Teadélutánok a Doktori Programunkban XXVII.
A június 9-i, évadzáró teadélutánunkon Kosáry Domokos életútját vizsgáltuk. Róla sorozatunkban már második alkalommal esett szó. A XIV. délután megállapításaihoz is visszanyúlva szőttük tovább életútja fonalát.
Akkor született, amikor mestere, Szekfű Gyula éppen egy életre megégeti magát A száműzött Rákóczi című munkájával. Bő húsz esztendő múltán Kosáry Görgey Artúrról írott értekezésével szintén a romantikusan hamis történelemszemlélettel fordult keményen szembe.
Pályája sokáig töretlenül ível felfelé. Franciaországi és angliai ösztöndíjak révén pallérozza tudását. Megismerkedhetett az Annales-iskola kiváló tanáraival. Vérévé vált az összehasonlító történelemszemlélet. A történetírást integratív társadalomtudományként kezeli, nála is természetes a földrajzi tényezők történelmi szerepének mérlegelése.
28 esztendősen már a Teleki Pál Tudományos Intézet igazgatóhelyettese. Az 1945 utáni Magyarországon is van helye, ám az 1949-től monopolhelyzetbe kerülő, nacionalista klisékkel is operáló vulgármarxizmus exponensei derékba törik pályáját. Míg Mályusz Elemér már 1954-ben kap állást az MTA Történettudományi Intézetébe, ő oda csak 1968-ban kerülhetett be. A nehéz évtizedekben is megőrzi szellemi-lelki kiegyensúlyozottságát. Bibliográfiai gyűjtésével maradandót teremtett. Börtönéveiben is alkot. A csak 1997-ben napvilágot látott olvasónaplója (A chilloni fogoly) ma is lenyűgözi az értő olvasót.
Amikor 1969-ben a készülő, tízkötetesre tervezett marxista történettudományi szintézis 19-20. századi köteteinek koncepcióvitáját rendezték meg, bátran élt a lehetőséggel, hogy a szekfűi életmű maradandó értékei mellett érveljen. Bár a XVIII. századi művelődési viszonyainkról szóló nagydoktori értekezésének megvédését sokáig sikerrel gáncsolták, azt 1977-ben végül megvédhette, s mindinkább megkapja a szakmában az őt megillető helyet. 1982-től az MTA tagja. 1990-ben pedig e testület tagjaiban van annyi judícium, hogy tudják: ha azt akarják, hogy a rendszerváltás viharai ne tegyenek súlyos károkat az intézményben, akkor őt kell elnöknek megválasztani. És ő ezt a történelmi feladatot teljesíti. Nem enged tagrevíziót, csapatmunka élén megvédi a sokat támadott akadémiai kutatóhálózatot, s ha formálisan csak címként, ám funkciójában megmarad a nagydoktori is.
A jelenhez való közelség miatt is a részleteiben is pontos Kosáry-kép még nem rajzolódott meg. Ám az világos, hogy rendszereken átívelő pályáján szakmáját mindvégig magas fokon művelte. Szépen, szabatosan írt, ezért műveit széles olvasóközönség élvezheti. Tisztában volt a történetírás társadalmi feladatával. Hasznos lenne, ha ezt a ma (egyébként hangadó) történészei sem tévesztenék szem elől.
