Teadélutánok a Doktori Programunkban IV.
Az őszi évadot záró december 19-i délután témája a magyar–szovjet viszony volt Nyikita Szergejevics Hruscsov időszakában. Ehhez jó alapot nyújtott az előző esztendőben Baráth Magdolna által publikált (általa fordított, jegyzetelt, terjedelmes bevezetővel ellátott), alapvetően szovjet diplomáciai jelentésekre építkező forráskiadvány.
A cím és a tartalom között összhangot mutató munka alapvető üzenete: 1956 vízválasztója döntően megváltoztatta Budapest és Moszkva viszonyát is. A budapesti misszió már nem a magyar politika formálásának fontos tényezője, mert általában kimondottan tilos volt belefolynia a fogadó ország belügyeibe. Ugyanakkor természetesen a hruscsovi és a későbbi időkben sem szűnik meg a Szovjetunió hegemón szerepe, „csak” azt már más módon érvényesíti.
Mindebből következően a közölt források többnyire nem a magyar–szovjet viszony formálásának kulisszatitkaiba engednek betekintést, inkább a hazai belpolitikára vonatkozóan nyújtanak – különböző értékű – értesüléseket. Ezek az iratok ugyanis – amint az már lenni szokott – a jelentést készítőkről, a beszélgetésben résztvevőkről is tanúskodnak. Képet kaphatunk a magyar politikusok egymás közötti kapcsolatairól, ellentéteiről. Jól láthatóan a birodalom képviselői még mindig sokszor inkább apparátcsikok, mint diplomaták, a magyar beszélgetőpartnerek pedig számos esetben – rosszul értelmezett elvhűség jegyében – inkább az árulkodásban, mint a nemzeti érdekek védelmében jeleskednek.
A kötet főszereplője természetesen Kádár János, aki hol cikornyás, megalázkodó szavak, hol lapos propagandaszólamok fedezékéből, s amikor tehette köntörfalazás nélküli keménységgel harcol azért, hogy rendszere (és ezáltal a magyar nemzeti érdek) nagyobb mozgástérhez jusson.
Akiben megvan az igény arra, hogy valós képet nyerjen a szóban forgó időszak magyar–szovjet kapcsolatairól, annak bizonyosan hasznos olvasmánya lesz ez a terjedelmes kötet. Igaz, nem hallgathatjuk el, hogy nem csupán a fordító Baráth Magdolnának jelenthetett sok vesződséget ezeknek az orosz nyelvű iratoknak a lefordítása. (Erről bevezetőjében maga is ejt szót.) Bizony az olvasótól is komoly erőfeszítést, fundált forráskritikát, rengeteg kiegészítő tudás megszerzését követeli meg az értő tanulmányozásuk.
Ám megéri.
Csonka Laura
Az 1956 utáni magyar-szovjet viszony történetében a Hruscsov bukásáig, 1964-ig tartó időszak külön alfejezetet képez. Egyrészt ő volt az a szovjet vezető, akivel Kádár a legszívélyesebb viszonyt, sőt egyáltalán személyes kapcsolatot is ápolt. Nem véletlen, hogy bukásakor személyesen méltatta érdemeit, amely az egyetlen komoly eltérést jelentette az 1956 utáni magyar-szovjet külpolitikai relációban. Minden más alkalommal (a 67-es háború utáni szakítás Izraellel, a 68-as csehszlovákiai beavatkozás, a 81-es lengyel válság, a 84-es olimpiai bojkott idején) a magyar külpolitika, ha apró ütemeltéréssel is, de együtt mozgott a szovjettel. Hruscsov nem csupán hatalomra ültette-segítette Kádárt, hanem bizonyos értelemben mintát is adott neki. Rövid országlása alatt az enyhülés és a nagyhatalmi hegemón érdekérvényesítés egyaránt megjelent a Nyugathoz fűződő viszonyában, egyszerre használta a sztálinista kádereket és gyorsította a desztalinizáció folyamatát. Hruscsov kiemelkedően érdeklődött a mezőgazdaság sorsa iránt, ezért sürgette Kádárnál a gyors ütemű, erőltetett kollektivizálást, ugyanakkor tudomásul vette a nyilvánvaló kudarcok után elindított agrárreformokat is. Ezzel együtt nehéz általános mérleget vonni a szovjet-magyar viszony állapotáról, termékenyebb elemzésre nyújt lehetőséget, ha az egyes alrendszerek állapotát (katonapolitika, állambiztonság, külpolitika, agrárium, KGST, kultúrpolitika stb.) külön-külön tesszük mérlegre. Ezzel jobban el lehet kerülni a morális minősítés veszélyét is.
