Májusi összejövetelünknek Gyurgyák János Szűcs Jenő Európa-képe című, 2018-as előadása adta beszélgetésünk kiindulópontját. Mivel szövege sokkal inkább magáról, aktuálpolitikai helyzetértékeléséről beszél, ezért a hangsúlyt Szűcs Jenő változatlanul időszerű dolgozatára tettük. Annak ellenére, hogy 2013 szeptemberében a Vázlat Európa három történeti régiójáról című írás elemzésével indult a Teadélután sorozat. A Szűcs által felvetett központi problémakör olyan, a nemzeti identitásunk szempontjából húsbavágó kérdéseket feszeget, mint hogy hogyan és kihez képest határozzuk meg magunkat, Nyugathoz vagy Kelethez tartozunk-e, miben áll a térségünk jellegzetessége, vagy egyáltalán hogyan nevezzük térségünket és ezáltal hogyan határozzuk meg magunkat. Mindezen kérdések megválaszolásához Szűcs az itthoniak közül főleg Hajnal Istvánhoz és Bibó Istvánhoz nyúl vissza. A szöveg a szamizdatos, kultikus Bibó-emlékkönyvhöz kötődik, bár a Történelmi Szemlében is olvasható lett.
Historikus elemzés, mégsem választható el saját korának történelmi kontextusától és az ebből adódó politikai értelmezéstől: a bipoláris világrendtől, a 80-as évek Magyarországának jellegzetességeitől, a Molnár Erik neve fémjelezte nemzetvitától.
Lényege, hogy az akkor hivatalos kétrégiós felfogással szemben Európa háromosztatú képét vázolja fel: a német Zwischen-Europa felfogás, a lengyel Oskar Halecki hasonló felfogása nyomán a közép-kelet-(vagy kelet-közép-)európai régiót önálló egységként kezeli. A nyugati és keleti fejlődés bemutatása által körülrajzolja azt a hibrid, deformált és köztes rendszert, ami a kettő keverékéből bontakozott ki. Szűcs inkább a nyugati alapokra építkezik. Az írás mégis erősen ügyel a „szükségszerűségek” nagy súlyára, vagyis hogy Közép-Kelet Európa a gazdaságföldrajzi zártságból adódó következményeket mennyire tudja meghaladni, tud-e azokon érdemben változtatni. Szűcs munkája alapján annak, hogy a Nyugaton a dinamizmus által lehetővé váló struktúraváltások és társadalmi változások nem ugyanúgy és nem ugyanannyira szerves módon tudott meggyökerezni régiónkban, egyik legfontosabb, a politikai rendszerre legmélyebben kiható következménye a civil társadalom erejének elenyésző mivolta.
„Vázlat” volta ellenére minden politikus kötelező olvasmánya lehetne. Mert e kérdések átgondolása nélkül nem érdemes közügyekkel foglalkozni: kit másolunk és miért, a mintakövetés örök kényszere és kívánalma, a Nyugat-Európához fűződő mindig is ambivalens kapcsolat, annak megfogalmazása, hogy kik vagyunk mi, mennyiben és hogyan tudunk változtatni helyzetünkön. Szűcs alapvetően történeti elemzése mindehhez egy szakszerű, alapos és sok szempontból sokkoló alapanyagot szolgáltat. Részben ez magyarázza, hogy az írás miért kapott ekkora visszhangot a 80-as években és miért nem tűnik meghaladottnak napjainkban sem.
Baczoni Dorottya
A Doktori Iskola körül szerveződő kirándulótársaság rendes tavaszi túráját ejtette meg április 27-én. Az idei tavasz előző napon tetőző korai kánikuláját éjjel a legjobb féle vihar fegyelmezte meg, így kellemesen megenyhült időben indulhattunk útnak a Nyugati pályaudvarról.
A Dömösi átkelésnél kishajóra szállva készültünk elérni tényleges rajthelyünket Dömösön. Nos, a folyó átszelése pillanatok alatt sikerült, utána azonban egy kissé nonfiguratív és gikszeres kikötés örökkévalósága következett. Vagy az alattomosan szilaj Duna fogott ki a tapasztalt kapitányon, esetleg csak nehéz fegyverzetű hadaink látványa hozta zavarba, mindenesetre a személykomp gyomrából hosszú tízpercekig bámulhattuk a vizek hátát ugyanazon „nekifutási” partszakasz közelében, oda-vissza. Ráadásul a pénztárgép is csak a túlparton, sokadjára nyomtatott számlát, így többünk csak ott tudta fizetni a révészt. Nem csoda, ha a kikötési mólón fotózkodtunk is egy jólesőt a Szküllák és Kharübdiszek szorongatásából kimenekült nagy földrajzi felfedezők hősi pózában.
