Teadálutánok doktori programunkban XLIX.

Az őszi évad decemberi teáján Karl Marx 1867-ben megjelent főművével, A tőke első kötetével foglalkoztunk. Legyünk egészen pontosak: mivel tudható volt, hogy ezzel a zseniális munkával reménytelen vállalkozás 90 perc keretében érdemben szembe nézni, ezért a penzum eleve jóval szerényebb volt. Szövegszerűen csupán a mű harmadik szakaszának, ötödik fejezetét (Munkafolyamat és értékesítési folyamat) tanulmányoztuk. Történt ez december 13-án. A bevált rend szerint azonban a mai napig, január 25-ét ír a naptár,  nem született meg a referens beszámolója. Nem lustaság, nem is nemtörődömség okán. Egyszerűen azért, mert igényes társunk nem tudott olyan szöveggel jelentkezni, amely esetleg némi javítás nyomán alkalmas lett volna a közzétételre.

Élménye közel hasonlóan a többség élménye volt. Csupán egyetlen teázó írt zárásként mindnyájunknak elismerően a programról, a zöm lelkéről a megkönnyebbedés sóhaja szakadt fel annak befejeztével. Természetesen mégis igen jelentős eredmény, hogy a decemberit megelőző beszámolók mindegyike elkészült, s a lap hasábjain tanulmányozható, kommentelhető. Tehát ezen esetekben vélhetőleg hozott eredményt az a törekvésem, hogy a klasszikusok szövegének olvasásával – nem a marxizmusról írott dolgozatok vizsgálatával – tiszta forráshoz jussunk. Olyan tudáshoz, amely révén jobb történészek lehetünk, s világunk szövevényében is jobban igazodunk el.

A decemberi részleges kudarcon (hiszen ez alkalommal is tartalmas volt a diskurzus) nincs miért csodálkoznunk. Évről évre kevesebben vannak, akik rendszeres képzés keretében, s az akkori korszellem körülményei közepette tanulmányozták/kellett tanulmányozniuk a marxizmus klasszikusait. Aztán az is tény, hogy az évtizedekig uralgott marxizmusnak bizony sokszor semmi köze nem volt az eredeti tanításhoz. Hiszen már Marxnak megadatott, hogy amikor szembesült nézetei népszerűsítésével, akkor egy ízben így fakadt ki: akkor én nem vagyok marxista.

A döntő kérdés az, hogy korunkban, amikor a globális kapitalizmus győzedelmeskedni látszik, amikor a szocialista rendszerek összeomlásából következően is a profitérdekű árutermelés az emberi társadalom meghaladhatatlan, tehát, ha úgy tetszik, örök formájának látszik – nos, az emberiség megelégszik-e ezzel a felelettel? (Valamire való történész tudja egyébként, hogy a történelemben semmi sem örök.) Az a döntő kérdés, hogy a 2008-as válságot még bizonyosan követő újabb és újabb megrázkódtatások (melyeket a menedzsereket bizonyosan változatlanul ügyesen, s természetesen a lenn lévők rovására kezelnek majd) egyszer megérlelik a valóban demokratikus akaratot. Azt, amely messze több lesz a szokványos választási demokráciáknál. Arról a népi demokratikus érzületről beszélünk, amelynek nyomai – például – ott vannak az 1948-ban elfogadott olasz alkotmányban, az alkotmánybíróság egyik 1965-ös döntésében. Arról a népi demokratikus érzületről és akaratról beszélünk, amely messze nem elégszik majd meg vagyonadóval vagy a feltétel nélkül, kétélű alapjövedelemmel. Mert egyik eszköz sem alkalmas a termelőeszközök magántulajdonának meghaladására. Arról az akaratról beszélünk, amely nem tűri el majd el a kapitalizmus égbe kiáltó bűneit. Például azt, hogy e Földön milliárdnál is többen olyan pária életet éljenek, melyben még kizsákmányoltságra sem alkalmasak.

És akkor a marxi közgazdaságtanra ismét szükség lesz, mert annak kulcsa az árutermelő munka kettős jellege, a használati érték és csereérték, a konkrét és az elvont munka megkülönböztetése.

Pritz Pál

Teadélutánok a Doktori Programunkban XLVIII.

Novemberi összejövetelünkön a Német Ideológia volt a témánk, mely minden kétséget kizárólag különleges helyet foglal el a két férfiú munkásságában. A véglegesen soha el nem készült mű első olvasásra sok szempontból fragmentált, töredezett, csapongó hatást kelt, mégis talán az egyik legjobb összegzését nyújtja a két alkotó világnézetének. Megállapításaik saját értelmezési keretükön belül tűpontosak, logikusan felépítettek és nagyban hozzájárulnak az egész életmű értelmezéséhez. Mivel a munka a két szerző életében nem került kiadásra, így utólag kellett azt „beilleszteni” a többi munka sorába, ami nem kevés félreértelmezésre adott okot, hiszen sokak már nem önmagából magyarázták, hanem utóéletéből próbálták feldolgozni. Az interpretációkhoz hozzájárult Marx saját maga által, A politikai gazdaságtan bírálatához írt előszavában megfogalmazott pár sora a műről: „A kéziratot annál is készségesebben átengedtük az egerek rágcsáló bírálatának, mert elértük fő célunkat – saját nézeteink tisztázását.” Bár az idézet mindenképpen jól hangzik, valószínűbb, hogy Marx inkább saját pályájának koherens ívét kívánta így fenntartani. A Teadélután során a mű legtöbbet idézett részét, Marx előszavát és Feuerbach kritikáját vitattuk meg. A műben számos olyan központi probléma kerül elő, ami Marx és Engels egész munkásságának középpontjában állt. Ilyen a munkamegosztás, az ebből automatikusan következő egyenlőtlen elosztás vagy az elidegenülés.

A mű alapvetően valami – leginkább a német újhegeliánus mozgalom – ellenében fogalmaz meg állításokat, kiindulópontja egy nagyon éles kritikája a korabeli értelmiségnek. Egyik alapgondolatának a valóság mindenek előtt történő figyelembevételét vehetjük, mivel a szerzők véleménye szerint csak abból vezethető le bármilyen ideológia is. Ebben áll legfőbb problémájuk az ifjúhegeliánus ideológusokkal szemben: frázisokkal szemben csak frázisokat szegeznek szembe, nem küzdenek a valóságos fennálló világ ellen, nem a német filozófia német valósággal való összefüggését kutatják. Marx és Engels felfogásában az eszmék legtöbbje az anyagi viszonyok, a lét által szükségszerűen meghatározottak, tehát csak egyszerű és automatikus következményei a gazdasági viszonyoknak, illetve nyomukban a társadalmi helyzetnek. Az egyének identitása is egybevág termelésükkel: mind azzal, amit termelnek, mind pedig azzal, ahogy termelnek, vagyis az, hogy az egyének mik, az termelésük anyagi feltételeitől függ. A tudat tehát már eleve társadalmi termék, az uralkodó gondolatok pedig nem egyebek, mint az uralkodó anyagi viszonyok eszmei kifejezése. És itt jutunk el a marxi gondolkodás egyik szállóigéjéhez, vagyis, hogy a lét határozza meg a tudatot, költőibben fogalmazva: a földről szállunk fel az égbe, és nem az égből száll le a földre. A szerzők determinista felfogása – vélem – paradox módon ugyanakkor bizonyos fokon megkérdőjelezi a saját értelmiségi létük és munkásságuk létjogosultságát is.

                                                                                                                      Baczoni Dorottya