Jelenleg a(z) Beszámolók kategóriát böngészi.

Dobogó léptek, dobogó pulzus, Dobogókő

A Doktori Iskola körül szerveződő kirándulótársaság rendes tavaszi túráját ejtette meg április 27-én. Az idei tavasz előző napon tetőző korai kánikuláját éjjel a legjobb féle vihar fegyelmezte meg, így kellemesen megenyhült időben indulhattunk útnak a Nyugati pályaudvarról.

A Dömösi átkelésnél kishajóra szállva készültünk elérni tényleges rajthelyünket Dömösön. Nos, a folyó átszelése pillanatok alatt sikerült, utána azonban egy kissé nonfiguratív és gikszeres kikötés örökkévalósága következett. Vagy az alattomosan szilaj Duna fogott ki a tapasztalt kapitányon, esetleg csak nehéz fegyverzetű hadaink látványa hozta zavarba, mindenesetre a személykomp gyomrából hosszú tízpercekig bámulhattuk a vizek hátát ugyanazon „nekifutási” partszakasz közelében, oda-vissza. Ráadásul a pénztárgép is csak a túlparton, sokadjára nyomtatott számlát, így többünk csak ott tudta fizetni a révészt. Nem csoda, ha a kikötési mólón fotózkodtunk is egy jólesőt a Szküllák és Kharübdiszek szorongatásából kimenekült nagy földrajzi felfedezők hősi pózában.

Közeledve a természet birodalmába, háztáji vaddisznótartás röfögései keltették fel figyelmünket, majd csakhamar a kitűzött turistaösvényt tapostuk. Ezzel megkezdtük felkaptatásunkat a Téry-úton, ahol érintetlen napozórétekre és lenyűgöző távolsági kilátásokra nyíló erdőszakaszokban és különleges sziklaalakzatokban gyönyörködhettünk. De a penzum vitt tovább bennünket a Szakó-nyereg érintésével tovább a csúcs felé. Röviden és spontán kifújni magunkat csak visszajáró kísérőnk, Dongó kutya jóvoltából sikerült, aki néhány mellékhadszínteres kitérőjéből rendre a szem számára követhetetlen útvonalakon került elénk, míg mi visszairányból füleltük a csörtetés csatazajait.

Amerre néztünk, enyhe napsütésben összefüggően zöldellt a táj, sorozatunk pedig immár harmadszor újrázott és vette be Dobogókő étkező- és pihenőmagaslatát, hogy ott egy plenáris ebédre hajoljunk össze. Közben egy műszeres navigálású csakra-zarándok rossz lóra tett a tudakozódásával, mert Pritz Tanár úr alaposan eligazította vágyait egészen a Pilis-tetőig, usque ad coelum. Bizony fél óra sem telt bele és úgy kellett felkapni magunkat a harapós hűvösből, ami időközben észrevétlenül ránk ereszkedett. Tovább érve a népszerű kirándulócélpont szilárd burkolatú részeire, ki-ki ellátta még saját megmaradt erőgyarapító igényeit, míg a többi várt sorára a turistahad körforgalmában.

Innen tovább a piros jelzésen Pilisszentkeresztre vitt bejáratott utunk. Onnan kettévált a társulat és a fürgébben finiselők Csobánkán váltak a kirándulás első befutóivá, a másik rész Piliscsaba-Klotildligetet célozta meg Pilisszántó útbaejtésével.

Utóbbinak az útját követve tovább, rájuk még a pirost követve egy úttévesztés várt, alighanem hol trécselésbe, hol elmebajvívásokba forduló párbeszélgetéseik mellékhatásaként. A mentőútvonalakon aztán nemsokára kinyíltak a táj lankái, és maratonistáink egyszeriben – nemcsak a magasfeszültségű távvezeték nyomvonalától – felvillanyozódva valóságos kengyelfutóként repültek lábaikon. A kéznél levő telekommunikációs módok segítségével még egyik túra-törzstagunk doktori védési előkészületeinek is ekkor került pont a végére. Hosszan vitt az út egy végeláthatatlan zöld gabonamező és annak az erősödő szélrohamok által szép egyenletesen visszafelé fésült selymes szálai mellett. Ekkorra már vándoraink alig győzték vatermörderré képzett ingnyakakkal és kapucnikkal védeni testük irányítótornyait.

A hatalmas vargabetűt leíró csapat végül nem körözött tovább eredménytelenül és megelégedett Pilisszántóval. A településen egy nemesítettnek és magas tenyészértékűnek tetsző orgonafa (!) üdvözölte gyalogos utazóinkat, akik második szándékból a Ziribár nevű műintézményben helyezték el magukat. Itt különengedéllyel a „magukfőztjét” élhették fel, hogy hozzá a hely nedűit kortyolgassák. Ezután utolsó kulisszaként csak az alkony beállta volt hátra, mely a hazafurikázó buszjáratból volt megtekinthető.

