Áprilisi teadélutánunkon Jászi Oszkár 1920 őszén papírra vetett, az 1918-as polgári demokratikus forradalom, a Magyarországi Tanácsköztársaság és saját, elsősorban a kommunizmusról és a kialakuló ellenforradalmi rendszerről szóló munkája került górcső alá, Fenyő Miksa Nyugatban megjelent kritikáján keresztül. (Fontos elmondanunk, hogy 1./ a diktatúrának ez volt a neve. Nem minősítés, hanem tényleírásként említendő, vezetői magukat első helyen kommunistának tartották, származásukat pedig véletlenszerűségnek. 2/ A kitűnő Fenyő Miksa írása nem lelhető fel a Jászi Oszkár bibliográfiában.)
A recenzióban két eltérő alapállású gondolkodó állt egymással szemben: míg Fenyő mind a dualista, mind a kezdődő Horthy-rendszer kritikusa volt ugyan, de elfogadta a fennálló politikai, társadalmi kereteket, addig Jászi már alapvetően rendszerváltoztató szándékkal érkezett a századfordulón kissé naiv tudósként a politikába. Munkája emlékirat, nem történetírói szándékkal íródott, inkább azzal a céllal, hogy megmagyarázza az 1918/19-es időszak eseményeit, az akkori politikai vezető elit szándékait, részben beismerve a tévedéseket, mulasztásokat is. A munka tele van érzelemmel és feldolgozatlansággal, megírásának Jászira egyfajta lélekgyógyító hatása is volt.
A recenzált és recenzens merőben másként látta az első világháború utolsó éveit is. A kritikus a vereségig tartó német szövetség mellett állt ki, míg Jászi az antanttal való mielőbbi megegyezést sürgette. Mindkettőjüknek csalódnia kellett. Fenyő Jászinak szóló bírálata, hogy miért szították a forradalom idején az amúgy is bajokkal küzdő ország kedélyeit, kevéssé állja meg a helyét, hiszen a kibontakozó tömegmozgalom, a frontkatonák harcolni nem akaró hazatérése felülírta az országvezetés szándékait. Jászi a Tanácsköztársaságot keményen bírálta ugyan, de úgy vélte, hogy legalább az állam valamilyen formában működött, jóllehet Fenyő ebben az esetben joggal vetette a szemére, hogy ha ilyen méltányos ebből a szempontból a proletárdiktatúrával szemben, akkor miért nem teszi ugyanezt az ellenforradalmi kormányok kapcsán is? Jászi a kommunizmus kipróbálásának szándékával akarná bizonyítani annak működésképtelenségét a széles tömegek számára, jóllehet ezt még elsősorban a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt mondta, az első hetek hatására elborzadt tőle. Fenyő bírálta azt is, az értelmiséget be akarta vonni – ha nem is első vonalban – a Tanácsköztársaság rendszerének támogatásába, igaz csak amiatt, hogy a mindennapok működjenek az országban.
Fenyő mértéktartó és egyes állításaiban találó elemzést írt, mégis tovább éltetett néhány olyan negatív toposzt, amelyet ma is összekapcsolnak az 1918-as polgári demokratikus forradalommal kapcsolatban.
Grósz András
Az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék kettős könyvbemutatónak adott otthont 2019. március 19-én a Szegfű Gyula Könyvtárban. Fónagy Zoltán szerkesztésében jelent meg A véreskezű kamasztól Ferenc Jóskáig, I. Ferenc József és a magyarok, valamint Cieger András 1867 szimbolikus világa című kötet. Mindkét kötet az MTA BTK Történettudományi Intézet gondozásában jelent meg.
Az egybegyűlteket Varga Zsuzsanna tanszékvezető egyetemi tanár köszöntötte. Örömét fejezte ki, hogy itt került megrendezésre a könyvbemutató, hiszen Fónagy Zoltán és Cieger András pályafutásuk kezdete óta – oktatóként és kapcsolódó kutatásaik révén is – kötődtek és kötődnek a tanszékhez az MTA BTK Történettudományi Intézetében végzett munkájuk mellett.
A Fónagy Zoltán által szerkesztett tanulmánykötetet Erdődy Gábor egyetemi tanár (ELTE) méltatta. Ismertette a tanulmányok tartalmát, melynek szerzői: Fónagy Zoltán, Hermann Róbert, Deák Ágnes, Takács Péter, F. Dózsa Katalin, Diószegi István, Somogyi Éva, Pollmann Ferenc, Gerő András és ifj. Bertényi Iván. Erdődy Gábor kiemelte, hogy a tanulmányok nagyon igényes, színvonalas, új eredményeket, egyéni megközelítéseket tartalmaznak, s az azokban megfogalmazott felvetések akár tovább gondolására is késztethetik az olvasót. Szerinte a szerzők megállapításaikat gondos elemzésekre alapozták, és annak ellenére, hogy számos ellentmondásba ütköztek, nem megkérdőjelezhetetlen igazságokat mondtak ki, hanem mintegy nyitva hagyták a kaput a további kérdések megválaszolására.
Cieger András kötetét Deák Ágnes egyetemi tanár (SZTE) ismertette. Megállapította, hogy sajnos megkopott az érdeklődés a korszak iránt, mivel új források ritkán kerülnek elő napjainkban, s inkább csak a kortárs levelezésekből bukkanhatunk érdekes, új információkra. Cieger András munkásságát ebből a szempontból is kiemelte, s utalt a Lónyay Menyhértről megjelent kötetének jelentőségére is. Deák Ágnes szerint jelen kötetével Cieger András nem kíván politikai összefoglalót adni. Az események empirikus rendezése mellett nemcsak a dualizmus intézményrendszerét, hanem a kapcsolati hálót is feltérképezte, s azt egyéni látásmóddal közelítette meg. A szerző a kötetben a korábbi tanulmányait fűzte össze, amelyek között számos kultúrtörténeti tanulmányt is találhatunk, de ezen kívül foglalkozik az Erzsébet-és a Deák-kultusszal, valamint a korszak kulturális konfliktusaival. Deák Ágnes szerint a tanulmányok egymást erősítik, „olvasóbarát” a terjedelmük, s a számos illusztráció is gondos munkáról tanúskodik. A történész szerint Cieger András sok kérdésre meggyőző és érdekes válaszokat fogalmazott meg új kötetében.
