Hetedik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. Volt mit tanulnunk a történelmi regény és a történelem téma konkrétumaiból is. Hiszen mi történészek nemritkán oly gyatrán írunk, hogy gyakorta még a bennünket általában értő pályatársaink sem képesek mondanivalónkat követni. Míg a történelmi regények mesterei – bármily nagyok is az eltérések Jókai Mór, Kós Károly, Móricz Zsigmond és kortársunk, Spiró György között – egyaránt mesterei a szavak formálásának, az olvasó rabul ejtésének, magukkal ragadásának.
Hogyan is tették, milyen eszközöket alkalmaztak? – vizslattuk árgus szemekkel. Azért, hogy mi is képesek legyünk eddigi írásainknál jobban alkotni. Aztán, hogy az elbeszélt történetek kacskaringói mennyiben is adták vissza a lezárt múlt tényleges valóságát – nos, e téren (ez lett a nem különösebben meglepő konklúzió) joggal lehet fölényben a szakmája fogásait kifogástalanul birtokló, külső szempontokat nem követő történész.
A nyolcadik évad tematikáját formálva visszakanyarodtunk a jó öreg forráskritikai gyakorlatok világához. Vagyis a szakma velejéhez. Ami nélkül – beszélhetnek bármit is mai divatok manökenjei – nincs mesterségbeli tudás, nincs semmi biztos talaj. És tesszük ezt megint attól a vágytól hajtva, hogy többek legyünk a specialistánál, aki – régi mondás szerint – addig mélyül el a részletekben, hogy végül mindent tud a semmiről.
De minek?
Ezért kezdjük februárban a 14. századdal, abból is Zách Felicián – ki gondolná hogy mily vérfagyasztóan korunkat is idéző – perével. Majd márciusban Edmund Weesenmayer 1943. december 10-i nevezetes jelentését vizsgáljuk meg, hogy az 1944-es infernóba ereszkedjünk le. Áprilisban sem leszünk vidámabbak, hiszen Donáth György utolsó szó jogán mondott beszédfolyama közben az 1945 utáni első koncepciós per világába fogunk járni. Miközben májusban már minden bizonnyal a tavasz harsog, Pamlényi Ervin ügynöki tevékenységét vesszük elő az ABTL-ben fellelhető dossziék tartalma révén. Miért is? Azért, hogy korunk ügynökvadászaitól illő távolságot tartsunk. Végül júniusban Ormos Mária MTA r. tagnak az MSZMP KB 1989. februári ülésén tartott felszólalása lesz a téma. Miért is? Azért, hogy a mai pártviszonyokat még világosabban lássuk a történelem fogságában.
A teákról továbbra is beszámolunk, s reméljük, hogy azokhoz majd gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.
Pritz Pál
Évadzáró, december 15-i teadélutánunkon Spiró György Diavolina című, Makszim Gorkijról (Alekszejről) szóló regényéről diskuráltunk. A szereplők garmadáját felvonultató, sodró lendületű könyv – a szerző mondja – „szerelmes regény a szemérmes fajtából.” A történész olvasót természetesen főleg a 20. század első felének orosz, illetve szovjet történelme, a bolsevik diktatúra és a sztálini totális állam ábrázolása ragadja meg, különösen „az első nagy, szörnyűségekkel is járó társadalomátalakítási-kísérlet” hatalmi mechanizmusai.
A korabeli viszonyokat kiválóan ismerő szerző az idősödő Gorkijt ápoló, az íróba évtizedeken át viszonzatlanul szerelmes Olimpiada Csertkova (Diavolina) nézőpontjából ismerteti meg az eseményeket. (Spiró György annak idején orosz szakon szerzett diplomát, ám mégis évtizedekig nem vette a bátorságot arra, hogy orosz témát dolgozzon fel, mert pontosan tudta, hogy mily hatalmas vállalkozás a mi közép-kelet európai valóságunktól sokban merőben különböző világ tényleges megismerése.) A szegény sorban felnőtt, sokáig cseléd, némileg kívülálló Csertkova a nagy író legszűkebb környezetéhez tartozik, így szinte minden fontos történésnél jelen van. Leninről, Sztálinról, Zinovjevről, Kamenyevről, Jagodáról stb. szerez benyomásokat. A kor eseményeiről és szereplőiről szóló illúziómentes, sommás, gyakran ironikus megállapításai időnként mélyen tragikusak.
Vajon – ez a nagy kérdés – 20. század diktatúrái mennyiben variációi az 1917-es forradalomnak, a bolsevik hatalomgyakorlás eszközei mennyiben gyökereznek a sajátos orosz fejlődésben? A mű ugyan felvillantja az eszmének kezdetben önzetlenül elkötelezetteket is, ám egészében lesújtó képet fest a bolsevikokról. Nemcsak Sztálin, de Lenin is a hatalom megtartása érdekében mindenre képes, cinikus, kegyetlen politikus. Kérdés, hogy a hatalmas áldozatok ellenére miért nem omlott össze a rendszer. Kulcsmondat a terrort túlélő Csertkova töprengése: „Nem tudom engem miért hagytak életben, Marija Fjodorovna sem értette; arra tippelt, hogy az én helyemre talán nem pályázott senki.”
Spiró György írói tehetsége minden erejével ábrázolja a hatalom megragadásától eltorzult bolsevizmus szörnyűségeit. Azt a pokoli világot, amely a megkerülhetetlen modernizáció útjára lépő Oroszországnak adatott. Nyilatkozataiban a szerző több alkalommal és részletezően beszélt arról, hogy a leninizmus és sztálinizmus, illetve a bolsevik hatalomgyakorlás korántsem egy letűnt korszak kellékei. Amennyiben a tömegtársadalom nem talál más megoldást a problémáira, visszatérhetnek – elsősorban a világ fejletlenebb régióiban. Hiszen alapvetően még mindig abban a világban élünk, amelynek keretei 200 éve, a felvilágosodással és a francia forradalommal alakultak ki.
Somlai Péter Ferenc