Ez a túra is szolgált örvendetes újoncokkal, és tartogatott a kötelező látnivalók mellett számos kedves és emlékezetes néznivalót. A sikerült nap egyben elbúcsúztatta Pritz Tanár urunkat, a sorozat egyik életre hívóját és folyamatos spiritus rector-át, aki az egyetemi túratársaságból visszavonul. Szerepköre várja az utánpótlást, akár a tanerők, akár a hallgatók soraiból.

Eőry Áron

Közzétéve: 2019. május 24.

Hozzászólok..

Tuomas Laine- Frigren beszámolója

2019. április 26-án Tanszékünkre látogatott a Jyväskylä-i Egyetem fiatal kutatója Tuomas Laine-Frigren. Egy szűk szakmai körnek beszámolt éppen zajló kutatásáról. Három másik finn kollégájával az áldozati szerep második világháborút követő alakulásával foglalkoznak a Kelet-Közép Európai térségben. A szerteágazó témában Tuomas Laine-Frigren érdeklődési köre az áldozati szerepek kutatása Magyarországon. Négy nagyobb csoportra fókuszál: zsidók, svábok, bukovinai székelyek és délszlávok.
Az előadást követően baráti hangvételű kerekasztal-beszélgetésre került sor Varga Zsuzsanna, Pók Attila, Kunt Gergely és Marchut Réka részvételével, aminek lényegi merituma a tapasztalatok egymással való megosztása volt, és a finn posztodoktor magyarországi kutatómunkájának  elősegítése.

Közzétéve: 2019. május 5.

Hozzászólok..

Kettős könyvbemutató

Az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék kettős könyvbemutatónak adott otthont 2019. március 19-én a Szegfű Gyula Könyvtárban. Fónagy Zoltán szerkesztésében jelent meg A véreskezű kamasztól Ferenc Jóskáig, I. Ferenc József és a magyarok, valamint Cieger András 1867 szimbolikus világa című kötet. Mindkét kötet az MTA BTK Történettudományi Intézet gondozásában jelent meg.

Az egybegyűlteket Varga Zsuzsanna tanszékvezető egyetemi tanár köszöntötte. Örömét fejezte ki, hogy itt került megrendezésre a könyvbemutató, hiszen Fónagy Zoltán és Cieger András pályafutásuk kezdete óta –  oktatóként és kapcsolódó kutatásaik révén is – kötődtek és kötődnek a tanszékhez az MTA BTK Történettudományi Intézetében végzett munkájuk mellett.

A Fónagy Zoltán által szerkesztett tanulmánykötetet Erdődy Gábor egyetemi tanár (ELTE) méltatta. Ismertette a tanulmányok tartalmát, melynek szerzői: Fónagy Zoltán, Hermann Róbert, Deák Ágnes, Takács Péter, F. Dózsa Katalin, Diószegi István, Somogyi Éva, Pollmann Ferenc, Gerő András és ifj. Bertényi Iván. Erdődy Gábor kiemelte, hogy a tanulmányok nagyon igényes, színvonalas, új eredményeket, egyéni megközelítéseket tartalmaznak, s az azokban megfogalmazott felvetések akár tovább gondolására is késztethetik az olvasót. Szerinte a szerzők megállapításaikat gondos elemzésekre alapozták, és annak ellenére, hogy számos ellentmondásba ütköztek, nem megkérdőjelezhetetlen igazságokat mondtak ki, hanem mintegy nyitva hagyták a kaput a további kérdések megválaszolására.

Cieger András kötetét Deák Ágnes egyetemi tanár (SZTE) ismertette. Megállapította, hogy sajnos megkopott az érdeklődés a korszak iránt, mivel új források ritkán kerülnek elő napjainkban, s inkább csak a kortárs levelezésekből bukkanhatunk érdekes, új információkra. Cieger András munkásságát ebből a szempontból is kiemelte, s utalt a Lónyay Menyhértről megjelent kötetének jelentőségére is. Deák Ágnes szerint jelen kötetével Cieger András nem kíván politikai összefoglalót adni. Az események empirikus rendezése mellett nemcsak a dualizmus intézményrendszerét, hanem a kapcsolati hálót is feltérképezte, s azt egyéni látásmóddal közelítette meg. A szerző a kötetben a korábbi tanulmányait fűzte össze, amelyek között számos kultúrtörténeti tanulmányt is találhatunk, de ezen kívül foglalkozik az Erzsébet-és a Deák-kultusszal, valamint a korszak kulturális konfliktusaival. Deák Ágnes szerint a tanulmányok egymást erősítik, „olvasóbarát” a terjedelmük, s a számos illusztráció is gondos munkáról tanúskodik. A történész szerint Cieger András sok kérdésre meggyőző és érdekes válaszokat fogalmazott meg új kötetében.

.

Közzétéve: 2019. március 31.

Hozzászólok..

