Doktori tanszékünk a szombati munkanap ellenére népesnek mondható kiránduló csapata november 10-én a Pilisben túrázott, amelynek induló pontja Visegrád volt. Szép napos időben vágtunk neki a túrának, amelyet Réka iránymutatása mellett egy erdélyi kopó szimata is nagyban segített. A kirándulás hangulatát emelték nemcsak a jó társaság beszélgetései, hanem a valóban szép őszi színben fürdő hegyvonulatok látványa. Így már könnyebben voltak leküzdhetők a Spartacus-ösvény meredek és csúszós ösvényei. Bár a most bejárt táv a korábbiakhoz képest – figyelembe véve a korai sötétedést – tervezetten 20-22 km volt, ennek ellenére kiadós tempót diktáltunk magunknak, és így értünk be Pilisszentkeresztre, ahol rövidebb kései ebédszünetet követően folytattuk utunkat. A Pap-rét érintése után Vöröskőhöz érkeztünk, ahonnan csodálatos panoráma nyílt a környékre, de sajnos a párás, ködös és késő délutánba nyúló időben ezt már kevésbé élvezhettük. Meredeken ereszkedtünk lefelé a hegygerincen és így jutottunk el Leányfaluig, ahol az eddigi kirándulásokhoz képest rendhagyó módon egy termálfürdőbe tettünk tiszteletünket, ahol fáradt végtagjainkat pihentettük. Ezt követően a főváros felé vettük (vissza)utunkat, ki kocsival, ki – kisebb várakozás után – távolsági busszal téve meg az utat. A vidám és eszmecserékben gazdag kirándulás következő fejezete várhatóan 2019. május 4-én szombaton folytatódik, amelyre továbbra is várjuk az újabb csatlakozókat.
Grósz András
Október 25-én a fiatal Marxnak az 1844 Párizsában keletkezett Gazdasági-filozófiai kézirataittettük diszkusszió tárgyává. A félbehagyott, ráadásul az idők erózióját is megsínylő forrásszöveget a tájékozott kevesek körében jelentékeny vonzerő vette körülaz 1960-as évek megjelentetési hulláma idején a Vasfüggöny mindkét oldalán, mégsem tartozott a „létezett szocializmusok” sokat reklámozott művei közé.
Magyarul e töredékes mű először 1962-ben, majd ’77-ben jelent meg. Megtudhattuk, hogy az első kiadást azon lendület éltette, amellyel a Kádár-rendszer érdemben haladta meg a Rákosi-korszakot. A második kiadás mögött pedig az a remény húzódott meg, hogy a ’68-as diáklázadások és munkásforrongás a kapitalizmus mély válságának a tünetei, míg a „szocialista” rendszerek képesek lesznek emberibb világot teremteni. Közben pedig Moszkva a prágai kísérletet sem volt képes elviselni.
A kéziratokban nyomon követhető, hogy Marx emberképében sem fogadta el a történelemfeletti adottságok többségi magyarázó erejét.Számára elsőrendűen a tárgyi világ körül forgó – egymásra rakódó – tapasztalathalmozódások tették történelemmé olvashatóvá az emberiség életét. Ehhez szerves alapfogalmai a szubjektumnál a tárgyiasulás mint az életmenet alapvető lenyomata, és az elsajátítás mint a külvilág önformáló befogadása, magunkba oldódása. Az eredendő „dolgozva-tevékeny nembeli élet” azonban szerinte a magántulajdonra alapozott munka és termelés időközben kialakult viszonyaitól sújtva eltorzult és vakvágányra siklatta az egyéni önfejlődést. A súlyos szövődmény neve: elidegenülés.Megújítva azonban a filozófiatörténetben Hegel és mások nyomán már ismertfogalmat, Marxezt a kapitalista társadalom antinómiájaként írta le. (Később a„szocialista” világ ideológusai nehezen szenvedhették a tényt, hogy rendszerük sem tudott ettől a szörnyű örökségtől megszabadulni.)
És a spekulatív felfogások ellenében síkra szállt a társadalmi gyakorlat elmélete mellett, mellyel társadalmi eredete szerint dekonstruálható és átvilágítható az időben a magántulajdon valamint a munkamegosztás elsöprő fejleménye, ezek ugyanis egyaránt az elidegenedési folyamatból levezethető – később már önszilárdító – alapköveivé váltak a modern tőkés rendszernek. Azon rendszernek, aminek jellemzőit a hőskor „nemzetgazdászai” is elárulják őszinte pillanataikban és fedezet nélküli axióma-kergetéseikben: a munka abszolutizálása; pénz mint földi istencél, egyben univerzális nyelv és a társadalmiság maga; szuggerált és idomított evilági szükségletek moralizmusa, profitérdekek vezérelte nemzetgazdaság, é. í. t.
Emellett kommunizmusképéről is vall az ifjú Marx, azzal az előzetes posztulátummal, mely szerint a nő társadalmi alávetettségének (egyúttal az alávető férfi deformálódásának) mikéntje az emberi viszonyok elidegenedésének legpregnánsabb kifejeződése.
Szerinte tehát a „nyers és gondolatnélküli” kommunizmus-forma egy gyakorlatba erőltetett egyenlőségelvről ismerszik meg, melyben a tőkét az állam képében politikai autoritássá emelik, ami által csak a bérmunkási helyzetet terjesztik ki mindenkire. Azaz a kardinális választóvonal nem az állami és a magántulajdon között húzódik, hanem tulajdonosság és tulajdontalanság közt. Említett megfeleltetési invenciója szerint az ilyen átalakulás pars pro toto a nő közös tulajdonként kezeltségeként írható le.
Ezzel szemben a humanista kommunizmus légiesebb körvonalú terminusokban elbeszélt praxisában: „a magántulajdon pozitív megszüntetése” nyomán „a társadalom az embernek a természettel való kiteljesedett lényegegysége” és „az összes emberi érzékek és tulajdonságok teljes emancipációja” felé nyílik meg a fejlődési út. Az erre lépő „szocialista ember” immár átlátta tudattalan és uralatlan előtörténetét, szembenézett vele és írni kezdheti saját(kezű) történelmét.
Azonban, ahogy körünkben elhangzott, a tényleges „történelem, e vén vakondok nem adott hosszú távú opciót e látomásnak”. Mindazonáltal mint társadalmi előrelépésként felismert jövőperspektíva váltig érdemes tanulmányozásra, csakúgy mint az ehhez alapot jelentő, egy egykori forradalmasodó évtizedről tanúskodó kordiagnózis.
Eőry Áron
