Teadélutánok a Doktori Programunkban XVI.
Az áprilisi 9-i összejövetelen a polgári radikálisok példáján vizsgáltuk azt a kérdést, hogy szabad-e a hazára „árulkodni”?
Az olvasott szövegek (Litván György: Magyar gondolat – szabad gondolat”, 1978; Hazaárulás-e a hazára „árulkodni”?,1984) vizsgálata alapján, Jászi Oszkár és a polgári radikálisok munkássága kapcsán egyetértettünk abban, hogy szabad. Mert először vagyunk emberek, s “csak” másodsorban hazafiak. ám az adott helyzetben mindig szigorúan kell mérlegelni: mivel a történelem jelenetős mértékben nemzeti paradigmában zajlik, ezért azt csak a nemzeti érdekek sérelme nélkül kell/szabad megtenni. Különben óhatatlanul mások szekerét toljuk. Jászi és harcostársai indokoltan vitték külföldre a Monarchia és benne a Szent István-i Magyarország nemzetiségi politikájának mulasztásait. Ám közben nem mérlegelték kellőképpen, hogy a választójog kiterjesztésében a birodalomra milyen veszedelmek leselkedtek. S még nagyobb hibát vétettek, amikor az ellenforradalmi rendszer megdöntésére a kisantanttal szövetkeztek. Ez utóbbi kapcsán éppen a cinikus Eduard Beneš lobbantotta a szemükre, hogy átlépték azt a határt, amelyet nemzetével szemben emigráció nem léphet át.
A 20. század eleji progresszió, a „,második reformnemzedék” képviselői, a politikai értelemben baloldali, illetve polgári radikális társaság legjobbjai a társadalmi haladás és a hazafiság fogalmának összebékítése mellett érveltek. Világossá tették: nemhogy nem az a hazafiság, ha eltagadjuk a nemzetet bénító sorsproblémákat, hanem éppenséggel hazafiság az egész világgal megismertetni azokat.
Litván György kérdése – szabad-e a hazára „árulkodni” – tehát ma is időszerű. Vagyis elsősorban ugyancsak szituációfüggő politikai, semmint morális kérdés. „Csak” még nehezebb tisztán látni, mi számít nemzeti érdeknek. Szerintünk jelenleg kettős tendencia érvényesül: egyrészt a mai kommunikációs eszközök birtokában a „hogyan” és a „mikor” jóval nagyobb szerepet tölt be, mint 1905 és 1918 között, így a nemzeti célok bárminemű artikulálást precízebben kell/ene művelni. Másrészről viszont kevésbé számít: a hírt, nemzeti súlyú kérdésekről való véleményformálók az utóbbi években ugyanis jórészt nem politikusok, nem a jelen Jászi Oszkárja, hanem pl. bloggerek. Mindenesetre a baloldal az elmúlt évtizedekben rendre fordult/fordul Nyugat felé (akár nemzeti érdekeinkre kártékony módon is), míg a jobboldali kormányok a társadalmi problémákat nemritkán bagatellizálják. A dichotómia tehát ma is megvan, „csak” a színvonal alacsonyabb. Nincs Tisza és nincs Károlyi. Nincs Apponyi és főképp: nincs Jászi.
Szécsényi András
Adódik egy olyan megközelítés is, amely alapján a tértől-időtől függően értelmezhető „nemzeti érdek” mércéje szerinti elbírálás: illetéktelenség. Ti. amennyiben azt hangsúlyozzuk, hogy ezen stabil referens nélküli, hamisítatlanul politikai kategória folyvást a politikai vitahelyzetben formálódik (képviseljen bármilyen minőséget is a kérdésben állást foglaló megszólaló) – ráadásul ez alapján nemcsak a történések jelenidejűségében, de utólag és visszamenőleg sem jelölhető meg egyetlen felsőbb instancia, amely objektíve eldönthetné a mibenlétét, a „megfelelő” tartalmát, és kimondhatná róla a végső szót. Hozzátehető, hogy még a megbölcsült és ideális esetben értékelfogulatlan történelemtudós sem, ha akadémikus állásfoglalással járna is el. Mi több, nagyon is meglehet, hogy az egyszerűbb képletűnek tűnő szituációban: más nemzetekhez való viszonylatban sem egyértelmű a „helyes válasz”.
