Az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék kettős könyvbemutatónak adott otthont 2019. március 19-én a Szegfű Gyula Könyvtárban. Fónagy Zoltán szerkesztésében jelent meg A véreskezű kamasztól Ferenc Jóskáig, I. Ferenc József és a magyarok, valamint Cieger András 1867 szimbolikus világa című kötet. Mindkét kötet az MTA BTK Történettudományi Intézet gondozásában jelent meg.
Az egybegyűlteket Varga Zsuzsanna tanszékvezető egyetemi tanár köszöntötte. Örömét fejezte ki, hogy itt került megrendezésre a könyvbemutató, hiszen Fónagy Zoltán és Cieger András pályafutásuk kezdete óta – oktatóként és kapcsolódó kutatásaik révén is – kötődtek és kötődnek a tanszékhez az MTA BTK Történettudományi Intézetében végzett munkájuk mellett.
A Fónagy Zoltán által szerkesztett tanulmánykötetet Erdődy Gábor egyetemi tanár (ELTE) méltatta. Ismertette a tanulmányok tartalmát, melynek szerzői: Fónagy Zoltán, Hermann Róbert, Deák Ágnes, Takács Péter, F. Dózsa Katalin, Diószegi István, Somogyi Éva, Pollmann Ferenc, Gerő András és ifj. Bertényi Iván. Erdődy Gábor kiemelte, hogy a tanulmányok nagyon igényes, színvonalas, új eredményeket, egyéni megközelítéseket tartalmaznak, s az azokban megfogalmazott felvetések akár tovább gondolására is késztethetik az olvasót. Szerinte a szerzők megállapításaikat gondos elemzésekre alapozták, és annak ellenére, hogy számos ellentmondásba ütköztek, nem megkérdőjelezhetetlen igazságokat mondtak ki, hanem mintegy nyitva hagyták a kaput a további kérdések megválaszolására.
Cieger András kötetét Deák Ágnes egyetemi tanár (SZTE) ismertette. Megállapította, hogy sajnos megkopott az érdeklődés a korszak iránt, mivel új források ritkán kerülnek elő napjainkban, s inkább csak a kortárs levelezésekből bukkanhatunk érdekes, új információkra. Cieger András munkásságát ebből a szempontból is kiemelte, s utalt a Lónyay Menyhértről megjelent kötetének jelentőségére is. Deák Ágnes szerint jelen kötetével Cieger András nem kíván politikai összefoglalót adni. Az események empirikus rendezése mellett nemcsak a dualizmus intézményrendszerét, hanem a kapcsolati hálót is feltérképezte, s azt egyéni látásmóddal közelítette meg. A szerző a kötetben a korábbi tanulmányait fűzte össze, amelyek között számos kultúrtörténeti tanulmányt is találhatunk, de ezen kívül foglalkozik az Erzsébet-és a Deák-kultusszal, valamint a korszak kulturális konfliktusaival. Deák Ágnes szerint a tanulmányok egymást erősítik, „olvasóbarát” a terjedelmük, s a számos illusztráció is gondos munkáról tanúskodik. A történész szerint Cieger András sok kérdésre meggyőző és érdekes válaszokat fogalmazott meg új kötetében.
.
Márciusi összejövetelünkön centenáriumi témát választottunk. Hajdu Tibornak „A Tanácsköztársaság helye a magyar történelemben” című tanulmányáról diskuráltunk. Az írás 1994-ben jelent meg a Múltunk folyóiratban. A második polgári korszak első kormányának négy esztendeje alatt oly sok más kérdés mellett a Magyarországi Tanácsköztársaság megítélése is sokat változott. Ekkoriban nemcsak a közbeszédben, de tudományos munkákban és egyetemi előadásokon is felmerült, hogy 1919. március 21-én nem forradalom, hanem puccs történt Magyarországon. Hajdu tanulmányában ezekre kívánt válaszolni, nem rejtve véka alá véleményét, hogy „az ún. rendszerváltás után … a Horthy-rezsim rehabilitálói részéről merült fel az igény, hogy a Tanácsköztársaság ne viselhesse a (szép) forradalom nevet – mivel pedig ellenforradalom mégsem lehet, kézenfekvő ’puccsá’ nyilvánítása. Világos tehát, hogy itt nem az események átértékeléséről, hanem ideológiai, politikai ’divatváltásról’ van szó.”
Hajdu cikkében részletesen körüljárja a forradalom/puccs kérdést, több érvet sorakoztat fel amellett, hogy 1919 márciusában forradalom történt, és megvizsgálja, hogyan alakult ki a puccs mítosza rögtön a Tanácsköztársaság bukása után, ahogy a kommunisták utólag növelni, a szociáldemokraták pedig kisebbíteni igyekeztek szerepüket az eseményekben. A szerző érdekes és meggyőző érveket sorakoztat fel amellett, hogy „a Tanácsköztársaság egyszerre volt folytatása és ellentéte az őszirózsás forradalomnak.” A két forradalom társadalmi bázisának bemutatása azonban súlyos leegyszerűsítést tartalmaz. Azt írja ugyanis, hogy a Forradalmi Kormányzótanács tagjai között a zsidó származásúak aránya annak a folyamatnak a betetőzése volt, amely az 1910-es években kezdődött a zsidó származású miniszterek megjelenésével, majd a háborús kormányok idején folytatódott, amikor a kormány tagjainak „közel egynegyede zsidó származású”. Valójában a Kormányzótanács tagjai teljesen más társadalmi háttérrel rendelkeztek, mint a háborús kormányok miniszterei, hiszen az utóbbiak a nagytőkét képviselték, míg a szociáldemokrata-kommunista népbiztosok és államtitkárok kispolgári, kishivatalnoki, ill. munkás származásúak voltak. Így tehát nem beszélhetünk kontinuitásról a háborús kormányok és a kormányzótanács között.