.
Márciusi összejövetelünkön centenáriumi témát választottunk. Hajdu Tibornak „A Tanácsköztársaság helye a magyar történelemben” című tanulmányáról diskuráltunk. Az írás 1994-ben jelent meg a Múltunk folyóiratban. A második polgári korszak első kormányának négy esztendeje alatt oly sok más kérdés mellett a Magyarországi Tanácsköztársaság megítélése is sokat változott. Ekkoriban nemcsak a közbeszédben, de tudományos munkákban és egyetemi előadásokon is felmerült, hogy 1919. március 21-én nem forradalom, hanem puccs történt Magyarországon. Hajdu tanulmányában ezekre kívánt válaszolni, nem rejtve véka alá véleményét, hogy „az ún. rendszerváltás után … a Horthy-rezsim rehabilitálói részéről merült fel az igény, hogy a Tanácsköztársaság ne viselhesse a (szép) forradalom nevet – mivel pedig ellenforradalom mégsem lehet, kézenfekvő ’puccsá’ nyilvánítása. Világos tehát, hogy itt nem az események átértékeléséről, hanem ideológiai, politikai ’divatváltásról’ van szó.”
Hajdu cikkében részletesen körüljárja a forradalom/puccs kérdést, több érvet sorakoztat fel amellett, hogy 1919 márciusában forradalom történt, és megvizsgálja, hogyan alakult ki a puccs mítosza rögtön a Tanácsköztársaság bukása után, ahogy a kommunisták utólag növelni, a szociáldemokraták pedig kisebbíteni igyekeztek szerepüket az eseményekben. A szerző érdekes és meggyőző érveket sorakoztat fel amellett, hogy „a Tanácsköztársaság egyszerre volt folytatása és ellentéte az őszirózsás forradalomnak.” A két forradalom társadalmi bázisának bemutatása azonban súlyos leegyszerűsítést tartalmaz. Azt írja ugyanis, hogy a Forradalmi Kormányzótanács tagjai között a zsidó származásúak aránya annak a folyamatnak a betetőzése volt, amely az 1910-es években kezdődött a zsidó származású miniszterek megjelenésével, majd a háborús kormányok idején folytatódott, amikor a kormány tagjainak „közel egynegyede zsidó származású”. Valójában a Kormányzótanács tagjai teljesen más társadalmi háttérrel rendelkeztek, mint a háborús kormányok miniszterei, hiszen az utóbbiak a nagytőkét képviselték, míg a szociáldemokrata-kommunista népbiztosok és államtitkárok kispolgári, kishivatalnoki, ill. munkás származásúak voltak. Így tehát nem beszélhetünk kontinuitásról a háborús kormányok és a kormányzótanács között.
A teadélután résztvevői jó vitaindító alapanyagnak tartották Hajdu Tibor tanulmányát, és többen értékelték önkritikus megnyilvánulásait. Ugyanakkor volt, aki felhívta a figyelmet néhány tárgyi tévedésre (pl. a Rákóczi-szabadságharc nem volt forradalom, 1848 sosem volt „tabu”), mások a cikk aktuálpolitikai kiszólásait bírálták. Bár az utóbbi kapcsán megjegyeztük, hogy a mai közbeszédhez képest a 90-es évek elejének hangneme jóval visszafogottabb, kulturáltabb volt.
Tanulmánya végén Hajdu arra ösztönzi olvasóit, hogy aki meg akarja ismerni a Tanácsköztársaság valódi arcát, az olvassa el nagy íróink és költőink műveit a korszakról. Ebben mindenképpen egyet kell értenünk vele.
Hegedüs Gyula
Jubileumi 50. teadélután volt a félévnyitó alkalmunk, melyen Hanák Péter: Népi levelek az első világháborúból című forrásközlő tanulmánya állt a diskurzusunk középpontjában. Mivel a félévünk tematikája a köré a kérdés körül csoportosul, hogy hogyan írjunk vagy ne írjunk történelmet, így ez alkalommal is meg kellett válaszolnunk a kérdést. Egyöntetű vélemény volt a teázók között, hogy Hanák Péter tanulmánya a pozitív példák közül való.
A monografikus történetírást bár nem kimondottan művelő szerző 1973-ban a Valóságban egy olyan szakcikket jelentetett meg, mely mindmáig hivatkozási alap a hasonló témakörben születendő tanulmányoknak, munkáknak; módszertanilag és tartalmi kérdésekben egyaránt. Írása úttörőnek számított, mert azidáig a nép szubjektív forrásai sokkal kevésbé voltak a történészek látókörében, mint mostanság, amikor a mikrotörténetírás reneszánszáról is beszélhetünk, amikor ezek a források felértékelődnek. A néprajztudomány a népi levelekre már jóval a történettudomány előtt felfigyelt, a régésznek is nagyszerű László Gyula 1943-ban népi verses leveleket adott közre a Kolozsvárott megjelenő Termés című folyóirat őszi számában.
Hanák Péter a Hadtörténeti Levéltárban őrzött első világháborús cenzúra-hatóságok iratanyagában található több száz népi levélből adott közre húszat. Bár a teljes iratanyagot a teázók közül senki nem látta, mégis úgy gondoljuk, hogy ez a húsz levél reprezentatívnak mondható arra nézve, hogy milyen volt ezeknek a leveleknek a stílusa, nyelvezete, szerkezete és milyen általánosan ismétlődő témák vetődtek fel bennük. A közölt leveleket többnyire asszonyok írták a fronton szolgáló férjeiknek, kedveseiknek, fiaiknak, testvéreiknek.
