Jelenleg a 2016. október havi archívumot böngészi.
Az október 13-i teadélutánunkon Kós Károly Varju nemzetség c. regényéről diskuráltunk.
A szepesi német származású, magyarrá vált Kós Károly neve egybeforrott Erdéllyel és a transzilvanizmussal. Nem alaptalanul. 1918-ban a biztos egzisztenciát nyújtó budapesti építészeti karrier helyett az „Erdély magyar népének ismeretlen jövendő sorsában” való osztozást választotta. A nagymagyar gondolatért lelkesedő Kós, másokkal együtt, 1921-re kényszerből áttért a kismagyar útra anélkül, hogy a kialakult állapotot véglegesnek vagy időlegesnek gondolta volna. Ebben az évben Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal együtt fogalmazták meg a transzilvanizmus alapkövének számító Kiáltó Szó c. röpiratot, melyben az erdélyi magyarságot a megnagyobbodott Románia részének fogadták el.
Ám az Erdélyben élő magyar, román és szász népet magába foglaló transzilvanizmus a „történelem könyörtelen természete miatt” – Pritz Pál szavaival élve – szép, de nem reális ideológia volt, nem valósulhatott meg.
Megvalósult azonban az 1925-ben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában kiadott Varju nemzetségben. Az Erdélyben élő népek békés együttélését mutatja be a regény, ám nem idealizál. A román származású higgadt és bölcs Ilia mellett ott vannak a kemény mócok is, akik belevágják a csákányt az ellenség fejébe.
A 17. század első felében játszódó történelmi regényben a kis kalotaszegi világ elevenedik meg előttünk annak minden szépségével és árnyoldalával együtt. Az író jól ismerte a tájat és annak népét, hisz itt bontakozott ki a később házassággá érő szerelem, és a sztánai hegyoldalban építette fel az először nyaralónak szánt, majd állandó lakhelyükké váló Varjúvárat. A táj bemutatása ezért is lehet annyira élethű, hogy valóban kitárul előttünk a „csudás völgykatlan”, a Ponor.
A függetlenségi gondolat jegyében Kós a Bethlen Gábor fejedelemségének utolsó éveitől II. Rákóczi György haláláig tartó korszakot hanyatlásként és pusztulásként mutatja be. Történetietlen abból a szempontból, hogy egybemossa I. és II. Rákóczi György fejedelemségét, ám mélyen történeti a tekintetben, hogy azzal az egy mondattal, hogy „Szamos, Maros annyit nem hozhat, amennyit Patak emészt.” pontosan kifejezi a nagymagyar—kismagyar ellentétet. Varju Gáspár és Maksai László közötti ellentétben is ez feszül. A regény végén a két ellenfél gyermekei egymásra találnak, ám ez nem a reáliák világát, hanem Kós, és minden bizonnyal sokan mások, személyes vágyait tükrözi.
Kós Károly regénye egyben korrajza is a 20. század eleji Kalotaszegnek. Nyelvezetében, a néprajzi momentumok megrajzolásában a mű idősíkja elmosódik, és hűen bontakozódik ki előttünk a 20. század eleji néplélek, népi élet. A szerző az irodalmi folklorizmus eszköztárával a kisnemesség, törpebirtokosság hagyományos életét eleveníti meg. A regény egyik nagy tanulsága éppen az, hogy ez a társadalmi réteg kulturális jellemzőit tekintve nem az uralkodó osztályhoz, hanem a parasztsághoz tartozik.
Leglényegesebb mondanivalója azonban a szülőföldhöz való ragaszkodás, annak szeretete és azért az áldozatok vállalása.
Kós 1925-ben, olyan ma is eleven élő regényt tett le az asztalra, mely nem csak a magyarok, hanem a románok tetszését is kivívta. Így a megvalósíthatatlan megvalósulásáért cselekedett.
Marchut Réka
Doktori iskolánk kiránduló csapata az őszi szemeszterben is megtartotta hagyományos erdei túráját. Azt már indulásunk előtt tudtuk, nem az október 8-i lesz az eddigi leghosszabb kirándulásunk, azt viszont csak a nap végén konstatáltuk, hogy minden bizonnyal a legnehezebb terepviszonyok között tettük meg a nagyjából 28 kilométernyi távot. Tizenkettedik alkalommal a Börzsöny csúcsait és lankáit szemeltük ki magunknak.
A reggeli hét órás indulás sokkját feldolgozva és a szombati korai kelés utóhatásait leküzdve lelkesen és tettre, pontosabban túrára készen érkeztünk meg a MÁV jóvoltából Szobra. Itt még buszra kellett szállnunk, hogy elérjük Nagybörzsönyt, ez volt utunk igazi startja. Tapasztalt túrázói körökben köztudott, a jó levegő jó étvágyat gerjeszt, ezért csapatunk néhány gondoskodó ‒ és a kollektív jóllakottság biztosításának felelősségét önzetlenül magára vállaló ‒ tagja a helyi élelmiszerboltban még a turistajelzésre kanyarodásunk előtt kenyérutánpótlásról gondoskodott.
Útunk a Börzsöny legmagasabb pontjának, a Csóványosnak az elérését célozta meg. Még útba ejtettük egy bronzkori földsáncot, ahol a csodálatos panoráma és az ősz utolsó, melengető napsugarai marasztaltak kicsit bennünket. Ebédidőre értünk a Nagy Hideg-hegyre. A piknik-kompatibilis időjárásnak köszönhetően a turistaház padjára telepedve előkerültek a finomabbnál finomabb falatok. Menünk sokszínű, bőséges és kellőképpen szénhidrátdús volt, amit egyikünk sem bánt, hiszen szükségünk volt a kaptatón elveszített energia pótlására. Étvágyunkat csillapította a házilag készített kőrözött, kolbász, szalonna, hagyma, paprika és az elmaradhatatlan Pilóta keksz.
