Május 14-i alkalmunk némileg rendhagyó volt, hiszen külső helyszínen, a budaörsi Bleyer Jakab Helytörténeti Gyűjteményben került rá sor. A magyarországi németség egyik legnagyobb alakja, Bleyer Jakab munkásságán keresztül vizsgáltuk a kérdést, hogy szabad-e a hazára „árulkodni”?
A véleménykülönbségek ellenére a résztvevők nagyjából egyetértettek abban, hogy a hazai németek hungarus-tudata tárgyalt korszakunkban már nemcsak korszerűtlen volt, hanem képviselete szinte lehetetlen vállalkozást jelentett a magyar és birodalmi német nacionalizmusok egymásnak feszülésének időszakában. Ez a kialakuló állapot csapdahelyzetet rejtett a magyarországi németség számára. A hazai politikai elithez már a dualizmus és az ellenforradalmi mozgalmak idején beilleszkedett germanista professzor, Bleyer Jakab a hazai németek nyelvi és kulturális jogainak kiharcolásakor a magyar állam iránti hűség és a birodalmi politika által is propagált német népközösség elvének összehangolására törekedett. Ez azonban az adott szituációban és a trianoni Magyarországon szinte megvalósíthatatlan volt. Ebben a helyzetben Gratz Gusztáv letisztultabban, a Trianon okán megsértett magyar nemzettudathoz megértőbben viszonyulva képviselte a hazai németek érdekeit, mint Bleyer, aki egyre inkább a német népközösség felé köteleződött el. Ennek ellenére a népközösség elve, mint a magyarországi németség kulturális és nyelvi jogainak érvényesítését és erősítését megalapozó eszme volt jelen Bleyer gondolkodásában és nem, mint a magyar államhűség helyébe kizárólagosan lépő elem. A hazára árulkodó emigráns Jászi jogosan tette szóvá az ország belpolitikai állapotait, ám azzal a magyarellenes kisantantnak használt, az itthonról – titokban – árulkodó Bleyer jogos kisebbségpolitikai panaszai a weimari, majd a nemzetiszocialista Németországnak használt. A kegyetlen természetű történelemben nincs könyörület.
Témánk szempontjából fontos megkülönböztetnünk a birodalmi és magyarországi némettudatot, hiszen hazánkban ez a magyarsággal való együttélésre épült. A határon túli magyarság és a hazai németség helyzetének összehasonlítása alapjaiban hibás, hiszen ez összemossa a kényszer- és önkéntes kisebbségi állapotot. A megbeszélés résztvevői ezzel kapcsolatban egyetértenek Teleki Pál kisebbségeket kategorizáló elméletével.
A historiográfiát és a feladott tanulmányokat tekintve úgy látjuk, hogy Tilkovszky Loránt általában reális, szakszerű képet ad a magyarországi németség két világháború közötti sorsáról és Bleyer szerepéről.
Grósz András
Lelkes kirándulócsapatunk 2015. április 25-én találkozott a reggeli órákban a HÉV Margit-hídi megállójában, és kb. negyed kilencre ért Pomázra. Már itt is kissé meleg volt az idő, ami természetesen csak fokozódott a nap folyamán, de ez nem szegte senkinek sem a kedvét a nagy túra előtt. Mindannyian jó tempóban haladtunk, még azok is, akik hivatalos kötelezettségük miatt egy idő után kénytelenek voltak elbúcsúzni tőlünk.
Nagyjából fél kilenckor indult a buszunk Csobánkára, és 9 óra felé már megrohamozhattuk a Pilist. Világunk „szív csakráját” ugyan mi sem találtuk meg, de a Z jelzés menti útvonal, a szép idő, és a pompás kilátás bőven kárpótolt mindenért. Szentkút után a Szántói-nyeregről varázslatos panoráma tárult elénk, amit a csatolt fotókon is láthatnak az érdeklődök. Zeidler Tanár Úr ezúttal is fantasztikus képeket készített, majdnem 100 fotót sikerült ellőnie, de mások is sokat tettek a vizuális élmény megörökítéséért.