Őszi barangolások a Pilisben

Doktori tanszékünk a szombati munkanap ellenére népesnek mondható kiránduló csapata november 10-én a Pilisben túrázott, amelynek induló pontja Visegrád volt. Szép napos időben vágtunk neki a túrának, amelyet Réka iránymutatása mellett egy erdélyi kopó szimata is nagyban segített. A kirándulás hangulatát emelték nemcsak a jó társaság beszélgetései, hanem a valóban szép őszi színben fürdő hegyvonulatok látványa. Így már könnyebben voltak leküzdhetők a Spartacus-ösvény meredek és csúszós ösvényei. Bár a most bejárt táv a korábbiakhoz képest – figyelembe véve a korai sötétedést – tervezetten 20-22 km volt, ennek ellenére kiadós tempót diktáltunk magunknak, és így értünk be Pilisszentkeresztre, ahol rövidebb kései ebédszünetet követően folytattuk utunkat. A Pap-rét érintése után Vöröskőhöz érkeztünk, ahonnan csodálatos panoráma nyílt a környékre, de sajnos a párás, ködös és késő délutánba nyúló időben ezt már kevésbé élvezhettük. Meredeken ereszkedtünk lefelé a hegygerincen és így jutottunk el Leányfaluig, ahol az eddigi kirándulásokhoz képest rendhagyó módon egy termálfürdőbe tettünk tiszteletünket, ahol fáradt végtagjainkat pihentettük. Ezt követően a főváros felé vettük (vissza)utunkat, ki kocsival, ki – kisebb várakozás után – távolsági busszal téve meg az utat. A vidám és eszmecserékben gazdag kirándulás következő fejezete várhatóan 2019. május 4-én szombaton folytatódik, amelyre továbbra is várjuk az újabb csatlakozókat.

Grósz András

Közzétéve: 2018. november 22.

Hozzászólok..

Nemzetközi Nyári Egyetem

Immár harmadik alkalommal került megrendezésre 2018. szeptember 10. és 15. között az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem és a Tübingeni Egyetem kooperációjából létrejött Nemzetközi Nyári Egyetem. 2016-ban Tübingen, 2017-ben Budapest volt a helyszín, idén pedig a nyári Egyetem számára ezúttal a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Német Kulturális Központja (Institut für deutschsprachige Lehre und Forschung) szolgált házigazdául. Egyetemünk képviseletében Borhy László rektor és Sonkoly Gábor karunk dékánja is részt vett a nyitóünnepségen. Doktori programunk Varga Zsuzsanna professzor asszony és Erdődy Gábor professzor úr mellett öt hallgatóval (Fülöp Márton, Kalmár Miklós, Kenesei Zsófia, Rigó Balázs és Tabi Norbert), Oláh Gábor pedig az Atelier tanszék nevében képviseltette magát az eseményen. A nyári egyetem központi témája ezúttal a Duna Régió államainak 1948 utáni története volt, különös tekintettel az országok fejlődési irányaiban tapasztalható nagyfokú diverzitásra, s annak okaira.

A rendezvény megnyitójára szeptember 10-én, az egyetem főépületének dísztermében került sor. A három egyetem rektorainak köszöntői után Doru Radosav professzor tartotta meg a rendezvény nyitóelőadását, melynek témája a romániai történetírás története és a román nemzeti identitás alakulásának története volt a középkortól napjainkig. Ezt követően az egyetem munkatársainak prezentációi betekintés nyújtottak az intézmény működésébe, végül pedig a résztvevő professzorok és hallgatók bemutatása zárta a megnyitó ünnepséget. A délután nagy része Kolozsvár főbb nevezetességeinek megtekintésével telt el, a Nyári Egyetem szervezésében oroszlánrészt vállaló Ioana Florea vezetésével.

Az ezt követő napokon minden alkalommal öt előadásra kerül sor, ebből egyet valamely egyetem professzora tartotta, a többit pedig a hallgatók, majd az előadásokat követően műhelybeszélgetésekre került sor a professzorok előadásaihoz kapcsolódóan. Kivételt képez a szeptember 13., amikor Nagyszeben és Gyulafehérvár megtekintése mellett a csapat látogatást tett a Veresmarton élő Eginald Schlattner erdélyi szász evangélikus lelkész és írónál 85. születésnapja alkalmából. A rövid istentisztelettel és kávézással egybekötött beszélgetés során az idős lelkész mesélt többek között a romániai német kisebbség sorsáról, az államszocializmus ideje alatt átélt börtönéveiről, de magyar kötődéseiről is.

A szeptember 11-i nap a Tübingeni Egyetemen oktató Olivia Spiridon professzor asszony prezentációjával indult, melynek témája az erdélyi német irodalmi élet volt az államszocializmus idején. A műhelybeszélgetés e kérdéskör egy kisebb szeletét, a 70-es években működő Aktionsgruppe Banat írócsoport tevékenységét járta körül. Varga Zsuzsanna professzor asszony szeptember 12-i nyitó előadása a II. világháborút követően szovjet befolyás alá kerülő kelet-közép-európai országokban lezajló mezőgazdasági kollektivizálási folyamatokat hasonlította össze; a diverzitás jegyében különös hangsúlyt kapott, hogy ezen országokban a mezőgazdaság eltérő fejlődési modelljeit milyen nagy mértékben befolyásolta a világháborút megelőző időszak. Szeptember 14. fő témaköre az egyházak sorsa volt az államszocialista rendszerekben. A bevezető előadást a Babeş-Bolyai Tudományegyetemről érkező Gheorghe Cipăianu professzor tartotta, melyben feltárta, hogy lehetetlenítette el a romániai görög katolikus egyházat a szocialista vezetés az ortodox egyház aktív közreműködésével. A nyári egyetem utolsó napján Lönhárt Tamás, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézet Jelenkor Története Tanszék vezetője, a magyarországi és a romániai kisebbségi politika alakulását mutatta be részletesen 1945-től a rendszerváltásig.

