Novemberi teadélutánunk főszereplője Thomas Babington Macaulay (1800-1859), a 19. század hatalmas hatású brit történésze, politikai gondolkodója volt. Főműve, az Anglia történetét 1688 és 1702 között tárgyaló munka a liberális (whig) történetírás remeke, a fénykorát élő Brit Birodalom és az alkotmányos brit monarchia alapműve. Macaulay egyben közismerten az angol esszéírás legnagyobb alakja.
Az esszé műfaja – a közgondolkodással ellentétben – nem csupán az irodalmi igényességgel megírt, sziporkázó, ám nem bizonyított állításokat tartalmazó, többnyire rövidebb terjedelmű írásokra áll. A lebilincselően jó stílusban megírt, jegyzeteket többnyire mellőző tudományos művekre is illik. A Gondolat Kiadó Auróra sorozatában 1961-ben megjelentetett válogatás természetesen a Miltonról szóló esszét is tartalmazza, hiszen 1825-ben Macaulay azzal nem csupán a brit történettudományba, hanem a közgondolkodás széles köreibe is berobbant. Azután ott vannak a Machiavelliről, Byronról, Samuel Johnsonról, John Hampdenről és Nagy Frigyesről írt remekbe szabott esszéi – hol teljes, hol rövidített terjedelemben. Macaulay esszéinek legnagyobb ereje nyelvezetükben rejlik. Tiszta, erőteljes stílusával, szövegeinek logikus felépítésével elbűvölte kortársait.
Eredetileg jogász volt, s bár ügyvédi praxist sosem folytatott, jogtudását parlamenti képviselőként, törvényszövegek kidolgozójaként, majd gyarmati hivatalnokként ugyancsak kamatoztatta. Történeti írásaiban is hol az ügyész, hol az ügyvéd, hol a bíró szerepét játssza. Ellenfeleit, elsősorban a Stuartokat, könyörtelenül kritizálja, hőseit védve gyarlóságaikat sem rejti véka alá. Kedvenc szerepe a bíróé: Machiavellit „bírói széke elé” idézi, majd igazságot szolgáltat neki. A bevezetőjével remeklő Sükösd Mihály Hippolyte Taine-t idézi: Macaulay nem foglalkozott egyébbel, mint „igazolással, váddal, védelemmel és kárhoztatással.”
Bizony Macaulay esszéin nekünk is van bőven elgondolkodni valónk. Valóban hiba, ha állást foglalunk, moralizálunk vagy akár ítéletet mondunk? Tényleg aggályosan kerülnünk kell az értékítéletet? Bár elődeink az ókor óta hangsúlyozzák a „sine ira et studio” elvét, markáns véleménynyilvánítással olvasmányosabbá, élvezhetőbbé tehetjük munkáinkat. A hitelesség követelményéből természetesen nem engedhetünk. Macaulay esszéi azt üzenik: ha úgy írjuk meg munkáinkat, hogy azokat a magas szakmai színvonalon túl irodalmi igényesség is jellemzi, akkor az utókor – még ha a szerzőt esetleg elfogultnak, munkájának tartalmát és felfogását meghaladottnak is tekinti – emberöltőkkel később is élvezettel forgatja e műveket.
„Írjunk szépen!”
Hegedüs Gyula
Október 14-én ismét útra keltek a Doktori Iskola harcedzett és alkalmi kirándulói, hogy a kicsattanó jó időt egymás társaságával hálálják meg. A déli pályaudvari lassú bekászálódással épp hogy elértük a győri személyt, hogy robogjunk vele gyalogos rajthelyünkig. Ülésfoglalásunk négyes bokraiba jutott népi hőssé avanzsált egykori adóellenőrből is, aki láthatóan mind az adóforintokat, mind a személyes vagyontárgyakat jobb szereti a törvényes helyén tudni: leszálláskor ottfeledett fényképezőgépünket még ajtócsukódás előtt visszaszolgáltatta nekünk.
Szárliget állomás felüljáróján kiegészültünk: szlovákiai kollégák, egy tűzrőlpattant kölyökkopó és két sportos gazdi csatlakozott a kerethez. Így aztán délceg tucatnyian (volt az 13 is) vághattunk neki a terepnek. A kék jelzésnek rövidesen nyoma veszett egy méretes szántásban, a kiúthoz ráadásul betakarított napraforgó – pillanatnyilag darázsfészek-daraboknak látott – tányértörmelékén és zúzott szárcsonkjain kellett átlábolni. Győzelmes továbbhaladásunk nemsokára már a varázsosan meredező, helyenként kőtorlaszokkal töltött Mária-szakadékot követte, ahol Goethe sorai elevenedtek meg (Kálnoky László magyar hangján): „Hullámzó rengeteg, nagy sziklák függenek, szétágaz a gyökér, fáktól zsúfolt a tér.” A kibontakozás ezután Tatabánya elnéptelenedett körtvélyespusztai településrészének erdei temetőjébe vezetett minket. A hébe-hóba gondozott sírkert bejáratát balról termetes faóriások őrizték, bár a külsőt karvastagságú borostyánköteg fojtogatta, ami az elnyakazás dacára a törzsön még buján leveledzett. Fatársaikat a bajban másutt szemlélhettük: „taplólépcsőkkel” vagy fagyöngyökkel megrakottan. Szemeink elbámészkodását tanúsította két pár nordic walking-bot átmeneti összecserélése, illetve vezénylet nélküli rendszertelen falatozások megejtése úton-útfélen.
