Teadélutánok a Doktori Programunkban XI.
Az október 16-i teadélutánunk témája Jean-Jacques Rousseau 1762-ben megjelent Társadalmi szerződés című munkája volt.
A 18. század derekán – főként angol gondolkodóknak köszönhetően – a szerződéselméletek már kétszáz év távlatára tekintettek vissza; ezekre építkezve Rousseau két lényeges ponton merőben újat mond.
1. Az ő társadalmi szerződése a népszuverenitás elvére épít.
2. Szakít a klasszikus természetjogi tradícióval. Meggyőződése szerint nem az öröktől fogva adottnak és megváltoztathatatlannak vélt emberi természethez illeszkedik a társadalmi szerkezet, hanem éppen ellenkezőleg: a társadalmi szerkezet változtatja meg az ember természetes adottságait.
Rousseau természetesen a felvilágosodás egyik zsenije, ám közben Istenhívő; a plebejus demokrácia harcos híveként elveti a hatalommegosztás elméletét, s élesen támadja a liberalizmust. A tudomány eredményeit nagyra tartja, ám társadalmi diszfunkciójáról megvetően beszél. (Gondoljunk csak Hirosimára és Nagaszakira – s tisztán látjuk e tárgyban /is/ sokszor félremagyarázott, egyébként mélyen dialektikus nézeteinek valós arculatát.)
Vélhetőleg elsőgenerációs értelmiségi volta is magyarázza éles szellemi fordulatait. Ezért életművét – aki akarja – kiragadott idézetekkel könnyen interpretálhatja félre. Tehát az elfogulatlan olvasónak nagyon figyelnie kell arra, hogy a rousseau-i alkotásokat ne csupán szöveghűen, hanem a korpusz egészében lássa. Kiragadott idézetek Rousseautól bizony idegen törekvések valótlan igazolói lehetnek.
Istenhívő volt, s helyenként élesen (olykor alaptalanul) egyház- és a kereszténységellenes. Korának gyakorta deista felfogásába ez beleillett, közben Voltaire-rel Istenképe okán is szembehelyezkedett.
A plebejus demokrata Rousseau tisztában volt a demokrácia buktatóival is; keményen bírálta az angol típusú berendezkedést. Elképzelt államában a nép a hatalom letéteményese, ám felhívja a figyelmet a „vak tömeg” veszélyeire is.
Rousseau Társadalmi szerződése (mint, egyebek mellett másik nagy munkája az Emil is) heves ellenkezést váltott ki és nagy ellenállást keltett. A „genfi polgár” kénytelen Franciaországba menekülni, ahol a később kitörő forradalom és annak nyomán megvalósuló jakobinus diktatúra sok mindent a Társadalmi szerződés gondolatvilágából kölcsönzött. Az idő kerekének többszöri megfordulása után a 20. században született totalitarista berendezkedések és Rousseau monolit hatalomfelfogása között bizony (áttételesen) lehet szellemi kapcsolat.
Miközben elképzelt államával Rousseau biztosan nem a megvalósuló totalitarista rendszerek szörnyűségeit akarta megvalósítani. Ám az eredményt (rengeteg egyéb más, s természetesen sokkal nyomosabb tényezők mellett) nem csak a szándékok, hanem – mint közismert – a tényleges befolyások is formálják.
Marchut Réka
A referáda néhány ponton finom igazítások számára nyit kaput – ezeket a következők szerint látom megtehetőnek.
A kijelölt műve ugyan nem reprezentatív az életmű egészére nézve, de épp a szóban forgó kérdésekben jó irányadó. Az egyik neki tulajdonított 2-es sorszámú – összefoglaló – tézis kerekebb, ha Rousseau nagy paradox kettősségeire figyelmezünk, amely alapján egyszerre van jelen nála a szerződéselméleti felfogás és egy modern természetjogi beállítottság: a „természeti állapot” fikcióját elfogadja, de egy – visszakívánhatóvá – idealizált változatában, miközben a belőle kiszakadást mégis szükségszerű reálfolyamatnak látja; amellett egyénközpontú radikáldemokrata gondolkodása megfér(?) a „volonté générale”-koncepcióval, amelyben az individuumot – akár kényszerrel is – alárendeli egy absztrakt közösségi erő („egy erkölcsi össz-személyiség”) parancsoló felsőbbségének.
