fogolykínzások kivált a filmsiker nyomán nyerték el az „algíri csata” kifejezést a történelmi folklórban. Az év végére úgy is tűnhetett, a jelentős katonai győzelemmel sikerült „megállítani a történelmet”.

Ám Franciaország alkotmányos kereteket váltott és a tábornokból lett államfő Charles de Gaulle számolt a realitásokkal. Országpresztízst, nemzeti egységet a parancsoló koreszme („a népek, szerte a világon, újra kezükbe veszik a saját sorsukat”) mérlegére téve az algériai önrendelkezés megadása mellett döntött.

A társadalmi emlékezet és az oly vibráló francia filmvilág azonban törvényileg el volt zárva a filmtől évtizedeken át, a „détente” szelei e téren csak az ezredfordulóval kezdtek el fújni. Eladdig nemigen merték és engedték az algériai hadműveleteket másnak hívni, mint belföldi „rendfenntartásnak”. Az utolsó elnökök már gesztusértékű nyilatkozatokkal adóztak a sebesültekkel együtt közel 400 ezer algériai (és ennek 1/16-ára rúgó telepes és katona francia) áldozat és a több milliónyi kényszermigráns emlékének, a francia Vergangenheitsbewältigungnak és állami „vezeklés-politikának” azonban továbbra is maradt teendője.

                                                                                              Eőry Áron

Közzétéve: 2018. május 16.

Hozzászólok..

Beszélgetés Sárándi Tamás Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás, 1940 című könyvéről

Tanszékünk Posztdoktori Műhelye 2018. április 12-én, 16 órától beszélgetést tartott Sárándi Tamás történész és muzeológus (Maros Megyei Múzeum) Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás, 1940 című munkájáról, mely a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó kiadásában jelent meg 2016-ben, a Források a romániai magyarság történetéhez nevet viselő könyvsorozat részeként. A kötet Észak-Erdély Magyarországhoz 1940-ben való visszacsatolása első szakaszának, a mintegy nyolcvan napig tartó katonai közigazgatásnak a forrásait közli.

A beszélgetést Bárdi Nándor, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa moderálta, aki egyben a munka egyik lektora is volt. Bárdi először ismertette a könyv felépítését és célkitűzéseit, felhívta a figyelmet a mű bevezetőjére, ami 180 oldalnyi terjedelmével kismonográfiaként csatlakozik a könyvben leközölt 143 dokumentumhoz. A bevezető szöveg 17 tematikai blokkot nevez meg, melyek köré az összeválogatott iratok csoportosulnak. Bárdi az egyik ilyen tematikai blokknak, a görögkeleti templomok magyar katonák által véghezvitt lerombolásának a példáján keresztül mutatta be a bevezető erősségeit: a hatalmi erőviszonyok alakulásának és az egyes társadalmi-politikai aktorok konfliktusainak jól strukturált modellben való szemléltetését, valamint az adott probléma általánosításoktól mentes, a történeti előzményeket sem figyelmen kívül hagyó elemzését.

A munka bevezetőjének legfontosabb kulcskérdései közé tartozik, hogy miért nem volt sikeres a magyar katonaság kísérlete a polgári közigazgatás megfelelő alapjainak megteremtésére, a lojalitás szempontjából hogyan alakult a magyar állam és a helyi köztisztviselők viszonya, illetve hogy a román történetírás hogyan mutatja be az eseményeket – a bevezető ismertetőt követő beszélgetés részben ezen kérdéseket járta körül. A román historiográfiával kapcsolatban Sárándi említést tett a magyar szerzők tollából származó történeti munkákra való reflexió szinte teljes hiányáról, továbbá a román sérelmek kvantitatív, és erősen általánosító megközelítéséről.

Szó esett a fentieken kívül még arról is, hogyan élt és él tovább a visszacsatolás kollektív élményként az erdélyi magyarság számára, ennek kapcsán pedig a történeti tudat kutatásának lehetőségeiről is. Mindezek mellett technikai jellegű kérdések is elhangzottak Sárándi irányába, elsősorban arra vonatkozóan, milyen nehézségekkel szembenéznie egy forráskiadvány összeállítójának. A szerző szerint kulcsfontosságú a lábjegyzetelés, mivel még a látszólag lényegtelen adatoknak való alapos utánajárás is fontos összefüggésekre deríthet fényt.

Közzétéve: 2018. április 20.

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XLIII.