Közeledve a természet birodalmába, háztáji vaddisznótartás röfögései keltették fel figyelmünket, majd csakhamar a kitűzött turistaösvényt tapostuk. Ezzel megkezdtük felkaptatásunkat a Téry-úton, ahol érintetlen napozórétekre és lenyűgöző távolsági kilátásokra nyíló erdőszakaszokban és különleges sziklaalakzatokban gyönyörködhettünk. De a penzum vitt tovább bennünket a Szakó-nyereg érintésével tovább a csúcs felé. Röviden és spontán kifújni magunkat csak visszajáró kísérőnk, Dongó kutya jóvoltából sikerült, aki néhány mellékhadszínteres kitérőjéből rendre a szem számára követhetetlen útvonalakon került elénk, míg mi visszairányból füleltük a csörtetés csatazajait.
Amerre néztünk, enyhe napsütésben összefüggően zöldellt a táj, sorozatunk pedig immár harmadszor újrázott és vette be Dobogókő étkező- és pihenőmagaslatát, hogy ott egy plenáris ebédre hajoljunk össze. Közben egy műszeres navigálású csakra-zarándok rossz lóra tett a tudakozódásával, mert Pritz Tanár úr alaposan eligazította vágyait egészen a Pilis-tetőig, usque ad coelum. Bizony fél óra sem telt bele és úgy kellett felkapni magunkat a harapós hűvösből, ami időközben észrevétlenül ránk ereszkedett. Tovább érve a népszerű kirándulócélpont szilárd burkolatú részeire, ki-ki ellátta még saját megmaradt erőgyarapító igényeit, míg a többi várt sorára a turistahad körforgalmában.
Innen tovább a piros jelzésen Pilisszentkeresztre vitt bejáratott utunk. Onnan kettévált a társulat és a fürgébben finiselők Csobánkán váltak a kirándulás első befutóivá, a másik rész Piliscsaba-Klotildligetet célozta meg Pilisszántó útbaejtésével.
Utóbbinak az útját követve tovább, rájuk még a pirost követve egy úttévesztés várt, alighanem hol trécselésbe, hol elmebajvívásokba forduló párbeszélgetéseik mellékhatásaként. A mentőútvonalakon aztán nemsokára kinyíltak a táj lankái, és maratonistáink egyszeriben – nemcsak a magasfeszültségű távvezeték nyomvonalától – felvillanyozódva valóságos kengyelfutóként repültek lábaikon. A kéznél levő telekommunikációs módok segítségével még egyik túra-törzstagunk doktori védési előkészületeinek is ekkor került pont a végére. Hosszan vitt az út egy végeláthatatlan zöld gabonamező és annak az erősödő szélrohamok által szép egyenletesen visszafelé fésült selymes szálai mellett. Ekkorra már vándoraink alig győzték vatermörderré képzett ingnyakakkal és kapucnikkal védeni testük irányítótornyait.
A hatalmas vargabetűt leíró csapat végül nem körözött tovább eredménytelenül és megelégedett Pilisszántóval. A településen egy nemesítettnek és magas tenyészértékűnek tetsző orgonafa (!) üdvözölte gyalogos utazóinkat, akik második szándékból a Ziribár nevű műintézményben helyezték el magukat. Itt különengedéllyel a „magukfőztjét” élhették fel, hogy hozzá a hely nedűit kortyolgassák. Ezután utolsó kulisszaként csak az alkony beállta volt hátra, mely a hazafurikázó buszjáratból volt megtekinthető.
Ez a túra is szolgált örvendetes újoncokkal, és tartogatott a kötelező látnivalók mellett számos kedves és emlékezetes néznivalót. A sikerült nap egyben elbúcsúztatta Pritz Tanár urunkat, a sorozat egyik életre hívóját és folyamatos spiritus rector-át, aki az egyetemi túratársaságból visszavonul. Szerepköre várja az utánpótlást, akár a tanerők, akár a hallgatók soraiból.
