Teadélutánok a Doktori Programunkban XXXVI.

A félév utolsó teadélutánján Ormos Máriának az MSZMP Központi Bizottsága 1989. februári ülésén tartott – az elmúlt években több ízben lejárató célzattal felhánytorgatott – felszólalását taglaltuk.

Az inkriminált felszólalás időpontja kiemelt jelentőségű: túl vagyunk a Kádár-korszakot lezáró májusi pártértekezleten, az állampárt vezető testületeit is eltérő jövőképek ütközése, gyilkos küzdelem feszíti. A társadalom pedig valódi politikai demokráciát akar. A rendszerváltó pártok meg- és újraszerveződtek, óriási, az 1956-os „ellenforradalom” átértékelését követelő nyomás (is) nehezedik az MSZMP-re. Tehát olyan átmeneti időszakról beszélhetünk, ahol minden napnak, sőt talán minden órának jelentősége volt.

Ebben a légkörben szólalt fel Ormos Mária. Egy valódi versenyhelyzetet teremtő, valóságos többpártrendszer létrejöttét az egész ország jövőjére nézve hibásnak, károsnak bélyegzi; hozzátéve, hogy nem ellenez egy olyan „kvázi többpártrendszert”, amely fenntartja a párt hegemón szerepét. Mert – úgymond – a magyar történelemben nem alakult ki huzamosabb időn át fennálló politikai váltógazdaságra építő demokratikus kultúra. Történészként ezen állításnak igazat kell adnunk. A szónok szavaival élve ennek működtetéséhez elengedhetetlen egy olyan politikai tréning, amelyet számos külföldi minta is alátámaszt. S valóban, ha a politikai kultúra egyik minta országára tekintünk, akkor láthatjuk, hogy a 17. század második fele óta politizáló whig és tory párt a 19. század két meghatározó politikai csoportosulásává nőtte ki magát, melyek a váltógazdaság elemének beiktatásával segítették Nagy-Britanniát világbirodalmi pozíciója kivívásában. A 20. században bekövetkező változások eredményeként a Liberális Párt kiszorul a politikai palettáról, s lehetővé válik, hogy az évszázadok óta működő politikai váltógazdaság két eleme ezentúl a Konzervatív Párt és a Munkáspárt legyen. S hogy a magyar társadalom valóban megérett-e az immár 28. éve fennálló demokratikus többpártrendszerre, az már egy másik kérdés…   

Ormos állást foglal 1956 eseményeinek át- és újraértékelésével kapcsolatban is, amely már egy korábban elindult vitasorozat központi elemévé nőtte ki magát. Tiltakozik az ellen, hogy a történészeket az egyesületek, a pártok, a média „űzzék-hajtsák”, hogy formáljanak határozott véleményt. Az oly hamar megfogalmazódó „ellenforradalom” terminus „népfelkeléssé” történő átértelmezésével kapcsolatban Ormos történészként számtalan, Kádár Jánostól Aczél Györgyig felsorakoztatható idézettel támasztja alá álláspontját, miszerint ’56 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés.

A fentiek alapján aligha lehet kérdéses, hogy miért vettük górcső alá az annak idején nagyon is politikai célzattal, ugyancsak gyorsan publikált dokumentumkötetben olvasható felszólalást. 1. Ormos Mária szavainak fényében még világosabban láthatjuk a mai pártviszonyokat a történelem fogságában. 2. Az átmenetileg primér politikai szerepet vállalt történész felszólalás is a belpolitikai történésekre összpontosító hazai politikai gondolkodás folyamat része. Holott az 1989-1990-es rendszerváltást is döntően a nemzetközi körülmények drámai megváltozása tette lehetővé, kényszerítette ki.

                                                                                                          M. Madarász Anita