Jelenleg a(z) Teadélutánok kategóriát böngészi.
Immáron nyolcadik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. Bár mostanság divatos dolog azon elmélkedni, hogy a forráskritika „ódivatú” módszere mit sem segít a múlt valóságának megismerésében, magunk – természetesen alaposan mérlegelve azokat a jogos figyelmeztetéseket, melyek óvnak e módszer túlbecsülésétől – kitartunk azon nézet mellett, mely szerint bizony ez a szakma veleje. És ezért – meglehetősen széles időtávban mozogva – az egész évadot e gyakorlatok világában töltöttük el.
Zách Felicián – korunkat is vérfagyasztóan idéző – perével kezdve tételesen számba vettük, hogy mi mindenben kevés a tudásunk e történet minden vonatkozásának megismeréséhez, a lényeg dolgában ellenben – mondottuk – szemernyi kétely sem lehet. Tudniillik e dokumentumból is világosan kiolvasható a hatalom rideg, történelmi korszakokon átívelő kegyetlen természete.
Edmund Veesenmayer 1943. december 10-i nevezetes jelentését vizsgálva számba vettük az iratban található számtalan valótlanságot, ám a lényeget, vagyis a jelentés reálpolitikai fontosságát nem veszítettük szem elől. Hiszen az irat országunk megszállásának a kormányzó szerepét megőrző, a „korbács és mézesmadzag” történelemben oly sokszor bevált módszerét ez alkalommal is ajánló gyakorlati forgatókönyve.
Donáth György utolsó szó jogán mondott beszédfolyama az 1945 utáni első koncepciós per világába vezeti az olvasót. A teázók köre ez alkalommal példátlanul megoszlott. Csak abban tudtak megegyezni, hogy a perbe fogott becsülettel küzdötte végig a bírósági színjátékot. Politikai hitvallása mellett és társai mentése érdekében tartott védő beszéde emlékezetes szónoki és morális teljesítmény. Kiállásáért igazságtalan halállal fizetett.
Pamlényi Ervin tragikus sorsa dolgában ellenben a teázók mélyen egyetértettek abban, hogy a szokásos ügynökvadász felületességekkel szemben az a hiteles elbeszélés, amelyet a Századok ez évi első számában lehet róla olvasni.
Végül Ormos Máriának az MSZMK KB 1989. februári plénumán tartott, sokszor felhánytorgatott felszólalása dolgában is egyetértés mutatkozott. Nevezetesen oda konkludáltunk, hogy a mai pártviszonyokat akkor látjuk helyesen, ha azokat a történelem fogságában szemléljük.
Az őszi programnál alaptörekvésünk sok korábbi évadéval azonos. Tehát a 20. századi história specialistái vagyunk, ám ahhoz, hogy e tisztünket jól lássuk el, tájékozottnak kell lennünk korábbi korok fontos kérdéseiben is.
Ennek jegyében a Gondolat Kiadó anno nevezetes, a tájékozottak szűk táborában ma is ismert és megbecsült Auróra-sorozatának egy-egy darabját vesszük szemügyre. Szeptemberben Mátyás a kortársak között, októberben Goethének Eckermannal folytatott nevezetes beszélgetései, novemberben Maculay esszéi, decemberben pedig a mára fájdalmasan elfeledett Stefan Zweig Arcképek kötete lesz a vizsgálat tárgya.
A teákról továbbra is beszámolunk, s konokul reméljük, hogy azokhoz majd gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.
Pritz Pál
Közzétéve: 2017. augusztus 16. Hozzászólok..
A félév utolsó teadélutánján Ormos Máriának az MSZMP Központi Bizottsága 1989. februári ülésén tartott – az elmúlt években több ízben lejárató célzattal felhánytorgatott – felszólalását taglaltuk.
Az inkriminált felszólalás időpontja kiemelt jelentőségű: túl vagyunk a Kádár-korszakot lezáró májusi pártértekezleten, az állampárt vezető testületeit is eltérő jövőképek ütközése, gyilkos küzdelem feszíti. A társadalom pedig valódi politikai demokráciát akar. A rendszerváltó pártok meg- és újraszerveződtek, óriási, az 1956-os „ellenforradalom” átértékelését követelő nyomás (is) nehezedik az MSZMP-re. Tehát olyan átmeneti időszakról beszélhetünk, ahol minden napnak, sőt talán minden órának jelentősége volt.