A Szántói-nyereg után a Magas-hegy irányába folytattuk utunkat, melyet csak időnként zavart meg néhány tiszteletreméltó teljesítményt produkáló kerékpáros. Mielőtt végső rohamra indultunk volna a Pilis legmagasabb pontjának bevételére, megebédeltünk egy tisztáson. Az energia bevitel után már semmi sem akadályozhatott meg minket a Pilis tető megszállásában. A hegy ezen, legmagasabb pontján – hála a tavaly novemberben felavatott Boldog Özséb kilátótoronynak – lélegzetelállító kilátásban gyönyörködhettünk, nemcsak az egész Pilist, hanem a környező hegyeket, pl. a Börzsönyt, Dobogókőt is láthattuk, sőt még a Megyeri híd két nagy pillérjét, és Óbudát is. A csúcs után már lefelé vezetett az utunk, a Pilis-nyereg után a P és S jelzésen haladva bementünk Pilisszentlélekre, rövid pihenőt töltöttünk a pálos kolostorrom mellett, majd a Felső Ecset hegyet követően rátértünk a Miklós deák útra.
A múltkori túrához hasonlóan a halványan felfestett turista jelzések most is próbára tettek minket, de tapasztalt és leleményes csapatunk ezúttal is túljutott a nehézségeken. Jó társaságban az idő gyorsan száll, és ezt most is sikerült igazolni: mire észbe kaptunk, már esteledni kezdett, szürkületkor érkeztünk csak meg a végállomásra, Pilismarót községbe. Hagyománytiszteletből most is sörrel pihentünk meg, illetve újításként a merészek fagylaltot is fogyasztottak a folyékony kenyér mellé. Bár némi félreértésnek – és integetésünkre a busz megálló után még csak lassítani sem hajlandó busz sofőrnek – köszönhetően a tervezettnél egy órával többet voltunk kénytelenek Pilismaróton tölteni, a helyi kocsma segítségével ezen a traumán hamar sikerült túllendülni.
A 30 kilométer (+ÁFA) megtétele után mindenki úgy érezte, hogy szombaton nagy lépést tett az egészséges életmód felé. A következő, jubileumi (ti. tizedik) doktori kirándulásra 2015. október 10-én fog sor kerülni, remélhetőleg ezúttal új társakkal is bővülni fog lelkes és kitartó csapatunk.
Pál Zoltán
Az áprilisi 9-i összejövetelen a polgári radikálisok példáján vizsgáltuk azt a kérdést, hogy szabad-e a hazára „árulkodni”?
Az olvasott szövegek (Litván György: Magyar gondolat – szabad gondolat”, 1978; Hazaárulás-e a hazára „árulkodni”?,1984) vizsgálata alapján, Jászi Oszkár és a polgári radikálisok munkássága kapcsán egyetértettünk abban, hogy szabad. Mert először vagyunk emberek, s “csak” másodsorban hazafiak. ám az adott helyzetben mindig szigorúan kell mérlegelni: mivel a történelem jelenetős mértékben nemzeti paradigmában zajlik, ezért azt csak a nemzeti érdekek sérelme nélkül kell/szabad megtenni. Különben óhatatlanul mások szekerét toljuk. Jászi és harcostársai indokoltan vitték külföldre a Monarchia és benne a Szent István-i Magyarország nemzetiségi politikájának mulasztásait. Ám közben nem mérlegelték kellőképpen, hogy a választójog kiterjesztésében a birodalomra milyen veszedelmek leselkedtek. S még nagyobb hibát vétettek, amikor az ellenforradalmi rendszer megdöntésére a kisantanttal szövetkeztek. Ez utóbbi kapcsán éppen a cinikus Eduard Beneš lobbantotta a szemükre, hogy átlépték azt a határt, amelyet nemzetével szemben emigráció nem léphet át.
A 20. század eleji progresszió, a „,második reformnemzedék” képviselői, a politikai értelemben baloldali, illetve polgári radikális társaság legjobbjai a társadalmi haladás és a hazafiság fogalmának összebékítése mellett érveltek. Világossá tették: nemhogy nem az a hazafiság, ha eltagadjuk a nemzetet bénító sorsproblémákat, hanem éppenséggel hazafiság az egész világgal megismertetni azokat.