Nemsokára megmásztuk Vitányvár vármaradványát, melynél építőkövek halmai kérdeztek rá a visszaépítés vagy elhordás dilemmájára. Kis magaslati szellőzködést követően továbbálltunk, hogy lendületesen fel- s alácikázhassunk a tájon Várgesztes felé. Mire a község határát elértük, Dió kutya fürgevégtagjai már kezdtek elnehezedni. Az egyik porta előtt német népviseletbe öltözött tündéri lányka kötötte le figyelmünket, de kiszállóinknak sietős volt: „takkra” működött is a csatlakozás és elcsípték a járó motorú buszt.
A helyi Vadásztanya söröző útmenti „vendéglőkertjében” melegebédünket így már csak 10 terítékkel kérhettük, miután belekóstoltunk falerisztikus túravendégünk jófajta barackpálinkájába. (Reméljük, bizalmát tán legközelebb is lesz még módunk megszolgálni.) A végül egyeztetett számú befizetés és rendelés eredője: egytálételnek beillő lencsegulyás kövéren, hozzá korsónyi szalmasárga ser. A napszítta flair székekből felcihelődés után a gesztesi vár megtekintésétől ritka (de a folytatásban igazolódó megfontolású) precedensként a túraparancsnok kért eltekintést, hozzá egy elhadart szavaztatással szerezve legitimációt.
A folytatásban sárga négyzet, Szent Vendel emlékhely, Vérteskozma, zöld jelzés, Szt. Ferenc vadászkápolna szegélyezte utunkat. Érintettük a számozott fák erdőszakaszát, jártuk tölgyes kaptatók makkszőnyegét, hogy közben egyre többünknek kezdjen boszorkányosan dodonaivá válni a pontos útvonal. Ugyan a Pálos 70 frissen megszolgált kitűzőjével navigáló Rékán semmi nem múlt, különösen az elágazások választékosan feliratozott póznás jelzőnyilait szemlélve egyre-másra megtett távok és mért idők divergenciájára lettünk figyelmesek. Hátra volt még a bőrhöz-szőrhöz simuló és ruházat alá igyekvő – szívük szerint a szarvasféléken élősködő – kullancslegyek vegzatúrája, melyet Vértes-specifikusnak mondanak a leírások. Ahogy időközben gyűlni kezdett az este, mindinkább büszke lámpátlansággal, elszánttá fordított csüggedtséggel, vakon (bízva a kibonyolódásban) masíroztunk tovább Csákvár felé. A várost lakó Klestenitz Tibor betanácsolásával aztán a Publo pizzéria egyik dobogós asztalkörletében immár habzó pilsenivel koccintottunk egymás megedzett egészségére.
Az aznapi utolsó busz bezötykölt minket Fehérvárra, ahol még át kellett közlekedjünk a vasúti pályaudvarra. A változatos domborzatú kirándulási útvonal megtette hatását: többünk kacsázni és imbolyogni kezdő lépteivel idézte meg a Furcsa Járások Minisztériuma-jelenetet, és egy félreeső élősövény is orv és csoportos megöntözést kellett elszenvedjen. A kornyadó elme kapcsolási hibái folytán ekkor már akadt, aki elbizonytalanodott: most a tavaszi vagy az őszi fordulón veszünk-e részt.
A hazavonatozáson mégis maradt erő lezárni a nap amatőr filmográfiai fejtegetéseit, ha a kedvenc olvasmányok kikérdező leltározása némi tompultságba is fúlt. A társaság éberebbik felének kezdett lépcsőházi agya lenni, míg az átellenes boxban heves bóbiskolás kezdődött (mily édes előrehozott élvezet). A kettő közti folyosón pedig a bohém jegyvizsgáló grasszált. Végül még 23-at sem ütött az óra, mikor már mindenki át is adhatta magát a „szombat esti láznak”.