Ehhez kapcsolható, hogy „a liberalizmusnak” (recte: a XIX. századra kiforró átfogó eszmerendszerhez, vagy annak valamilyen kiátlagolt eredőjéhez) kevésbé címezhetett markáns állásfoglalást, mint inkább „csak” magának a francia Felvilágosodásnak, amelynek integráns gondolkodója, de kritikusa is volt egyben: Rousseau döntően pesszimisztikus történelemfilozófiája a társadalmi haladáshitnek is homlokegyenest ellentmondott.
Nem volt „elképzelt állama”, mint Platónnak vagy Morusnak, radikális társadalomkritikáját nem folytatta – sem földhözragadt, sem elrugaszkodott – utópia-ajánlatban. Ellenben bizonyos adottságfüggő optimumok, proporcionalitások körülírhatóságát kereste, miközben „a lehető legjobb alkotmány” korra- és népreszabott megoldásainak sokféleségét – tehát egyidejű érvényességét – vallotta.
„Az angol típusú berendezkedést” lényegében nem is találta „demokráciának”, hiszen őnála ahol „a kormányzatot egyetlen személyi hatóság kezébe összpontosítják”, az a „monarchia”. Emellett a számára fontosabb törvényhozó hatalom elfajzását, korcs formáját, hanyatlástünetét látta a „közakaratot” deformáló képviselők intézményében, amely legfeljebb egynapos- vagy urnademokráciát tarthat fenn, hiszen a polgárok akarata csak aznapra időzítve van szabadjára engedve, míg éveket töltenek „szolganépként”. (Egyébiránt a képviseleti rendszer és a demokrácia elvi összekombinálhatatlanságának egy – Rousseau-éhoz alig csatlakozó – kiváló kortárs magyarázatát ld. Körösényi András: Vezér és demokrácia. Bp. 2005. L’Harmattan 144–163.)
A contrat social fogalmi képzetének spekulatív visszafejtéséből is kitűnik, hogy Rousseau fő módszere egyértelműen a dedukció – eltökélt elméletalkotásait csak illusztrálja történelmi példákkal, mellesleg, mint írja, „az egykori valóságról a lehetségesre” következtetés eszközével is élve. Szellemes önszemlélete riadna az „elméleti okoskodás agyrémétől”, amit kontinentális és történeti összehasonlító technikákkal igyekezne kizárni, mégis jónéhány in vitro fejtegetés olvasható tőle. A politikai filozófia művelőjeként célja maga volt a vizsgálódás, melynek során a társadalmi működések emberi és intézményi előfeltételeit próbálta megérteni, azzal együtt, hogy itt-ott a tanácsadó is kibújt belőle.
Részben a „Rousseautól bizony idegen törekvésekre” volt példa a jakobinus forradalmi országlás is, amely rögtön egy egyoldalúra redukált Rousseau-t „hasznosított” volna. Hogy a továbbiakban másféle politikai „alkalmazások” is levezethetők lennének belőle, és látszólag bizonyos erőszakos politikai tobzódásoknak lett volna gondolati előfutára, szellemi nagyszülője? Eszerint, ha egyáltalán, akkor csak a torka lehetett véres. Azonban valószínűbb, hogy rá se ismert volna ezen neki tulajdonított „utódokra”, és – épp az ő bölcs intése jegyében – a legkevésbé sem jogosult az utókor újszerű társadalmi helyzetektől és kulturális atmoszférától függő konstellációinak asszociatív visszavetítése az 1762 előtti remeteévek szerzői észjárására. És valószínűleg meg sem alkotható egyetlen (igazi) rousseauista eszmeiskola, annál jóval diffúzabb volt ennek a sokarcú vagabund-egzisztenciának az életműve.