Ellenben a politika nagyon is megtehette az ítélkezést, mint ezen saját kérdésében leghivatottabb, autonóm szféra. Természetesen saját, korlátozott racionalitása(i) alapján. Az ennek tudományos kíváncsiságtól hajtott tanulmányozását művelő történész pedig bizonyos észrevett sajátosságok kritériumaira tekintettel is adhat elemzéseket. Egy ilyen nézőpontból például Jásziék bécsi emigrációja – a magyarországi állapotokat illetően nagyjából megőrzött helyzetértékelések és céltételezések mellett – leginkább az eszközválasztás lényeges dilemmája elé került. Földrajzi helyzetük folytán – amelyet többüknél a repatriálás borítékolható veszélyei mellett saját meggyőződés is fenntartott – adottságukká lett, hogy hangjuk és szavuk milyen közegnek intézhetik. Úgy érezték: a rendkívüli helyzet rendkívüli eszközöket kíván. A távolodó haza problémáinak politikai megoldásába a szélesebb kontinentális közvélemény és hatalmi tényezőinek bevonása egy választható gyakorlati válasz volt a – NB: a leszűkülés irányában – változó lehetőségeik mérlegelésekor. Kinyitni igyekeztek az ország irányába záruló diskurzusterüket, egyben céljaik hathatós keresztülviteli módját látták a külvilágbeli szövetségkeresés stratégiájában. Ehhez világos, hogy nagyrészt jobb híján – ti. otthoni jelenlét, hatáskifejtési képesség, politikai legitimáció híján – folyamodtak, pótszer gyanánt. És típusos politikai mondandójukat – az igazságtalanságok leleplezését és egy igazságosabb állapot ígéretét – a hazai nyilvánosság helyett külföldi címzettekhez intézték. Felelős politikai választásuknak és vállalkozásuknak – azzal, hogy rövidesen biztossá vált a politikai kudarc – egyedül ők itták meg a levét; nemigen képzelhető, hogy tetteiknek lett volna olyan rajtuk túlmutató gyászos ódiuma, ami érdemben visszahullott a magyarországi társadalomra. A Litván György által pontosan és érvényesen megtalált mérce (a politikáé) önmagában értelmes és alkalmazható, ezért a Jásziék-féle propagandastratégiához, úgy gondolom, nem is határozható meg egy „egészséges” vagy „túlzott” mérték, csak valamely külső logika talajáról. Odakünn abban az időszakban ésszerűnek tűnhetett: addig ütni a vasat, amíg az még meleg az ellenforradalom felfordulásától és a régiós gomolygástól. Ha már egyszer az „idegen fórumokat” választották: ha ezeken hamarjában behúzzák a kéziféket – miközben érzékelték az otthoni stabilizálódás nyomán rájuk váró elszigetelődési veszélyt –, az eleve a közel egy nemzedéknyi tehetetlenségre berendezkedés önkéntes választásával lett volna ekvivalens. A sorsuk mégis így alakult, de ezt a visszaütő okozatok által rájuk rótt kényszerként foghatták fel. A beneši leckéztetés pedig igazán bajonett lehetett a bordák közé: az egykori eszmetárs pl. az olyan hazai politikai vádakat látszott megerősíteni Jásziékban, mint amilyen például egy Bangha Bélánál úgy hangzott a forradalmak előtti időkre vonatkozóan, hogy: „Catilinák sürögtek-forogtak köztünk”…
Miközben Jászinál a „haza” sosem volt elárulás tárgyaként latolgatva: politikai bírálatában határozottan disztingvált a hatalom kezelői és a társadalom között (meghatározó esetét Seton-Watsonnal ld. Litván 1996[1984]: 118.), és utóbbinak politikai kulcsszerepe, tevékeny fellépése kiküszöbölhetetlenségét – minden harcosan felvilágosult észelvűsége mellett – egyre biztosabb belátással vallotta.