Jó szokásunkhoz híven ezúttal sem csak a vádlikat, de a szellemi érdeklődést is naphosszat izmosítottuk; a kultikus abrosz, körözöttek és sütik kiaknázatlan megutaztatása pedig jelzi: tavasszal a Börzsönyben újra és újféle teljességre kell törekednünk. Iránydátum: 2018. május 5.!
Eőry Áron
Az idei évadnyitó teadélutánon a hajdani Gondolat Kiadó méltán nevezetes Aurora-sorozata 5. kötetének a segítségével Mátyás király reneszánsz udvarába tett képzeletbeli utazást a teázó társaság.
Beszélgetésünk kiindulópontját az 1957-ben megjelent Mátyás a kortársak között című kötet adta, melynek bevezetőjét a Mátyás-kutatásokról is híres Elekes Lajos írta, a kötet szövegeit pedig az írott életművében szerény, ám nagyhatású tanári személyiség, H. Balázs Éva válogatta.
A kötet Mátyás király trónra lépésének 500. évfordulójára jelent meg, és mint ilyen óhatatlanul illeszkedik a Mátyás-emlékkönyvek sorába (1902, 1940, 1957, 1990, 2008). Az emlékkönyveket tekintve Szent István király után Mátyás király a második legjelentősebb történelmi személyiség, ám ha gyermekkorunk népmeséire gondolunk, akkor bizonyosan nem túlzás őt a legismertebbnek mondani. Mátyás népszerűségét sokan sokféleképpen magyarázták, ám azt leszögezhetjük, hogy jókor volt jó helyen, már ha a török fenyegette Magyarországot ennek nevezhetjük. A reneszánsz udvar kiépítése, a humanizmus magyarországi elterjedésében való jelentős szerepvállalása, a török időleges visszaszorítása és a nyugati hadjáratok egy hús-vér reneszánsz királlyá tették Mátyást.
Ahogy Mátyás is kora gyermeke, úgy Elekes Lajos szintén. A kötet bevezetője természetesen kora szülötte (mint ahogy az 1940-es emlékkönyvben megjelent tanulmánya egy másik kor szülötte). 1957-ből is színvonalas – bár a marxizmus világában szokásosan leegyszerűsített írást olvashatunk tőle. Tehát sok kedvező és nem kevés negatív vonással. A szerző ’56-ban megjelent Mátyás-monográfiájának gondolatmente és mondanivalójának lényeges elemei köszönnek vissza a bevezető tanulmányban. Következőleg messze nem idealizálja a jeles uralkodót. A korszellem legalább három lényeges ponton érhető tetten írásban:
1. Nem tér ki Mátyás származására. Mert nem akarta a korabeli magyar-román viszonyt tovább bolygatni.
2. Mátyás külpolitikájával kapcsolatosan a „nyugati” politikát a „legsúlyosabb hibának” mondja, és a török-veszély visszaszorításának tulajdonít jelentőséget.
3. Azzal, hogy Mátyás államegyház létrehozásának törekvéseiről beszél, bár a középkor és a koraújkor határán átalakuló állam-egyház viszony reális képét is megrajzolja, mégis döntően a korabeli magyar hatalomnak a klerikalizmussal vívott csatái rémlenek fel.
A H. Balázs Éva által összeállított szöveggyűjtemény sokszínű. A politikatörténeti szempontú szövegek mellett helyet kapnak a művelődéstörténeti források is, és ezzel a mai olvasó számára is jól használható, Mátyás képét reálisan kirajzoló szöveggyűjteményt vehetünk kézbe.
Tolle, lege!
Marchut Réka
Immáron nyolcadik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. Bár mostanság divatos dolog azon elmélkedni, hogy a forráskritika „ódivatú” módszere mit sem segít a múlt valóságának megismerésében, magunk – természetesen alaposan mérlegelve azokat a jogos figyelmeztetéseket, melyek óvnak e módszer túlbecsülésétől – kitartunk azon nézet mellett, mely szerint bizony ez a szakma veleje. És ezért – meglehetősen széles időtávban mozogva – az egész évadot e gyakorlatok világában töltöttük el.
Zách Felicián – korunkat is vérfagyasztóan idéző – perével kezdve tételesen számba vettük, hogy mi mindenben kevés a tudásunk e történet minden vonatkozásának megismeréséhez, a lényeg dolgában ellenben – mondottuk – szemernyi kétely sem lehet. Tudniillik e dokumentumból is világosan kiolvasható a hatalom rideg, történelmi korszakokon átívelő kegyetlen természete.
Edmund Veesenmayer 1943. december 10-i nevezetes jelentését vizsgálva számba vettük az iratban található számtalan valótlanságot, ám a lényeget, vagyis a jelentés reálpolitikai fontosságát nem veszítettük szem elől. Hiszen az irat országunk megszállásának a kormányzó szerepét megőrző, a „korbács és mézesmadzag” történelemben oly sokszor bevált módszerét ez alkalommal is ajánló gyakorlati forgatókönyve.