Marchut Réka
American Association for the Study of Hungarian History létrehozására. Ebbe a szervezetbe természetesen a kanadaiak is beletartoztak. Király Béla professzor (akit 1964 ismertem meg) joggal hánytorgatta fel számtalanszor, hogy az igazi magyar történelmet az USA közvéleménye nem ismeri. Mert főleg cseh menekült történészek egyoldalú tolmácsolásában ismeri azt. Ezért Király Béla azt javasolta, hogy az Amerikai Történész Szövetség társszervezeteként működjön a magyar szervezet. Szervezzünk – mondotta – az Amerikai Történész szövetség évi vándorgyűlésein magyar históriáról szóló előadásokat. Olyan előadásokat, amelyek magyar és nem magyar származású szakembereke legújabb kutatásaik eredményeit ismertetnék. Az ad hoc szervező bizottság titkára lettem és 1970 november 11-én kiküldtem az első körlevelet kelet-európai történelemmel foglalkozó egyetemi tanszékeknek, valamint az általam ismert kollégáknak. Első taggyűlésünket 1970. december 29-én tartottuk meg az AHA bostoni konferenciáján. Itt kibővített szervező bizottságot választottunk. Ez dolgozta ki az Alapszabályokat és kérvényezte a társszervezeti tagságot. Sikerrel jártunk. Az AASHH az első kelet-európai történelemmel foglalkozó társszervezet lett az AHA-ban. Példánkat Cseh, Szlovák, Szerb, Horvát és Román történelemmel foglalkozó újonnan felállított társszervezetek folytatták. A bostoni gyűlésen Bak János a Vancouveri Egyetemről, Bárány György a Denveri Egyetemről, Borsódy István a Pittsburgyi Chatham Egyetemről, Halasi-Kun Tibor a Columbia Egyetemról, és Deme László a sarasotai New College-ből lépett be a szervező bizottságba. Sugár Péter a korábbi bizottságból szintén tagja lett a nagyobbított bizottságnak. A két Béla, Király és Várdy – a hazai viszonyokra figyelemmel lemondott. Ez azért volt szükséges, mert ha nyitni kívántunk Magyarország felé, Király Béla neve vörös posztó volt. Természetesen háttéremberként Király a vezetőségben maradt. A titkár pedig Király Béla véleményét is kikérve végezte munkáját. Várdy Béla az MTA Történettudományi Intézete szemében volt fekete bárány. Mert 1969-ben a floridai Danubian Press kiadta reprintben, engedély nélkül, Kosáry Domonkos 1940-ben írt, angolul megjelent Magyarország történelme c. könyvét. A kiadó felkérte Várdyt, hogy folytassa ott, ahol Kosáry abbahagyta elbeszélését. Várdy nem tudta, hogy a kiadó nem kért engedélyt sem a reprinthez sem az ő társszerzői szerepéhez. A dolog természetesen Kosáryt kompromitálta, akinek, mint Marchut Réka jelezte, elég baja volt a ’45 utáni rendszerrel és csak 1968-ban került vissza a TTI-be. Így aztán az akadémiai berkekben a könyv megjelenése botrányt kavart. Az MTA és Kosáry Domokos is tiltakozott. Várdy Béla tehát formailag ezért mondott le akkor a tagságáról. Később azonban ő is többször lett az AASHH kétévente megválasztott elnöke. Deák István is hamarosan a vezetőség tagja lett. Tom Sakmyster pedig pénztárosi funkciót töltött be egy ideig. A szervezet – különösen 1989 után – elérte céljait. Az alapítók, kivéve Deák Istvánt és az akkori „fiatalokat” már nem élnek, és mára már az akkori fiatalok is emeritus professzorok. Az AASHH Hungarian Studies Association néven műlködik, az Association for Slavic, East European and Eurasian Studies keretein belűl. Kétszáz fő körüli, többnyire amerikai származású tagsága van.
A történelmet megélt és a történelem iránt érdeklődő irodalommal foglalkozóként a tavaszi teák tematikájához az alábbiakat fűzöm hozzá.