A professzorok előadásai mellett a hallgatók prezentációi is rámutattak, hogy a Duna Régió országainak történetében az elmúlt hetven évben milyen sok kihívás, probléma adódott, s hogy milyen sokszínű, komplex fejlődési utat jártak be ezen országok. A történettudományi kérdéseket érintő élénk diskurzus a hivatalos programon kívül is hosszasan folytatódott a résztvevők között, a város pezsgő éjszakai életének valamely szegletében, összekovácsolva a társaságot. Noha a három évesre tervezett rendezvénysorozat idén véget ért, a szervezők és a résztvevők megbizonyosodtak a folytatás szükségességéről, hiszen még rengetet izgalmas problémakör vár megbeszélésre.

.

Közzétéve: 2018. október 15.

Hozzászólok..

Elefántokkal átkelni az Alpokon? Bagatell … egy Börzsönyhódító expedícióhoz képest!

Doktori iskolás túratotónk 13+1-edik tétele április 28-án került megrendezésre, és fix győzelmünket ígérték a fogadóirodák. Vendéglátónk a kies Dél-Börzsöny volt, ahonnan ráadásul sikerült leigazoljuk „szakvezetőnek” a hazai pályát töviről-hegyire ismerő Kisebbségkutatós kollégánkat, Dobos Edgárt. Ahogy tenyerünkbe csapva vállalkozott mind a kalauzolásunkra, mind a lefújás utáni megvendégelésünkre, a vállalkozás eredményessége előre borítékolható volt.

Pedig a március eleji első beharangozások még egy makacs télutó kiadós fagyoskodása közepette érkeztek öltözőinkbe. Egy hónap se telt bele, a tavasz már helyet követelt magának és hegyi terepünket is alkalmassá tette. Mi több, a szobi zónázóként nyilvántartott „csapatszállító sínbuszunkból” kiszállva Nagymaros már nyáriasan meleg idővel fogadta a társaságot.

Indulhatott hát a fővárosra beállított tüdők leporolása-kiszellőztetése, méghozzá mindjárt egy emberes kálvárialépcsőn felkaptatással és egy szelídgesztenyés átszelésével. Navigátorunk számos utunkba eső remek kilátópontra elvitt, a félreesőbb néznivalók elől is elhúzva az elfüggönyző ágakat. Hamar kitűnt: az évszak ütemhangsúlya a kőrisvirágzásra esik, ennek fehérsárgás árnyalatai pettyegetik-lisztesítik a lombtakarós táj üdezöldségét. És önbizalmunk is megerősödött, ahogy egyre csak légvonalból pillanthattunk vissza a messzeségben összetöpörödött korábbi állomásainkra.

Már az első lendületből csúcsot támadtunk ugyanis: a Köves-mezőn túljutva a Hegyes-tetőt másztuk meg. A hajdanán az Encián Turisták lelkes építőszorgalmát (mára az utókor revitalizáló munkáját) dicsérő Juliánus-kilátóból körpanoráma tárult elénk. Tekintetünket az északi országhatár sem akadályozta, és a varázsos harmónia elviselte a repcemonokultúrák tábláit, az ominózus vízlépcső-projekt Dunába nyúló töltésmaradványait, de még az újkeletű üzleti ambíciók tájsebeit is.

Továbbállva, a nehézszagú gerániumolaj élőreklámjaiként húztuk csíkunkat a – nyomunkat bottal ütő – vérszívók előtt, és ismét egy magaslat következett, a Szt. Mihály-hegy. Ezen többünket odaülésre ingerelt az épp dús benapozású Miklós Lili-emlékpad, mely névadójával szintén az említett egykori turistaegyesület maradandó tárgyi hagyatéka. A hegyoldali ereszkedések alighanem az itteni hosszú szakaszon lettek végérvényesen kirándulásunk eleven védjegyei, miután kirakandó Rubik-kockán nem tekernek annyit, mint tettük mi magunkon megfelelő és megfelelőbb végtagállású pózokkal kísérletezve. Miután még sokszor alig akart elfogyni alólunk a lejtés, kiadós kóstolót kaptunk a gyors egymásutánban leküzdött jelentős szintkülönbségek – kinek azonnali, kinek lassabban felszívódó – mérgéből. Az Ördög-gerinc érintésével több és több röppihenőtől és a kötések növekvő számú megoldásától-igazgatásától kísérve jutottunk el a Remete-barlang mélyedéséig. Ezt barlangrajz, tűznyomok és fénytelen sziklarésben sarjadó növényke tették érdekessé, míg az előtér sziklagyepén többünk spontán D-vitamin-kúrába fogott.