Nem túlzás azt állítani, hogy a népi írásbeliség fejlődésére jelentős hatást gyakorolt a háború okozta szétszakítottság. Az addigi döntően népi szóbeliséget a kialakult szituációban kényszerűen váltotta fel – időlegesen – az írásbeliség. A levelek mindegyikében feltör az a fájdalom, amit a szeretett személy távolléte okozott. Ezzel karöltve jelenik meg a hűség/hűtlenség fontossága. Emellett erőteljesen szembeszökő jellegzetes vonása ezeknek a leveleknek az a mérhetetlen nyomor, ami a társadalom paraszti és munkás rétegét sújtotta a világháború éveiben. Sok esetben megjelenik az úr és a szolga, a gazdag és a szegény ellentéte, ami a toposzon túl megélt valóság is volt. Ugyanakkor kirajzolódik a levelekből a nép vallásossága is, illetve esetenként az elvallástalanodás. A szörnyű szociális körülmények ez utóbbit erősítették.
A levelek a háború utolsó évében születtek, és ezeket olvasva az utókor sokkal jobban megérti 1918/1919 történéseit, azok mozgatórugóit. A háborúnak természetesen voltak haszonélvezői, ez főleg a társadalomnak viszonylag keskeny, felső rétegét jelentette. A tömeget viszont a kilátástalanság, elkeseredés jellemezte, megtört életek, családok százezrei várták a háború végét és valami újat, de semmiképp nem az addigiak folytatását.
A történész szakmának még bőven van tennivalója az ilyen jellegű történeti forrásokkal, azok szisztematikus feldolgozása. Az összkép minden bizonnyal nem módosulna, ám a történeti kép bizonyosan cizellálódna.
Marchut Réka
A tea: gaz, filter, íz, illat, forróság, hidegség. A Doktori Programunkban viszont mindezek mellett a „tea” fogalom: van helye és ideje, szellemi atyja és vezetője, akinek vannak meghívottai, kik a tea ízlelgetése közben történeti kérdésekről igyekeznek diskurálni, önmaguk és egymás építésére hozzászólni, véleményt formálni.
A „teák” története 2013 őszén kezdődött, miután Pritz Pál tanár úr a Bölcsészkart érintő pénzügyi restrikciók miatt nyugdíjba vonulni kényszerült. Az Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékhez való kötődése ezt követően sem lazult. A teadélután lett a formája és kerete annak, hogy a Tanár Úr tudását, tapasztalatát, történelemszemléletét továbbra is át tudja adni, de immár egy szűk körnek, hiszen a teadélután meghívásos alapon működik. A „teák” egy-egy történeti kérdésnek olyan megvitatását kínálják, ahol a közéleti diskurzustól eltérően, a „szabadság kis körében” lehet megbeszélni egy-egy témát. Minden „teáról” beszámoló készül, amelyet Tanszékünk honlapján, a MoMa oldalán (moma.elte.hu) olvashat a szélesebb érdeklődő közönség is, és ha úgy gondolja, megjegyzéseket is fűzhet hozzá.
A „tea” azonban ennél is több: közösségépítés is. Pritz Pál tanár úr fontosnak tartja, hogy a teázók ebben az elidegenedéstől szenvedő világban közösségben is tudjanak együttműködni. A társaság megadja azt az üdítő élményt is, hogy a természetszerűen meglévő véleménykülönbségek ne a széthúzást eredményezzék, hanem azokat közösen megbeszélve, a másképp gondolkodást elfogadva és tisztelve egy jól működő kollegiális közösség építésére legyen.
Tanár úrnak megfogalmazott célja saját „együgyűségünkből” való kilépés is. Félévről-félévre más-más tematikája van az alkalmaknak, és a szűken vett történeti diszciplínát kibővítve az irodalmi művek és a filmek világába is elkalauzoltunk anélkül, hogy más tudományágakat szerettünk volna művelni. Azt nem tudjuk, de más forrásokat is bevonva képezhetjük magunkat saját szakmánkban tovább. A táguló látókört szolgálja a széles kronológiai spektrum is. Bár a teázók a 19-20. századi történelem kutatói, a teákon Zách Felicián, Mátyás király, Dózsa György, Macchiavelli, Rousseau stb. korai is megelevenedtek.
Minden teázó másként élte/éli meg a teaalkalmakat. Azt, hogy kinek mit jelent a „tea” elmondják saját maguk.
Mielőtt átadnánk a szót a teázóknak, Tanszékünk és Doktori Programunk vezetőjének köszöntője következzen:
*
Pritz Pál szenvedélyesen vetette bele magát az egyetemi oktatómunkába, amikor az Akadémia irányításában eltöltött évtizedek után teljes állásban átjött az ELTE Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékére. Különösen nagy erőt fordított a következő történész generáció felkészítésére a doktori program keretében. Nemcsak saját témavezetettjei, hanem más doktoranduszok is számíthattak lelkiismeretes segítségére. A PhD-hallgatók egyre szélesedő csoportja, amely a tanácsát kérte, idővel egy sajátos klubbá formálódott, amelynek formai keretét a Pritz Pál egyetemi szobájában havonta megrendezett teadélutánok jelentik. Közösséget és hagyományt teremtett ezzel a zártkörű klubbal a Tanár Úr, s ahogy haladt előre az idő nemcsak doktorandusz hallgatók, hanem a fokozatszerzésen túljutott ifjú történészek is részt vehettek ezen. Szigorúan meghívásos alapon, ámde a teadélutánokon elhangzott beszámolók, viták tartalmát bárki megismerheti, aki elolvassa a MoMa honlapjára rendszeresen felkerülő beszámolókat.
Sok inspirációt és érdeklődő hallgatót kívánok kedves Pali a következő 50 teadélutánhoz!
Varga Zsuzsanna, egyetemi tanár
ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék vezetője
Új-és Jelenkori Magyar Történeti Doktori Program vezetője
*
A Teadélutánok legfontosabb értéke számomra az a nyitottság és figyelem, ami a Tanár Úr részéről megnyilvánul irányunkba a közös találkozóink alkalmával. Sok időbe tellett megszoknom, hogy nincs elvárva semmilyen „helyes válasz”, a Tanár Úr teljes koncentrációjával figyel, hallgat és komolyan fontolóra vesz mindent, amit mondunk. Nyitott a vitára, az újdonságokra, és emellett emberként is kíváncsi ránk, igyekszik közösséget formálni. Egyfajta biztonságos közeg és biztos pont ez számomra, aminek jó a részese lenni, és hálás vagyok, hogy a Tanár Úr befogadott ebbe a körbe.