Litván György kérdése – szabad-e a hazára „árulkodni” – tehát ma is időszerű. Vagyis elsősorban ugyancsak szituációfüggő politikai, semmint morális kérdés. „Csak” még nehezebb tisztán látni, mi számít nemzeti érdeknek. Szerintünk jelenleg kettős tendencia érvényesül: egyrészt a mai kommunikációs eszközök birtokában a „hogyan” és a „mikor” jóval nagyobb szerepet tölt be, mint 1905 és 1918 között, így a nemzeti célok bárminemű artikulálást precízebben kell/ene művelni. Másrészről viszont kevésbé számít: a hírt, nemzeti súlyú kérdésekről való véleményformálók az utóbbi években ugyanis jórészt nem politikusok, nem a jelen Jászi Oszkárja, hanem pl. bloggerek. Mindenesetre a baloldal az elmúlt évtizedekben rendre fordult/fordul Nyugat felé (akár nemzeti érdekeinkre kártékony módon is), míg a jobboldali kormányok a társadalmi problémákat nemritkán bagatellizálják. A dichotómia tehát ma is megvan, „csak” a színvonal alacsonyabb. Nincs Tisza és nincs Károlyi. Nincs Apponyi és főképp: nincs Jászi.
Szécsényi András
„A küludvar terét homokbuczkák, dudva, kóró és vadnövények undokíták.”–Séta a Nemzeti Múzeum kertjében
2015. március 11-én a Várostörténet másképp a 19–20. században című kurzus következő „várostörténeti” sétájára a Nemzeti Múzeum kertjében került sor közel másfél órában. A séta során Debreczeni-Droppán Béla történész, a múzeum munkatársa és egyben történetének szakértője ismertette velünk a múzeum, illetve az ahhoz tartozó múzeumkert történetét.
A séta során 1802-től kezdve egészen napjainkig végigkövethettük a Nemzeti Múzeum történetét. Megtudhattuk, hogy a múzeum és a múzeumkert miként nyerte el mai formáját, hogy ki által és kinek állíttattak a múzeumkert emlékművei, szobrai, illetve hogy a múzeum dolgozói milyen erőfeszítéseket tettek, hogy a magyar történelem viharos időszakait az intézmény gyűjteménye mindmáig átvészelhesse. Az előadásának legérdekesebb szempontja mégis talán az a megközelítés volt, hogy a múzeum előterét miként használta a történelem során a város lakossága. A séta során megelevenedtek előttünk a „muziban” játszadozó diákok, a szerelmes fiatalok, illetve a múzeumkertben pihenni vágyó pesti polgárok.
Az előadás jó példát szolgáltatott arra, hogy egy-egy intézmény vagy helyszín történetét hogyan lehet egy várostörténeti séta keretei közt az érdeklődők számára a lehető legattraktívabb módon bemutatni.
Bereznay István
Harmadéves történelem szakos hallgató
Március 12-én Révai Józsefnek a leendő kommunista rendszer eszmei megalapozását célzó elméleti-ideológiai munkásságából döntően Szabó Ervin helye a magyar munkásmozgalomban című nevezetes, a Társadalmi Szemlében 1931-ben megjelent tanulmányát elemeztük.
Az 1956-1990 közötti egypártrendszerű hatalom pártja, az MSZMP 1959 végén tartott első kongresszusát hetediknek deklarálta. Mert szellemi-ideológia előzményét – joggal – a Kommunisták Magyarországi Pártjában/Magyar Kommunista Pártban látta. Annak pedig igen tehetséges ideológusa Révai József volt. A féktelen ambíciójú, a húszas években az első helyért Kun Bélával viaskodó, azután majd Lukács Györggyel együtt alul maradó, vereségét később pedig Blum elvtársat/Lukács Györgyöt is kemény bírálattal minimalizáló férfiú hamar belátja, hogy neki az a feladata, hogy a párt eszmei „tisztaságát” a polgári radikálisokkal, Garami Ernővel, Szabó Ervinnel szemben védje meg.
Ezen, egymástól különben nem lényegtelen vonásokban különböző erők, személyek egyaránt azt vallották, hogy Magyarországot az úgymond feudalizmustól kell megszabadítani. Szabó Ervin vastag – már csak halála után Bécsben megjelent – könyvében azzal érvelt, hogy hazánkban 1848-ban nem volt polgári forradalom. Hiszen azt a nemesség vezette.