1. A “kor uralkodó eszméit” drága apám interpretációjában ismertem meg. Nem volt a szó köznapi értelmében vallásos ember, csak annyira volt katolikus, amennyire egy Farkaslakán született, a vasárnapi misén megjelenni köteles egykori gyereknek illett. 1948-ban MSZDP tagként, gimnáziumi igazgatóként megkérdezték tőle a két párt egyesülésekor, továbbra is jár majd templomba? Apám visszakérdezett: bármilyen vallású igazgatónak is felteszik a kérdést? Az MDP-be nem vették fel, élete végéig azonban az “alvéggel tartott”, szociáldemokrata volt lélekben, tettekben és szavakban, ennek minden következményével együtt. Aztán elmesélte: 1943-ban jöttek Losoncon, ahol frissen kinevezett igazgatóként a nyilas pártba akarták beléptetni, majd ugyanazok 1945-ben az MKP-ba hívták. Mindkétszer kirúgta a testvér-elvtársakat. l948-ban a barátai, valamennyien Eötvös kollégisták, azt mondták: ez a rendszer nem maradhat sokáig fönt. Apám azt válaszolta: az oroszok soha nem fogják kitenni innen a lábukat, a marxizmus nem filozófia, dolgozni kell, amíg lehet, a politikától azonban óvakodni kell. Felnőttem ezeknek az intencióknak a birtokában ( 13 éves voltam, amikor meghalt ). A marxizmusból mint rendes diák jelesre vizsgáztam. Egyre jobban láttam és tudtam: ez nagyon primitív dolog. Kezdő tanárként, az 196o-as évek legelején kezdhettem olvasni a frissen megjelent Lukács-könyveket. Ezek hatására lelkes lukácsista lettem. Bizonyára szerepe volt ebben Király István Ady-cikkeinek is. Aztán elolvastam a Nagy orosz realisták c. könyvet, melyből kitetszett: Lukácsnak nincs kvalitásérzéke! Ez idő tájt kezdtem rendszeresen foglalkozni Babitscsal. Akkor lett nyilvánvaló számomra: a művészet az abszolútumot keresi, a politika a relatívumok művészete. Spiró György nemrég ugyanezt fejtegette: a művészetnél alacsonyabb szintű dologgal nem szabad foglalkozni.
A “kor eszméi” elmúltak fölöttem. Nincs négy identitásom, mint Heller Ágnesnek. Egy van. Ebben határozott morálfilozófa, társadalomfilozófia, a legteljesebb tolerancia, a mindenre és mindenkire egyformán kiterjedő liberalizmus a meghatározó, az “ordas eszmék” kivételével. Azt hiszem, 1956-ban, akkor érettségiztem, a világ és Magyarország elszalasztott egy komolyan átgondolandó “harmadik ut”-at. Ma – tudom, hogy messze nem vagyok egyedül ezzel – semmiféle “koreszmé”-t nem látok. Látok két egyformán borzalmas amerikai elnökjelöltet, látom a De Gaulle önéletrajzában felvázolt kétféle Európa-képet ( magam De Gaulle-lal értek egyet ) , megéltem, miként mentette át egy csoport a maga politikai hatalmát gazdasági hatalommá, miként várnak mindkét politikai oldalon emberek arra, hogy bekerüljenek a hatalomba. Politikai céljukat fölébe rendelik az erkölcsnek. Ebben az esetben nem kérek a korszemékből. Magamnak csinálok pártot magamnak.
3.Szerettem volna “hatást gyakorolni” a köz- és felsőoktatásra és az irodalmi tudatra. Egyik sem sikerült abban a mértékben, ahogy szerettem volna. Hiába érveltem az egységes általános iskola, a szakfelügyelet, a valódi tanári szabadság mellett egyetemi tankönyvekkel és cikkekkel, hiába foglalt állást valamennyi bölcsészkar a BA/MA bevezetése ellen, minden törekvésünk eredménytelen maradt. A saját szakmámban tanúja vagyok annak, miként váltottak sokan lovat, hogyan érvelnek egyesek két-három szerző mellett, hogyan akarják kitörölni a Nyugatot és a négy Nyugat nemzedéket, miként lett az irodalom néhány érdekérvényesítő ember privát területe. Csodálkozom, hogy az MTA illetékes osztályában egyetlen r. vagy l. tag sem szól ez ellen. Közben dolgozom fiatal és idősebb barátaimmal a Babits kritikai kiadáson, készítjük a Babits Könyvtár és a Babits Kiskönyvtár köteteit.