Baczoni Dorottya
*
Van a világ térképén egy tűszúrásnyi pont: Budapest. És van rajta egy ajtó, fehérre mázolt, ahova, ha bekopogott az ember, egy éve, három éve, mindig, mióta világ a világ, arra a mondatra lépett be, hogy: “Milyen teát kér Andrea? No jöjjön, mondja azt a históriát.” És a végtelenné nyílt, gravitációját vesztett világ helyrezökken hirtelen, Móricz Erdélyével, Machiavellivel, Brahammel, Hideg Napokkal, Bethlen Istvánnal, Budai Várral, Lukács Györggyel. Biztos pont a világ térképén. Legyen még sokáig az.
Bern Andrea Alina
*
Emlékkönyvembe a Teadélutánokról
Önképzőkör? De mennyire! Mindig az, sosem zárt ajtós klubesemény ernyedése. Valódi tréningdélután. Melyen a szellem rágóizmait történeti munkák és források sokféle ízével kóstoltatja a házigazda. Mert a Tea elsősorban és mindenekelőtt Pritz Tanár úr.
Mégsem egy szaktörténész mesterkurzusa, egy lerögzített ablaknyílás látásmódjának begyakorlása ez. Ellenkezőleg. Maga a kitárulkozás. Nyitott égbolt-egyezmény ajánlata mindünknek. Történelmi bonyolultságok és nagyfelbontású totalitás rekonstrukciójára adott szabadjegy. Szakági szűkítések nélkül, rokonszakmák felé nyitottan.
Így nyomozott kérdésünk minden esetben ugyanaz: hogyan festett a valóság hajdanán? Kanonikus főtörekvésünk: az árnyalatokban való értő gyönyörködésen túl végtére a fő vonások megvastagítása. Gyakori receptünk szerint 1) mindig vizsgálva a történelem mélyén ható erőket, 2) próbálva nem megfeledkezni az élet ősöreg alapösszefüggéseiről, az emberi működés időtlen – önös-gyarló – mintázatairól, 3) a történelmi-kulturális levegőbe, adottságtudatok és korszellemek egykorú összjátékába beleillesztve a szemügyre vett jelenséget.
Vegykonyhánk „száraz maradéka” a múlt letisztult modelljeihez szolgál tápanyagul. Mert a többség közös nevezője, hogy a történelmi igazság a mesterség biztos módszereivel igenis megkereshető; van kilátás reális történelemszemléletre. Ám lépten-nyomon belátjuk, hogy a történésztudatra ráfér az alázat és az önkiigazítás. Ahogy a módszertani és teoretikus kérdésekben való eligazodás is. Továbbá felelősségvállalás a történeti tudat tisztán tartásában, az egész nemzeti közösségért.
Tanár úr elnököl tehát az üléseken, de nem a konklúziók fölött. Saját jogú formátumát senki sem vádolhatja elvei erélytelenségével. Mégis: odakínálja és megversenyezteti azokat a penzumszövegekből nyerhető inspirációkkal. Nem triviális, de való: megnyugtató vele egyet nem érteni. Biztató kíváncsisággal fordul a más felfogások felé. Ellenvéleményből a szuverént szereti, lehetőleg a manifesztet, mintsem a lenyeltet. Így válhat a generációs kartávolság szakadása befoltozhatóvá. Ami egyedüli magántulajdona: a történész elődök láncolatára rálátás és a félszázad előtti kortanúság.
A Tea mégsem csak Pritz Tanár úr. Hanem maga, az étlapra felvett olvasmányokban (és filmek kockáin) ülepedő Történelem. És annak tudati tükröződése a résztvevőkben. Apropó, legteljesebben külsős helyzetem hitelesítse az utolsó ismérvet: a kör személyi inkluzivitását.
Mindez együtt semmi más, mint az universitas eszméje a gyakorlatban.
Eőry Áron
*
Citius, altius, fortius!
Így szól az olimpiai mozgalom jelmondata, amelyet bátran tekinthetünk a Pritz Pál által létrehozott teadélutánok mottójának is, hiszen az alkalmak egyik fő célja, hogy alaposabban és folyamatosan mélyüljön el szakmai tudásunk és bátran lássuk meg az összefüggéseket a különböző események és gondolatok láncolata mögött. Tanár Úr hozzáállása is erre sarkall bennünket: a lényegi gondolkodásra és a történészi alaposságra ösztönöz mindannyiunkat, úgy, hogy az idő (és a félévek) múlásával valóban törekedjünk arra, hogy igazi történészekké váljunk… Ezt a törekvést segítik a félévente változó, egymástól független tematikák, amelyek egy-egy tanulmányon, filmalkotáson, könyvrészleten keresztül bontják ki a nemzetközi és magyar történelem csomópontjait, vagy vetnek fel olyan eszmetörténeti kérdéseket, amelyek napjainkig hatással vannak gondolkodásunkra. Ez az a fórum, ahol olyan témák kerülhetnek a meghívott résztvevők elé, amelyekkel ők maguk keveset foglalkoztak, vagy – dacára doktori végzettségüknek – szellemi útkeresésük során az adott területet szinte alig érintették. A vitára és saját vélemény alkotására is ösztönző teadélutánok szellemi felfrissülést csempésznek azok hétköznapjaiba is, akik ̶̶ történészi végzettségük ellenére ̶ jelenleg nem tudományos területen dolgoznak. Ez segíti őket abban, hogy benne maradjanak a tudományos gondolkodás vérkeringésében. Az elmúlt évek alkalmaiból nehéz lenne kiemelni egy konkrét időszakot, van, amelyik témával könnyebben birkóztunk meg, van, amelyikkel kevésbé, ám például a filmalkotások behozása a források közé a jóleső újdonság erejével hatott. Ami pedig a találkozások jellegét érinti: nem egyszerűen jól hangzó cím a teadélután, hanem valódi tea kerül az asztalra.