A csalogány idén is énekelt nekünk, hallatára rövidesen ráakadtunk Dunára néző ebédelőhelyünkre. Itt a megbeszélt felajánlások finomságaiból laktunk jól, a korábbi alkalmakból okulva: nem túlságosan megpúpozott hegymászózsákokból. A fennmaradó túravonalunk ezután egészen humánus arcot mutatott, ráadásul Zebegénybe is befutottunk. Rangidős túramesterünk italmeghívását a Mókusban érvényesítette, ahol kis pityizálás – és menetrendszerű pohárborulás – erejéig elidőztünk. A rétesezőbe épp csak beszimatolva már robogtunk is tovább a Malom-völgyi patakot kerülgetve, a lépőköveknek vagy torlaszfáknak hála, végig száraz lábbal. Majd egy-két szárazzsombékos réten csilpcsalpfüzikék sajátos pitypalattyolása vezényelt keresztül a törökmezői leheveredésig.

De szólított is tovább minket Edgár mesés nagymarosi hajléka, ameddig még a Gubacsi-hálás és a Kapu-hegy leküzdése volt hátra. Az árnyas teraszra már regeneráló légjárásban toppantunk be, a lassú alkonyodásban látványtervekre vagy festőecsetre kívánkozó óriási holdkoronggal és a visegrádi várral a horizonton. Csupa földi jó mellett gyakoroltuk a tislizés szép hagyományát, majd fedél alá és pazar enteriőrbe csöppenve zeneszó mellett ejtőztünk tovább. Házigazdánk kezében dolgozni kezdett a hegedűvonó, csatlakozó önkéntesünk jóvoltából gitárhúr is pengett, korántsem merítve ki a ház hangszerarzenálját. Meglehet, néhányunk több rajongással, mint hozzáértéssel közelített a dalos hejehujához, a légkör mégsem fogyott ki a marasztaló energiákból. A hosszabbítás kötelező perceit azonban kelletlenül bár, de le kellett játszani: lebattyogás a vonathoz, ülésekbe ernyedés, búcsúszó és hazacammogás.

Ismét igazolódott: nemcsak szomszédos tudományszakok, de távoli szakmaterületek találkozója is volt a mienk, kivált a mindig plusz pezsgést hozó vendégkirándulóknak köszönhetően. A gondolkodásmódok fokozottabb „transzdiszciplinaritásához” ősszel, azaz október 13-án esetleg még mérnököket, kereskedőket, vagy orvosokat is várnánk, de mindenekelőtt (régi-)új történészkollegákat!

Eőry Áron

.

Közzétéve: 2018. június 11.

Hozzászólok..

Beszélgetés Sárándi Tamás Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás, 1940 című könyvéről

Tanszékünk Posztdoktori Műhelye 2018. április 12-én, 16 órától beszélgetést tartott Sárándi Tamás történész és muzeológus (Maros Megyei Múzeum) Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás, 1940 című munkájáról, mely a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó kiadásában jelent meg 2016-ben, a Források a romániai magyarság történetéhez nevet viselő könyvsorozat részeként. A kötet Észak-Erdély Magyarországhoz 1940-ben való visszacsatolása első szakaszának, a mintegy nyolcvan napig tartó katonai közigazgatásnak a forrásait közli.

A beszélgetést Bárdi Nándor, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa moderálta, aki egyben a munka egyik lektora is volt. Bárdi először ismertette a könyv felépítését és célkitűzéseit, felhívta a figyelmet a mű bevezetőjére, ami 180 oldalnyi terjedelmével kismonográfiaként csatlakozik a könyvben leközölt 143 dokumentumhoz. A bevezető szöveg 17 tematikai blokkot nevez meg, melyek köré az összeválogatott iratok csoportosulnak. Bárdi az egyik ilyen tematikai blokknak, a görögkeleti templomok magyar katonák által véghezvitt lerombolásának a példáján keresztül mutatta be a bevezető erősségeit: a hatalmi erőviszonyok alakulásának és az egyes társadalmi-politikai aktorok konfliktusainak jól strukturált modellben való szemléltetését, valamint az adott probléma általánosításoktól mentes, a történeti előzményeket sem figyelmen kívül hagyó elemzését.

A munka bevezetőjének legfontosabb kulcskérdései közé tartozik, hogy miért nem volt sikeres a magyar katonaság kísérlete a polgári közigazgatás megfelelő alapjainak megteremtésére, a lojalitás szempontjából hogyan alakult a magyar állam és a helyi köztisztviselők viszonya, illetve hogy a román történetírás hogyan mutatja be az eseményeket – a bevezető ismertetőt követő beszélgetés részben ezen kérdéseket járta körül. A román historiográfiával kapcsolatban Sárándi említést tett a magyar szerzők tollából származó történeti munkákra való reflexió szinte teljes hiányáról, továbbá a román sérelmek kvantitatív, és erősen általánosító megközelítéséről.