A Csóványosra vezető út meredeksége – le és fel egyaránt ‒ írásban nehezen érzékeltethető. Ehhez annyit jegyzünk meg, hogy az igazi sportemberek tempósan felnyargaltak, de e mögött nem a megerőltetés alacsony foka állt, hanem mint mondták, „az ilyenen jobb minél hamarabb túlesni”. A Börzsöny legmagasabb csúcsa két éve új kilátót kapott, a 133 lépcsőfok megtétele a hegyoldal után könnyed belvárosi korzózásnak tűnt. A 938,2 méteres magasságból a megkapó kilátás nyújtotta esztétikai élmény mellett a legelső hó nyomait is szemügyre vehettük.
Csak egy dolog nehezebb a felfelé való hegymenettől: a lefelé való ereszkedés. Lelkesedésünk azonban az ekkor már erőteljes biztossággal prognosztizált izomláz tudatában sem hagyott alább. A legelső hó után egy réthez érve utunkat nagy valószínűséggel a legutolsó kikericsek szegélyezték, így a természet változatosságára panaszunk ezúttal sem lehetett.
Kiszámítani sem tudtuk volna tökéletesebben: a sötétedés egyszerre érkezett meg velünk Diósjenőre. A leghidegebb túránk végén itt a legmelegebbet adó cserépkályha várt bennünket. A helyi vendéglátóipari egységben még előkerült a nagybörzsönyi kenyér maradéka, a túlélő csomag utolsó tételeiként a sütemény és a perec, ami igencsak jól esett az elfogyasztott sör mellé. Fáradtságtól már kissé sajgó tagjainkkal ‒ ki fittebben, ki kissé vontatottabban ‒ érkeztünk meg hajlani találkozási pontunkhoz, a Nyugati pályaudvarra.
Végezetül nem maradhat ki e rövid beszámolóból annak hangsúlyozása, hogy kirándulásaink mind ezek mellett a nagy beszélgetésekről, eszmecserékről és nem utolsósorban nevetésekről szólnak. A túrázók jelenleg aktív és egykori doktoranduszokból, oktatókból álló közössége befogadó és nyitott, a keménymag tagjait és minden új érdeklődőt szeretettel vár a tavaszi szemeszterben is. Találkozzunk április 22-én!
Huhák Heléna
Az őszi évad első teáján, szeptember 15-én Jókai Mór Erdély aranykora c. regényéről beszélgettünk.
A mű 1851 őszén részletekben jelent meg a Pesti Naplóban. A könyv húsznál több kiadásáról, német, lengyel, cseh, olasz, angol fordításairól tudunk, színpadi feldolgozása is elkészült. Jókai legtöbbet olvasott műveinek egyike.
Jókai témaválasztását író érdeklődésén túl az egykorú politikai, cenzurális viszonyok indokolták. Közvetlenül a levert szabadságharc után a jelen kilátástalanságát, a túlélés lehetőségeit nyíltan nem lehetett tárgyalni. Az 1850-es években a történelem iránti érdeklődés a szellemi élet több területén megélénkült, a történelmi források nyilvánosságra hozása jelentőssé vált. Jókai fő forrása Cserei Mihály Históriája a következő évben lát napvilágot, minden bizonnyal a kiadótól, Emich Gusztávtól kerülhetett hozzá. Olykor szövegeket is átemel, és a párbeszédek esetében is a Cserei által leírt szövegrészekkel beszélteti szereplőit. Szóval a 20-21. századi regény elfogadott eszközével, az intertextualitás eszközével él ugyancsak bátran. A lineáris elbeszélés időrendjének szabályait is számos ízben felrúgja.
A regény szerkezetére oly jellemző töredezettséget keletkezése magyarázza. A mai regények olvasásán felnőtt olvasó számára a cselekmény és az idősíkok követése természetesen nem okoz nehézséget. A remek és hitelesnek vélt természetleírások mögött nem volt személyes tapasztalat: Jókai csak két esztendővel később teszi be először lábát Erdélybe.
Jellemábrázolása sokszor frázis-szerű, sok más romantikus regényből ismert típusokat mozgat. Vajon Jókai miért Apafi Mihály hanyatló évtizedeire tette Erdély aranykorát? Mert Erdély belső ügyeiben önálló volt – minden politikai (történelmi), hadi döntés, diplomáciai próbálkozás ezt szolgálta.
Nehéz feladat volt Jókai nyelvének megfejtése is. A számtalan egykorú, köznyelvi kifejezés mellett a latin, olykor török utalások megértéséhez a kritikai kiadás szómagyarázatainak használata nélkülözhetetlen. Ám, ha megfejtettük nyelvét, akkor alig letehető olvasmányt tartunk a kezünkben. Egy zseniális fantáziájú és írásképességű író művét. Ráadásul az intertextualitás, a felbontott idősíkok, a töredékes szerkezet modernné teszi a regényt. A leegyszerűsített karakterek, a fantáziadús leírások – tájak, viseletek, lakomák, légyottok, látomások – izgalmas hátterét adják a kibontakozó cselekménynek. Az olvasó történelmi időkben jár, ám jól megírt krimiként is olvasható. Egy idő után úgy olvastam, mint a skandináv bűnügyi regények egyikét, Jókai nyelvén, magyar történelmi témában.
Stauder Mária