Eőry Áron
2019. április 26-án Tanszékünkre látogatott a Jyväskylä-i Egyetem fiatal kutatója Tuomas Laine-Frigren. Egy szűk szakmai körnek beszámolt éppen zajló kutatásáról. Három másik finn kollégájával az áldozati szerep második világháborút követő alakulásával foglalkoznak a Kelet-Közép Európai térségben. A szerteágazó témában Tuomas Laine-Frigren érdeklődési köre az áldozati szerepek kutatása Magyarországon. Négy nagyobb csoportra fókuszál: zsidók, svábok, bukovinai székelyek és délszlávok.
Az előadást követően baráti hangvételű kerekasztal-beszélgetésre került sor Varga Zsuzsanna, Pók Attila, Kunt Gergely és Marchut Réka részvételével, aminek lényegi merituma a tapasztalatok egymással való megosztása volt, és a finn posztodoktor magyarországi kutatómunkájának elősegítése.
Áprilisi teadélutánunkon Jászi Oszkár 1920 őszén papírra vetett, az 1918-as polgári demokratikus forradalom, a Magyarországi Tanácsköztársaság és saját, elsősorban a kommunizmusról és a kialakuló ellenforradalmi rendszerről szóló munkája került górcső alá, Fenyő Miksa Nyugatban megjelent kritikáján keresztül. (Fontos elmondanunk, hogy 1./ a diktatúrának ez volt a neve. Nem minősítés, hanem tényleírásként említendő, vezetői magukat első helyen kommunistának tartották, származásukat pedig véletlenszerűségnek. 2/ A kitűnő Fenyő Miksa írása nem lelhető fel a Jászi Oszkár bibliográfiában.)
A recenzióban két eltérő alapállású gondolkodó állt egymással szemben: míg Fenyő mind a dualista, mind a kezdődő Horthy-rendszer kritikusa volt ugyan, de elfogadta a fennálló politikai, társadalmi kereteket, addig Jászi már alapvetően rendszerváltoztató szándékkal érkezett a századfordulón kissé naiv tudósként a politikába. Munkája emlékirat, nem történetírói szándékkal íródott, inkább azzal a céllal, hogy megmagyarázza az 1918/19-es időszak eseményeit, az akkori politikai vezető elit szándékait, részben beismerve a tévedéseket, mulasztásokat is. A munka tele van érzelemmel és feldolgozatlansággal, megírásának Jászira egyfajta lélekgyógyító hatása is volt.
A recenzált és recenzens merőben másként látta az első világháború utolsó éveit is. A kritikus a vereségig tartó német szövetség mellett állt ki, míg Jászi az antanttal való mielőbbi megegyezést sürgette. Mindkettőjüknek csalódnia kellett. Fenyő Jászinak szóló bírálata, hogy miért szították a forradalom idején az amúgy is bajokkal küzdő ország kedélyeit, kevéssé állja meg a helyét, hiszen a kibontakozó tömegmozgalom, a frontkatonák harcolni nem akaró hazatérése felülírta az országvezetés szándékait. Jászi a Tanácsköztársaságot keményen bírálta ugyan, de úgy vélte, hogy legalább az állam valamilyen formában működött, jóllehet Fenyő ebben az esetben joggal vetette a szemére, hogy ha ilyen méltányos ebből a szempontból a proletárdiktatúrával szemben, akkor miért nem teszi ugyanezt az ellenforradalmi kormányok kapcsán is? Jászi a kommunizmus kipróbálásának szándékával akarná bizonyítani annak működésképtelenségét a széles tömegek számára, jóllehet ezt még elsősorban a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt mondta, az első hetek hatására elborzadt tőle. Fenyő bírálta azt is, az értelmiséget be akarta vonni – ha nem is első vonalban – a Tanácsköztársaság rendszerének támogatásába, igaz csak amiatt, hogy a mindennapok működjenek az országban.
Fenyő mértéktartó és egyes állításaiban találó elemzést írt, mégis tovább éltetett néhány olyan negatív toposzt, amelyet ma is összekapcsolnak az 1918-as polgári demokratikus forradalommal kapcsolatban.
Grósz András
