Teadélutánok a Doktori Programunkban II.
Az október 17-i összejövetelen a Huszadik század c. folyóirat hazai zsidóságról 1917-ben lefolytatott nevezetes vitáját elemeztük.
A lap szerkesztősége helyesen összegezte a lefolytatott a vitát. E szerint annak anyagát „senki sem mellőzheti, aki komolyan foglalkozni kíván” e „sok érzelmi szállal összebogozott” témával. Következőleg a történeti látásmód követelménye arra figyelmeztet, hogy a holokauszt irgalmatlan nagy ténye nem lehet a kérdés alakulásának elsődleges nézőpontja.
Jászi Oszkár három kérdésével (van-e hazánkban zsidókérdés, igenlő esetben melyek az okai, s milyen megoldás kínálkozik) „a magyar tudomány, irodalom és közélet” mintegy 150 kitűnőségét kereste meg, akik közül hatvanan válaszoltak. Az anyag igen értékes volta sem takarhatja el annak a tényét, hogy a megkérdezettek közel kétharmada nem válaszolt, s a válaszolók együttese messze nem reprezentatív.
Jászi Oszkár „nem egy intim kérést és figyelmeztetést kapott, hogy az ankétet, mint ’időszerűtlent’, mint ’veszedelmest’ mellőzze.” „Az összes exponált politikusok, akiket megkérdeztünk – úgy a történelmiek, mint a polgáriak, mint a szocialisták – nem válaszoltak” – panaszolja tovább a szerkesztőség vitazáró összegzésében. Mert az antiszemitizmus tarajos hullámai – közvéleményünk széles köreibe szinte kiirthatatlanul beívódott nézettel ellentétben – nem a Tanácsköztársaság viselt dolgai okán csaptak a magasba. Azokat a világháborúba sodródott ország szenvedései jóval előtte felkorbácsolták.
Az érdemben válaszoló 50 személy közül 37 állapította meg a zsidókérdés létezését, a többiek tagadták azt. Ez utóbbiak között volt Szabolcsi Lajos, a neológok központja lapjának, az Egyenlőségnek a szerkesztője is. Ő a vita kezdeményezését is kárhoztatta. „Csak azoknak kérdés ez – állította –, akik nem tudnak belenyugodni abba, hogy mi, magyar zsidók, épp úgy hazánknak valljuk ezt a földet, mint a más hitű magyarok.” Emelkedetten írt hitsorsosainak a magyar hazához való hűségéről, s velük szemben a nemzetiségek elszakadási törekvéseit tartotta létező problémának. Amikor azonban a zsidókérdést tagadva azt írta, hogy „antiszemita-kérdés igenis van”, akkor maga is elismerte a probléma társadalmat feszítő erejét.
Szabolcsi Lajos fontos személyén keresztül is dokumentálható, hogy 1918/19 forradalmai előtt a magyarországi zsidóság túlnyomó többsége nem Jászi Oszkár kis pártja mögött állt, hanem a Tisza István-i Magyarországgal kereste az együttműködést. Messze nem alaptalanul, hiszen attól, annak liberalizmusától nem kevés támogatást kapott.
Aki e „sok érzelmi szállal összebogozott” témáról sokoldalú, tehát valóban valós képet akar nyerni, annak nélkülözhetetlen olvasmányt ajánlunk.
Pritz Pál
Zsidókérdés a Római Birodalom óta állandóan van, méghozzá mindenütt Európában és az USA-ban is. Oka a kereszténységben, valamint a zsidóság kiemelkedő társadalmi-gazdasági szerepében keresendő. A lúzer csőcselék számára a sikeres zsidók vörös posztót, és ugyanakkor önmentséget is jelentenek. Ugyanakkor azt sem lehet eltagadni, hogy Magyarországon a munkásmozgalomban és a kapitalista üzleti életben is a zsidók szintén kiemelkedő szerepet játszottak játszanak, amivel okot adnak az ellenszenv kialakulására. Nem lehet például szemet hunyni afetett, hogy a kereskedelmi médiában milyen kieemelkedő szerepet játszanak a zsidók.
Ezek létező jelenségek, amelyeket sem álszent módon tagadni, sem rasszista módon korrigáni nem lenne megengedhető. A zsidókérdés valójában feldolgozatlan, kibeszéletlen, szerintem jelenleg objktíven nem is kezelhető, bár nagy szükség lenne rá.
