4 hozzászólás

1. Majoros István 2015. aug. 10.

   Amikor Magyarország a 18. század végén, 19. század elején találkozik a forradalmi, napóleoni Franciaországgal, ez az ország már egy modern nemzetállam és nacionalizmusa megtermékenyíti Európa többi országának nemzeti mozgalmait. A francia nemzetállamot nem a francia forradalom hozta létre, a forradalom csupán az utolsó kiegészítéseket, simításokat végezte el. Franciaország a 17. században, XIV. Lajos uralkodása idején már nemzetállam. A 14. század végén Franciaországban éppúgy, mint Angliában megszűnt a feudalizmus. A százéves háború, a külső veszély összekovácsolta a franciákat, a 17. századra pedig már modern irodalmi nyelvvel rendelkezett az ország, s ezt olyan nevek képviselték, mint Corneille, Racine vagy Molière, s még lehetne sorolni a neveket. A francia pedig a diplomácia nyelve lett, s emellett ugyanazt a szerepet töltötte be Európában egészen a 20. század közepéig, mint amilyet napjainkban az angol nyelv. A francia forradalom a természetes határok jelszavának gyakorlatba ültetésével azonosította a gazdasági és a politikai határokat, s Franciaország lett a minta, a követendő példa. A francia forradalom a maga létezésével, eszméivel, eredményeivel a nemzeti önrendelkezés elvének meghirdetésével, saját példájával hatott a kontinens születőben lévő nemzeti mozgalmára, nacionalizmusára. Franciaország példát mutatott, hogy mit tehet egy nemzet a dinasztiákkal, birodalmakkal szemben. Felszabadíthatja, segítheti az elnyomott nemzeteket. Így a francia nacionalizmus messianisztikus, humanitárius küldetéstudattal rendelkezett. Franciaország ugyanakkor negatív példájával is hatott: a nagy nemzet maga is birodalom létrehozásába kezdett, egy francia vezetésű európai birodalmat akart létrehozni Lisszabontól Moszkváig. Ez a törekvés már nem a szabadságot, hanem a megszállást, Európa népeinek alávetését jelentette, így a birodalom kihívása is nemzetformáló tényező. Franciaországban a rendi nacionalizmus, a feudális nacionalizmus fogalmával nem sokat lehet kezdeni. Igaz, a 18. század végén még léteztek rendek, de rendi országgyűlések a 17. század eleje óta nem voltak. A harmadik rend a polgári erőket tömörítette. A papság és a nemesség pedig akarva akaratlan a felvilágosodás hatása alá került, s a három rend képviselői a barikád valamelyik oldalán részt vettek a Versailles és Párizs, az abszolutizmus és a felvilágosodás közti szellemi párbajban a 18. század második felében. Az utolsó rendi országgyűlés összehívása 1789-ben pedig a modern polgári nemzetállam megteremtéséhez vezetett. A fentiek alapján Magyarország és Franciaország között óriási a különbség. A bécsi kongresszus idején Metternich még úgy ítélte meg, hogy a nemzeti mozgalom, a nacionalizmus korántsem erős, és ebben igaza volt. Ennek ellenére a nemzeti ébredés elindult nálunk is, és a formálódó nacionalizmus ekkor egyáltalán nem negatív jelentésű. Nem, mert a magyar nacionalizmus is fokozatosan felfedezi a közösség értékeit múltban és jelenben. Nem biztos, hogy jó a feudális szó használata, hiszen ezt már számos történész vitatja. S a rendi jelző is lehet, hogy tágabb jelentéssel bír. Igaz, ezek a folyamatok, majd az 1830-as évektől erősödnek fel – de a Kosáry által vizsgált korszakban már elkezdődnek – , s kiderül, hogy a nacionalizmus mögött nálunk és a térségünkben egyaránt komoly társadalmi erők működnek. Igaz, a tömegek még sokáig bizalmatlanok, mert a nacionalizmust a nemességhez és a középosztályhoz kapcsolják.
2. Egedy Gergely 2015. aug. 16.

   Brit nemzettudat?

