Teadélutánok a Doktori Programunkban XIX.

Az őszi évadot nyitó szeptember 17-i délután témája Ady Endre költészete volt. „És ez a hatalmas férfi, ki Herkules, Adonis és Apolló együtt, fölcsap mártírságra vágyó prófétának. Világosság és igazi altruizmus.” – szólt 1902. szeptember 17-én egy hírlapi méltatás Fadrusz János avatásra előkészített Wesselényi-szoboralakjának névadójáról. A várható zilahi premierpublikum társadalmi összetétele okán a cikket jegyző Ady Endre mégis vonakodott megjelenni a helyszínen, mert mint fogalmazott: „kevés a hitem, kevés a vágyam s rettenetesen tisztán látok.”

A referens a XX. század elején jelentkező újtartalmú értelmiségi identitásminta körüljárása keretében közelített Ady művészetfelfogásához. Magyarországon az alkotói autonómiának a szépirodalom terén a Nyugat-körben megragadható összeállását az önjogú újító törekvések, egyben a külső hatások recepciójára is nyitott nemzedéktudat hivatkozásai jellemezték – és a folyamatban Ady úttörő jelentősége elvitathatatlan.

Márpedig az őáltala alapjaiban – és számtalan dimenzióban – megújított költői önkifejezés világsűrítő strófáival a magyar társadalom meglehetősen féloldalas modernizációs folyamatára is reflektált. Hol közvetlen élességgel, hol szubtilis kulturális sugallatokkal. A mindinkább meg-megtántorodó status quo mögött átmenetiséget és törést ismert fel, és ezt ki is nyilatkoztatta. Ezáltal kulcsokat adott – ő is – a jövő kinyitásához, hangja ígéret volt és iránymutatás. Mint az idézett publicisztika után a jelenünkhöz újabb egy évvel közeledve írta: „A földi végzés ellenségekké tette a magyar embert és az új ideákat.” Ady, társszellemekkel karöltve, égetően mentalitásformáló volt: nagy erőkkel kezdte meg ráéreztetni a (még egyenrangúsodásra váró) társadalmi zöm olvasni tudóit, hogy pusztán „földi végzés” az, melyből az evilági igazságtalanságok táplálkoznak. Azaz utóbbiak nem természeti meghatározottságok, csak történelmi képletek, társadalmi képződmények. Amelyek akár változhatnak is. Ha az idők teljessége elérkezik.

A véleménycserélő megtárgyalás ezután – rokon prediszpozíciók mentén – Ady szerepfelhívásai közül kivált a többé-kevésbé politikai átitatásúakat ragadta volna ki – úgymint közéleti orákulum, forradalmi beidegző, „mélymagyar” minőség, igazolódó profétizmus, esetleg eszmei világítótorony. Az elsiethető konszenzus közeledő nyugvópontja előtt mégis idejekorán érkezett egy tudatébresztgető „mentőkötél” az irodalomtudomány részéről. Ez óvott a módszertani kisajátításoktól, az egyéni konfigurációkon belüli hatáshierarchiák bevizsgálására intett, valamint a társadalom- és (részeként) művelődéstörténeti relevanciájú korszakismérvek, bevett toposzok mint közös vonások beszámítására hívta fel a figyelmet a történelmi cselekvők jelentőségrangsorainál.

A teázók ellenvélemény nélkül, hallgatólagosan nyugtázták és fogadták továbbá, hogy Ady ezúttal épp csak kortyokban kóstolt érett költészetéből továbbra is képtelenek lesznek „kiszeretni”, ám a találó intertextusok kincsesbányáját jelentő szövegkorpuszt csak mértékkel merik majd magukhoz vont bőrkötéses szakkérdésként kezelni.

Eöry Áron

Teadélutánok XIV-XVIII. Zárásként és beharangozónak

Negyedik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. A tematika – ugye – most sem volt szűknek mondható. A megbeszélt öt téma közül négy kimondottan 20. századi volt, s az első, a rendi vagy feudális nacionalizmus is azért került terítékre, mert a mai nemzeti/nacionalista tudat megismeréséhez igencsak hozzátartozik. Hiszen azok a kérdések, amelyek kapcsán Berzeviczy Gergely és Kazinczy Ferenc egymásnak feszült, ma is mélyen megosztják a társadalmat. Akkor a Habsburg-birodalomhoz való viszony, ma az Európai Unióhoz való hozzáállásunk tartalma vált ki heves vitákat. A tét ma sem kisebb, mint akkor volt.

Révai József. Alig akad, aki ma már ismerné, pedig – megbeszéltük – igencsak fontos cselekvője volt ő (is) a históriáknak. Elsüppedt világa (többek közt) a szociáldemokraták iránti mélységes utálatot is hordozta. Ha ezt is kibírtuk, miért ne léphetnénk egyszer tovább a mai fenekedéseken is?

Bleyer Jakab és Jászi Oszkár élete már réges-régen lezárult, ám az a kérdés, hogy szabad-e a hazára „árulkodni”, ma is elevenen lüktet. Természetesen szabad, így azok, akik elsősorban emberként, européerként nézik a világot. Égbe kiáltó bűn, így azok­, akik magyarságukból tekintenek ki a világra.

Hory András élete és munkássága azért került elénk, mert varsói követi évei apropóján lengyel megkeresésre és lengyelül jelenik meg hamarosan visszaemlékezései ezen szakasza. A kiadvány joggal válthat ki majd érdeklődést, mert abban Hory számos jelentése is helyet kap majd. Tehát az olvasó saját maga teheti mérlegre a visszaemlékezések súlyát, jelentőségét.

 

A most induló őszi évadban a szépirodalom és a történelem kapcsolatát négy zseniális poétánk néhány verse tükrében elemezzük. Az indoklás vélhetőleg teljesen felesleges. Hiszen egy-egy ilyen költeményben bizony mélyebben lüktet a história mint nemegy – különben tisztességgel megírt – értekezésben.

Szóval  bőven van mit tanulni tőlük.

Szeptember 17-én Ady Endre, október 15-én Babits Mihály, november 12-én József Attila, december 10-én Illyés Gyula világát idézzük. Azért, hogy többek legyünk általuk.

A teákról most is rendre beszámolunk, s reméljük, hogy azokhoz szintén gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.

Pritz Pál