Grósz András
*
50 csésze tea
(Csütörtök délután 5 órától Pritz Pál tanár úr szobájában)
Iratok, naplók, memoárok.
Cikkek, esszék, monográfiák.
Versek, regények, filmek.
Történészek, példaképek, mesterek, kollégák.
Eszmék, iskolák, izmusok, szekértáborok.
Kérdések, állítások, ellenérvek, viták.
Tea, baconos Tuc, Pilóta keksz, ásványvíz.
Gondolatok – magvasak és felszínesek.
Vélemények – megalapozottak és elhamarkodottak.
Tényezők – mázsásak és pehelysúlyúak.
Az írástudók felelőssége.
A történelem könyörtelen természete.
Magyarország, Európa és a nagyvilág.
Múlt, jelen és jövő.
Hegedüs Gyula
*
Teázás. Munkanap végén beszélgetés egy kis egyetemi szobában, a szó legjobb értelmében vett vegyes társaságban, változatos témákban. Persze történelemről, de hát lényegében minden történelem. És mi a célja a szabad, de közel sem tét nélküli vitáknak? Nem a publikációs vagy a hivatkozási lista bővítése, nem egy új pályázat előkészítése vagy hasonló dolgok, amelyek ma (még?) számítanak. Csak a beszélgetés „önmagában”, a másik nézőpontjának megismerése, érvelés, normális vita – fontos kérdésekről. Ami nélkül nincs igazi tudomány, ami által tényleg jobb tudóssá és értelmiségivé válhatunk. Persze mindez ma nagyon idejétmúltnak, régimódinak tűnik, és nemcsak általában, a közéletben, hanem sajnos egyre inkább a szakmánkban is. De pont ezért jó ez az esti beszélgetés, ez adja az értékét. Sajnos egy jó ideje már nem voltam teázáson, de most, a mai helyzetben igencsak hiányzik ez a röpke kiszakadás a napi problémákból.
Ignácz Károly
*
Abban a különleges ajándékban van részem, hogy az első teától kezdve az 50-dikig mindre kaptam meghívást és 2-3 alkalom kivételével mindegyiken részt is tudtam venni. A „teára” elsősorban ajándékként tudok gondolni, amiért nagyon hálás vagyok a Tanár Úrnak. Ez nem egy olyan ajándék, amit megkapok, feltehetek a polcra és néha leporolok, hanem olyan, ami folyamatosan formál, gyümölcsözik, akkor is, ha ezt nem feltétlenül veszem észre. A referátum témákat soha nem én választottam, hanem mindig kaptam, és milyen jó, hogy ez így volt. Mindegyikben meg tudtam azt találni, amivel egy kicsivel mindig több lehetek, ami épít. Mindegyik kedvencem lett, de különösen is meg szeretném köszönni a Kós Károllyal való szellemi-lelki kapcsolat megtalálását, amit a Varju nemzetség indított el bennem. A „tea” számomra bizonyos értelemben a korábbi „Pritz-szemináriumok” folytatása, ahol szabadon lehet véleményt nyilvánítani, ahol az őszinteség érték, ahol lehet vitázni személyeskedés nélkül, ahol „szentnek vélt tehenek” omolnak össze. Azt hiszem, nem tudom a maga teljességében megfogalmazni, hogy mi mindent kapok a teákon, de jóleső érzés a hétköznapokban meglátni magamon azokat a reakciókat, hatásokat, hozzáállásokat, amiket a tea ízlelése közbe szívhatok magamba.
A teáknak a félelemmentes, végtelen szabad légköre következtében azonban nemcsak a Tanár úrtól tanulunk, hanem egymástól is. Ezért köszönöm azokat az embereket is, akikkel együtt teázhattam/teázhatok. Köszönöm a közösség lehetőségét. Természetesen, mint minden közösségben, itt is vannak súrlódások, de milyen jó, hogy ez a közeg lehetőséget ad arra is, hogy ezeket kezelni tudjuk. Mutassuk meg, hogy kezelni tudjuk.
Köszönöm, Tanár Úr, az ajándékot. Már rég megtanítottál arra, hogy a hálát leginkább azzal tudjuk kifejezni, hogy továbbadjuk azt, amit kaptunk. Szeretnék a közvetítője lenni azoknak az ajándékoknak, amiket Tőled kaptam. Az Általad kialakított szabad légkörben kérni is szabad, ezért kérek szépen még több „teát”. Bízom benne, hogy sokat fogunk még együtt ízlelgetni.
Marchut Réka
*
Kedves Tanár Úr!
Szívből gratulálok az ötvenedik teadélutánhoz! Bár magam csak néhány alkalmon voltam jelen, mégis kedves emlékek számomra. Szerettem a teázás helyszínéül szolgáló tanári szobába járni (erre még graduális hallgató koromban is sokszor volt alkalmam), ahol térképek mellett Németh László vetette ránk vigyázó szemeit a falról. Sokat tanultam akkor is, és doktoranduszként is. Akkor már önként, nem hivatalos „posztgraduális képzésen” vehettem részt egy-egy jó tea mellett. Szellemi horizontom tágulásához nem kis mértékben járultak hozzá ezek az alkalmak. S ki tudja? Talán pár évtized múlva már a tudománytörténet egyik alfejezeteként fogjuk emlegetni a Pritz-féle teázásokat. Vagy – s a mai scientofób közegben erre is van némi esély – arról fogunk beszélni, hogy a 2010-es években még létezett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a szabadságnak olyan kis köre, amiről Bibó is írt.
Akárhogy is: köszönöm a teázásokat és még legalább kétszer ennyi alkalmat kívánok Nektek, Önöknek… Magunknak!