   Hegedüs Gyula érdekes írása nyomán joggal merülhet fel a kérdés, hogyan is volt mindez a brit nemzettudat formálódása során.
   Vajon egyáltalán beszélhetünk-e brit nemzettudatról? A Skócia kiválásáról 2014 szeptemberében megrendezett népszavazás különös élességgel állította előtérbe ezt a kérdést – amely azonban már a XX. század utolsó harmadában is napirendre került. Már akkor több történész és politikai kommentátor arra a következtetésre jutott, hogy a „brit” identitás össze fog roppanni a XXI. század kihívásainak súlya alatt. A neves skót szerző, Tom Nairn már 1977-ben Nagy-Britannia felbomlását jósolta (Nairn, Tom: The Break-up of Britain: Crisis and Neo-Nationalism, London, New Left Books, 1977), az ezredfordulón pedig több tekintélyes történész is hasonló borúlátó álláspontra helyezkedett. Richard Weight azzal érvelt, hogy az Egyesült Királyság politikai konstrukcióját a brit tudat legitimálta, ez viszont az ipari kapitalizmusra, a birodalomra és a protestantizmusra épült; a modern kapitalizmus azonban alapvetően átalakult, a birodalom szétesett, a protestantizmus pedig szekularizálódott – következésképp a brit identitás elveszítette alapzatát…. (Weight, Richard: Patriots. National Identity in Britain, Basingstok, Macmillan, 2002)
   Robert Colls szerint soha nem is kristályosodott ki a brit identitás. Csak brit állam létezett, amelyet az „unionizmus” politikai (és nem kulturális) doktrínája legitimált. (Colls, Richard: The Identity of England, Oxford, Oxford University Press, 2002). Állítását, miszerint nem lehet egyidejűleg több identitást is vállalni (vagyis nem lehet valaki skót patrióta úgy, hogy az unionizmusnak is a híve), sokan vitatták – köztük a kérdéskör egyik legtekintélyesebb kutatója, Linda Colley, aki szerint ténylegesen kialakult a brit identitás – egy külön identitás-formaként, a többi (angol, skót, ír) egyidejű megléte mellett. (Colley, Linda: Britons: Forging the Nation, 1707-1837, London, Pimlico, 1994) Az identitás nem olyan, mint egy kalap, amelyből egyszerre csak egyet tehetünk fel – fejtette ki a történésznő.
   És vajon beszélhetünk-e kifejezetten „angol” nemzettudatról? Mivel Hegedüs Gyula cikke a feudális korszakot érintette, talán érdemes – egészen röviden – szólni arról, hogy az angol nemzet kialakulásának milyen sajátosságai voltak. A modern nemzetek gyökereinek neves kutatója, Anthony D. Smith a premodern etnikai közösségek két fő típusát különítette el. Az általa „laterális-extenzív” típusúnak nevezettre az arisztokrácia dominanciája és a „köznéptől” való viszonylagos elkülönültsége a jellemző, míg a másik típus „vertikális és intenzív”, népi, azaz „demotikus” jellegű. Ez utóbbi esetben egy többé-kevésbé egységes kultúra kapcsolja össze a társadalmi csoportokat. A modern nemzetek kialakulásának magyarázatában sokat segít annak figyelembe vétele, hogy a modernitás előtti korszakokban különféle típusú etnikai közösségek alakultak ki. A „laterális” és a „vertikális” változatok egyúttal a modern nemzetek kialakulásának két fő útjához is kiindulópontként szolgáltak.