A teadélután résztvevői jó vitaindító alapanyagnak tartották Hajdu Tibor tanulmányát, és többen értékelték önkritikus megnyilvánulásait. Ugyanakkor volt, aki felhívta a figyelmet néhány tárgyi tévedésre (pl. a Rákóczi-szabadságharc nem volt forradalom, 1848 sosem volt „tabu”), mások a cikk aktuálpolitikai kiszólásait bírálták. Bár az utóbbi kapcsán megjegyeztük, hogy a mai közbeszédhez képest a 90-es évek elejének hangneme jóval visszafogottabb, kulturáltabb volt.
Tanulmánya végén Hajdu arra ösztönzi olvasóit, hogy aki meg akarja ismerni a Tanácsköztársaság valódi arcát, az olvassa el nagy íróink és költőink műveit a korszakról. Ebben mindenképpen egyet kell értenünk vele.
Hegedüs Gyula
Jubileumi 50. teadélután volt a félévnyitó alkalmunk, melyen Hanák Péter: Népi levelek az első világháborúból című forrásközlő tanulmánya állt a diskurzusunk középpontjában. Mivel a félévünk tematikája a köré a kérdés körül csoportosul, hogy hogyan írjunk vagy ne írjunk történelmet, így ez alkalommal is meg kellett válaszolnunk a kérdést. Egyöntetű vélemény volt a teázók között, hogy Hanák Péter tanulmánya a pozitív példák közül való.
A monografikus történetírást bár nem kimondottan művelő szerző 1973-ban a Valóságban egy olyan szakcikket jelentetett meg, mely mindmáig hivatkozási alap a hasonló témakörben születendő tanulmányoknak, munkáknak; módszertanilag és tartalmi kérdésekben egyaránt. Írása úttörőnek számított, mert azidáig a nép szubjektív forrásai sokkal kevésbé voltak a történészek látókörében, mint mostanság, amikor a mikrotörténetírás reneszánszáról is beszélhetünk, amikor ezek a források felértékelődnek. A néprajztudomány a népi levelekre már jóval a történettudomány előtt felfigyelt, a régésznek is nagyszerű László Gyula 1943-ban népi verses leveleket adott közre a Kolozsvárott megjelenő Termés című folyóirat őszi számában.
Hanák Péter a Hadtörténeti Levéltárban őrzött első világháborús cenzúra-hatóságok iratanyagában található több száz népi levélből adott közre húszat. Bár a teljes iratanyagot a teázók közül senki nem látta, mégis úgy gondoljuk, hogy ez a húsz levél reprezentatívnak mondható arra nézve, hogy milyen volt ezeknek a leveleknek a stílusa, nyelvezete, szerkezete és milyen általánosan ismétlődő témák vetődtek fel bennük. A közölt leveleket többnyire asszonyok írták a fronton szolgáló férjeiknek, kedveseiknek, fiaiknak, testvéreiknek.
Nem túlzás azt állítani, hogy a népi írásbeliség fejlődésére jelentős hatást gyakorolt a háború okozta szétszakítottság. Az addigi döntően népi szóbeliséget a kialakult szituációban kényszerűen váltotta fel – időlegesen – az írásbeliség. A levelek mindegyikében feltör az a fájdalom, amit a szeretett személy távolléte okozott. Ezzel karöltve jelenik meg a hűség/hűtlenség fontossága. Emellett erőteljesen szembeszökő jellegzetes vonása ezeknek a leveleknek az a mérhetetlen nyomor, ami a társadalom paraszti és munkás rétegét sújtotta a világháború éveiben. Sok esetben megjelenik az úr és a szolga, a gazdag és a szegény ellentéte, ami a toposzon túl megélt valóság is volt. Ugyanakkor kirajzolódik a levelekből a nép vallásossága is, illetve esetenként az elvallástalanodás. A szörnyű szociális körülmények ez utóbbit erősítették.
A levelek a háború utolsó évében születtek, és ezeket olvasva az utókor sokkal jobban megérti 1918/1919 történéseit, azok mozgatórugóit. A háborúnak természetesen voltak haszonélvezői, ez főleg a társadalomnak viszonylag keskeny, felső rétegét jelentette. A tömeget viszont a kilátástalanság, elkeseredés jellemezte, megtört életek, családok százezrei várták a háború végét és valami újat, de semmiképp nem az addigiak folytatását.
A történész szakmának még bőven van tennivalója az ilyen jellegű történeti forrásokkal, azok szisztematikus feldolgozása. Az összkép minden bizonnyal nem módosulna, ám a történeti kép bizonyosan cizellálódna.
Marchut Réka