Pál Zoltán
*
2013-ban az egyetem hivatalos berkeiből kiszorulva hirdette meg Pritz tanár úr az ún. teadélutánokat. Az indulásnál jelen lehettem az elsők között, akik részesülhettek eme teából. A cél egyértelmű, az egyre inkább eltömegesedő, illetve az ezzel járó színvonalcsökkenést ellensúlyozandó, egyre nagyobb szükség van műhelyekre, ahol pótolni lehet a tananyagbeli hiányosságokat, másrészt új szempontok bevonásával, strukturált beszélgetés keretében egymást formálva formálódni, s a szakma berkein egyre beljebb kerülni. A cél nemes s támogatandó, a szomorú, hogy minderre nem a tanórák keretében, hanem egyre inkább azon túl van csak lehetőség. Az, hogy a kitűzött cél menyire valósul/valósult meg – ha volt egyáltalán cél, a kellemes együttléten túlmenően – már nem tudom megítélni, mivel az én útjaim is másfele vittek. De jó volt újra hallani, hogy így öt év távlatából is még mindig működik a kör, s nem fogyott ki a teagaz.
Sárándi Tamás
*
Mit is jelentettek nekem a csütörtöki teadélutánok az utóbbi években? Minőséget, sokszínűséget, gondolatébresztő vitákat és nem utolsósorban közeget, közösséget. Gyakorló történelemtanárként szerencsés vagyok, hogy részese lehetek ennek az “intézménynek” – jobb kifejezést nem sikerült találnom -, ahol a mindennapi rohanásból kiszakadva az egyetemi és doktori tanulmányok után is elmélyülten foglalkozhatok/foglalkozhatunk szakmai kérdésekkel.
Somlai Péter Ferenc
*
Nem emlékszem pontosan, hogy Pritz Pál mikor invitált meg először „teázni”. 5-6 éve lehetett. Arra viszont emlékszem, hogy sokat kellett készülnöm az alkalomra. Először talán Babits Mihályról beszéltem, később Illyés Gyula, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Jókai Mór, József Attila is szóba kerültek. 2018 tavaszán Kósa Ferenc Tízezer nap című filmjét kaptam teázási-feltétel feladatnak. Ez, a filmes szemeszter volt számomra a legkedvesebb.
Csak úgy – mezei hallgatóként – nem járhattam teázni, csupán aktív részvevőként, rövid előadásra, de hozzászólásra is felkérve a történész teázók megszólalásaihoz/megszólalásaikor. Pritz tanár úr úgy ítélte meg, hogy nem lebzselhetek, csak dolgozhatok.
Nagy élvezettel vettem rész a teázásokon, megtisztelő volt megismerni a „tanítványokat” és megismerni az alapos felkészültségre, korszakismeretre, érdeklődésre alapuló vitakultúrát. Sokat tanultam! Nemcsak Pritz Páltól, de a teán résztvevő történész kollégáktól is. Köszönöm, hogy befogadtak – jól esett.
Stauder Mária
*
Szerencsés az a történész, akinek megadatik, hogy meghívják egy olyan fórumra, ahol rendszeresen alkalma adódik történeti problémákat megvitatni, azokról nyílt, őszinte diskurzust folytatni.
Nos, Pritz tanár úr „teái” ezen ritka alkalmak körébe tartoztak. A Tanár úrnak a történeti problémákhoz való viszonya, e kérdéseknek a bennünk való lecsapódására való kíváncsi és érdeklődő hozzáállása éppúgy elengedhetetlen volt ehhez, mint az a szakmai igényesség, amivel a szóbanforgó egy-másfél órás beszélgetéseket vezette. Éé van még egy összetevő, amely igazán különlegessé varázsolta számomra az alkalmakat: Pritz tanár úr kollegiális, sőt baráti hozzáállása, amely olyan bizalmi légkört eredményezett, amelyben tudtam: akkor is, azután is számíthatunk az őszinte, ám szeretetteljes szakmai véleményére.
A Tanár úr aktív moderálása mellett a barátokkal-kollégákkal folytatott, nemegyszer éles viták szellemi izgalma idővel elhomályosul, s csak emlékfoszlányok maradnak utána. Azt hiszem, a teák legmaradandóbb értéke számomra mára az maradt, hogy biztosan tudom, a Tanár úr véleményére, segítségére mindig számíthatok. Hálás vagyok érte.
Szécsényi András
*
Az 50 „teának” már tekintélyes formáló ereje van, de szeretnénk a megkezdett úton tovább haladni, ezért kérjük a Tanár Urat, hogy a teát még sokáig ízlelhessük együtt, és mindehhez kívánunk jó egészséget, fogyhatatlan lelkierőt, kitartást és mindehhez kérjük a Tanszékünk további támogatását is. Köszönjük az 50 teát és szerényen kérjük a folytatást!
Teázók
Az őszi évad decemberi teáján Karl Marx 1867-ben megjelent főművével, A tőke első kötetével foglalkoztunk. Legyünk egészen pontosak: mivel tudható volt, hogy ezzel a zseniális munkával reménytelen vállalkozás 90 perc keretében érdemben szembe nézni, ezért a penzum eleve jóval szerényebb volt. Szövegszerűen csupán a mű harmadik szakaszának, ötödik fejezetét (Munkafolyamat és értékesítési folyamat) tanulmányoztuk. Történt ez december 13-án. A bevált rend szerint azonban a mai napig, január 25-ét ír a naptár, nem született meg a referens beszámolója. Nem lustaság, nem is nemtörődömség okán. Egyszerűen azért, mert igényes társunk nem tudott olyan szöveggel jelentkezni, amely esetleg némi javítás nyomán alkalmas lett volna a közzétételre.
Élménye közel hasonlóan a többség élménye volt. Csupán egyetlen teázó írt zárásként mindnyájunknak elismerően a programról, a zöm lelkéről a megkönnyebbedés sóhaja szakadt fel annak befejeztével. Természetesen mégis igen jelentős eredmény, hogy a decemberit megelőző beszámolók mindegyike elkészült, s a lap hasábjain tanulmányozható, kommentelhető. Tehát ezen esetekben vélhetőleg hozott eredményt az a törekvésem, hogy a klasszikusok szövegének olvasásával – nem a marxizmusról írott dolgozatok vizsgálatával – tiszta forráshoz jussunk. Olyan tudáshoz, amely révén jobb történészek lehetünk, s világunk szövevényében is jobban igazodunk el.