A magyar–szovjet kapcsolatokról – személyes élmények alapján
1930-ban születtem, olyan családban, amelyben, a baloldali szociáldemokráciához fűződő élő kapcsolata révén, a szovjet szóhoz pozitív konnotációk párosultak. Ily módon az 1944/45-ös események, amelyek körül manapság a felszabadítás/megszállás vita folyik, nem elsősorban az – egyébként az életem megmentését jelentő – budapesti szovjet bevonulás megvilágításában vetődtek föl. Tudtunk vöröskatonák erőszakcselekményeiről, ilyesmi a közelünkben is történt, de ellenkező tapasztalatunk is bőven volt. A legfőbb pedig jelenlétüknek a hazai politikai és társadalmi mozgásokra, átalakulásokra gyakorolt serkentő hatása volt, ebben az első periódusban.
1950-ben a nyomdából, ahol betűszedőként nyertem szakmunkás-levelet, a budapesti egyetem Orosz Intézetébe „iskoláztak be”, ahol módom nyílt tapasztalatokat szerezni a tanszékeken működő szovjet tanárokról. Mivel nagyon gyorsan megtanítottak bennünket a nyelvre, személyes érintkezésbe is kerültem velük. Meglehetősen éles volt a határvonal a korabeli sztálini ideológia bűvöletében élők, vagy hozzá óvatosan alkalmazkodók, és a nagy tudású, öntörvényű tudós tanárok között, akik közül jó néhánytól máig érvényes tudáselemeket őrzök, amint ez korábbi iskoláimban a magyar pedagógusokkal is volt. Ezt a distinkciót egymás között már akkor tárgyaltuk.
Az Intézet később az ELTE Lenin Intézetévé alakult, történeti, nyelvi-irodalmi, fordítói, később filozófiai szakkal. A szovjet jelenlét ellentmondásai és negatív hatásai éppen ebben az időben manifesztálódtak nyíltabban.
Történeti távlatban úgy látom, hogy a kisebb nemzetek és országok társadalmi haladását általában külső erők ellentmondásos, többnyire erőszakos beavatkozásai szokták előrelendíteni. Talán nem tartozik ide, de Spanyolország liberális irányú polgári fejlődését a napóleoni megszállás katalizálta, amely ellen a nép – mivel idegen hatalom beavatkozásának a hátán érkezett – hatéves gerillaháborút vívott. Eközben ugyanennek az ellenállásnak az erői Cádizban 1912-ben a Code Napoléon francia jogelvei alapján hozták létre a 19. század egyik leghaladóbb alkotmányát. 1945 magyarországi fordulata (1849 és 1919 után, amikor külső erők szervetlen beavatkozása a birtokon belülieket, közülük is a korábbi viszonyokhoz erősen kötődőket segítette vissza a hatalomba), az utolsó 200 év történetében először, a háború végén ellenkező irányban lódította meg az eseményeket: sorozatos reformokat tett lehetővé, amelyeket az előző évtizedekben a hazai elit képtelen volt, nem is akart végrehajtani, és amelyeket többnyire azóta is lehetetlen volt semmivé tenni. A szovjet modell kényszerű, differenciálatlan átvétele miatt ez ugyancsak szervetlenül történt, épp ezért sikerült nagyon ellentmondásosra, és váltott ki növekvő ellenállást. Olyannyira, hogy csak az 1956-os robbanást, és az ezt követő megtorlást követően engedett utat a konszolidációnak.
Az ugrópontok egyike az volt, hogy 1954 után, a folyamatos szovjet jelenlét dacára, fokozatosan megszűnt a csúcsoktól aránylag jelentéktelen alsóbb szervekig mindenütt jelen lévő szovjet tanácsadók tevékenysége, a kicsinyes beavatkozás. Sokakkal ellentétben pozitív tapasztalatokat szereztem a KGST-együttműködésről, miközben bosszantottak ügyetlenségei és korlátai. A „bukaresti árelv” révén (olcsó energiahordozó-árak) Magyarország 1968 után számottevő könnyebbséghez jutott – nem a szovjet vezetés, hanem jórészt saját mulasztásaink okozták, hogy nem tudtuk fölhasználni olyan szerkezeti változtatásokra, amelyek az előre láthatóan öt év múlva bekövetkező „begyűrűzésre” felkészítettek volna minket.