   A normannok által megszállt Anglia Smith megközelítésében a „laterális” típus klasszikus mintáját mutatta. S hogy miként vált a „laterális” közösség nemzetté? Mindenekelőtt arra volt szükség, hogy a politikai nemzet fogalmába bekapcsolják az összes társadalmi réteget. Smith rámutat: a normann hódítás után (1066) kezdetét vette a „bürokratikus bekebelezés”, s ennek során az alsóbb rétegeket és a távolabbi régiókat fokozatosan annak az államnak a részévé tették, amely az uralkodó etnikumra épült. Az alávetett etnikai közösség (ne felejtsük, a normann hódítás előtt az angolszászoknak már volt saját királyságuk Wessex központtal!) bekebelezése jelentős mértékű kulturális összeolvadást és társadalmi integrációt eredményezett. Az angol-francia háborúk idejére a nyelvi összeolvadás már „Chaucer nyelvévé szilárdult”. Az angolok és a franciák közötti „százéves háború” (1337-1453) sokat tett az angol nemzettudat kialakítása érdekében. Az angol nemzetet tehát a „laterális” etnikai állam által végrehajtott bürokratikus inkorporáció teremtette meg. Ezzel együtt, jegyzi meg Smith, „az angolság teljes ideológiájának a kialakulására” a 16. század végéig kellett várni. A nemzet polgári alkotóelemei pedig csak az ipari forradalom nyomán alakulhattak ki. (A.D. Smith: A nemzetek eredete, in: Kántor Zoltán (szerk.) Nacionalizmuselméletek, Rejtjel, 2004; A.D. Smith: The Ethnic Origins of Nations, Oxford, Blackwell, 1986).
   A jeles konzervatív gondolkodó, Roger Scruton szerint az angolok számára Anglia mindenekelőtt „szülőföld” volt, amelyet „a szokások szentesítenek”. (A precedens-alapú „common law”-t nevezve „gyémántrelikviának”.) Vagyis, másként fogalmazva, klasszikus nemzettudat ki sem alakult a körükben, mert „Anglia olyan erősen fogva tartotta a képzeletüket, hogy ösztönszerűen tudták, kik ők”.(Scruton, Roger: Anglia: egy eltűnő ideál, Budapest, Typotex, 2004). Az angoloknak ezért nem kellett hivatkozniuk hűségük igazolásához azokra a nemzeti eszmékre, amelyek a kontinentális politikában a XIX. században meghatározó szerephez jutottak.
   Scruton megközelítésével természetesen lehet vitatkozni, de tény, hogy a brit tudat, a brit identitás kialakulása csak azon az áron mehetett végbe, hogy a partikuláris angol nemzettudat háttérbe szorult. Ha végigtekintünk a modern brit állam történetén, jól kirajzolódik a politikai integráció egyik legérdekesebb vonása: az angol elitnek le kellett küzdenie azt a kísértését, hogy a partikuláris angol nacionalizmus politikáját karolja fel. Ehelyett egy olyan „birodalmi” tudat kialakítását választotta, amely alkalmas volt a többnemzetiségű államalakulat irányítására. A skót identitás így túlélhette a két királyság 1707-ben kimondott fúzióját, és Wales korábbi bekebelezése sem járt együtt a lokális kötődések felszámolásával. E tekintetben úgy fogalmazhatunk, hogy a brit tudat mintegy „ráépült” a premodern nemzeti identitásokra. Ennek persze feltétele volt az is, hogy Skócia és Wales is részesülhetett az ipari forradalom és a birodalom-építés gyümölcseiből – ha nem is ugyanolyan mértékben, mint Anglia. E megállapítás nem áll Írországra – de az egyik másik történet…
   A skót és a walesi nemzeti „reneszánsz” jelenleg minden eddiginél komolyabb kihívást intéz a brit identitással szemben. Ennek sorsa azonban nem csak a skótokon és a walesieken múlik, hanem legalább annyira magukon az angolokon. Főként a skót nemzeti mozgalom hatására az utóbbi két évtizedben ugyanis felerősödtek az „angol identitás” felkarolására irányuló törekvések is, olyan politikai követeléseket fogalmazva meg, hogy a csak Angliát érintő kérdésekről a Westminsterben helyet foglaló skót képviselők ne szavazhassanak – sőt a skót és walesi „devolúció” nyomán a külön „angol parlament” ötlete is felmerült. (Heffer, Simon: Nor Shall My Sword. The Reinvention of England, London, Weidenfeld and Nicolson, 1999) Nagy-Britannia jövője szempontjából kulcskérdés tehát, hogy ez az újabban formálódó angol identitás milyen viszonyt fog kialakítani a brit identitással.