Ebben a légkörben szólalt fel Ormos Mária. Egy valódi versenyhelyzetet teremtő, valóságos többpártrendszer létrejöttét az egész ország jövőjére nézve hibásnak, károsnak bélyegzi; hozzátéve, hogy nem ellenez egy olyan „kvázi többpártrendszert”, amely fenntartja a párt hegemón szerepét. Mert – úgymond – a magyar történelemben nem alakult ki huzamosabb időn át fennálló politikai váltógazdaságra építő demokratikus kultúra. Történészként ezen állításnak igazat kell adnunk. A szónok szavaival élve ennek működtetéséhez elengedhetetlen egy olyan politikai tréning, amelyet számos külföldi minta is alátámaszt. S valóban, ha a politikai kultúra egyik minta országára tekintünk, akkor láthatjuk, hogy a 17. század második fele óta politizáló whig és tory párt a 19. század két meghatározó politikai csoportosulásává nőtte ki magát, melyek a váltógazdaság elemének beiktatásával segítették Nagy-Britanniát világbirodalmi pozíciója kivívásában. A 20. században bekövetkező változások eredményeként a Liberális Párt kiszorul a politikai palettáról, s lehetővé válik, hogy az évszázadok óta működő politikai váltógazdaság két eleme ezentúl a Konzervatív Párt és a Munkáspárt legyen. S hogy a magyar társadalom valóban megérett-e az immár 28. éve fennálló demokratikus többpártrendszerre, az már egy másik kérdés…
Ormos állást foglal 1956 eseményeinek át- és újraértékelésével kapcsolatban is, amely már egy korábban elindult vitasorozat központi elemévé nőtte ki magát. Tiltakozik az ellen, hogy a történészeket az egyesületek, a pártok, a média „űzzék-hajtsák”, hogy formáljanak határozott véleményt. Az oly hamar megfogalmazódó „ellenforradalom” terminus „népfelkeléssé” történő átértelmezésével kapcsolatban Ormos történészként számtalan, Kádár Jánostól Aczél Györgyig felsorakoztatható idézettel támasztja alá álláspontját, miszerint ’56 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés.
A fentiek alapján aligha lehet kérdéses, hogy miért vettük górcső alá az annak idején nagyon is politikai célzattal, ugyancsak gyorsan publikált dokumentumkötetben olvasható felszólalást. 1. Ormos Mária szavainak fényében még világosabban láthatjuk a mai pártviszonyokat a történelem fogságában. 2. Az átmenetileg primér politikai szerepet vállalt történész felszólalás is a belpolitikai történésekre összpontosító hazai politikai gondolkodás folyamat része. Holott az 1989-1990-es rendszerváltást is döntően a nemzetközi körülmények drámai megváltozása tette lehetővé, kényszerítette ki.
M. Madarász Anita
Közzétéve: 2017. július 2. Hozzászólok..
A májusi teadélutánon Pamlényi Ervin személyéről, munkásságáról diskuráltunk. Teadélutánjaink történetében immár második alkalommal kerül elő a neve. 2016 februárjában Horváth Mihályról írt tanulmányát vitattuk meg.
A mostani alkalommal pedig eszmecserénk kiindulópontjai Pritz Pál Pamlényi Ervin és a Századok kapcsolatáról írt, nemrég (Századok 2017/1) megjelent tanulmánya és az ÁBTL-ben őrzött dossziék voltak. A tanulmánnyal kapcsolatban az a sajátságos helyzet állt elő, hogy az nem csupán szakirodalomként, hanem bizonyos szempontból forrásként is olvasható, a Pamlényi – Pritz közötti mester-tanítvány kapcsolatból eredően.
Pamlényi Ervin neve szűk szakmai körben ismert, személye pedig elismert, ám a szélesebb közvélemény számára ismeretlenül cseng e történészi név. Ez annak a történész körökben egyáltalán nem egyedi körülménynek tudható be, hogy Pamlényi műveltségéhez, intellektusához képest nagyon szerény számú munkát írt, az ő életműve zömmel láthatatlan.