Donáth György utolsó szó jogán mondott beszédfolyama az 1945 utáni első koncepciós per világába vezeti az olvasót. A teázók köre ez alkalommal példátlanul megoszlott. Csak abban tudtak megegyezni, hogy a perbe fogott becsülettel küzdötte végig a bírósági színjátékot. Politikai hitvallása mellett és társai mentése érdekében tartott védő beszéde emlékezetes szónoki és morális teljesítmény. Kiállásáért igazságtalan halállal fizetett.
Pamlényi Ervin tragikus sorsa dolgában ellenben a teázók mélyen egyetértettek abban, hogy a szokásos ügynökvadász felületességekkel szemben az a hiteles elbeszélés, amelyet a Századok ez évi első számában lehet róla olvasni.
Végül Ormos Máriának az MSZMK KB 1989. februári plénumán tartott, sokszor felhánytorgatott felszólalása dolgában is egyetértés mutatkozott. Nevezetesen oda konkludáltunk, hogy a mai pártviszonyokat akkor látjuk helyesen, ha azokat a történelem fogságában szemléljük.
Az őszi programnál alaptörekvésünk sok korábbi évadéval azonos. Tehát a 20. századi história specialistái vagyunk, ám ahhoz, hogy e tisztünket jól lássuk el, tájékozottnak kell lennünk korábbi korok fontos kérdéseiben is.
Ennek jegyében a Gondolat Kiadó anno nevezetes, a tájékozottak szűk táborában ma is ismert és megbecsült Auróra-sorozatának egy-egy darabját vesszük szemügyre. Szeptemberben Mátyás a kortársak között, októberben Goethének Eckermannal folytatott nevezetes beszélgetései, novemberben Maculay esszéi, decemberben pedig a mára fájdalmasan elfeledett Stefan Zweig Arcképek kötete lesz a vizsgálat tárgya.
A teákról továbbra is beszámolunk, s konokul reméljük, hogy azokhoz majd gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.
Pritz Pál
A félév utolsó teadélutánján Ormos Máriának az MSZMP Központi Bizottsága 1989. februári ülésén tartott – az elmúlt években több ízben lejárató célzattal felhánytorgatott – felszólalását taglaltuk.
Az inkriminált felszólalás időpontja kiemelt jelentőségű: túl vagyunk a Kádár-korszakot lezáró májusi pártértekezleten, az állampárt vezető testületeit is eltérő jövőképek ütközése, gyilkos küzdelem feszíti. A társadalom pedig valódi politikai demokráciát akar. A rendszerváltó pártok meg- és újraszerveződtek, óriási, az 1956-os „ellenforradalom” átértékelését követelő nyomás (is) nehezedik az MSZMP-re. Tehát olyan átmeneti időszakról beszélhetünk, ahol minden napnak, sőt talán minden órának jelentősége volt.
Ebben a légkörben szólalt fel Ormos Mária. Egy valódi versenyhelyzetet teremtő, valóságos többpártrendszer létrejöttét az egész ország jövőjére nézve hibásnak, károsnak bélyegzi; hozzátéve, hogy nem ellenez egy olyan „kvázi többpártrendszert”, amely fenntartja a párt hegemón szerepét. Mert – úgymond – a magyar történelemben nem alakult ki huzamosabb időn át fennálló politikai váltógazdaságra építő demokratikus kultúra. Történészként ezen állításnak igazat kell adnunk. A szónok szavaival élve ennek működtetéséhez elengedhetetlen egy olyan politikai tréning, amelyet számos külföldi minta is alátámaszt. S valóban, ha a politikai kultúra egyik minta országára tekintünk, akkor láthatjuk, hogy a 17. század második fele óta politizáló whig és tory párt a 19. század két meghatározó politikai csoportosulásává nőtte ki magát, melyek a váltógazdaság elemének beiktatásával segítették Nagy-Britanniát világbirodalmi pozíciója kivívásában. A 20. században bekövetkező változások eredményeként a Liberális Párt kiszorul a politikai palettáról, s lehetővé válik, hogy az évszázadok óta működő politikai váltógazdaság két eleme ezentúl a Konzervatív Párt és a Munkáspárt legyen. S hogy a magyar társadalom valóban megérett-e az immár 28. éve fennálló demokratikus többpártrendszerre, az már egy másik kérdés…
Ormos állást foglal 1956 eseményeinek át- és újraértékelésével kapcsolatban is, amely már egy korábban elindult vitasorozat központi elemévé nőtte ki magát. Tiltakozik az ellen, hogy a történészeket az egyesületek, a pártok, a média „űzzék-hajtsák”, hogy formáljanak határozott véleményt. Az oly hamar megfogalmazódó „ellenforradalom” terminus „népfelkeléssé” történő átértelmezésével kapcsolatban Ormos történészként számtalan, Kádár Jánostól Aczél Györgyig felsorakoztatható idézettel támasztja alá álláspontját, miszerint ’56 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés.