3. Horváth Jenő 2015. aug. 24.

   Hegedüs Gyula magvas összefoglalója kapcsán Itáliából nézve az alábbiakat érdemes elmondani. Az egyes emberek, családok, nemzetségek, törzsek rendszerint akkor hajlanak a szélesebb közösségek – például a törzsszövetségek vagy jóval később a nemzetek – kialakítására, ha a korábbi kapcsolatrendszerek keretei között nem tudják megvédeni magukat, vagy ha azt látják, hogy a szélesebb közösségek létrehozása révén jobb életfeltételeket teremethetnének maguknak. A Római Birodalom széthullásával Itália lakossága igencsak komoly kihívás elé került, mégis még több mint ezer éven át Itáliában éltek leginkább tovább a római civilizáció áldásai, Itália maradt Európa legnépesebb része, a demográfiai erő, a földrajzi adottságok (a tenger és az Alpok magashegyi karéja) megvédték Itália lakosságát attól, hogy más régiók népeinek alávetettségébe kerüljenek. Még arra sem volt késztetésük, hogy nagyobb, akár regionális méretű államokat alakítsanak ki. Itáliában a Római Birodalom tulajdonképpen municipiumokra, városállamokra hullott szét: virágzó kisebb-nagyobb államokra, amelyeknek államformája lehetett köztársasági (Amalfi, Pisa, Genova, Velence, Lucca, Siena) vagy „félig-meddig köztársasági” (a signoria Firenzében vagy Milánóban, vagy kimondottan monarchikus (Nápoly, Róma). Itáliában nem volt egyetlen város vagy fejedelem, amely/aki uralma alá tudta volna hajtani a többit, amely/aki ki tudta volna terjeszteni a hatalmát a félsziget egészére, vagy nagyobb részére. Azért, mert nem is volt szükség valamiféle olyan nagyobb közösségre és államra, amely átfogja Itália területét. Az arabok fenyegethették Szicíliát, de Rómát, Firenzét, Milánót nem; a bizánciak az Adria-parti Dél-Itáliát, de Rómát és az északi városokat nem; a franciák Milánót, Rómát és Nápolyt azonban már nem; a törökök a Velence levantei birtokait igen, de Genovát vagy Milánót nem.
   Itáliában nem beszélhetünk a nemzet kialakulásának feudális előzményeiről, valamiféle feudális nacionalizmusról. Hiszen feudalizmusról is alig. Mert a feudális tulajdon- és függési formák nem voltak jellemzőek: a Római Birodalom római polgárai Itáliában nem süllyedtek jobbágysorba, a rabszolgákból sem lettek jobbágyok, a „főnemesek” és a „nemesek” nem alkotottak rendeket, nem volt rendi társadalom, rendi nemzet. Az olasz történetírásra nem jellemző, hogy a nemzet és a nacionalizmus kialakulásának előzményeit a „feudalizmusban” keresné.
   Az olasz értelmiség csak a felvilágosodás és a francia forradalom hatásai alatt, a napóleoni megszállás nyomán ismeri fel, hogy Itália az előző két évszázadban elvesztette európai elsőbbségét, és kezdte el keresni a risorgimento, a feltámadás lehetőségét Olaszország egyesítése és az olasz nemzet kialakítása irányában.
4. Kiss J. László 2015. Sze. 6.

   A német nemzet- és államfejlődés az olasznál keményebb dió. Az olyannyira várt német nemzetállam csak 1871-ben született meg. Ám a német nemzet egésze nem került egy nemzetbe. Ráadásul a bismarcki birodalom nem rendelkezett a társadalmi homogenitás elégséges fokával. Így számos gondolkodó, mint Max Weber nem alaptalanul beszélt a Reich „germanizálásának” szükségességéről. Már a 19. század első felében a német nemzetfelfogásról két értelmezés körvonalazódott.