Pamlényi az ún. polgári kori történetírásban nevelkedett, mestere a korszak legjelentősebb történésze, Szekfű Gyula volt. Ám számára „nem okozott lelkiismereti konfliktust” (Pritz Pál) a Karsai Elekkel közösen írt, 1951-ben megjelent „fehér terrorról” szóló kurzusfüzet. Legjelentősebb önálló munkájának azonban a már említett Horváth Mihályról szóló tanulmánya tekinthető.
Történészi jelentőségét mindenekelőtt alapos, precíz, igényes szerkesztői munkája adja, amit többek között 1954-től a Századok szerkesztőségében, nem sokkal később felelős szerkesztőjeként is kamatoztatott. Saját szakmai karrierjét azonban nem csupán a sokrétű szerkesztői munka, hanem 1956-tól az MTA Történettudományi Intézetében végzett tudományszervezői munkája és a Magyar Nemzetben folytatott publicisztikai tevékenysége is gátolta. Saját karrierjének csúcsát minden bizonnyal a bécsi Collegium Hungaricum igazgatói posztja jelentette 1975-1979 között. Ám ennek megvolt az ára.
Pritz Pál tanulmánya, összhangban azzal, ami az ÁBTL-ben őrzött iratokból kiolvasható, mutatja, hogy Pamlényi állambiztonsági szervekkel történő együttműködését döntően a remélt, majd megkapott igazgatói szék motiválta. 1965-1968 között „Százados” fedőnévvel társadalmi kapcsolatként, 1968-1970 között „Puskás” fedőnévvel beszervezett informátorként, 1975-től pedig „Pósfai” fedőnévvel titkos munkatársként dolgozott együtt az állambiztonsági szervekkel. Pamlényi tevékenységének azonban nem ez volt a tőkesúlya, hanem sokkal inkább a szakmája. Ezért is állt elő az a helyzet, hogy 1970-ben Pamlényit kizárták a hálózatból, nem voltak megelégedve a munkájával. 1975-től pedig a már elnyert igazgatói szék miatt volt újra fontos az együttműködés.
Pritz Pál tanulmánya a szokásos ügynökvadász történetekkel szemben hitelesen tárja fel a beszervezési munkát, azt széles kontextusba helyezi. Ugyanakkor megfogalmazza azt is, hogy Pamlényi munkásságának értékelésében (is) a végső szót a múló idő mondja majd ki …
Marchut Réka és Somlai Péter Ferenc
Közzétéve: 2017. június 21. Hozzászólok..
Az áprilisi teadélutánon az 1947. október 23-án felakasztott Donáth György utolsó szó jogán elmondott, öt órás beszédét tárgyaltuk meg.
A Testvéri Magyar Közösség baráti köre elleni kapcsolódó büntetőeljárás koncepciós kirakatperek sorát nyitotta meg. A módszeres politikai eltérítésért a teljhatalmi helyzete felé menetelő hazai szovjetkommunista stratégia felelt. A vádlottak politikai szimpátiáinak és nexusainak sajtóhadjáratos kipellengérezése jelentős találati aránnyal lett képes vezető személyiségeinek befeketítésével „továbbszalámizni” a Független Kisgazdapártot.
Elemzett szövegünk magával ragadó erejű kordokumentum. Két világ határáról mindkettőt megszólaltatva tudósít. Horthy Miklós Magyarországának elhamvadt rendje és a „demokrácia” vezérszava körül forgolódó reményrezsim egyaránt beszél benne. Utóbbiban a politikai kulcsfogalmak átíródó jelentése és merőben új hangulati értéke közepette már egy rohamosan lejáró szavatosságú politikai beszédmód Donáthé.
Visszapillantva életpályájára, az igazgatás- és gazdaságtudomány gyakorlott szakembere és képzett statisztikus néz vissza ránk. Akinek reformista gondolkodásmódja a politikában Gömbös Gyula kormányától számította az ígéretes politikai jövőidőt, és abban a tépettszívű magyar nemzettudat kifizetődő revansizmusát.