A KMP ellenben az 1919 nyarára bekövetkezett nagy bukása ellenére azt vallotta, hogy továbbra is a proletárdiktatúra megvalósítása van napirenden. (Bécsi emigráns éveiben Révai ahhoz a Landler-frakcióhoz tartozott, amely a hazai viszonyokat lényegesen józanabbul szemlélte. Amikor írásában Révai azt állítja, hogy „Szabó Ervinnek szinte nincs egyetlen mondata, melyet ne a legéberebb kritikával kellene olvasni”, akkor bizony ezt az engesztelhetetlen szigort nem csekély mértékben az életösztön is diktálta. Hiszen a korabeli hivatásos kommunista forradalmárokat ezer (sokszor saját elvtársaik által rájuk testált) halál fenyegette.
Kegyetlen a történelem. És Révai József is kegyetlen volt. Amikor a harmincas években sok gyötrelem árán a magyar kommunisták is reálisabb politikára váltanak, akkor Révai legtöbb haszonnal kecsegtető munkáját. A marxizmus és népiességet írja meg. Írásával szellemileg széles társadalmi bázist épít a leendő kommunista hatalom alá. Ám a magyarországi társadalmi folyamatoknak 1945 után sem a hazai adottságok, hanem a nemzetközi körülmények, ekkoron a Szovjetunió akarata szab irányt.
És Révai József 1946-ban ismét megjelenteti Szabó Ervin helyét kijelölő dolgozatát. A pontosságra törekvő történész – Lackó Miklós filológiai munkájára támaszkodva – elmondja, hogy (Révai állításával szemben) a két szöveg lényeges pontokon nem azonos. Ám a filológiai korrekciónál sokkalta lényegesebb, hogy az írás kommunista éle még metszőbb lett.
A história 1990-ben korrigált…
Kosztricz Anna
A Várostörténet másképp a 19–20. században címmel meghirdetett kurzus célja és faladata, hogy saját tematikus várossétákat tervezzünk a félév végére. Ezen séták kialakításához elméleti és gyakorlati szempontokat kapunk. Az óra keretében így elsőként a Sziklakórházba látogattunk el, hogy a „hagyományos” múzeumok mellett megismerkedhessünk egy történelmi helyszín sajátos koncepcióra épülő bemutatásával.
A Várhegy mélyén található Sziklakórház a korábbi sziklába vájt pincerendszer átépítéséből jött létre és 1944 februárjában nyitotta meg kapuit. Az eredeti intézmény hamar kinőtte helyét, Budapest ostroma alatt 2–300 sebesültnek kellett összezsúfolódnia három kórteremben és a folyosókon. A jól felszerelt kórház dolgozói nemcsak a második világháborúban, hanem később az 56-os eseményeknél is emberéleteket mentettek. 1956 után átépítették és egy atomtámadás átvészelésére próbálták felkészíteni a Sziklakórházat, melyet ettől kezdve szigorúan titkosnak tekintettek.
A kórház jelenleg múzeumként üzemel, a helyszín kizárólag idegenvezetővel járható be. A kórtermek berendezése visszaidézi az eredeti állapotokat, az élethű viaszbábúk pedig megelevenítik a kórház működésének mindennapjait. Persze a kiállítás nem titkolt célkitűzése, hogy hatással legyen a látogatók érzelmeire, hogy a húsvér hétköznapi hősök – doktorok, nővérek, túlélők – történetei a 21. század embereinek is tartogassanak üzenetet.
A rendhagyó séta tapasztalatait a saját várostörténeti feladatunknál is hasznosítani fogjuk, de még ezelőtt következő helyszínünk a Nemzeti Múzeum kertje lesz!
Csicsics Anna
2015. február 19-én, csütörtökön újabb rendezvényre került sor az ELTE BTK Történeti Intézet Szekfű Gyula Könyvtárában, ahol a Molnár Ferenc által írt A Munkácsi Egyházmegye 1848–1849-ben című könyvet mutatták be. A szerző 2010-ben a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán szerezte meg történelemtanári diplomáját, majd ugyancsak ebben az évben lett doktorandusz az ELTE BTK-n, ahol 2013-ban abszolvált. A tavalyi év szeptemberétől a beregszászi főiskola Lehoczky Tivadar Intézetének kutatójaként dolgozik, valamint ugyanott oktat a Történelem- és Társadalomtudományi Tanszéken.
