Meanderező bolyongások a Vértesben

Október 14-én ismét útra keltek a Doktori Iskola harcedzett és alkalmi kirándulói, hogy a kicsattanó jó időt egymás társaságával hálálják meg. A déli pályaudvari lassú bekászálódással épp hogy elértük a győri személyt, hogy robogjunk vele gyalogos rajthelyünkig. Ülésfoglalásunk négyes bokraiba jutott népi hőssé avanzsált egykori adóellenőrből is, aki láthatóan mind az adóforintokat, mind a személyes vagyontárgyakat jobb szereti a törvényes helyén tudni: leszálláskor ottfeledett fényképezőgépünket még ajtócsukódás előtt visszaszolgáltatta nekünk.

Szárliget állomás felüljáróján kiegészültünk: szlovákiai kollégák, egy tűzrőlpattant kölyökkopó és két sportos gazdi csatlakozott a kerethez. Így aztán délceg tucatnyian (volt az 13 is) vághattunk neki a terepnek. A kék jelzésnek rövidesen nyoma veszett egy méretes szántásban, a kiúthoz ráadásul betakarított napraforgó – pillanatnyilag darázsfészek-daraboknak látott – tányértörmelékén és zúzott szárcsonkjain kellett átlábolni. Győzelmes továbbhaladásunk nemsokára már a varázsosan meredező, helyenként kőtorlaszokkal töltött Mária-szakadékot követte, ahol Goethe sorai elevenedtek meg (Kálnoky László magyar hangján): „Hullámzó rengeteg, nagy sziklák függenek, szétágaz a gyökér, fáktól zsúfolt a tér.” A kibontakozás ezután Tatabánya elnéptelenedett körtvélyespusztai településrészének erdei temetőjébe vezetett minket. A hébe-hóba gondozott sírkert bejáratát balról termetes faóriások őrizték, bár a külsőt karvastagságú borostyánköteg fojtogatta, ami az elnyakazás dacára a törzsön még buján leveledzett. Fatársaikat a bajban másutt szemlélhettük: „taplólépcsőkkel” vagy fagyöngyökkel megrakottan. Szemeink elbámészkodását tanúsította két pár nordic walking-bot átmeneti összecserélése, illetve vezénylet nélküli rendszertelen falatozások megejtése úton-útfélen.

Nemsokára megmásztuk Vitányvár vármaradványát, melynél építőkövek halmai kérdeztek rá a visszaépítés vagy elhordás dilemmájára. Kis magaslati szellőzködést követően továbbálltunk, hogy lendületesen fel- s alácikázhassunk a tájon Várgesztes felé. Mire a község határát elértük, Dió kutya fürgevégtagjai már kezdtek elnehezedni. Az egyik porta előtt német népviseletbe öltözött tündéri lányka kötötte le figyelmünket, de kiszállóinknak sietős volt: „takkra” működött is a csatlakozás és elcsípték a járó motorú buszt.

A helyi Vadásztanya söröző útmenti „vendéglőkertjében” melegebédünket így már csak 10 terítékkel kérhettük, miután belekóstoltunk falerisztikus túravendégünk jófajta barackpálinkájába. (Reméljük, bizalmát tán legközelebb is lesz még módunk megszolgálni.) A végül egyeztetett számú befizetés és rendelés eredője: egytálételnek beillő lencsegulyás kövéren, hozzá korsónyi szalmasárga ser. A napszítta flair székekből felcihelődés után a gesztesi vár megtekintésétől ritka (de a folytatásban igazolódó megfontolású) precedensként a túraparancsnok kért eltekintést, hozzá egy elhadart szavaztatással szerezve legitimációt.

A folytatásban sárga négyzet, Szent Vendel emlékhely, Vérteskozma, zöld jelzés, Szt. Ferenc vadászkápolna szegélyezte utunkat. Érintettük a számozott fák erdőszakaszát, jártuk tölgyes kaptatók makkszőnyegét, hogy közben egyre többünknek kezdjen boszorkányosan dodonaivá válni a pontos útvonal. Ugyan a Pálos 70 frissen megszolgált kitűzőjével navigáló Rékán semmi nem múlt, különösen az elágazások választékosan feliratozott póznás jelzőnyilait szemlélve egyre-másra megtett távok és mért idők divergenciájára lettünk figyelmesek. Hátra volt még a bőrhöz-szőrhöz simuló és ruházat alá igyekvő – szívük szerint a szarvasféléken élősködő – kullancslegyek vegzatúrája, melyet Vértes-specifikusnak mondanak a leírások. Ahogy időközben gyűlni kezdett az este, mindinkább büszke lámpátlansággal, elszánttá fordított csüggedtséggel, vakon (bízva a kibonyolódásban) masíroztunk tovább Csákvár felé. A várost lakó Klestenitz Tibor betanácsolásával aztán a Publo pizzéria egyik dobogós asztalkörletében immár habzó pilsenivel koccintottunk egymás megedzett egészségére.

Az aznapi utolsó busz bezötykölt minket Fehérvárra, ahol még át kellett közlekedjünk a vasúti pályaudvarra. A változatos domborzatú kirándulási útvonal megtette hatását: többünk kacsázni és imbolyogni kezdő lépteivel idézte meg a Furcsa Járások Minisztériuma-jelenetet, és egy félreeső élősövény is orv és csoportos megöntözést kellett elszenvedjen. A kornyadó elme kapcsolási hibái folytán ekkor már akadt, aki elbizonytalanodott: most a tavaszi vagy az őszi fordulón veszünk-e részt.

A hazavonatozáson mégis maradt erő lezárni a nap amatőr filmográfiai fejtegetéseit, ha a kedvenc olvasmányok kikérdező leltározása némi tompultságba is fúlt. A társaság éberebbik felének kezdett lépcsőházi agya lenni, míg az átellenes boxban heves bóbiskolás kezdődött (mily édes előrehozott élvezet). A kettő közti folyosón pedig a bohém jegyvizsgáló grasszált. Végül még 23-at sem ütött az óra, mikor már mindenki át is adhatta magát a „szombat esti láznak”.

Jó szokásunkhoz híven ezúttal sem csak a vádlikat, de a szellemi érdeklődést is naphosszat izmosítottuk; a kultikus abrosz, körözöttek és sütik kiaknázatlan megutaztatása pedig jelzi: tavasszal a Börzsönyben újra és újféle teljességre kell törekednünk. Iránydátum: 2018. május 5.!

Eőry Áron

Közzétéve a(z) Beszámolók és Tanszék kategóriában, mt által 2017. október 22. 09:50-kor. Hozzászólok..

Nincs hozzászólás

Szóljon hozzá az alábbi űrlap használatával!


Hozzászólás