A fentiek alapján aligha lehet kérdéses, hogy miért vettük górcső alá az annak idején nagyon is politikai célzattal, ugyancsak gyorsan publikált dokumentumkötetben olvasható felszólalást. 1. Ormos Mária szavainak fényében még világosabban láthatjuk a mai pártviszonyokat a történelem fogságában. 2. Az átmenetileg primér politikai szerepet vállalt történész felszólalás is a belpolitikai történésekre összpontosító hazai politikai gondolkodás folyamat része. Holott az 1989-1990-es rendszerváltást is döntően a nemzetközi körülmények drámai megváltozása tette lehetővé, kényszerítette ki.
M. Madarász Anita
A májusi teadélutánon Pamlényi Ervin személyéről, munkásságáról diskuráltunk. Teadélutánjaink történetében immár második alkalommal kerül elő a neve. 2016 februárjában Horváth Mihályról írt tanulmányát vitattuk meg.
A mostani alkalommal pedig eszmecserénk kiindulópontjai Pritz Pál Pamlényi Ervin és a Századok kapcsolatáról írt, nemrég (Századok 2017/1) megjelent tanulmánya és az ÁBTL-ben őrzött dossziék voltak. A tanulmánnyal kapcsolatban az a sajátságos helyzet állt elő, hogy az nem csupán szakirodalomként, hanem bizonyos szempontból forrásként is olvasható, a Pamlényi – Pritz közötti mester-tanítvány kapcsolatból eredően.
Pamlényi Ervin neve szűk szakmai körben ismert, személye pedig elismert, ám a szélesebb közvélemény számára ismeretlenül cseng e történészi név. Ez annak a történész körökben egyáltalán nem egyedi körülménynek tudható be, hogy Pamlényi műveltségéhez, intellektusához képest nagyon szerény számú munkát írt, az ő életműve zömmel láthatatlan.
Pamlényi az ún. polgári kori történetírásban nevelkedett, mestere a korszak legjelentősebb történésze, Szekfű Gyula volt. Ám számára „nem okozott lelkiismereti konfliktust” (Pritz Pál) a Karsai Elekkel közösen írt, 1951-ben megjelent „fehér terrorról” szóló kurzusfüzet. Legjelentősebb önálló munkájának azonban a már említett Horváth Mihályról szóló tanulmánya tekinthető.
Történészi jelentőségét mindenekelőtt alapos, precíz, igényes szerkesztői munkája adja, amit többek között 1954-től a Századok szerkesztőségében, nem sokkal később felelős szerkesztőjeként is kamatoztatott. Saját szakmai karrierjét azonban nem csupán a sokrétű szerkesztői munka, hanem 1956-tól az MTA Történettudományi Intézetében végzett tudományszervezői munkája és a Magyar Nemzetben folytatott publicisztikai tevékenysége is gátolta. Saját karrierjének csúcsát minden bizonnyal a bécsi Collegium Hungaricum igazgatói posztja jelentette 1975-1979 között. Ám ennek megvolt az ára.
Pritz Pál tanulmánya, összhangban azzal, ami az ÁBTL-ben őrzött iratokból kiolvasható, mutatja, hogy Pamlényi állambiztonsági szervekkel történő együttműködését döntően a remélt, majd megkapott igazgatói szék motiválta. 1965-1968 között „Százados” fedőnévvel társadalmi kapcsolatként, 1968-1970 között „Puskás” fedőnévvel beszervezett informátorként, 1975-től pedig „Pósfai” fedőnévvel titkos munkatársként dolgozott együtt az állambiztonsági szervekkel. Pamlényi tevékenységének azonban nem ez volt a tőkesúlya, hanem sokkal inkább a szakmája. Ezért is állt elő az a helyzet, hogy 1970-ben Pamlényit kizárták a hálózatból, nem voltak megelégedve a munkájával. 1975-től pedig a már elnyert igazgatói szék miatt volt újra fontos az együttműködés.