A háborúba tartó ország törvényhozásának serény kormányképviselőjeként feltűnő – első helyen „a legmagyarabb néprétegként” tételezett parasztságra tekintő – aktív szociális érzéke. Ám felfogását súlyosan beárnyékolja, hogy mindazt már egy önkényes fajbiológia alapján megrövidített társadalmon igyekezett alkalmazni. Jogelvonási technikákkal a társadalmi élet java részéről ki kívánta zárni azokat, kikhez „nekünk vérségileg és eszmeileg az égvilágon semmi közünk sincs” – hangzott nála a „zsidókérdés” politikai megoldása. Emellett osztozott politizáló nemzedéke regionális hatályú szupremáciatudatában. A „birodalmi gondolat jegyében” egyfelől „a szentistváni ország istenadta kereteinek” visszaszerzése írt felül nála minden további mérlegelést, másrészt a számbeli és kulturális fölényre jogosult magyarság részéről evidensnek és hiánytalannak ítélt a történelmi időben minden igénykielégítést nemzetiségeink felé.
Számos önszemfényvesztésével a Szekfű Gyula által megénekelt „kismagyar úthoz”, egyben „a harmincasok nemzedékéhez” adott iskolapéldát. Láthatóan bár saját szakterületén elsőrangúan eligazodott, a nemzetpolitika terrénumában jókora rövidlátás és – messze nem egyedülálló – külpolitikai korlátoltság jellemezte.
Donáth György végigküzdötte a népbírósági színjátékot, politikai hitvallása mellett és társai mentése érdekében tartott védőbeszéde emlékezetes szónoki és morális teljesítmény – kiállásáért igazságtalan halállal fizetett. Emberi nagysága megmutatkozott, ám nemzeti, történelmi hőssé nem nemesült.
Eőry Áron
Közzétéve: 2017. április 11. Hozzászólok..
A márciusi teadélutánon Edmund Veesenmayer 1943. december 10-i nevezetes jelentéséről diskuráltunk.
A magyar közvélemény, ha tud valamit Veesenmayerről, akkor leginkább azt tudja, hogy a német megszállás alatt a birodalom teljhatalmú megbízottjaként vezényelte a zsidók deportálását, és a háború után mint háborús bűnöst elítélték. Tárgyalt jelentése, az Anschluß előkészítésében való részvétele és a szlovák bábállam létrejöttében való ténykedése leginkább csak szakmai körökben ismert.
Veesenmayer 1940-ben járt először, délkelet-európai útja során hazánkban. Hatására új német diplomaták kerültek a térségbe; nálunk von Jagow lesz az új követ. A náci külügyér 1943. március elején jött újra hozzánk, amikor a németek már tudomást szereztek a Kállay kormány béketapogatózásairól. Aztán 1943 novemberében – amikor már a valóságban soha nem létezett tengely széttörött, a Führer elhatározta országunk megszállását – bukkant fel ismét.
Tárgyalt jelentésében Magyarország politikai helyzetéről fest képet és a megszállás német szempontból legelőnyösebb módozatát javasolja. A szövegből süt a náci Németország pökhendi fölényessége, az a német magasabbrendűség-érzés, mely szerint – az innen-onnan oly ismer gondolatot parafrazálva –, ha kivonnánk a magyar kultúrából a német kultúrát, nem maradna semmi. Ennek jegyében rajzolja meg Magyarországot történetiségében is, ám a magyar revizionizmust ért bírálata sajnos fájdalmasan valós. A szövegben előjönnek azok a valótlan toposzok is, amelyek egyrészt a magyar emigráció gondolatkörében és a kisantant államok által megfogalmazott kritikákban is feltűnnek – mint pl. Magyarország feudális állam volta, ahol a bolsevizálásnak a veszélye igen nagy. Azzal a vulgármarxista történetfelfogással szemben azonban, hogy hazánk csatlós ország lett volna (valójában Magyarország gyenge pozícióval rendelkező szövetségese volt a Birodalomnak), azt a másfajta valótlanságot olvashatjuk a jelentésben, mely szerint Magyarország zsidó szabotázsközpont lett volna.
A jelentés reálpolitikai fontossága az abban megfogalmazott cselekvési tervben van. Ez országunk megszállásának a kormányzó szerepét megőrző, a „korbács és mézesmadzag” történelemben oly sokszor bevált módszerét ez alkalommal is ajánló gyakorlati forgatókönyve. Megvalósulából látszik az ő pillanatnyi nagy befolyása a német döntési folyamatra, és innen érthető meg az ő pökhendisége is.