Kedves Pali!
Köszönöm a felkérést, csak azt sajnálom, hogy nem látom, kik az “elődeim”, mit szóltak rövid bevezetődhöz.
Most csak a “Körkérdéshez” egy-két gondolat. Jómagam is használom egyetemi óráimon, lehet ütköztetni a nézeteket, érveket. nagyon érdekes megnézni, hogy a hozzászólók között kiből, mi lett néhány év, vagy évtized múlva. Különösen kiemelném Cholnoky Jenő, Concha Győző, Radisic Elemér, Raffay Sándor, Ravasz László és Túri Béla válaszát. Érveik közül jó néhány antikapitalista, az asszimilációt, annak lehetőségét tagadó, vagy a zsidóság “jellemével” foglalkozó a következő években széles körben,és talán túl mélyre hatolva terjed el.
Kedves Kollégák!
Számomra ebben a körkérdésben az a legizgalmasabb hogy a magyarországi zsidó identitásnak milyen típusai és változatai érhetők tetten. És az egyes megszólalók mennyire tekinthetők valóban markáns irányzatok képviselőinek. Ismereteim szerint a zsidó egyház nem hierarchikus felépítéső, hanem a régi magyar protestáns hagyományhoz hasonló, viszonylag nagy autonómiát élveznek az egyes gyülekezetek. Így nem tudni ki milyen nagy réteget, csoportot képvisel. Nem tudni azt sem, hogy a különböző orthodox, status quo ante, haszid és cionista irányzatok között, s ezek egyszerű hívei között milyen vélemények kavargotak. Vajon a neológ elit vagy a kitértek véleménye milyen arányt képvisel? Azért is érdekes ez a felmérés, mert rámutata a zsidó identitás roppant gazdaságára és változatosságára, amit gyakran elfelejtünk. Mintha a magyar identitás nem lenne épp olyan változatos. Ráadásul az asszimilációs kérdésfeltevés nem igazán tud mit kezdeni a többes identitások ma már elég nyilvánvaló tényével. Az külön elemzést megérne hogyan került bele egy a körkérdés egy 1984-ben megjelent válogatásba, s milyen jelentősége lehetett ennek akkor a sokáig tabusított problémáról való beszéd megindításában.
Elnézést, hogy ismétlem magamat, de újraolvasva a hozzászólásomat feltűnt, hogy az utolsó mondatomat kissé összecsaptam. Arra akartam utalni, hogy a Huszadik Század körkérdéséből egy bő válogatás megjelent 1984-ben. A Zsidóság, asszimiláció, antiszemitizmus című kötetet Hanák Péter rendezte sajtó alá és Pozsgay Imre írt hozzá előszót. Ez a tény már első pillantásra is meghökkentő lehet sokak számára. Ráaádusul a Kádár-korszakban igen sokáig mesterségesen lefojtották a magyar zsidóság sorsáról való nyilvános beszédet, s a nyolcvanas években ndult lassú nyitásban a nevezett kötet is fontos állomás volt. Mivel a kötet válogatás, így egyetemi szemáriumokon ebben a töredékes formában is hasznos lehet, de tudományos kutatói nézőpontból cseppet sem érdektelen az eredeti, teljes szöveggel való összevetés.Így mind az esetleges cenzurális, netán öncenzurális elemek láthatóvá válhatnak.
Kedves Pali!
Rövid jelentésedet az október 17-i teadélutánról érdeklődéssel olvastam. Gondolom, hogy a zsidó kérdésről kapcsolatos vita elemzésébe Jászi Oszkár válasza is beletartozott. Rövid válasza nekem egy kis gondot okoz, különösen akkor, ha az ankéttal kapcsolatos visszaemlékezését, amely az 1920-ban megjelent Magyar kálvária, magyar föltámadás-ban leírt is számba veszem.
Jászi válasza kissé Marxiasnak hangzik amikor, mint írja, hogy a „gazdasági és politikai ellentéteket…nem küzdik ki abban a szférában, amelyhez azok tényleg tartoznak…s a tulajdonképpeni, alapvető ellentétet a zsidó faj [írása elején kihangsúlyozza hogy történelmi és nem biológiai értelemben használja a szót] ellenszenves tulajdonságaival helyettesítik.”