Szó esett a fentieken kívül még arról is, hogyan élt és él tovább a visszacsatolás kollektív élményként az erdélyi magyarság számára, ennek kapcsán pedig a történeti tudat kutatásának lehetőségeiről is. Mindezek mellett technikai jellegű kérdések is elhangzottak Sárándi irányába, elsősorban arra vonatkozóan, milyen nehézségekkel szembenéznie egy forráskiadvány összeállítójának. A szerző szerint kulcsfontosságú a lábjegyzetelés, mivel még a látszólag lényegtelen adatoknak való alapos utánajárás is fontos összefüggésekre deríthet fényt.

Közzétéve: 2018. április 20.

Hozzászólok..

Meanderező bolyongások a Vértesben

Október 14-én ismét útra keltek a Doktori Iskola harcedzett és alkalmi kirándulói, hogy a kicsattanó jó időt egymás társaságával hálálják meg. A déli pályaudvari lassú bekászálódással épp hogy elértük a győri személyt, hogy robogjunk vele gyalogos rajthelyünkig. Ülésfoglalásunk négyes bokraiba jutott népi hőssé avanzsált egykori adóellenőrből is, aki láthatóan mind az adóforintokat, mind a személyes vagyontárgyakat jobb szereti a törvényes helyén tudni: leszálláskor ottfeledett fényképezőgépünket még ajtócsukódás előtt visszaszolgáltatta nekünk.

Szárliget állomás felüljáróján kiegészültünk: szlovákiai kollégák, egy tűzrőlpattant kölyökkopó és két sportos gazdi csatlakozott a kerethez. Így aztán délceg tucatnyian (volt az 13 is) vághattunk neki a terepnek. A kék jelzésnek rövidesen nyoma veszett egy méretes szántásban, a kiúthoz ráadásul betakarított napraforgó – pillanatnyilag darázsfészek-daraboknak látott – tányértörmelékén és zúzott szárcsonkjain kellett átlábolni. Győzelmes továbbhaladásunk nemsokára már a varázsosan meredező, helyenként kőtorlaszokkal töltött Mária-szakadékot követte, ahol Goethe sorai elevenedtek meg (Kálnoky László magyar hangján): „Hullámzó rengeteg, nagy sziklák függenek, szétágaz a gyökér, fáktól zsúfolt a tér.” A kibontakozás ezután Tatabánya elnéptelenedett körtvélyespusztai településrészének erdei temetőjébe vezetett minket. A hébe-hóba gondozott sírkert bejáratát balról termetes faóriások őrizték, bár a külsőt karvastagságú borostyánköteg fojtogatta, ami az elnyakazás dacára a törzsön még buján leveledzett. Fatársaikat a bajban másutt szemlélhettük: „taplólépcsőkkel” vagy fagyöngyökkel megrakottan. Szemeink elbámészkodását tanúsította két pár nordic walking-bot átmeneti összecserélése, illetve vezénylet nélküli rendszertelen falatozások megejtése úton-útfélen.

Nemsokára megmásztuk Vitányvár vármaradványát, melynél építőkövek halmai kérdeztek rá a visszaépítés vagy elhordás dilemmájára. Kis magaslati szellőzködést követően továbbálltunk, hogy lendületesen fel- s alácikázhassunk a tájon Várgesztes felé. Mire a község határát elértük, Dió kutya fürgevégtagjai már kezdtek elnehezedni. Az egyik porta előtt német népviseletbe öltözött tündéri lányka kötötte le figyelmünket, de kiszállóinknak sietős volt: „takkra” működött is a csatlakozás és elcsípték a járó motorú buszt.

A helyi Vadásztanya söröző útmenti „vendéglőkertjében” melegebédünket így már csak 10 terítékkel kérhettük, miután belekóstoltunk falerisztikus túravendégünk jófajta barackpálinkájába. (Reméljük, bizalmát tán legközelebb is lesz még módunk megszolgálni.) A végül egyeztetett számú befizetés és rendelés eredője: egytálételnek beillő lencsegulyás kövéren, hozzá korsónyi szalmasárga ser. A napszítta flair székekből felcihelődés után a gesztesi vár megtekintésétől ritka (de a folytatásban igazolódó megfontolású) precedensként a túraparancsnok kért eltekintést, hozzá egy elhadart szavaztatással szerezve legitimációt.

A folytatásban sárga négyzet, Szent Vendel emlékhely, Vérteskozma, zöld jelzés, Szt. Ferenc vadászkápolna szegélyezte utunkat. Érintettük a számozott fák erdőszakaszát, jártuk tölgyes kaptatók makkszőnyegét, hogy közben egyre többünknek kezdjen boszorkányosan dodonaivá válni a pontos útvonal. Ugyan a Pálos 70 frissen megszolgált kitűzőjével navigáló Rékán semmi nem múlt, különösen az elágazások választékosan feliratozott póznás jelzőnyilait szemlélve egyre-másra megtett távok és mért idők divergenciájára lettünk figyelmesek. Hátra volt még a bőrhöz-szőrhöz simuló és ruházat alá igyekvő – szívük szerint a szarvasféléken élősködő – kullancslegyek vegzatúrája, melyet Vértes-specifikusnak mondanak a leírások. Ahogy időközben gyűlni kezdett az este, mindinkább büszke lámpátlansággal, elszánttá fordított csüggedtséggel, vakon (bízva a kibonyolódásban) masíroztunk tovább Csákvár felé. A várost lakó Klestenitz Tibor betanácsolásával aztán a Publo pizzéria egyik dobogós asztalkörletében immár habzó pilsenivel koccintottunk egymás megedzett egészségére.