Ez a magatartásforma élete végéig jellemző volt rá. Megtehette. A nürnbergi bíróság 1949-ben 20 év börtönre ítélte, amit 1951-ben 10 évre enyhítettek és 1954-re már szabadlábra helyezték. Ezután életét Darmstadtban, rózsadombi környezetben élte le 1977-ben bekövetkezett haláláig.
A történész pedig újra konstatálhatja – Pritz Pál szavaival élve – a történelem kegyetlen természetét.
Marchut Réka
Közzétéve: 2017. március 22. Hozzászólok..
A 2017-es esztendő első teadélutánján Zách (vagy Záh) nembeli Felicián ítéletlevele volt a téma. Nem kell feltétlenül medievistának lenni ahhoz, hogy érdemben elemezzünk egy 1330-ban íródott dokumentumot. E különleges forrás a hatalom, a hatalomhoz való viszony, a példastatuálás, a félelem és a hűség korszakokon átívelő kérdéséről szól.
Zách Felicián történetében sok mindent ma is homály fed. Nem tudjuk, hogy magányos merénylő vagy összeesküvők csoportja volt-e felelős a merényletért, illetve, hogy valóban a leánya becsületén esett sérelem lett volna az oka, döntő oka Felicián tettének. Az ítéletlevél lényege szempontjából azonban e kérdések nem is olyan nagyon fontosak.
Legfigyelemreméltóbb az aláírók névsora. Az ítéletet ugyanis nem a király hozta. Ő csak tanúként jelenik meg, teátrálisan bemutatva a királyné levágott ujjait, saját sebét s a királyfiak hajfürtjeit. Egy felkent király elleni merénylet Isten elleni bűncselekménynek számított. A nevek között mégis csak világi urak szerepelnek. Mégis szinte a teljes politikai elit. Alig egy hónap telt el a merénylet óta és Visegrádon majd’ az összes udvari méltóság és megyésispán az ítélethozatalra megjelent.
A forrás részletesen leírja a bűncselekményt, drámai szavakkal ecseteli Felicián „szörnyű” jellemét, fő cél azonban nem az igazságszolgáltatás. Hűségesküről van itt szó, az ország politikai vezetése egy emberként áll ki a király mellett. Miért? Károly uralma ekkor stabilnak tűnt. Csák Máté egy évtizede halott, Nekcsei Demeternek hála, a gazdaság is rendben volt, és Károly külpolitikai pozíciója is egyre erősödött. Még a néhány hónappal később elszenvedett havasalföldi vereség sem rendítette meg uralmát. Ám egy „idegen” dinasztia első tagjaként Károly több mint két évtizednyi uralkodás, megnyert csaták és politikai győzelmek sora után is idegennek érezhette magát Magyarországon. Még mindig tartott a magyar uraktól, akik közül sokan néhány évvel korábban az Abák, a Borsák vagy Csák Máté oldalán ellene küzdöttek.
És ott van az ítéletlevélben az ítélethozók félelme is. Akiket Károly az ítélkezői szerepbe kényszerített. Akik figyelmeztetik a királyt, hogy válogassa meg, kit enged az udvarába. Akik a Zách nemzetség megsemmisítésének mámorában szinte az utolsó pillanatban döbbennek rá arra, hogy a bosszút nem szabad kiterjeszteniük Felicián nőtestvéreinek unokáira, hiszen az már az ő saját családjukat is érintené.
Kegyetlen dokumentum ez – és nem elsősorban azért, mert egy teljes nemzetség likvidálásáról szól, hanem azért, mert világosan kiolvasható belőle a hatalom rideg, könyörtelen természete, amely történelmi korszakokon ível át.
Hegedüs Gyula
Közzétéve: 2017. március 1. Hozzászólok..
Hetedik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. Volt mit tanulnunk a történelmi regény és a történelem téma konkrétumaiból is. Hiszen mi történészek nemritkán oly gyatrán írunk, hogy gyakorta még a bennünket általában értő pályatársaink sem képesek mondanivalónkat követni. Míg a történelmi regények mesterei – bármily nagyok is az eltérések Jókai Mór, Kós Károly, Móricz Zsigmond és kortársunk, Spiró György között – egyaránt mesterei a szavak formálásának, az olvasó rabul ejtésének, magukkal ragadásának.