   Az egyik felfogás a Szent Római Birodalmat annak megszűnése után is egyfajta politikai hazának tekintette és kitartott annak határai mellett. Ám az így felfogott a Német Birodalom idején a német államnacionalizmus (állampatriotizmus) jelölésére szolgáló „birodalmi nemzet” (Reichsnation) lakóterülete nem esett egybe a birodalom határaival. Míg a francia és angol nacionalizmus természetes határainak köszönhetően az európai birodalmi eszmével szemben bontakozott ki és abban a törekvésben gyökerezett, hogy államuk területét elválasszák Európa egészétől, addig a megkésve kifejlődött német nemzeti tudat csak részben különböztethette magát a régi „páneurópai” német birodalomtól, a Német Nemzet Szent Római Birodalmától. Németország számára ez a „páneurópai internacionalista” örökség a német nacionalizmusnak veszélyesen univerzális tájékozódást kölcsönzött. Nem így a második világháború után, amikor az európai integrációs folyamatban megvalósuló „internacionalizmus” azért is tehetett szert jelentőségre, mert a német történelem „páneurópai univerzalizmusának” még a középkorra visszanyúló hagyományait is magában foglalta, és ezzel egyidejűleg a Karoling kis-Európa országai számára elfogadható kereteket és biztosítékot teremtett a kiszámíthatatlan Reich örökébe lépett a rajnai részállammal szemben.
   A másik felfogása szerint a német nemzet nyelvi és kulturális közösség, azaz a nemzet egy „állam előtti”, kulturális fogalom (Kulturnation), ellentétben az államnemzet klasszikus mintaként számon tartott francia felfogásával, amelyben az állam a nemzet és szuverenitás megtestesítője, és amelynek legitimitása területi folytonosságában és a nemzet és állam egységében rejlik. A német fejlődében nemcsak a kulturnemzet, hanem a kulturális nacionalizmus is alakító hatással volt: a népek kultúrájának különlegességéről szóló herderi tanítás oda vezetett, hogy kialakult az egyes népek különlegességéről, így a német kulturnemzet elsődlegességéről szóló felfogás. A nemzetnek a kultúrát meghaladó etnikai meghatározása ugyanakkor időről-időre lehetőséget teremtett arra, hogy a Reich-et úgy tekintsék, mint amely a határain túlnyúló „nagynémet”, illetve „minden németet” magában foglaló birodalomban „teljesedik ki”, jóllehet a német nyelvű kulturális közösségek identitása teljesen sohasem egyezett meg. A német nyelvi közösség mindig nagyobb volt, mint a német nemzet. Mindebből következik, hogy a német nemzet kialakulásának történetében különbséget kell tenni a német nyelvi közösség, azaz a német nyelvű népek és népcsoportok sokasága és a német nemzet, valamint a Reich, a német állam létrehozására irányuló politikai közösségek között. Továbbá a német nemzet kialakulásának kerete a Szent Római Birodalom területe Európa középpontjában számos nemzetpolitikai törekvés metszéspontja volt. Európában a német nyelvű lakosság több állam és több nemzet kialakulási folyamatának a részese volt.

   A német nemzet kialakulásának folyamatát a Szent Római Birodalom története formálta. Ez a Reich a német politikai nemzet, valamint a politikai alkotmány keretéül is szolgált. A Reich a 10. században az egykori kelet-frank Karoling birodalomból jött létre és az un. német királyság, I. Ottó császárrá választása óta (962) közvetlenül összekapcsolódott a római császárság eszméjével. A Szent Római Birodalom a mai, nemzetállamnak tekinthető Németországnak és Ausztriának az eredete. A modern történeti kutatás a Szent Római Birodalmat az 1871-ben létrejött Német Birodalomtól megkülönböztetve „régi birodalom” néven is számon tartja.