Az aznapi utolsó busz bezötykölt minket Fehérvárra, ahol még át kellett közlekedjünk a vasúti pályaudvarra. A változatos domborzatú kirándulási útvonal megtette hatását: többünk kacsázni és imbolyogni kezdő lépteivel idézte meg a Furcsa Járások Minisztériuma-jelenetet, és egy félreeső élősövény is orv és csoportos megöntözést kellett elszenvedjen. A kornyadó elme kapcsolási hibái folytán ekkor már akadt, aki elbizonytalanodott: most a tavaszi vagy az őszi fordulón veszünk-e részt.

A hazavonatozáson mégis maradt erő lezárni a nap amatőr filmográfiai fejtegetéseit, ha a kedvenc olvasmányok kikérdező leltározása némi tompultságba is fúlt. A társaság éberebbik felének kezdett lépcsőházi agya lenni, míg az átellenes boxban heves bóbiskolás kezdődött (mily édes előrehozott élvezet). A kettő közti folyosón pedig a bohém jegyvizsgáló grasszált. Végül még 23-at sem ütött az óra, mikor már mindenki át is adhatta magát a „szombat esti láznak”.

Jó szokásunkhoz híven ezúttal sem csak a vádlikat, de a szellemi érdeklődést is naphosszat izmosítottuk; a kultikus abrosz, körözöttek és sütik kiaknázatlan megutaztatása pedig jelzi: tavasszal a Börzsönyben újra és újféle teljességre kell törekednünk. Iránydátum: 2018. május 5.!

Eőry Áron

Közzétéve: 2017. október 22.

Hozzászólok..

Agrártörténeti konferencia Jyväskylä-ben

2017. május 18-19-én Tanszékünknek és a Jyväskylä-i Egyetem Történeti és Etnológiai Tanszékének közös szervezésében agrártörténeti konferenciára került sor a finnországi Jyväskylä-ben. Varga Zsuzsannának és Tanszékünk régi barátjának, a Jyväskylä-i Egyetem professzorának, Anssi Halmesvirtának meghívására magyar, finn és német kutatók tartottak előadást a magyar és a finn agrártörténet körében. (Agriculture and Rural Life in Hungary and Finnland). Magyarországról Varga Zsuzsanna, Tóth Judit, Marchut Réka, Papp István és Porkoláb Péter vettek részt, ám magyar témakört tárgyalt a németországi Hamburgi Egyetem professzora, Holger Fischer is. A finn mezőgazdasági kérdésekről pedig Juha Hirvilammi, Ilkka Nummela, Erkki Laitinen, Jorma Wilmi és Pilvi Hämeenaho értekezett.

A konferencia egyik fő tanulsága az a tudott, ám mégis gyakran elfeledett tény, hogy az agrártörténet több, mint a mezőgazdasági termelés története; a történelem komplex természetéből adódóan az agrártörténetnek eszmetörténeti, politikatörténeti, biográfiai és esetenként kisebbségtörténeti aspektusai, kötődései is vannak.

A konferencia másik fő tanulsága az eltérő történeti háttérből fakadó mezőgazdasági fejlődés különbözősége, mely leginkább a nemzetközi kontextusban rajzolódik ki. Ezért is szükséges a nemzeti történeti kérdéseket nemzetközi összehasonlító módszerrel vizsgálni.

Ezúttal is szeretnénk megköszönni a finn kollégáknak, mindenekelőtt Anssi Halmesvirtának és Ville Häkkinennek a remek szervezést, a figyelmes vendéglátást és a konferencia szigorúan vett szakmai keretein túlmutató szakmai, ám mégis kikapcsolódást nyújtó kirándulást és a kötetlen közös beszélgetéseket.

A konferencia meritumáról a szélesebb olvasóközönség a várhatóan az év vége felé megjelenő kötetből tájékozódhat.

Közzétéve: 2017. május 26.

Hozzászólok..

A Duna ki-kifénylő kígyója nyomában – a Pilis hegygerincein

Május 6-án a Doktori Iskola rekreációs sorozatának 13-ik túraalkalmára virradt az ország népe. A soron következő Pilisjárásunkra két esős kedvű nap által közrefogva került sor, hibátlan kiránduló időben.

Az Újpestről kifutó buszon elkényeztetően hosszú ültetés és kétoldali köd képe várta a társaságot, míg álmos tagjaival le nem kászálódott Dömösön. Következett a rajtnál szokássá lett boltlátogatás és az észbekapó talponállós röpreggeli. Kiérve a zöldbe, még megugrandó belépési küszöbként jelentkezett az első tévelygő 50 méterünk és az átoksújtott hátizsák, mely gyors egymásutánban vesztette el pántjainak és cipzárjának szakítószilárdságát (és kellett gazdáját megkeserítő kölönccé válnia, minden áthidaló igyekezet ellenére).