A társadalmi szerződés, és ezen keresztül Rousseau munkásságának megvitatása jó ötlet, mert nem csupán a korabeli politikai gondolkodásba enged bepillantást, hanem a 20. századra és napjainkra vonatkozóan is vannak elgondolkodtató felvetései, megállapításai, például az egyén és a hatalom viszonyáról, a törvény szerepéről, a politikai berendezkedésről, stb. Az említett munkája miatt azonban Rousseau-t számos kritika érte és éri. A 19. század első felének jelentős francia liberális gondolkodója Benjamin Constant szerint a szabadsággal kapcsolatban oly gyakran emlegetett szuverenitás általános kényszerítő ereje a despotizmus minden változatában fellelhető. Proudhon szerint Rousseau a néptől eredeztetett régi zsarnokságot tiszteletre méltóvá teszi. S van, aki szerint a szuverenitás elvével a népből abszolút uralkodót csinált. Ráadásul a hatalmak szétválasztását is elvetette. Tette ezt azért, mert szerinte a hatalom oszthatatlan. Ez a vélemény nem feltétlenül Rousseau egyéni gondolkodásának a terméke, mivel a 18. század politikai gondolkodásában megtalálhatjuk az eszményi társadalomra való törekvést. Molnár Tamás, a 2010-ben elhunyt magyar származású, de az Egyesült Államokban élt történész, filozófus szerint azonban ebben a törekvésben a totalitarizmus kísértését is fellelhetjük, ami az egyéni szabadságjogokra halálos veszélyt is jelenthet. Példaként Saint-Just eszményi köztársaságát említi, ahol büntetést kap az egyén, ha nem a helyes érzelmeket vallja. Nem véletlenül hozzák kapcsolatba Rousseau-t a jakobinusokkal. Hozzá kell azonban tennem, hogy Rousseau nem tehető felelőssé mindazért, ami 1793-1794-ben Franciaországban megtörtént, mert éppen attól tartott a legjobban, amit a jakobinusok megvalósítottak: a hatalmat egy szűk csoport sajátította ki a szabadság nevében, s a képviselet elvéből despotizmust csináltak. Rousseau azonban nem volt gyakorló politikus. Poétikus álmodozó volt, aki sikerre vágyott, s aki a kor szellemiségének megfelelően kifejtette véleményét minden fontos kérdésben, vitatkozott kortársaival, s mindez egyszerre hozott látványos sikereket számára, de konfliktusokat is okozott, pl. Voltaire-rel, s akár szülővárosának, Genfnek a vezetését is említhetjük. Rousseau munkássága is jó példa arra, hogyan kel önálló életre egy-egy munkája, vagy az egész életmű, a szerző akaratától függetlenül. Érdemes ezért vigyázni azokkal a kifejezésekkel, melyeket Rousseau kortársaival együtt használt, mert más a jelentése a 18. században, s más napjainkban. A felvilágosodás korában pl. a demokrácia elméleti fogalom volt, mert csak ókori példák ismertek. Anglia még a 19. században sem mondható demokratikusnak, mert a liberalizmussal szemben rendre vereséget szenvedett. A felvilágosodás francia nagyságai, mint Voltaire vagy Montesquieu a szigetországban a szabadságot csodálták, az alkotmányosságot. E két szerző azonban nem egy reális, hanem egy ideális képet adott Angliáról, s írásaik a francia belpolitikának szóltak. Ahhoz a szellemi, politikai párbajhoz adtak muníciót, amely a centralizáció központja, Versailles és a felvilágosodás fellegvára, Párizs között zajlott. Rousseau munkássága is, A társadalmi szerződés című írással együtt, ennek a hatalmas, forradalomba torkolló küzdelemnek volt a része.