Teadélutánok a Doktori Programunkban XLI.

A teadélutánok történetében – ezt már joggal mondhatjuk így – visszatérő tematika a film és a történelem viszonya.  Februári alkalmunkon Fábri (Furtkovics) Zoltán 1965-ben vetítővászonra került Húsz óra című filmjéről diskuráltunk.

Abban a korszakban látott napvilágot, amely a Rákosi-korszakhoz képest már szabadabban lélegzett, az 1956-os forradalom és szabadságharcot követő megtorló intézkedések már lezajlottak, és a már konszolidálódott Kádár-rendszer kultúrpolitikai irányelvei adtak szabad kezet és szabtak határt az alkotói munkának is. A ’60-as évek elejére kikristályosodtak a tabutémák, melyeket lehetett ugyan érinteni, de csak az Aczél György által felügyelt kultúrpolitika előírásai szerint. Ennek megfelelően a filmben nem hangzik el az „ellenforradalom” szó, de az „egy vályúból evők” harca megjelenik, és ezáltal tapinthatóvá válnak az ’56-os események is.

Filmtörténetileg a magyar filmtörténet „aranykorszakának” számító újhullám idején (1963-1968) születik meg a film, melynek legfőbb jellemzője, hogy kompromisszumok árán ugyan, de jelentős, politikai értelemben is fontos műveket hoznak létre.  A Húsz óra modernségével, politikai lényeglátásával illeszkedik ebbe az áramlatba, ám míg az újhullámos rendezők többnyire még a pályájuk kezdetén vannak, a ’60-as évek elején Fábri már egy befutott rendező. Olyan filmek vannak mögötte, mint pl. a Körhinta vagy a már a teázó társaság körében is elemzett Hannibál tanár úr.

A film Sánta Ferenc 1963-ban megjelent azonos című regénye alapján került megrendezésre Köllő Miklós forgatókönyvével. Bár a forgatókönyvíró több esetben szűkítette vagy bővítette az eseményeket, formálta a szereplőket, lényegét tekintve egy regényhű alkotást nézhetünk meg.  A film az 1945-1963 közötti időszakot mutatja be jelképesen húsz órában, ebből is látni a film idősíkjainak összetettségét. A bemutatott időszak 18-20 év, mely egy riporter szemével húsz órába sűrűsödik; ám a film történetileg kettős forrás: egyrészt a bemutatott korszakra, másrészt a film keletkezésének korszakára.  1945 a földosztásban elevenedik meg, a Rákosi-korszakot a padlássöprések, a kötelező beszolgáltatás és a pártirodában feltűnő Sztálin-szobor jelképezi, 1956 a „testvérharc” érzékeltetésével jelenik meg, a ’60-as évekből pedig a korszak erős dokumentumaként Edith Piaf képét láthatjuk és a Milord című dalt hallhatjuk.

A film konfliktusának lényege a pártelnök, Jóska (Páger Antal) monológjában sűrűsödik: „aki a maga fajtájával nem állott még szemben, mégpediglen úgy, hogy puska kint és puska bent – annak én nemigen tudom elmondani, hogy miképpen van az!” A filmben Jóska a pozitív hős, de nem úgy, hogy a többi szereplő feketére lenne festve, hanem ellenkezőleg, a mű egyik erőssége, hogy a különböző személyiségek, jellemek a maguk árnyalataiban jelennek meg, így rávilágítva arra a történetelméleti tényre is, hogy az igazságnak több oldala van.

A film sikerét (Moszkva, Velence, Róma, San Sebastian) a regény írója, a film rendezője, forgatókönyvírója, operatőre együtt adja. Korabeli kifejezéssel „pártos” alkotás, de színvonala révén ma is élvezetet nyújt, a ma embere is megtalálja az értékeket benne.

                                                                                                          Marchut Réka