Marx az 1843-ban írt „A zsidó kérdésről” c. dolgozatában – ami miatt antiszemitának is meg lett bélyegezve – a zsidó kérdést a kapitalizmussal köti össze, ahol a judaizmus felelős a kizsákmányoló kapitalizmusért. Marx asszimilációs megoldása: a kapitalizmus eltörlése.
Jászi megoldása hasonló: az ancien régime eltörlése a demokrácián keresztül a „békés asszimiláció szellemében.” Mint írja: „A keresztény társadalom adjon minél teljesebb demokráciát, minél becsületesebb jogrendet, minél fairebb érvényesülési lehetőséget minden polgár számára. A zsidóság pedig egyre fokozódó műveltséggel, egyre diszciplináltabb modorral, a nemzeti és nemzetközi kultúránk egyre vérbelibb átértésével s megszeretésével….” Tehát a zsidók hagyják el az „ellenszenves tulajdonságaikat” és viselkedjenek úgy mint a keresztények.
A Magyar kálváriá-ban Jászi megerősíti korábbi véleményét amint írja: „Zsidókérdés tényleg létezik Magyarországon, és ezt tényleg orvosolni kell….Az antiszemita reakciónak volt egy jogosult magja: a feudalizmus és a kapitalizmus a zsidó szellem által még jobban eltorzult,… Mindezt elismerve az antiszemita mozgalom ésszerű tartalma nem állhat egyébben – amennyiben jóhiszemű és becsületes –, mint a nép megerősítésében és felemelésében, a zsidóság parazitér képződményeinek visszaszorításában, ellenben a munkás és kulturális zsidóság fokozott megbecsülésében….” Gondolom a kulturális zsidóság alatt azokat értette, akik a „nemzeti kultúránk”-at megszerették.
Ezen Jászi-féle antiszemita kicsengésű eszmefuttatások tükrében úgy gondolom, hogy nagyon is igazad van, hogy „a zsidóság túlnyomó többsége,” nem állt Jászi Oszkár mögött.
Pásztor Pétert folytatva: elég baj, ha akkor is kevesen osztották Jászi véleményét, ahogy nagy baj, hogy a nemzetiségi kérdésben sem sokan hallgattak rá. Még nagyobb baj – ma – hogy a Tisza Istvánt emlegetők nagy részének fogalma sincs arról, hogy ki volt Tisza és mit képviselt. Zsidó származású kortársai viszont tudták, nem véletlen, hogy mögötte álltak.
Egyébként miért emlegetik ma annyian, hogy ez vagy az zsidó, ill.ilyen származású, de hogy X és Z szlovák, sváb, netán román származású, az föl sem merül. Ne is merüljön, csak valljuk Adyval, hogy “Kitárul afelé karom, kit magyarrá tett parancs, Sors, szándék, alkalom.”
Egy Adyval foglalkozó szakszeminárium során találkoztam először a Huszadik Századdal, lassan fél évszázaddal ezelőtt. Ezen az egyetemi foglalkozáson Goga Oktaviánnak a Românulban megjelent nevezetes 1913-as cikke is előkerült – az, amelyikben azt írja, hogy a „galíciánerek” Budapesten teremtették meg „a szemita kultúrának leghatalmasabb empóriumát”. Ez a Goga cikk négy évvel előzi meg a zsidókérdésről indított eszmecserét és – számomra – azt jelzi, hogy már nem lehetett sokáig megkerülni a téma felvetését. Ady reagálását ma is az egyik legigazabb válasznak tartom. Ami Ady után új, az már csak a későbbi események miatt új. Nemcsak a lényeglátása lenyűgöző, hanem az a varázslatos nyelv is, amellyel a román író-barátnak („riongó szavakkal”) felel.
A másik irodalmi név már más időkhöz (annus horribilis!) kötődik. Fenyő Miksa, a Nyugat alapító főszerkesztője már négy hónapja barátai rejtekhelyén él, amikor naplójegyzeteibe ezeket a sorokat írja 1944. július 10-én. Ez is minden időkre szól:
„…az az erkölcsi romhalmaz, amely minden újjáépítésnek útjában áll, akkor lesz igazán eltakarítva, mikor a magyar engem újra magyarnak érez”.