Teadélutánok a Doktori Programunkban XLIV.

Májusi délutánunk boncasztalára Az algíri csata című 1966-os film került. A koprodukciós alkotás a már független algériai kormány bábáskodása mellett készülhetett el és a bemutatás évében a velencei filmfesztiválon kiérdemelte úgy a nagydíjat (a Szent Márkus Aranyoroszlánját), mint a filmkritikusok nemzetközi zsűrijének díját. „Híradóstílusú” képi világa szuggeráltan dokumentarista művé fazonírozta, mely felkavaró realizmusával nyűgözte le az egykorú nézőt. Másfelől a filmet a rendező, Gillo Pontecorvo tette olasszá, beszédesen szimbolikus látószögekkel és művészien megkapó térhelyzetekkel. A történelmi kulisszákat az algériai nemzeti felszabadító háború fővárosi színtere, a Kasba óvárosi útvesztője adja, a főszereplő pedig az analfabéta csavargó, aki hősi halálával ad példát és húzza alá egy szívvel vívott történelmi harc értelmét.

Franciaország először katonailag vetette meg („fekete”)lábát Algériában, civilizációs missziótudattal és az anyaországnak főként gazdaságilag kamatozó közigazgatási jelenléttel, és mindezt politikai megoldásokkal menedzselte. A mindennapok gyakorlata azonban fokozatosan felfedte és kiélezte a gyarmati logikájú uralom súlyos ellentmondásait. A terület sokáig tradicionális közösségi keretek és szolidaritási értékek közt élő népeire csak korlátozott boldogulás, alattvalói helyzet, és a korábbi létmód kereteinek drasztikus és visszafordíthatatlan felbomlása várt.

A legelszántabb lázadócsoportok legvégül 1954-ben álltak sorompóba fegyveres felkelés kirobbantására és saját államiság megszerzésére, megalapítva a Nemzeti Felszabadítási Frontot (FLN). Az algériai őslakosság fokozatosan ezen sejtrendszerszerűen és konspiratíve működő önjelölt élcsapaton keresztül ébredt rá politikai megkülönböztetőjegyként saját – iszlámtartalmú – kultúrájára, míg a felkelőharcok és a válaszul érkező bosszúakciók tüze acélozta meg nemzeti tudatát. Az FLN – és katonai szárnya – a nemzetközi figyelem megszerzéséért nem válogatott az eszközökben: akár civil tömeghalált okozó merényletekhez is nyúlt. (Nota bene egy aszimmetrikus háborúban, melyben a gerilla-harcmodor és városi terrorizmus intézett kihívást a 600 ezres reguláris haderőnek.) A nagyhatalmi manőverek és hidegháborús huzakodások játékterében néhány évig sikerült is konkurálni a magyar forradalmi események elfojtásának visszhangjával a zöldasztalok és a sajtó tematizációjában.

1957 elejére az utolsó erőtartalékait mozgósító francia IV. Köztársaság koncentrált katonai erőfeszítéseknek nyitott szabad utat. Algírban az ejtőernyős hadosztályok rendőrállama létesült, hogy módszeresen és könyörtelenül számolhasson le a megbújó felkelőkkel. A razziázós embervadászatok és fogolykínzások kivált a filmsiker nyomán nyerték el az „algíri csata” kifejezést a történelmi folklórban. Az év végére úgy is tűnhetett, a jelentős katonai győzelemmel sikerült „megállítani a történelmet”.

Ám Franciaország alkotmányos kereteket váltott és a tábornokból lett államfő Charles de Gaulle számolt a realitásokkal. Országpresztízst, nemzeti egységet a parancsoló koreszme („a népek, szerte a világon, újra kezükbe veszik a saját sorsukat”) mérlegére téve az algériai önrendelkezés megadása mellett döntött.

A társadalmi emlékezet és az oly vibráló francia filmvilág azonban törvényileg el volt zárva a filmtől évtizedeken át, a „détente” szelei e téren csak az ezredfordulóval kezdtek el fújni. Eladdig nemigen merték és engedték az algériai hadműveleteket másnak hívni, mint belföldi „rendfenntartásnak”. Az utolsó elnökök már gesztusértékű nyilatkozatokkal adóztak a sebesültekkel együtt közel 400 ezer algériai (és ennek 1/16-ára rúgó telepes és katona francia) áldozat és a több milliónyi kényszermigráns emlékének, a francia Vergangenheitsbewältigungnak és állami „vezeklés-politikának” azonban továbbra is maradt teendője.

                                                                                              Eőry Áron