4. Mi marad meg az idő rostáján? Kedves aspiráns témavezetőm, Martinkó András nagyon készült a halálra. Azt mondta egyik utolsó látogatásomkor: két dolog marad utánam. Én jöttem rá, hogy az Ómagyar Mária siralom nem fordítás, hanem kompiláció és hogy a Csínom Palkó, csínom Jankó-ban a csínom nyelvjárási szó, lovat jelent. Alig temették el, az MTA egyik tagja cikkben rögzítette ( Martinkó András könyvével szemben): az Ómagyar Mária siralom fordítás. Egy kevésbé jelentős irodalmár meg “bebizonyította”: a “csínom” szó nem nyelvjárási alak. És látom, miként tűnt el az én szakmámból Horváth János ( akit egy nagyon ambiciózus kolléganőm kézlegyintéssel intézett el), Ady Endre, Németh László, Kassák Lajos, meg Bóka László, Sőtér István, Király István.
Valóban aligha kétséges, hogy a történésznek is megvan a maga történelme. Mert mindig korának gyermeke. Mert – ha valóban markáns szakember – lényeges témákra összpontosítja mondanivalóját. Mivel a magyar sorsot a német történelem nem csekély mértékben befolyásolta, befolyásolja, s minden bizonnyal a jövőben is befolyásolni fogja, ezért a tavaszi teák kapcsán a nevezetes Historikerstreit-ról mondom el gondolataimat.
Teszem ezt annál is inkább, hiszen ebben az évben volt harminc éve, hogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain 1986. június 6-án „A történelem, amely nem akar elmúlni” címen megjelent Ernst Nolte esszéje és ezzel kezdetét vette az a vita, amely egyszerűen „történészvita” (Historikerstreit) címen vonult az évkönyvekbe. Az írás középpontjában a „Harmadik Birodalom” történelmének revizionista újraértelmezéseként az a kérdés állt, hogy vajon a zsidók nemzetiszocialista állam általi megsemmisítése történelmileg egyedülálló esemény volt-e, avagy lehetnek-e azzal összehasonlítható, ill. párhuzamba állítható események. Jürgen Habermas az írásra adott válaszában Noltét és olyan más neokonzervatív történészeket, mint Andreas Hillgrubert és Klaus Hildebrandot azzal bírálta, hogy a nemzeti-apologetikus történetírás szellemében törekvésükkel megkísérlik a németeket megszabadítani attól a történelmi felelősségtől, amelyet éppen a holokauszt szingularitása tesz lehetővé, és amelynek elismerése a Szövetségi Köztársaság nyugati beágyazódásának nélkülözhetetlen előfeltétele volt.
Nolte provokatív kérdésfeltevése azt a benyomást kelti, mintha azt bármelyik olyan kutató is feltehette volna, akiket a németek bűneiről szóló „néppedagógiai” előítéletek sora és a nyugati hatalmak „átnevelése” („re-education”) nem vezetett tévútra. Nolte tanulmányának vitaindító, döntő eleme abban kérdésben rejlett, vajon a nemzetiszocialisták „ázsiai tettüket” nem azért hajtották-e végre, mert magukat egy másik „ázsiai tett” potenciális vagy valóságos áldozatának tekintették? Vajon a „Gulag-félsziget” nem előzte-e meg Auschwitzot? Vajon nem a bolsevik „osztálygyilkosság” volt-e a nemzetiszocialista „faji gyilkosság” tényleges és logikus előzménye”?
Nolte nem érte be annak kétségbe vonásával, hogy a zsidók nemzetiszocialista megsemmisítése a történelemben egy precedens nélküli bűntett dimenziójára tett szert, mivel ezt már akkor megtette, amikor azt állította, hogy a nemzetiszocialista bűntetteket – a megsemmisítés iparszerű technikájának kivételével – azokat mások is elkövették. A holokauszt Nolte szerint nem csupán nem volt eredeti, hanem egyfajta reakció is volt a megelőző bűntettekre. A baloldal által kevésbé figyelembe vett bolsevista megsemmisítési gyakorlat ugyanis a polgári Európa és Németország ellen irányult, és mint ilyen ellenhatásokat hívott életre, amelyek még embertelenebbek lehettek. Nolte, aki már a fasizmusról szóló monográfiájában is a komparatív módszer mesterének bizonyult, történészként elfogadhatatlannak tartja a nemzetiszocializmus történelmének olyan elválasztását az azt megelőző bolsevik gyakorlattól, amely Auschwitzot „abszolút ténnyé” változtatja.