Hogyan is tették, milyen eszközöket alkalmaztak? – vizslattuk árgus szemekkel. Azért, hogy mi is képesek legyünk eddigi írásainknál jobban alkotni. Aztán, hogy az elbeszélt történetek kacskaringói mennyiben is adták vissza a lezárt múlt tényleges valóságát – nos, e téren (ez lett a nem különösebben meglepő konklúzió) joggal lehet fölényben a szakmája fogásait kifogástalanul birtokló, külső szempontokat nem követő történész.
A nyolcadik évad tematikáját formálva visszakanyarodtunk a jó öreg forráskritikai gyakorlatok világához. Vagyis a szakma velejéhez. Ami nélkül – beszélhetnek bármit is mai divatok manökenjei – nincs mesterségbeli tudás, nincs semmi biztos talaj. És tesszük ezt megint attól a vágytól hajtva, hogy többek legyünk a specialistánál, aki – régi mondás szerint – addig mélyül el a részletekben, hogy végül mindent tud a semmiről.
De minek?
Ezért kezdjük februárban a 14. századdal, abból is Zách Felicián – ki gondolná hogy mily vérfagyasztóan korunkat is idéző – perével. Majd márciusban Edmund Weesenmayer 1943. december 10-i nevezetes jelentését vizsgáljuk meg, hogy az 1944-es infernóba ereszkedjünk le. Áprilisban sem leszünk vidámabbak, hiszen Donáth György utolsó szó jogán mondott beszédfolyama közben az 1945 utáni első koncepciós per világába fogunk járni. Miközben májusban már minden bizonnyal a tavasz harsog, Pamlényi Ervin ügynöki tevékenységét vesszük elő az ABTL-ben fellelhető dossziék tartalma révén. Miért is? Azért, hogy korunk ügynökvadászaitól illő távolságot tartsunk. Végül júniusban Ormos Mária MTA r. tagnak az MSZMP KB 1989. februári ülésén tartott felszólalása lesz a téma. Miért is? Azért, hogy a mai pártviszonyokat még világosabban lássuk a történelem fogságában.
A teákról továbbra is beszámolunk, s reméljük, hogy azokhoz majd gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.
Pritz Pál
Közzétéve: 2017. február 1. Hozzászólok..
Évadzáró, december 15-i teadélutánunkon Spiró György Diavolina című, Makszim Gorkijról (Alekszejről) szóló regényéről diskuráltunk. A szereplők garmadáját felvonultató, sodró lendületű könyv – a szerző mondja – „szerelmes regény a szemérmes fajtából.” A történész olvasót természetesen főleg a 20. század első felének orosz, illetve szovjet történelme, a bolsevik diktatúra és a sztálini totális állam ábrázolása ragadja meg, különösen „az első nagy, szörnyűségekkel is járó társadalomátalakítási-kísérlet” hatalmi mechanizmusai.
A korabeli viszonyokat kiválóan ismerő szerző az idősödő Gorkijt ápoló, az íróba évtizedeken át viszonzatlanul szerelmes Olimpiada Csertkova (Diavolina) nézőpontjából ismerteti meg az eseményeket. (Spiró György annak idején orosz szakon szerzett diplomát, ám mégis évtizedekig nem vette a bátorságot arra, hogy orosz témát dolgozzon fel, mert pontosan tudta, hogy mily hatalmas vállalkozás a mi közép-kelet európai valóságunktól sokban merőben különböző világ tényleges megismerése.) A szegény sorban felnőtt, sokáig cseléd, némileg kívülálló Csertkova a nagy író legszűkebb környezetéhez tartozik, így szinte minden fontos történésnél jelen van. Leninről, Sztálinról, Zinovjevről, Kamenyevről, Jagodáról stb. szerez benyomásokat. A kor eseményeiről és szereplőiről szóló illúziómentes, sommás, gyakran ironikus megállapításai időnként mélyen tragikusak.
Vajon – ez a nagy kérdés – 20. század diktatúrái mennyiben variációi az 1917-es forradalomnak, a bolsevik hatalomgyakorlás eszközei mennyiben gyökereznek a sajátos orosz fejlődésben? A mű ugyan felvillantja az eszmének kezdetben önzetlenül elkötelezetteket is, ám egészében lesújtó képet fest a bolsevikokról. Nemcsak Sztálin, de Lenin is a hatalom megtartása érdekében mindenre képes, cinikus, kegyetlen politikus. Kérdés, hogy a hatalmas áldozatok ellenére miért nem omlott össze a rendszer. Kulcsmondat a terrort túlélő Csertkova töprengése: „Nem tudom engem miért hagytak életben, Marija Fjodorovna sem értette; arra tippelt, hogy az én helyemre talán nem pályázott senki.”