Az 1960–80-as években, már a főiskolai–egyetemi ranglétra különböző fokain, kiszélesedtek szovjet kapcsolataim. Számos alkalommal utaztam a Szovjetunióba, kutató útra, hallgatói csoportok vezetőjeként, előadó körútra, delegációk tagjaként. Követhettem a változásokat, bizonyos mértékig beleláthattam ügyeikbe, követhettem a nagy központok és történelmi emlékhelyek urbanisztikai fejlődését, a gondolkodásmód lassú, pulzáló pozitív mozgásait. Ennek során ismét kétféle emberrel találkoztam, egyesekkel őszinte és tartós barátságot kötöttem, másoktól igyekeztem távol maradni. Bár kutatóként ott sokáig nem juthattam levéltári dokumentumokhoz, alkalmam nyílt alapos könyvtári-folyóirattári vizsgálódásra, amelynek eredményei a mai napig megtermékenyítően hatnak munkámra. Alkalmam volt előadásokat tartani különböző társadalmi környezethez tartozó auditóriumoknak (egyetemi kollégáknak, „vidéki” nagyvárosi TV-ben és rádióban, Volga-menti szovhoz fizikai dolgozóinak, nőszervezeti iskola hallgatóinak). Azt tapasztaltam, hogy nagy az érdeklődés Magyarország iránt, különösen a 60-as évek második felétől, mégpedig nem csak a gazdaság, hanem a kultúra területén is, olyan közegben is, amelyben ezt nem is gondoltam volna.
Fontos, hogy az a mintegy 45 év, amelyben az ország a szovjet blokk holdudvarában fejlődött, nagyon kiszélesítette az orosz kultúra és tudomány magyarországi terjedésének a körét, miközben megismerkedhettünk ennek a hordalékaival is – ahogyan ez lenni szokott az utóbbi néhány száz évben és minden viszonylatban. A legutóbbi évek fűnyíró effektusai dacára kutató és oktató intézményeinkben, de még apparátusainkban és vállalatainknál is ezrével vannak jelen a Szovjetunióban tanult, jól képzett, nehezen nélkülözhető egykori magyar diákok.
Az a tény, hogy a szovjet politikai rendszer és gyakorlat durva torzulásai, különösen az ’50-es években akadálytalanul tevődtek át Magyarországra, tartós nyomokat hagyott kapcsolatainkon (bár nem feltétlenül tartósabbakat, mint az osztrák esetben, amelyek miatt sörrel csak 1999 óta szabad koccintani…).
Bizonyos, általam oktatott és kutatott országoknak (Portugáliának, Görögországnak, latin-amerikai kis államoknak) a fejlődési útja alapján arra a következtetésre jutottam, hogy országunk visszamaradottsága csak kis részben vezethető vissza – mint annyiszor mondják – arra, hogy a szovjet befolyási övezetbe kényszerültünk. Hozzánk hasonló országok a nyugati integrált szervezetek körülményei között, vagy az USA árnyékában is csak nagyritkán vitték többre. A félperifériáról való fölkapaszkodás 20. századi, roppant általános nehézségei, és a vissza-visszacsúszás másokénál nagyobb veszélye ránk vonatkoztatva is több figyelmet érdemlő tényező, kivált mióta kiderült, hogy a szovjet vonzókörből való gyors kiválásunk az általános fejlődés szempontjából nem hozott átütő eredményeket. Bizonyos adottságaink, például 1920 utáni szegénységünk energiahordozókban és bizonyos alapanyagokban, történelmi hátterű roppant káderpazarlásunk, külpolitikánk évtizedeken át tapasztalható veszélyes háborús és szomszédságpolitikai „kalandozásai” arra intenek, hogy a Mohács–Majtény–Világos–Trianon vonal romantikus dédelgetése helyett meg kell találnunk a gátló tényezők reális „koktélját”, hogy azután ennek jó ismeretében küzdjük le őket.
A magyar-szovjet viszony alakulása 1945-től kezdve meghatározó fontosságú eleme volt a magyar történelemnek, természetesen periódusokként eltérő jelleggel. A hruscsovi korszak jelentőségét külön is aláhúzza, hogy ebben a szakaszban zajlott a forradalom utáni konszolidáció, melyben sor került a kemény balos csoportok visszaszorítására mind a pártvezetésben, mind a belügyminisztériumban, a politikai rendőrségnél, sor került amnesztiára, erősödött a külpolitikai nyitás. A folyamatot kitűnően érzékeltetik a budapesti szovjet nagykövetnek és más diplomatáknak a magyar politikusokkal folytatott beszélgetései, az erről készült jelentések. Egyedülálló és még korántsem teljes körben hozzáférhető források, melyeket Baráth Magdolna sok éves fáradságos kutatómunkával tárt fel és tett közzé. A munka egyben kétségbe vonhatatlan bizonyítéka annak, hogy mennyi teendő van még a szovjet-orosz források feltárásában. Csak sajnálni lehet, hogy egyetlen olyan tudományos intézmény sincs pillanatnyilag, amely a szervezett oroszországi forrásfeltárást programjába iktatná és támogatná.