Pritz Pál tanulmánya a szokásos ügynökvadász történetekkel szemben hitelesen tárja fel a beszervezési munkát, azt széles kontextusba helyezi. Ugyanakkor megfogalmazza azt is, hogy Pamlényi munkásságának értékelésében (is) a végső szót a múló idő mondja majd ki …
Marchut Réka és Somlai Péter Ferenc
2017. május 18-19-én Tanszékünknek és a Jyväskylä-i Egyetem Történeti és Etnológiai Tanszékének közös szervezésében agrártörténeti konferenciára került sor a finnországi Jyväskylä-ben. Varga Zsuzsannának és Tanszékünk régi barátjának, a Jyväskylä-i Egyetem professzorának, Anssi Halmesvirtának meghívására magyar, finn és német kutatók tartottak előadást a magyar és a finn agrártörténet körében. (Agriculture and Rural Life in Hungary and Finnland). Magyarországról Varga Zsuzsanna, Tóth Judit, Marchut Réka, Papp István és Porkoláb Péter vettek részt, ám magyar témakört tárgyalt a németországi Hamburgi Egyetem professzora, Holger Fischer is. A finn mezőgazdasági kérdésekről pedig Juha Hirvilammi, Ilkka Nummela, Erkki Laitinen, Jorma Wilmi és Pilvi Hämeenaho értekezett.
A konferencia egyik fő tanulsága az a tudott, ám mégis gyakran elfeledett tény, hogy az agrártörténet több, mint a mezőgazdasági termelés története; a történelem komplex természetéből adódóan az agrártörténetnek eszmetörténeti, politikatörténeti, biográfiai és esetenként kisebbségtörténeti aspektusai, kötődései is vannak.
A konferencia másik fő tanulsága az eltérő történeti háttérből fakadó mezőgazdasági fejlődés különbözősége, mely leginkább a nemzetközi kontextusban rajzolódik ki. Ezért is szükséges a nemzeti történeti kérdéseket nemzetközi összehasonlító módszerrel vizsgálni.
Ezúttal is szeretnénk megköszönni a finn kollégáknak, mindenekelőtt Anssi Halmesvirtának és Ville Häkkinennek a remek szervezést, a figyelmes vendéglátást és a konferencia szigorúan vett szakmai keretein túlmutató szakmai, ám mégis kikapcsolódást nyújtó kirándulást és a kötetlen közös beszélgetéseket.
A konferencia meritumáról a szélesebb olvasóközönség a várhatóan az év vége felé megjelenő kötetből tájékozódhat.
Május 6-án a Doktori Iskola rekreációs sorozatának 13-ik túraalkalmára virradt az ország népe. A soron következő Pilisjárásunkra két esős kedvű nap által közrefogva került sor, hibátlan kiránduló időben.
Az Újpestről kifutó buszon elkényeztetően hosszú ültetés és kétoldali köd képe várta a társaságot, míg álmos tagjaival le nem kászálódott Dömösön. Következett a rajtnál szokássá lett boltlátogatás és az észbekapó talponállós röpreggeli. Kiérve a zöldbe, még megugrandó belépési küszöbként jelentkezett az első tévelygő 50 méterünk és az átoksújtott hátizsák, mely gyors egymásutánban vesztette el pántjainak és cipzárjának szakítószilárdságát (és kellett gazdáját megkeserítő kölönccé válnia, minden áthidaló igyekezet ellenére).
Daloló léptekkel és vidám diskurálásban szinte észrevétlenül hódítottuk meg a Szakó-nyeregig vezető gyönyörűen beerdősült ösvényeket, és délidőre már fönt is termettünk Dobogókő elsőrangú kilátó- és ebédlőteraszán. Az ezúttal aránylag kolbászszegény koszthoz az abroszos kiszolgálás sokunkat lenyűgözött, így még előkelőbben lakhattunk jól házisajtból, körözöttből, hagymakarikából és ress csokiparányból. Ezekhez, mint kiderült, olyan jelentős pékáru-szállítmány adódott össze, hogy azt később sem sikerült felélnie a jelen lévő bendőknek.
Feltápászkodás közben még a levendulaolaj rejtelmeiből kaptunk leckét, majd tovább-ballagtunk a hegytető nyüzsgéses helyeire, hogy ott egy szabadtéri bronzalak előtti áhítatot „mellőzzünk el” (a szó nyelvjárási jelentéstöbbletéért kéretik egyik túratársunkhoz fordulni), ivókutat csapoljunk és csatárláncos módszerrel vegyük be a magára hagyott fizetős illemhelyet.
Most aztán igazán felkerekedtünk és lendületesen vágtattunk át a Fagyos katonán, nemcsak könnyebb öltözetünkbe, de változatos beszédtémáinkba is belemelegedve. A kutatási területek összeismertetésén, módszertani és személyiségfejtő eszmecseréken, vagy akár lágy közéleti véleményalakításokon túl terítéken voltak még életmód-kíváncsiságok és kutatóhelyi tippek, családi múltak és egyéni jövők, szókincsünk ágai-bogai, vagy épp hobbik és világfolyamatok sajátos oldalnézetei. Időközben a már korábbi kirándulásokon is útba ejtett Pilisszentkereszt egyik kereszteződésének árnyas pihenőpadjain szusszantunk egy keveset.