Spiró György írói tehetsége minden erejével ábrázolja a hatalom megragadásától eltorzult bolsevizmus szörnyűségeit. Azt a pokoli világot, amely a megkerülhetetlen modernizáció útjára lépő Oroszországnak adatott. Nyilatkozataiban a szerző több alkalommal és részletezően beszélt arról, hogy a leninizmus és sztálinizmus, illetve a bolsevik hatalomgyakorlás korántsem egy letűnt korszak kellékei. Amennyiben a tömegtársadalom nem talál más megoldást a problémáira, visszatérhetnek – elsősorban a világ fejletlenebb régióiban. Hiszen alapvetően még mindig abban a világban élünk, amelynek keretei 200 éve, a felvilágosodással és a francia forradalommal alakultak ki.
Somlai Péter Ferenc
Közzétéve: 2017. február 1. Hozzászólok..
November 17- i találkozásunkon Móricz Zsigmond Tündérkert c. regényéről diskuráltunk.
Jókai kosztümös környezetbe helyezett romantikus meséje és Kós Károly egyfajta időtlenséget árasztó műve után a Tündérkert „igazi” történelmi regény. Itt minden megvan, ami egy ideális történelmi regényhez kell: nemzeti történelmünk egyik fontos, eseményekben és ellentmondásokban gazdag időszaka, egy kiemelkedő főhős és egy szintén kivételes tehetségű tragikus szereplő, háború és szerelmi szál. Mindezek mellett veretes, kissé, de nem túlzott mértékben archaizáló nyelvezet, illetve sok-sok megfejtésre váró jelentésréteg.
A történész másként olvassa a történelmi regényeket, mint az átlagos olvasó. Hivatásából adódóan érzékenyebben reagál a történelmi tények kezelésére, ám ha az olvasás lendülete magával ragadja, akkor hajlamos felhagyni e forráskritikai megközelítéssel. A 20. századi magyar történelem kutatóiként a teadélután résztvevőit nem is a történelmi „alapanyag” felhasználásának módja foglalkoztatta elsősorban, hanem inkább a regény keletkezésének körülményei, illetve az, hogyan jelenik meg az író saját kora a szövegben.
Móricz témaválasztása igen érdekes kérdés. Bár az 1922-es megjelenés azt sugallhatná, hogy a regény Trianon hatására íródott, valójában Móricz már 1913-ban eldöntötte, hogy regénytrilógiát ír Bethlen Gáborról, mert benne látta „a letűnt századok egyik legnagyobb magyarját, legmagyarabb nagyságát”. Az elkövetkező évtized során gyakorlatilag mindent elolvasott, ami addig megjelent a korszakról, annak főbb szereplőiről, az Erdélyi Fejedelemségről és a kor mindennapi életéről: forráskiadványokat, monográfiákat és ismeretterjesztő műveket egyaránt. A regény több epizódját a kortársak krónikáiból, leveleiből és periratokból vette át. Sokszor szó szerint helyezte ezeket bele a regény szövetébe, hasonlóan a mai kortárs művekben megjelenő intertextualitáshoz.
Az eredmény egy szigorúan lineáris szerkezetű regény lett, amely látszólag Báthory Gáborról szól ugyan, igazi főszereplője azonban Bethlen Gábor. A Tündérkert nem csupán az 1612/13-es év eseményeit beszéli el: sokkal komplexebb mű ez, amelyben egyszerre van jelen a 17. századi Erdély és a 20. századi Magyarország, a magyarság sorsa és megosztottsága, illetve maga a szerző. A kortársak szinte azonnal azonosították a regénybeli Bethlent Móriczcal, Báthory Gábor alakját pedig a néhány évvel korábban elhunyt Adyval. Valójában mindkét Gábor maga Móricz Zsigmond: Bethlen a racionális, Báthory pedig az érzéki énje. A jéghideg feleség – Károlyi Zsuzsanna – alakjának ihletője pedig az író első felesége, Holics Janka volt.