   Ez a „régi birodalom” sajátos nemzetállam előtti és feletti jellege alapján sohasem vált modern nemzetállammá, hanem monarchisztikusan irányított és csupán kevés birodalmi intézménnyel rendelkező, császárból és a birodalmi rendekből álló képződmény maradt. A koraújkor óta a Reich strukturálisan képtelen volt a háborúkra és hódításokra és alapvető célja a jogvédelem és a béke megőrzése volt. A Reich-nek kellett a nyugalomról, stabilitásról és a konfliktusok megoldásáról gondoskodnia, azáltal, hogy a hatalom dinamikájának gátat vetett: az alattvalókat a fejedelmek önkényétől és a kisebb birodalmi rendeket a hatalmasabb rendek és a császár jogsértéseitől kellett megvédenie. Mivel 1648 óta birodalmi rendekként a szomszédos államok is a Reich alkotmányos rendjébe integrálódtak, az európai hatalmi rendszerben a Reich egy békebiztosító funkciónak is eleget tett.
   A Reich hanyatlásának oka abban rejlett, hogy a 18. század közepe óta tagjait mind kevésbé volt képes megvédeni a belső és külső hatalmak hódító politikájával szemben. A „régi Reich” Napóleon hódításai és a Rajnai Szövetség (Rheinbund) ezt követő megalapítása nyomán csaknem cselekvőképtelenné vált. 1806. augusztus 6-án II. Ferenc császár meg kellett válnia a birodalmi koronától és ezzel a „Német Nemzet Szent Római Birodalom” története is véget ért.
   A „régi Reich” egy olyan nyugati-keresztény birodalom volt, amelyhez számos , nem német nyelvű nép is tartozott, ám ebben a birodalomban a politikai hatalom a valóságban a német nemesség kezében volt és ennek kifejezéseként a 15. század óta a Reich a „Német Nemzet Szent Római Birodalmának” nevére is rászolgált. Ez az alakulat szilárd alkotmányos politikai struktúrákkal rendelkezett: a birodalmat a császár és a birodalmi rendek reprezentálták, melyek a Reichstagban, a birodalom parlamentjében üléseztek. Vezető pozíciójuk a fejedelmeknek volt és ezek közül is elsősorban a hét választófejedelemnek, akik a német-római királyt, később a császárt választották meg. A városok és a tartományok alig juthattak politikai befolyáshoz, a „birodalmi nemzetet” (Reichsnation) a német főnemesség testesítette meg.
   A „régi Reich” univerzális igénye ugyanakkor számos politikai tényező érdekét sértette. Erre már a 11. században a pápaság az egész nyugati kereszténység feletti egyetemes hatalmi igényével reagált, s a pápaság és császárság közötti konfliktus több évszázadon át jelentős mértékben lekötötte a német Reichsnation erőit. Emellett a szomszédos népek – a Reich-en belül Itália városi köztársaságai, később Hollandia, a Reich-en kívül Franciaország, Dánia stb. – úgy érezték, hogy a birodalom univerzális igényei megkérdőjelezik minden olyan törekvésüket, amelyek a saját nemzetük és szuverén államuk megteremtésére irányulnak.
   A „birodalmi nemzetet” megtestesítő német nyelvű főnemesség a Karoling birodalomban végén már politikai érdekközösségnek, mi több, szolidáris harci közösségnek bizonyult, olyan politikai törekvések megvalósításában, mint a normann és magyar betörésekkel szembeni védelemben, a szláv területek keresztény hitre térítésében és a gyarmatosításában, nem kevésbé a német császárok nagy birodalmi terveiben, különösen Itáliában. A kizárólag a nemességből rekrutálódó birodalmi egyház politikai funkciói alapján az uralkodó hatalom integráns részévé vált. A német főnemesség ugyanakkor már a középkorban kizárólagos hatalomra tett szert és élesen elkülönült a társadalomtól, ám ezzel a birodalom politikai modernizációjának akadályozójává vált.
   Ezzel együtt a birodalmon belüli nemzetté válás, a nemzeti tudat kialakulásának folyamata nem rekedt meg. Már a középkorban megfigyelhető volt a német nemzeti irodalom, első virágzása, egy népnyelvi nemesi irodalom fejlődése. Egy gazdag lokális kultúra indult fejlődésnek, amelyet a polgári kultúrát képviselő városok felemelkedése, a németet telepesek kolonizációs teljesítményei, új egyetemek alapítása éppen úgy fémjelzett, mint egy, a régiókat is átfogó, német nyelven kommunikáló művelt réteg kialakulása. Ezt a folyamatot a 15. század végével a könyvnyomtatás elterjedése még inkább előmozdította.