Újra erdei szakasz következett, méghozzá változatos tereptárgyakkal (rönksorompók, patakakadályok, összehajló szömörcés, famatuzsálemek mohaborostás gyökérszálai, úttorlaszos vadrózsakötegek csalitosa, viharsújtotta turistajelzések). Emlékezetes kompozícióval a vadregényesen kanyargó Szurdok szolgált, melynek rögös-síkos martját követve a természet miniatűr vízlépcsői (ld. még: gübbenők) csobogtak mellettünk. A kedvelt túraszakaszon távoli földrész jókedvű beutazóival és a csoportképünkről gondoskodó hazai szóvivő-üdvöskével egyaránt osztoztunk.
A veresen lobogó útjelzésünk elkékülésével némi tavaszi bágyadtság kezdte környékezni a derékhadat, ezzel nemegyszer megvárakoztatva az élen léptető túradirigenst. Fácán csak egyszer fújt riadót, néhány apró gomolyfelleg pedig integetni kezdett. Jól jött és fiatalított Csobánka pergolás vendéglőudvara, azon az elemózsia, mellé a habzó ital és a helyiek pezsgése, no meg a kifogástalan reterát-viszonyok. A német kitelepítési emlékműhöz odatalálni gyerekjáték volt, nem úgy a kikeveredés a település szilárd útburkolatairól.
Ismét hegyi utainkra találva, bizony a visszatérő szintvonal-átlépések egy időre lehalkították a zsongó csapatot. (Már bezsebelt vagy még csak meglebegtetett doktori fokozatok visszaadása is felmerült.) A tér- és időtágulat tapasztalása nyomán aztán számos beszéd kezdődött beszédes számokról. Hátra volt még két csúcstámadás és a nyomukban járó „Kevély-betegség”. A nagyobbik ormon kijutott a hálás ácsorgásból, hogy közben áldásra és biztatásra is fussa egy felszálló siklóernyősnek. Következett még a végeláthatatlan ereszkedés: a térdbe futó és hajlatba szűkülő hajlítóizmok látták is előre másnapi rosszsorsukat.
De közeledett Békásmegyer, karnyújtásnyira fülemüleszó csendült, ahogy a másfél évet öregedett ismerős kecske- és birkaállomány is hallatta a hangját. Már csak be kellett toppanni a Fenyőcske kisvendéglőbe. Itt az újabb batyubál elmaradt, helyette a győzelmi nedűké, majd pedig a táncos lábaké lett a főszerep.
Minthogy több konzílium is alighanem nyújtott a túratávon, a HÉV-re felülve a tachográf által mutatott 28 km csak tájékoztató jellegű adatnak tekinthető. A hathatós balzsamozási fogásokról pedig ki-ki maga tud majd legközelebb beszámolni. Az októberi fordulóra ugyanis bár hihetetlen, de vannak még kiadó helyek, amelyek akár már most leköthetők! Hívunk hát minden újoncot és veteránt!
Eőry Áron
Az áprilisi teadélutánon az 1947. október 23-án felakasztott Donáth György utolsó szó jogán elmondott, öt órás beszédét tárgyaltuk meg.
A Testvéri Magyar Közösség baráti köre elleni kapcsolódó büntetőeljárás koncepciós kirakatperek sorát nyitotta meg. A módszeres politikai eltérítésért a teljhatalmi helyzete felé menetelő hazai szovjetkommunista stratégia felelt. A vádlottak politikai szimpátiáinak és nexusainak sajtóhadjáratos kipellengérezése jelentős találati aránnyal lett képes vezető személyiségeinek befeketítésével „továbbszalámizni” a Független Kisgazdapártot.
Elemzett szövegünk magával ragadó erejű kordokumentum. Két világ határáról mindkettőt megszólaltatva tudósít. Horthy Miklós Magyarországának elhamvadt rendje és a „demokrácia” vezérszava körül forgolódó reményrezsim egyaránt beszél benne. Utóbbiban a politikai kulcsfogalmak átíródó jelentése és merőben új hangulati értéke közepette már egy rohamosan lejáró szavatosságú politikai beszédmód Donáthé.
Visszapillantva életpályájára, az igazgatás- és gazdaságtudomány gyakorlott szakembere és képzett statisztikus néz vissza ránk. Akinek reformista gondolkodásmódja a politikában Gömbös Gyula kormányától számította az ígéretes politikai jövőidőt, és abban a tépettszívű magyar nemzettudat kifizetődő revansizmusát.