Bár a Tündérkert nagyrészt Trianon előtt íródott, olvasás közben lehetetlen elvonatkoztatni attól, hogy a regény megírása idején hullott szét a történelmi Magyarország. A nagyhatalmak szorításában és saját megosztottságában vergődő kis Erdélyország története a mai olvasót is megragadja.
Hegedűs Gyula
Közzétéve: 2016. december 12. Hozzászólok..
Az október 13-i teadélutánunkon Kós Károly Varju nemzetség c. regényéről diskuráltunk.
A szepesi német származású, magyarrá vált Kós Károly neve egybeforrott Erdéllyel és a transzilvanizmussal. Nem alaptalanul. 1918-ban a biztos egzisztenciát nyújtó budapesti építészeti karrier helyett az „Erdély magyar népének ismeretlen jövendő sorsában” való osztozást választotta. A nagymagyar gondolatért lelkesedő Kós, másokkal együtt, 1921-re kényszerből áttért a kismagyar útra anélkül, hogy a kialakult állapotot véglegesnek vagy időlegesnek gondolta volna. Ebben az évben Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal együtt fogalmazták meg a transzilvanizmus alapkövének számító Kiáltó Szó c. röpiratot, melyben az erdélyi magyarságot a megnagyobbodott Románia részének fogadták el.
Ám az Erdélyben élő magyar, román és szász népet magába foglaló transzilvanizmus a „történelem könyörtelen természete miatt” – Pritz Pál szavaival élve – szép, de nem reális ideológia volt, nem valósulhatott meg.
Megvalósult azonban az 1925-ben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában kiadott Varju nemzetségben. Az Erdélyben élő népek békés együttélését mutatja be a regény, ám nem idealizál. A román származású higgadt és bölcs Ilia mellett ott vannak a kemény mócok is, akik belevágják a csákányt az ellenség fejébe.
A 17. század első felében játszódó történelmi regényben a kis kalotaszegi világ elevenedik meg előttünk annak minden szépségével és árnyoldalával együtt. Az író jól ismerte a tájat és annak népét, hisz itt bontakozott ki a később házassággá érő szerelem, és a sztánai hegyoldalban építette fel az először nyaralónak szánt, majd állandó lakhelyükké váló Varjúvárat. A táj bemutatása ezért is lehet annyira élethű, hogy valóban kitárul előttünk a „csudás völgykatlan”, a Ponor.
A függetlenségi gondolat jegyében Kós a Bethlen Gábor fejedelemségének utolsó éveitől II. Rákóczi György haláláig tartó korszakot hanyatlásként és pusztulásként mutatja be. Történetietlen abból a szempontból, hogy egybemossa I. és II. Rákóczi György fejedelemségét, ám mélyen történeti a tekintetben, hogy azzal az egy mondattal, hogy „Szamos, Maros annyit nem hozhat, amennyit Patak emészt.” pontosan kifejezi a nagymagyar—kismagyar ellentétet. Varju Gáspár és Maksai László közötti ellentétben is ez feszül. A regény végén a két ellenfél gyermekei egymásra találnak, ám ez nem a reáliák világát, hanem Kós, és minden bizonnyal sokan mások, személyes vágyait tükrözi.
Kós Károly regénye egyben korrajza is a 20. század eleji Kalotaszegnek. Nyelvezetében, a néprajzi momentumok megrajzolásában a mű idősíkja elmosódik, és hűen bontakozódik ki előttünk a 20. század eleji néplélek, népi élet. A szerző az irodalmi folklorizmus eszköztárával a kisnemesség, törpebirtokosság hagyományos életét eleveníti meg. A regény egyik nagy tanulsága éppen az, hogy ez a társadalmi réteg kulturális jellemzőit tekintve nem az uralkodó osztályhoz, hanem a parasztsághoz tartozik.
Leglényegesebb mondanivalója azonban a szülőföldhöz való ragaszkodás, annak szeretete és azért az áldozatok vállalása.
Kós 1925-ben, olyan ma is eleven élő regényt tett le az asztalra, mely nem csak a magyarok, hanem a románok tetszését is kivívta. Így a megvalósíthatatlan megvalósulásáért cselekedett.
Marchut Réka
Közzétéve: 2016. október 24. Hozzászólok..