Áprilisi összejövetelünkön a budaörsi németség második világháború utáni kitelepítését és előzményeit bemutató, az 1980-as évek végén Buglya Sándor által rendezett Sváb passió című dokumentumfilmjéről diskuráltunk. A mű úgy ábrázolja a történéseket, ahogy a visszaemlékezők azt átélték, így segíti a kollektív emlékezet bemutatását. Célja nem az ítélkezés és a felelősségkeresés. A szemtanúk szemüvegén keresztül mutatja be az eseményeket. A cím természetesen nemcsak a Budaörsön a két világháború között bemutatott kőhegyi színműre, hanem a település németjeinek az 1945 utáni megpróbáltatásaira is utal. Nem csupán eseménytörténetet látunk. Sokoldalúan tájékozódhatunk a budaörsi németség identitásáról is, amelyet a magyar haza iránti hűség és a német anyanyelvhez való ragaszkodás jellemzett. Tehát azonosságtudatukat a magyar állam és közigazgatás kisebb-nagyobb asszimilációs politikája és a nemzetiszocialista propagandát űző Volksbund tevékenysége is alakította. Az itthon maradottak hazánk iránti ragaszkodása a vélt vagy valós sérelmek ellenére sem gyengült, de a kitelepítettek megszólalásain – akik ugyanakkor továbbra is honvággyal beszéltek Magyarországról – már egyértelműen érződött a több mint négy évtizedes németországi tartózkodás, a sikeres beilleszkedés az új hazába. Egyetértettünk abban, hogy lényeges különbség van a haza és a szülőföld fogalma között. A kitelepítettek elsősorban szülőföldjükként tekintettek Budaörsre, míg hazájuk már inkább Németország lett azzal, hogy a kitelepítés identitásuk megélésében komoly sokkot jelentett. A filmben megszólalnak az itthon maradottak, a Németországba kitelepítettek, a kitelepítésből évekkel később önként hazatértek és a közösséghez nem tartozó, ám azok szellemi-lelki vezetését vállaló papok is, akik példaértékűen álltak ki az üldözöttek mellett. A többségi magyarsággal való évszázados együttélés hatását is ábrázolja a kitelepítésből hazatért családok sorsa. Ők a filmben is kiemelt figyelmet kapnak. Az alkotás a háborús viszontagságokról is faggatta a helybélieket. Szó esik a német megszállás időszakáról és az 1945-ös internálásokról. A film az úrnapja és a körmenet felidézésével hitelesen ábrázolja a község mélyen vallásos, katolikus közösségi életét is. Az alkotás tragikus történelmi eseménysort idézett fel, mégsem dramatizált, hanem a valós hús-vér életet tárja fel. Szép példa erre az itteni német lány és a településre vezényelt rendőr románca. A Sváb passió méltóságteljesen és alapvetően reálisan ábrázolja a háború utáni viszontagságos budaörsi időket. Olyan alkotás, amely elsősorban arra ad választ, hogy az 1980-as évek végén hogyan látták a kitelepítést átéltek a velük történt eseményeket.  

                                                                                                          Grósz András

Közzétéve: 2018. április 9.

Hozzászólok..

Teadélutánok a Doktori Programunkban XLII.

Márciusi összejövetelünkön  Kósa Ferenc: Tízezer nap c. filmjéről diskuráltunk.

Alkotók: Kósa Ferenc (rendező). A forgatókönyvet írták: Kósa Ferenc, Gyöngyössy Imre, Csoóri Sándor. Zeneszerző: Szőllősy András. Fényképezte: Sára Sándor.
Szereplők: Molnár Tibor (Kossuth-díjas), Bűrös Gyöngyi, Koltai János, Rajz János (Kossuth-díjas), Görbe János (Kossuth-díjas), Siménfalvi [Siménfaly] Sándor, Haumann Péter, Kozák András fh., Nagy Anna, Siménfalvi [Siménfalvy] Ida, Káldi Nóra fh., Nyers László, Széles István, Papp Mihály.
A rendező munkatársa: Gábor Pál. II. asszisztens: Dániel Ferenc. Díszlettervező: Romvári József. Kivitelező építész: Kopp Ferenc. Berendező: Molnár Károly. Fővilágosító: Widuchowsky Márton. […] Gyártásvezető: Bajusz József.
Készült a Magyar Filmgyártó Vállalat műtermeiben, forgalomba hozza: MOKÉP [1967.]
[A vetítés időtartama: 1.42.38]

Kósa Ferenc filmje, a létrehozás története és annak körülményei megmutatják az 1960-as évek magyar filmalkotóinak nehézségeit, politikai és művészi állásfoglalásuk és alkotói szabadságuk korlátozottságát. A politikai irányítás bár megengedte, hogy „kényes”-nek ítélt társadalmi/történelmi kérdésekkel foglalkozzanak, de el is várta, hogy a filmek a fennálló hatalomnak megfelelő eszközökkel, a kommunista ideológiának megfelelő tanulságokkal szolgáljanak. Az olyan analitikus történelmi filmek, mint a Tízezer nap (1965), a Húsz óra (1965) vagy a Hideg napok (1968) alkotói, azt kockáztatták, hogy művük „dobozban” marad, vagyis közönség elé nem kerülhet. Ez történt Kósa Ferenc Cannes-ban a Legjobb rendező díját elnyert filmjével, a Tízezer nap-pal is: az 1965-ben forgatott filmet  a 2 évvel későbbi nemzetközi fesztiválig nem vetítették Magyarországon.

