A félével záró, június 7-i teánkon Jancsó Miklós 1966-ban bemutatott Szegénylegények című legendás filmjét elemeztük. A nézők körében hamar népszerű lett, a kultúrpolitikának pedig – átmenetileg – egyik fontos kérdésévé vált. Hiszen a modernitást képviselte. Mind formanyelve, mind pedig áthallásos mondanivalója, történelemszemlélete okán.
A konkrét történelmi helyzetet feldolgozó mű egyben időszerű mondanivalót is megjelenített. Ráday Gedeon 1869-es kiküldetése a 48-hoz szellemiségükben hű betyárcsapatok maradványainak, vagyis a „szegénylegényeknek” a felszámolása céljából, remekül rávilágít a mindenkori elnyomó hatalom természetére, annak nem ritka irracionalitására, kiszámíthatatlan módszereire. A helyszínül szolgáló sáncban mozogva a néző számára dermesztő élménnyé válik a névtelen és személyiség nélküli feketeruhások és a névvel rendelkező, különböző magatartásmintákat bemutató elnyomottak párharca. Pedig nem sokat tudunk meg az egyes szereplők érzelmeiről, hátterükről, élettörténetükről, ráadásul minden egyes jelenetben pont ugyanannyi a néző tudása is, mint az abban szereplőké. A szavak helyett az egyes karakterek viselkedése a hangsúlyos: a film során nem annyira konkrét személyeket, inkább viselkedési típusokat ismerhetünk meg, akár Gajdor, akár Veszelka esetében. A Jancsóra jellemző hosszú snittek, a puszta világa, a rendkívül szikár és kevés dialógus, a lecsupaszított előadásmód radikálisan eltér a korszakban népszerű történelmi filmektől. Jancsó és alkotótársa, Hernádi Gyula ugyanis megelégelték a Jókai regényekből készülő Várkonyi filmek romantikus, klasszikus és monumentális ábrázolásmódját, Nemeskürty István közbenjárásával „antiromantikus betyárfilm” született. Realista filmet hoztak létre. Mégis voltak, akik a történelmi hűséget kérték számon. Megfogalmazódott olyan vélemény is, mely szerint az alkotá, ha más formában, de mondandójában szintén romantikus, kurucos történelemszemléletet jelenít meg.
A hatvanas évek második felében 1956 és az azt követő megtorlás emléke túl közel volt ahhoz, hogy ne legyen áthallásos a film. Itthon sokan megérezték, a nyugati magyar emigráció fórumai pedig nyíltan hangsúlyozták. A honi kultúrpolitika természetesen minden áron tagadta a párhuzamot. Annak érdekében, hogy a film külföldre és számos fontos fesztiválra kikerülhessen, a rendező nyilatkozataiban kifejezetten tagadta, hogy ez egy allegória lenne és leszögezte: ha akarna, szabadon készíthetne filmet 56-ról. Az elmondott szavak azonban éles ellentétben álltak magával az alkotással, ami önmagáért beszélt. Jancsó a film által hamar nemzetközileg is elismert rendező, a magyar kultúra egyik legeladhatóbb exportcikke és idővel Aczél György egyik kedvenc alkotója lett.
Baczoni Dorottya
Doktori iskolás túratotónk 13+1-edik tétele április 28-án került megrendezésre, és fix győzelmünket ígérték a fogadóirodák. Vendéglátónk a kies Dél-Börzsöny volt, ahonnan ráadásul sikerült leigazoljuk „szakvezetőnek” a hazai pályát töviről-hegyire ismerő Kisebbségkutatós kollégánkat, Dobos Edgárt. Ahogy tenyerünkbe csapva vállalkozott mind a kalauzolásunkra, mind a lefújás utáni megvendégelésünkre, a vállalkozás eredményessége előre borítékolható volt.
Pedig a március eleji első beharangozások még egy makacs télutó kiadós fagyoskodása közepette érkeztek öltözőinkbe. Egy hónap se telt bele, a tavasz már helyet követelt magának és hegyi terepünket is alkalmassá tette. Mi több, a szobi zónázóként nyilvántartott „csapatszállító sínbuszunkból” kiszállva Nagymaros már nyáriasan meleg idővel fogadta a társaságot.
Indulhatott hát a fővárosra beállított tüdők leporolása-kiszellőztetése, méghozzá mindjárt egy emberes kálvárialépcsőn felkaptatással és egy szelídgesztenyés átszelésével. Navigátorunk számos utunkba eső remek kilátópontra elvitt, a félreesőbb néznivalók elől is elhúzva az elfüggönyző ágakat. Hamar kitűnt: az évszak ütemhangsúlya a kőrisvirágzásra esik, ennek fehérsárgás árnyalatai pettyegetik-lisztesítik a lombtakarós táj üdezöldségét. És önbizalmunk is megerősödött, ahogy egyre csak légvonalból pillanthattunk vissza a messzeségben összetöpörödött korábbi állomásainkra.