Daloló léptekkel és vidám diskurálásban szinte észrevétlenül hódítottuk meg a Szakó-nyeregig vezető gyönyörűen beerdősült ösvényeket, és délidőre már fönt is termettünk Dobogókő elsőrangú kilátó- és ebédlőteraszán. Az ezúttal aránylag kolbászszegény koszthoz az abroszos kiszolgálás sokunkat lenyűgözött, így még előkelőbben lakhattunk jól házisajtból, körözöttből, hagymakarikából és ress csokiparányból. Ezekhez, mint kiderült, olyan jelentős pékáru-szállítmány adódott össze, hogy azt később sem sikerült felélnie a jelen lévő bendőknek.

Feltápászkodás közben még a levendulaolaj rejtelmeiből kaptunk leckét, majd tovább-ballagtunk a hegytető nyüzsgéses helyeire, hogy ott egy szabadtéri bronzalak előtti áhítatot „mellőzzünk el” (a szó nyelvjárási jelentéstöbbletéért kéretik egyik túratársunkhoz fordulni), ivókutat csapoljunk és csatárláncos módszerrel vegyük be a magára hagyott fizetős illemhelyet.

Most aztán igazán felkerekedtünk és lendületesen vágtattunk át a Fagyos katonán, nemcsak könnyebb öltözetünkbe, de változatos beszédtémáinkba is belemelegedve. A kutatási területek összeismertetésén, módszertani és személyiségfejtő eszmecseréken, vagy akár lágy közéleti véleményalakításokon túl terítéken voltak még életmód-kíváncsiságok és kutatóhelyi tippek, családi múltak és egyéni jövők, szókincsünk ágai-bogai, vagy épp hobbik és világfolyamatok sajátos oldalnézetei. Időközben a már korábbi kirándulásokon is útba ejtett Pilisszentkereszt egyik kereszteződésének árnyas pihenőpadjain szusszantunk egy keveset.

Újra erdei szakasz következett, méghozzá változatos tereptárgyakkal (rönksorompók, patakakadályok, összehajló szömörcés, famatuzsálemek mohaborostás gyökérszálai, úttorlaszos vadrózsakötegek csalitosa, viharsújtotta turistajelzések). Emlékezetes kompozícióval a vadregényesen kanyargó Szurdok szolgált, melynek rögös-síkos martját követve a természet miniatűr vízlépcsői (ld. még: gübbenők) csobogtak mellettünk. A kedvelt túraszakaszon távoli földrész jókedvű beutazóival és a csoportképünkről gondoskodó hazai szóvivő-üdvöskével egyaránt osztoztunk.

A veresen lobogó útjelzésünk elkékülésével némi tavaszi bágyadtság kezdte környékezni a derékhadat, ezzel nemegyszer megvárakoztatva az élen léptető túradirigenst. Fácán csak egyszer fújt riadót, néhány apró gomolyfelleg pedig integetni kezdett. Jól jött és fiatalított Csobánka pergolás vendéglőudvara, azon az elemózsia, mellé a habzó ital és a helyiek pezsgése, no meg a kifogástalan reterát-viszonyok. A német kitelepítési emlékműhöz odatalálni gyerekjáték volt, nem úgy a kikeveredés a település szilárd útburkolatairól.

Ismét hegyi utainkra találva, bizony a visszatérő szintvonal-átlépések egy időre lehalkították a zsongó csapatot. (Már bezsebelt vagy még csak meglebegtetett doktori fokozatok visszaadása is felmerült.) A tér- és időtágulat tapasztalása nyomán aztán számos beszéd kezdődött beszédes számokról. Hátra volt még két csúcstámadás és a nyomukban járó „Kevély-betegség”. A nagyobbik ormon kijutott a hálás ácsorgásból, hogy közben áldásra és biztatásra is fussa egy felszálló siklóernyősnek. Következett még a végeláthatatlan ereszkedés: a térdbe futó és hajlatba szűkülő hajlítóizmok látták is előre másnapi rosszsorsukat.

De közeledett Békásmegyer, karnyújtásnyira fülemüleszó csendült, ahogy a másfél évet öregedett ismerős kecske- és birkaállomány is hallatta a hangját. Már csak be kellett toppanni a Fenyőcske kisvendéglőbe. Itt az újabb batyubál elmaradt, helyette a győzelmi nedűké, majd pedig a táncos lábaké lett a főszerep.

Minthogy több konzílium is alighanem nyújtott a túratávon, a HÉV-re felülve a tachográf által mutatott 28 km csak tájékoztató jellegű adatnak tekinthető. A hathatós balzsamozási fogásokról pedig ki-ki maga tud majd legközelebb beszámolni. Az októberi fordulóra ugyanis bár hihetetlen, de vannak még kiadó helyek, amelyek akár már most leköthetők! Hívunk hát minden újoncot és veteránt!

Eőry Áron

Közzétéve: 2017. május 12.

Hozzászólok..