A betiltás okának azt tartották, hogy 1956-ot forradalom-nak nevezik a történetben. Ha alaposabban megvizsgáljuk a filmet, láthatjuk, hogy annak formanyelve, a képalkotás modernsége, legalább ennyire irritáló lehetett a kultúrpolitika képviselői számára. Kósa Ferenc és alkotótársai filmje komplex, egyetemes ideológiakritikának tekinthető, melynek során kíméletlenül szembesülünk a magyar paraszti sors tragikus történelmi parabolájával is. (Vö.: Kortársonline 2014/04.24.)

Az alkotók egykorú és későbbi interjúi azt bizonyítják, hogy a film forgatását egy addig alig ismert adatgyűjtés előzte meg. A Balázs Béla Filmstúdió tagjai járták az országot, elsősorban az Alföldet, történeteket, képeket, helyszíneket keresve. Ebben a munkában vállaltan Bartók és Kodály példáját követték: eredeti, még meglévő anyagot gyűjtöttek. Ezért a film képi, nyelvi világa – teljesen autentikusnak tekinthető. (Példának hozzák fel a dolgozó rabok kőfejtőben elhangzó munkadalát – valóban létezett akkor olyan kőbánya, ahol még így végezték a munkát.) Kósa Ferenc visszaemlékezései szerint 9, de lehet, hogy 11 forgatókönyv-változata készült el filmnek.

A Tízezer nap a film címe, és „cselekményének” ideje, a film által átfogott  történelmi idő. Háttérben – az emberi sorsok megmutatása mögött – a képsoroknak, a gyors képi váltásoknak köszönhetően végigkövethetőek a történelmi események. A használt filmnyelv jellemzői a geometrikus kompozíció, a 16. századi festő, Bruegel képeire emlékeztető képalkotás. Sára Sándor kiemelkedő operatőri munkája teljesen új, egyedi megoldásokat mutat. A film erős szimbólumokkal dolgozik: vonatok, lovak, talicskák, biciklik, kenyér, parázs – és a föld, a paraszti élet színtere, korlátja és egyben értelme. Kiemelt jelentőségű a hitélet képi ábrázolása. Azonos súlyt kap a keresztény (akkoriban elítélt, bár megtűrt) vallásos élet és az évszázadokra is visszavezethető pogány, népi szokások (akkoriban semmibe vett) gesztusainak, tárgyainak részletező ábrázolása.

Idézek a sokat vitatott, valójában teljesen higgadt, az 1956-ot ábrázoló filmrészből:

„Fiatalember, mi tiszteljük egymást. Azt mondta, ez a forradalom a mienk. Annak van igaza, akinél a fegyver van. Tudja, ez egy kicsit visszás. Idegenek ebbe a faluba még sose jöttek kapá(l)ni, intézkedni meg mindig eljönnek.” – mondja Széles István, a film egyik szereplője.

„Miféle humanizmus az, amit lövöldözéssel meg gyilkolással akartok? […] Forradalom?!… Az első perctől kezdve láttam, hogy az egész csak macskanyávogás.” – mondja Bánó Fülöp a film kommunista szereplője.

Összefoglalhatjuk szavakkal is: a fenyegetés → a terror – nem különb az ávósokénál, vagy a csendőrökénél. Mindez egyetlen képsorban láttatva: a faluból távozó felkelők ponyvás teherautóján tehén, étel, ital. A  halálos lövöldözéstől, netán az italozástól kimerült, szunyókáló, fiatal fegyveressel a platón.

A film magán viseli a külföldi, és hazai bemutatás/forgalmazás feltételéül szabott kompromisszumok/engedmények nyomait. Ezek közé sorolom a film kerettörténetét: a hidroglóbusz jeleneteket, és a film optimistának is mondható befejezését, Ifj. Széles István monológját/levelének szövegét/ a tengerparton:

Azt gondoltam, hogy „Tízezer nap fényében látom meg a tengert…”. De, ahogy látjuk, nem süt „egyetlen nap” sem, a sziklás part és a tenger is szürke – nem csak azért, mert a film fekete-fehér. „A tenger, ez is az enyém…folytatódom a külső világban…az egészben!” mondja a fiatalembert alakító Kozák András.

Kollégáim és én számtalan értelmezési / félreértelmezési alternatívához jutottunk, vitattuk a történelem és a művészi eszközök összetartozásának lehetőségeit.

Abban azonban maradéktalanul egyetértettünk, hogy egy remekművet láttunk.

Stauder Mária

Közzétéve: 2018. március 12.

Hozzászólok..