   A német fejlődésben valójában a középkori Staufer-császárok óta mindig voltak olyan törekvések, amelyek arra irányultak, hogy a hűbéri uralmi rendszert egy modern állammá alakítsák át. Ám ezt a folyamatot a főnemesség olyan módon akadályozta meg, hogy a közös államépítés helyett a saját territoriális államaik építésének politikáját folytatta és sikerrel kísérelte meg azt is, hogy királytól hatalmi jogokat szerezzenek maguknak. Ám ennek ellenére az 1500 körüli évtizedekben megjelent egy „birodalmi patrióta” mozgalom (Reichspatriotismus), amely a birodalmi rendektől indult ki és a Habsburg-házból származó császárral szembeni ellenzéki mozgalomban a birodalmi alkotmány reformjára irányult. Ez a törekvés többek között olyan jogi reformokra irányult, mint egy birodalmi főtörvényszék létrehozása, a birodalom belső rendjét érintő közigazgatási és kormányzati reform. Ezek a kísérletek azonban az első sikerek után a reformáció konfliktusaiban megrekedtek. Valójában ez a „birodalmi patriotizmus” rendi jellegű volt, szellemi és szociális dimenziói igazában a reformáció mozgalmában mutatkoztak meg. A reformtervek politikai megvalósítása érdekében Martin Luthernek a „német nemzet nemességéhez” kellett fordulnia, mert a politikai döntések változatlan a „birodalmi nemzet” kezében voltak. A birodalmi gyűlés 1511. évi, Wormsban tartott ülésén a birodalmi rendek fokozták erőfeszítéseiket a nemzeti egyházreform és a birodalmi reform érdekében, ám már az 1520-as években világossá vált, hogy a birodalmi rendek egységének visszavonhatatlanul vége szakadt. A birodalmi rendektől számos kérdés Lutherhez került és csakhamar kiderült, hogy a „birodalmi nemzeten” belül két, egymással fegyveresen is szembenálló felekezeti tábor áll egymással szemben. Egy nemzeti birodalmi reform nagy terve torzóvá vált.
   Az 1517-ben a Luther által elindított reformáció a „régi birodalom” legnagyobb „protestáló” mozgalmává vált. A pápaság a német nemzet ellenségének számított és a mozgalom a Rómával szembeni „nemzeti” bírálatnak adott kifejezést. Luther a német nemzet keresztény nemességéhez írt röpiratában nemzeti egyházreformra szólított fel. Luther felhívását széles társadalmi rezonancia követte, amely nem korlátozódott a nemességre és a humanista értelmiségre. A reformáció mozgalma volt az első olyan kezdeményezés a német történelemben, amelynek hordozói többségükben nem nemesi származásúak volt. A művelt társadalmi rétegektől elindulva a reformáció – regionálisan ugyan eltérő mértékben – magával ragadta a városi polgárságot és a falusi lakosság egyes részeit, ám közös nemzeti cselekvés nem jött létre, ezért itt valójában nem beszélhetünk nemzeti mozgalomról. A reformáció a nemzetállam létrejöttéhez vezethetett volna, de valójában egyidejűleg volt egy korai nemzeti mozgalom csúcspontja és bukása is. Ezzel szemben Európa más országaiban, Angliában, Hollandiában és Svédországban az egyházi reformációból és annak politikai megvalósulásából fontos impulzusok szabadultak fel egy nemzetállam kialakulásának az irányában. A történelem Németországban nem vett ilyen fordulatot . A 16. század közepe, az augsburgi vallási béke (1566) óta a „birodalmi nemzet”, a „Reichsnation” felekezeti megosztottsága a német fejlődés végzetes alakító tényezőjévé vált. Németország helyett a „német országok” sokasága jött létre, amely 1871-ig a nagyhatalmak közötti ütközőövezet szerepét töltötte be és állandósította a feszültségi viszonyt az európai stabilitás és a német önrendelkezés megvalósulása között.