A decemberi részleges kudarcon (hiszen ez alkalommal is tartalmas volt a diskurzus) nincs miért csodálkoznunk. Évről évre kevesebben vannak, akik rendszeres képzés keretében, s az akkori korszellem körülményei közepette tanulmányozták/kellett tanulmányozniuk a marxizmus klasszikusait. Aztán az is tény, hogy az évtizedekig uralgott marxizmusnak bizony sokszor semmi köze nem volt az eredeti tanításhoz. Hiszen már Marxnak megadatott, hogy amikor szembesült nézetei népszerűsítésével, akkor egy ízben így fakadt ki: akkor én nem vagyok marxista.
A döntő kérdés az, hogy korunkban, amikor a globális kapitalizmus győzedelmeskedni látszik, amikor a szocialista rendszerek összeomlásából következően is a profitérdekű árutermelés az emberi társadalom meghaladhatatlan, tehát, ha úgy tetszik, örök formájának látszik – nos, az emberiség megelégszik-e ezzel a felelettel? (Valamire való történész tudja egyébként, hogy a történelemben semmi sem örök.) Az a döntő kérdés, hogy a 2008-as válságot még bizonyosan követő újabb és újabb megrázkódtatások (melyeket a menedzsereket bizonyosan változatlanul ügyesen, s természetesen a lenn lévők rovására kezelnek majd) egyszer megérlelik a valóban demokratikus akaratot. Azt, amely messze több lesz a szokványos választási demokráciáknál. Arról a népi demokratikus érzületről beszélünk, amelynek nyomai – például – ott vannak az 1948-ban elfogadott olasz alkotmányban, az alkotmánybíróság egyik 1965-ös döntésében. Arról a népi demokratikus érzületről és akaratról beszélünk, amely messze nem elégszik majd meg vagyonadóval vagy a feltétel nélkül, kétélű alapjövedelemmel. Mert egyik eszköz sem alkalmas a termelőeszközök magántulajdonának meghaladására. Arról az akaratról beszélünk, amely nem tűri el majd el a kapitalizmus égbe kiáltó bűneit. Például azt, hogy e Földön milliárdnál is többen olyan pária életet éljenek, melyben még kizsákmányoltságra sem alkalmasak.
És akkor a marxi közgazdaságtanra ismét szükség lesz, mert annak kulcsa az árutermelő munka kettős jellege, a használati érték és csereérték, a konkrét és az elvont munka megkülönböztetése.
Pritz Pál
Október 25-én a fiatal Marxnak az 1844 Párizsában keletkezett Gazdasági-filozófiai kézirataittettük diszkusszió tárgyává. A félbehagyott, ráadásul az idők erózióját is megsínylő forrásszöveget a tájékozott kevesek körében jelentékeny vonzerő vette körülaz 1960-as évek megjelentetési hulláma idején a Vasfüggöny mindkét oldalán, mégsem tartozott a „létezett szocializmusok” sokat reklámozott művei közé.
Magyarul e töredékes mű először 1962-ben, majd ’77-ben jelent meg. Megtudhattuk, hogy az első kiadást azon lendület éltette, amellyel a Kádár-rendszer érdemben haladta meg a Rákosi-korszakot. A második kiadás mögött pedig az a remény húzódott meg, hogy a ’68-as diáklázadások és munkásforrongás a kapitalizmus mély válságának a tünetei, míg a „szocialista” rendszerek képesek lesznek emberibb világot teremteni. Közben pedig Moszkva a prágai kísérletet sem volt képes elviselni.
A kéziratokban nyomon követhető, hogy Marx emberképében sem fogadta el a történelemfeletti adottságok többségi magyarázó erejét.Számára elsőrendűen a tárgyi világ körül forgó – egymásra rakódó – tapasztalathalmozódások tették történelemmé olvashatóvá az emberiség életét. Ehhez szerves alapfogalmai a szubjektumnál a tárgyiasulás mint az életmenet alapvető lenyomata, és az elsajátítás mint a külvilág önformáló befogadása, magunkba oldódása. Az eredendő „dolgozva-tevékeny nembeli élet” azonban szerinte a magántulajdonra alapozott munka és termelés időközben kialakult viszonyaitól sújtva eltorzult és vakvágányra siklatta az egyéni önfejlődést. A súlyos szövődmény neve: elidegenülés.Megújítva azonban a filozófiatörténetben Hegel és mások nyomán már ismertfogalmat, Marxezt a kapitalista társadalom antinómiájaként írta le. (Később a„szocialista” világ ideológusai nehezen szenvedhették a tényt, hogy rendszerük sem tudott ettől a szörnyű örökségtől megszabadulni.)
És a spekulatív felfogások ellenében síkra szállt a társadalmi gyakorlat elmélete mellett, mellyel társadalmi eredete szerint dekonstruálható és átvilágítható az időben a magántulajdon valamint a munkamegosztás elsöprő fejleménye, ezek ugyanis egyaránt az elidegenedési folyamatból levezethető – később már önszilárdító – alapköveivé váltak a modern tőkés rendszernek. Azon rendszernek, aminek jellemzőit a hőskor „nemzetgazdászai” is elárulják őszinte pillanataikban és fedezet nélküli axióma-kergetéseikben: a munka abszolutizálása; pénz mint földi istencél, egyben univerzális nyelv és a társadalmiság maga; szuggerált és idomított evilági szükségletek moralizmusa, profitérdekek vezérelte nemzetgazdaság, é. í. t.
Emellett kommunizmusképéről is vall az ifjú Marx, azzal az előzetes posztulátummal, mely szerint a nő társadalmi alávetettségének (egyúttal az alávető férfi deformálódásának) mikéntje az emberi viszonyok elidegenedésének legpregnánsabb kifejeződése.