Már az első lendületből csúcsot támadtunk ugyanis: a Köves-mezőn túljutva a Hegyes-tetőt másztuk meg. A hajdanán az Encián Turisták lelkes építőszorgalmát (mára az utókor revitalizáló munkáját) dicsérő Juliánus-kilátóból körpanoráma tárult elénk. Tekintetünket az északi országhatár sem akadályozta, és a varázsos harmónia elviselte a repcemonokultúrák tábláit, az ominózus vízlépcső-projekt Dunába nyúló töltésmaradványait, de még az újkeletű üzleti ambíciók tájsebeit is.
Továbbállva, a nehézszagú gerániumolaj élőreklámjaiként húztuk csíkunkat a – nyomunkat bottal ütő – vérszívók előtt, és ismét egy magaslat következett, a Szt. Mihály-hegy. Ezen többünket odaülésre ingerelt az épp dús benapozású Miklós Lili-emlékpad, mely névadójával szintén az említett egykori turistaegyesület maradandó tárgyi hagyatéka. A hegyoldali ereszkedések alighanem az itteni hosszú szakaszon lettek végérvényesen kirándulásunk eleven védjegyei, miután kirakandó Rubik-kockán nem tekernek annyit, mint tettük mi magunkon megfelelő és megfelelőbb végtagállású pózokkal kísérletezve. Miután még sokszor alig akart elfogyni alólunk a lejtés, kiadós kóstolót kaptunk a gyors egymásutánban leküzdött jelentős szintkülönbségek – kinek azonnali, kinek lassabban felszívódó – mérgéből. Az Ördög-gerinc érintésével több és több röppihenőtől és a kötések növekvő számú megoldásától-igazgatásától kísérve jutottunk el a Remete-barlang mélyedéséig. Ezt barlangrajz, tűznyomok és fénytelen sziklarésben sarjadó növényke tették érdekessé, míg az előtér sziklagyepén többünk spontán D-vitamin-kúrába fogott.
A csalogány idén is énekelt nekünk, hallatára rövidesen ráakadtunk Dunára néző ebédelőhelyünkre. Itt a megbeszélt felajánlások finomságaiból laktunk jól, a korábbi alkalmakból okulva: nem túlságosan megpúpozott hegymászózsákokból. A fennmaradó túravonalunk ezután egészen humánus arcot mutatott, ráadásul Zebegénybe is befutottunk. Rangidős túramesterünk italmeghívását a Mókusban érvényesítette, ahol kis pityizálás – és menetrendszerű pohárborulás – erejéig elidőztünk. A rétesezőbe épp csak beszimatolva már robogtunk is tovább a Malom-völgyi patakot kerülgetve, a lépőköveknek vagy torlaszfáknak hála, végig száraz lábbal. Majd egy-két szárazzsombékos réten csilpcsalpfüzikék sajátos pitypalattyolása vezényelt keresztül a törökmezői leheveredésig.
De szólított is tovább minket Edgár mesés nagymarosi hajléka, ameddig még a Gubacsi-hálás és a Kapu-hegy leküzdése volt hátra. Az árnyas teraszra már regeneráló légjárásban toppantunk be, a lassú alkonyodásban látványtervekre vagy festőecsetre kívánkozó óriási holdkoronggal és a visegrádi várral a horizonton. Csupa földi jó mellett gyakoroltuk a tislizés szép hagyományát, majd fedél alá és pazar enteriőrbe csöppenve zeneszó mellett ejtőztünk tovább. Házigazdánk kezében dolgozni kezdett a hegedűvonó, csatlakozó önkéntesünk jóvoltából gitárhúr is pengett, korántsem merítve ki a ház hangszerarzenálját. Meglehet, néhányunk több rajongással, mint hozzáértéssel közelített a dalos hejehujához, a légkör mégsem fogyott ki a marasztaló energiákból. A hosszabbítás kötelező perceit azonban kelletlenül bár, de le kellett játszani: lebattyogás a vonathoz, ülésekbe ernyedés, búcsúszó és hazacammogás.
Ismét igazolódott: nemcsak szomszédos tudományszakok, de távoli szakmaterületek találkozója is volt a mienk, kivált a mindig plusz pezsgést hozó vendégkirándulóknak köszönhetően. A gondolkodásmódok fokozottabb „transzdiszciplinaritásához” ősszel, azaz október 13-án esetleg még mérnököket, kereskedőket, vagy orvosokat is várnánk, de mindenekelőtt (régi-)új történészkollegákat!
Eőry Áron
.