A háborúba tartó ország törvényhozásának serény kormányképviselőjeként feltűnő – első helyen „a legmagyarabb néprétegként” tételezett parasztságra tekintő – aktív szociális érzéke. Ám felfogását súlyosan beárnyékolja, hogy mindazt már egy önkényes fajbiológia alapján megrövidített társadalmon igyekezett alkalmazni. Jogelvonási technikákkal a társadalmi élet java részéről ki kívánta zárni azokat, kikhez „nekünk vérségileg és eszmeileg az égvilágon semmi közünk sincs” – hangzott nála a „zsidókérdés” politikai megoldása. Emellett osztozott politizáló nemzedéke regionális hatályú szupremáciatudatában. A „birodalmi gondolat jegyében” egyfelől „a szentistváni ország istenadta kereteinek” visszaszerzése írt felül nála minden további mérlegelést, másrészt a számbeli és kulturális fölényre jogosult magyarság részéről evidensnek és hiánytalannak ítélt a történelmi időben minden igénykielégítést nemzetiségeink felé.
Számos önszemfényvesztésével a Szekfű Gyula által megénekelt „kismagyar úthoz”, egyben „a harmincasok nemzedékéhez” adott iskolapéldát. Láthatóan bár saját szakterületén elsőrangúan eligazodott, a nemzetpolitika terrénumában jókora rövidlátás és – messze nem egyedülálló – külpolitikai korlátoltság jellemezte.
Donáth György végigküzdötte a népbírósági színjátékot, politikai hitvallása mellett és társai mentése érdekében tartott védőbeszéde emlékezetes szónoki és morális teljesítmény – kiállásáért igazságtalan halállal fizetett. Emberi nagysága megmutatkozott, ám nemzeti, történelmi hőssé nem nemesült.
Eőry Áron
A márciusi teadélutánon Edmund Veesenmayer 1943. december 10-i nevezetes jelentéséről diskuráltunk.
A magyar közvélemény, ha tud valamit Veesenmayerről, akkor leginkább azt tudja, hogy a német megszállás alatt a birodalom teljhatalmú megbízottjaként vezényelte a zsidók deportálását, és a háború után mint háborús bűnöst elítélték. Tárgyalt jelentése, az Anschluß előkészítésében való részvétele és a szlovák bábállam létrejöttében való ténykedése leginkább csak szakmai körökben ismert.
Veesenmayer 1940-ben járt először, délkelet-európai útja során hazánkban. Hatására új német diplomaták kerültek a térségbe; nálunk von Jagow lesz az új követ. A náci külügyér 1943. március elején jött újra hozzánk, amikor a németek már tudomást szereztek a Kállay kormány béketapogatózásairól. Aztán 1943 novemberében – amikor már a valóságban soha nem létezett tengely széttörött, a Führer elhatározta országunk megszállását – bukkant fel ismét.
Tárgyalt jelentésében Magyarország politikai helyzetéről fest képet és a megszállás német szempontból legelőnyösebb módozatát javasolja. A szövegből süt a náci Németország pökhendi fölényessége, az a német magasabbrendűség-érzés, mely szerint – az innen-onnan oly ismer gondolatot parafrazálva –, ha kivonnánk a magyar kultúrából a német kultúrát, nem maradna semmi. Ennek jegyében rajzolja meg Magyarországot történetiségében is, ám a magyar revizionizmust ért bírálata sajnos fájdalmasan valós. A szövegben előjönnek azok a valótlan toposzok is, amelyek egyrészt a magyar emigráció gondolatkörében és a kisantant államok által megfogalmazott kritikákban is feltűnnek – mint pl. Magyarország feudális állam volta, ahol a bolsevizálásnak a veszélye igen nagy. Azzal a vulgármarxista történetfelfogással szemben azonban, hogy hazánk csatlós ország lett volna (valójában Magyarország gyenge pozícióval rendelkező szövetségese volt a Birodalomnak), azt a másfajta valótlanságot olvashatjuk a jelentésben, mely szerint Magyarország zsidó szabotázsközpont lett volna.
A jelentés reálpolitikai fontossága az abban megfogalmazott cselekvési tervben van. Ez országunk megszállásának a kormányzó szerepét megőrző, a „korbács és mézesmadzag” történelemben oly sokszor bevált módszerét ez alkalommal is ajánló gyakorlati forgatókönyve. Megvalósulából látszik az ő pillanatnyi nagy befolyása a német döntési folyamatra, és innen érthető meg az ő pökhendisége is.
Ez a magatartásforma élete végéig jellemző volt rá. Megtehette. A nürnbergi bíróság 1949-ben 20 év börtönre ítélte, amit 1951-ben 10 évre enyhítettek és 1954-re már szabadlábra helyezték. Ezután életét Darmstadtban, rózsadombi környezetben élte le 1977-ben bekövetkezett haláláig.
A történész pedig újra konstatálhatja – Pritz Pál szavaival élve – a történelem kegyetlen természetét.
Marchut Réka