A nemzetiszocialista múlt és ennek részeként a holokauszt történelmi besorolása körüli viták a német egyesülést követően sem szűntek meg, ha úgy tetszik a „történészvita” ma sem ért véget. A nemzetiszocialista múlt ma sem képes múlttá válni. A Nolte megközelítését követő „normalizálók” a konzervatív történészektől az Alternatíva Németországnak (AfD) politikájáig terjed, amely a patrióta Németország mellett foglal állást, s elutasítja, hogy az egész 1871 és 1945 közötti német történelmet a nemzetiszocializmus 12 évével azonosítsák. A Nolte neve által fémjelzett renacionalizáló és revizionista szemlélet legfőbb képviselői ma nem annyira a történészek, mint inkább az AfD olyan politikusai, mint Alexander Gauland, aki Nolte-hez hasonlóan a modern német nemzeti tudat szempontjából a holokauszt jelentőségének relativizálásának szükségességére hívja fel a figyelmet. Gauland egy interjújában arról beszélt, hogy Auschwitz szimbólumként is sokat szétrombolt a németek identitásában. A nácik ugyanis – fejtegette Gauland – számtalan dologgal és fogalommal kapcsolatba kerültek és ennek következtében ezek a dolgok és fogalmak „kimondhatatlanná” váltak. A franciák és angolok között természetesnek érzett nemzeti büszkeség a németek körében felettébb kérdéses és időről-időre azt a kérdést veti fel, hogy vajon szabad-e a németeknek ezt vagy azt kimondani. Gauland értelmezésében ennek következtében a „despotikus politikai korrektség” megakadályozza, hogy a németek elfogulatlanul a nemzeti identitás útjára térjenek. Ezért Gauland szerint a megfelelő stratégia a történelmileg diszkreditált és indulatokat kiváltó szavak „tabutlanításának” célzott stratégiája.
Ezzel szemben a hagyományos politikai elit a „holokausztot” az új német önazonosság és Izrael biztonságát a német államrezon részének tekinti, sőt a múltért vállalt német felelősség érvényességét összekapcsolja a berlini demokrácia alternatíva-nélküliségével. Minden ugyanis, ami a berlini köztársaság történetében a politikai elittel szemben alternatívaként jelenik meg, a főáramú politikában és médiában könnyen és tudatosan a „szélsőséges”, a nemzetiszocializmussal azonos vagy ahhoz a közel álló felfogások negatív konnotációját kaphatja. Nem véletlen, hogy a 2013-ben a hagyományos politikai elit politikájával szemben zászlót bontott és a menekültválságban megerősödött első eurószkeptikus párt, az AfD programjában és névválasztásában is azt hangsúlyozza, hogy az adott (merkeli) politika alternatíva-nélküliségével szemben a politika az alternatívák világa. A menekültválság még inkább megvilágítja ezt a helyzetet.
A főáramú politika és média hajlamos a hivatalos menekültpolitika bírálóit a homogén nemzetállam „völkisch” ideológiájának letéteményeseiként azonosítani. Ezzel szemben a hivatalos politika és média a nyitott határokon alapuló, ellenőrizetlen menekültpolitikát – Németország „globalizációval történő randevújaként” – egy olyan multinacionális társadalom megteremtésének eszközének tekinti, amely a leginkább alkalmas a nemzetállam meghaladására és egy európai föderáció megvalósítására. Ezzel együtt fontos tudni, hogy az európai integráció Konrad Adenauer óta nem csupán a gazdasági prosperitás és a hatalompolitika elfogadható választásának megtestesítője, hanem biztosíték a „németkérdés” újbóli felmerülésével és a német történelem Nyugat-ellenes hagyományainak a feltámadásával szemben.