Az esemény az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történelem Doktori Programja szervezésében valósulhatott meg, a megnyitó beszédet pedig Erdődy Gábor tanszékvezető úr tartotta. Sajnos a kezdés előtt néhány perccel derült ki, hogy a beregszászi főiskoláról érkező küldöttség technikai okok miatt mégsem tud jelen lenni, ezért némileg foghíjas sorokkal indulhatott a program, bár ez nem jelentett nehézséget abban, hogy később egy jó hangulatú és színvonalas bemutatót tudhassunk magunk mögött.
A tavalyi évben a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola kiadásában, Nyíregyházán megjelent könyvhöz Erdődy Gábor köszöntője után a Görögkatolikus Örökség Kutatócsoport részéről Terdik Szilveszter muzeológus fűzött bevezető gondolatokat. Kifejtette, hogy Molnár Ferenc munkája egyben egy tágabb kutatás részét is képzi, ahol többek között kiemelt jelentőséget kap a magyar liturgikus nyelv kutatása és plébániai történeti sematizmusok is, amely utóbbi a következő években fog megjelenni, illetve már készül egy papi névtár is.
A kötetet Solymosi József, a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár és Irattár tanácsosa és főlevéltárosa mutatta be. Szerinte a könyv egyháztörténeti tematikáján kívül számos tudományos vonatkozással bír, így politika-, nemzetiségpolitika- és társadalomtörténeti vetülete is van. Kritikákat is megjegyzett, például a levéltári forrásokra való pontos hivatkozásokat nem minden esetben látta a legrészletesebbnek, de ezeket leszámítva alapos és fontos munkának titulálta a könyvet, a szerzőt pedig tovább bátorította, hogy folytassa a hiánypótló kutatómunkát.
A Munkácsi Egyházmegye 1848–1849-ben a forradalom és szabadságharc – tudományos színvonalon – eddig kevésbé kutatott részét mutatja be. Molnár szerint az ehhez az egyházmegyéhez tartozó hét vármegye, vagyis Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros, Szatmár és Szabolcs, valamint a Hajdú-kerület különös szerepet töltött be a hátország biztosításában. Szakszerűen eddig csupán – a bemutatón részt vevő – Solymosi József foglalkozott az északkelet-magyarországi vármegyék 1848–1849-es történelmével, doktori értekezésében azonban ő csak négy vármegye, így Ung, Bereg, Máramaros és Ugocsa történetével foglalkozott. A munkácsi egyházmegye forradalom és szabadságharc korabeli históriáját kutatta Bendász István is, akinek munkássága leginkább azért fontos, mert kutatásait 1945 előtt megkezdte, így sok olyan forrást is felhasznált, amelyek ma már nem léteznek.
Az utóbbi évtizedekben megjelent munkák legtöbbször nem használnak elsődleges forrásokat, Molnár szerint pedig ezek felkutatására igencsak szükség van. Ennek segítségeként állította össze az egyházmegye történeti kronológiáját, valamint e mellé írta meg a munkácsi egyházmegye görögkatolikusainak forradalombéli szerepét. Itt részletezte a forradalomhoz való hozzáállást, valamint az ezzel kapcsolatos autonómia mozgalmat mind a görög-, mind pedig a római katolikus szemszögből is. Ezek mellett kitért az önálló érsekség problémájára, az 1848-as országgyűlési képviseletre, illetve megvizsgálta a szabadságharc és a munkácsi egyházmegye kapcsolatát, amelyben megállapította, hogy az mindvégig támogatta a felkelőket. A szabadságharc története után kitért az azt követő évekre is, magában foglalva a korabeli jövőképeket a nemzeti egyenjogúsággal és az értelmiségi stratégiákkal kapcsolatban is. A könyvben mindvégig hangsúlyos a különböző nemzetiségek bemutatása, ezek közül pedig kiemelkednek a ruszinok. Molnár könyve a terjedelmes kronológia mellett illusztrációkat, térképeket és bibliográfiákat, valamint személy- és helynévmutatót is tartalmaz.
A bemutató végén Erdődy Gábor megköszönte a munkát, kiemelte annak különösen átfogó jellegét, illetve a görögkatolikus egyháztörténet kutatásának jelentőségét is.
Pettinger-Szalma Vendel
.