Szerinte tehát a „nyers és gondolatnélküli” kommunizmus-forma egy gyakorlatba erőltetett egyenlőségelvről ismerszik meg, melyben a tőkét az állam képében politikai autoritássá emelik, ami által csak a bérmunkási helyzetet terjesztik ki mindenkire. Azaz a kardinális választóvonal nem az állami és a magántulajdon között húzódik, hanem tulajdonosság és tulajdontalanság közt. Említett megfeleltetési invenciója szerint az ilyen átalakulás pars pro toto a nő közös tulajdonként kezeltségeként írható le.
Ezzel szemben a humanista kommunizmus légiesebb körvonalú terminusokban elbeszélt praxisában: „a magántulajdon pozitív megszüntetése” nyomán „a társadalom az embernek a természettel való kiteljesedett lényegegysége” és „az összes emberi érzékek és tulajdonságok teljes emancipációja” felé nyílik meg a fejlődési út. Az erre lépő „szocialista ember” immár átlátta tudattalan és uralatlan előtörténetét, szembenézett vele és írni kezdheti saját(kezű) történelmét.
Azonban, ahogy körünkben elhangzott, a tényleges „történelem, e vén vakondok nem adott hosszú távú opciót e látomásnak”. Mindazonáltal mint társadalmi előrelépésként felismert jövőperspektíva váltig érdemes tanulmányozásra, csakúgy mint az ehhez alapot jelentő, egy egykori forradalmasodó évtizedről tanúskodó kordiagnózis.
Eőry Áron
Immár harmadik alkalommal került megrendezésre 2018. szeptember 10. és 15. között az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem és a Tübingeni Egyetem kooperációjából létrejött Nemzetközi Nyári Egyetem. 2016-ban Tübingen, 2017-ben Budapest volt a helyszín, idén pedig a nyári Egyetem számára ezúttal a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Német Kulturális Központja (Institut für deutschsprachige Lehre und Forschung) szolgált házigazdául. Egyetemünk képviseletében Borhy László rektor és Sonkoly Gábor karunk dékánja is részt vett a nyitóünnepségen. Doktori programunk Varga Zsuzsanna professzor asszony és Erdődy Gábor professzor úr mellett öt hallgatóval (Fülöp Márton, Kalmár Miklós, Kenesei Zsófia, Rigó Balázs és Tabi Norbert), Oláh Gábor pedig az Atelier tanszék nevében képviseltette magát az eseményen. A nyári egyetem központi témája ezúttal a Duna Régió államainak 1948 utáni története volt, különös tekintettel az országok fejlődési irányaiban tapasztalható nagyfokú diverzitásra, s annak okaira.
A rendezvény megnyitójára szeptember 10-én, az egyetem főépületének dísztermében került sor. A három egyetem rektorainak köszöntői után Doru Radosav professzor tartotta meg a rendezvény nyitóelőadását, melynek témája a romániai történetírás története és a román nemzeti identitás alakulásának története volt a középkortól napjainkig. Ezt követően az egyetem munkatársainak prezentációi betekintés nyújtottak az intézmény működésébe, végül pedig a résztvevő professzorok és hallgatók bemutatása zárta a megnyitó ünnepséget. A délután nagy része Kolozsvár főbb nevezetességeinek megtekintésével telt el, a Nyári Egyetem szervezésében oroszlánrészt vállaló Ioana Florea vezetésével.
Az ezt követő napokon minden alkalommal öt előadásra kerül sor, ebből egyet valamely egyetem professzora tartotta, a többit pedig a hallgatók, majd az előadásokat követően műhelybeszélgetésekre került sor a professzorok előadásaihoz kapcsolódóan. Kivételt képez a szeptember 13., amikor Nagyszeben és Gyulafehérvár megtekintése mellett a csapat látogatást tett a Veresmarton élő Eginald Schlattner erdélyi szász evangélikus lelkész és írónál 85. születésnapja alkalmából. A rövid istentisztelettel és kávézással egybekötött beszélgetés során az idős lelkész mesélt többek között a romániai német kisebbség sorsáról, az államszocializmus ideje alatt átélt börtönéveiről, de magyar kötődéseiről is.
A szeptember 11-i nap a Tübingeni Egyetemen oktató Olivia Spiridon professzor asszony prezentációjával indult, melynek témája az erdélyi német irodalmi élet volt az államszocializmus idején. A műhelybeszélgetés e kérdéskör egy kisebb szeletét, a 70-es években működő Aktionsgruppe Banat írócsoport tevékenységét járta körül. Varga Zsuzsanna professzor asszony szeptember 12-i nyitó előadása a II. világháborút követően szovjet befolyás alá kerülő kelet-közép-európai országokban lezajló mezőgazdasági kollektivizálási folyamatokat hasonlította össze; a diverzitás jegyében különös hangsúlyt kapott, hogy ezen országokban a mezőgazdaság eltérő fejlődési modelljeit milyen nagy mértékben befolyásolta a világháborút megelőző időszak. Szeptember 14. fő témaköre az egyházak sorsa volt az államszocialista rendszerekben. A bevezető előadást a Babeş-Bolyai Tudományegyetemről érkező Gheorghe Cipăianu professzor tartotta, melyben feltárta, hogy lehetetlenítette el a romániai görög katolikus egyházat a szocialista vezetés az ortodox egyház aktív közreműködésével. A nyári egyetem utolsó napján Lönhárt Tamás, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézet Jelenkor Története Tanszék vezetője, a magyarországi és a romániai kisebbségi politika alakulását mutatta be részletesen 1945-től a rendszerváltásig.
A professzorok előadásai mellett a hallgatók prezentációi is rámutattak, hogy a Duna Régió országainak történetében az elmúlt hetven évben milyen sok kihívás, probléma adódott, s hogy milyen sokszínű, komplex fejlődési utat jártak be ezen országok. A történettudományi kérdéseket érintő élénk diskurzus a hivatalos programon kívül is hosszasan folytatódott a résztvevők között, a város pezsgő éjszakai életének valamely szegletében, összekovácsolva a társaságot. Noha a három évesre tervezett rendezvénysorozat idén véget ért, a szervezők és a résztvevők megbizonyosodtak a folytatás szükségességéről, hiszen még rengetet izgalmas problémakör vár megbeszélésre.
.
