140 éve született Jászi Oszkár
az emlékkonferencia hanganyaga:
Jelenleg a 2015. március havi archívumot böngészi.
Séta a Nemzeti Múzeum kertjében
„A küludvar terét homokbuczkák, dudva, kóró és vadnövények undokíták.”–Séta a Nemzeti Múzeum kertjében
2015. március 11-én a Várostörténet másképp a 19–20. században című kurzus következő „várostörténeti” sétájára a Nemzeti Múzeum kertjében került sor közel másfél órában. A séta során Debreczeni-Droppán Béla történész, a múzeum munkatársa és egyben történetének szakértője ismertette velünk a múzeum, illetve az ahhoz tartozó múzeumkert történetét.
A séta során 1802-től kezdve egészen napjainkig végigkövethettük a Nemzeti Múzeum történetét. Megtudhattuk, hogy a múzeum és a múzeumkert miként nyerte el mai formáját, hogy ki által és kinek állíttattak a múzeumkert emlékművei, szobrai, illetve hogy a múzeum dolgozói milyen erőfeszítéseket tettek, hogy a magyar történelem viharos időszakait az intézmény gyűjteménye mindmáig átvészelhesse. Az előadásának legérdekesebb szempontja mégis talán az a megközelítés volt, hogy a múzeum előterét miként használta a történelem során a város lakossága. A séta során megelevenedtek előttünk a „muziban” játszadozó diákok, a szerelmes fiatalok, illetve a múzeumkertben pihenni vágyó pesti polgárok.
Az előadás jó példát szolgáltatott arra, hogy egy-egy intézmény vagy helyszín történetét hogyan lehet egy várostörténeti séta keretei közt az érdeklődők számára a lehető legattraktívabb módon bemutatni.
Bereznay István
Harmadéves történelem szakos hallgató
A tanszék ismételten megrendezi hagyományos doktorandusz konferenciáját
részletek: doktori konferencia
Teadélutánok a Doktori Programunkban XV.
Március 12-én Révai Józsefnek a leendő kommunista rendszer eszmei megalapozását célzó elméleti-ideológiai munkásságából döntően Szabó Ervin helye a magyar munkásmozgalomban című nevezetes, a Társadalmi Szemlében 1931-ben megjelent tanulmányát elemeztük.
Az 1956-1990 közötti egypártrendszerű hatalom pártja, az MSZMP 1959 végén tartott első kongresszusát hetediknek deklarálta. Mert szellemi-ideológia előzményét – joggal – a Kommunisták Magyarországi Pártjában/Magyar Kommunista Pártban látta. Annak pedig igen tehetséges ideológusa Révai József volt. A féktelen ambíciójú, a húszas években az első helyért Kun Bélával viaskodó, azután majd Lukács Györggyel együtt alul maradó, vereségét később pedig Blum elvtársat/Lukács Györgyöt is kemény bírálattal minimalizáló férfiú hamar belátja, hogy neki az a feladata, hogy a párt eszmei „tisztaságát” a polgári radikálisokkal, Garami Ernővel, Szabó Ervinnel szemben védje meg.
Ezen, egymástól különben nem lényegtelen vonásokban különböző erők, személyek egyaránt azt vallották, hogy Magyarországot az úgymond feudalizmustól kell megszabadítani. Szabó Ervin vastag – már csak halála után Bécsben megjelent – könyvében azzal érvelt, hogy hazánkban 1848-ban nem volt polgári forradalom. Hiszen azt a nemesség vezette.
A KMP ellenben az 1919 nyarára bekövetkezett nagy bukása ellenére azt vallotta, hogy továbbra is a proletárdiktatúra megvalósítása van napirenden. (Bécsi emigráns éveiben Révai ahhoz a Landler-frakcióhoz tartozott, amely a hazai viszonyokat lényegesen józanabbul szemlélte. Amikor írásában Révai azt állítja, hogy „Szabó Ervinnek szinte nincs egyetlen mondata, melyet ne a legéberebb kritikával kellene olvasni”, akkor bizony ezt az engesztelhetetlen szigort nem csekély mértékben az életösztön is diktálta. Hiszen a korabeli hivatásos kommunista forradalmárokat ezer (sokszor saját elvtársaik által rájuk testált) halál fenyegette.
Kegyetlen a történelem. És Révai József is kegyetlen volt. Amikor a harmincas években sok gyötrelem árán a magyar kommunisták is reálisabb politikára váltanak, akkor Révai legtöbb haszonnal kecsegtető munkáját. A marxizmus és népiességet írja meg. Írásával szellemileg széles társadalmi bázist épít a leendő kommunista hatalom alá. Ám a magyarországi társadalmi folyamatoknak 1945 után sem a hazai adottságok, hanem a nemzetközi körülmények, ekkoron a Szovjetunió akarata szab irányt.
És Révai József 1946-ban ismét megjelenteti Szabó Ervin helyét kijelölő dolgozatát. A pontosságra törekvő történész – Lackó Miklós filológiai munkájára támaszkodva – elmondja, hogy (Révai állításával szemben) a két szöveg lényeges pontokon nem azonos. Ám a filológiai korrekciónál sokkalta lényegesebb, hogy az írás kommunista éle még metszőbb lett.
A história 1990-ben korrigált…
Kosztricz Anna
„Emberek az embertelenségben” – Látogatás a II. világháborús Légókórházban
A Várostörténet másképp a 19–20. században címmel meghirdetett kurzus célja és faladata, hogy saját tematikus várossétákat tervezzünk a félév végére. Ezen séták kialakításához elméleti és gyakorlati szempontokat kapunk. Az óra keretében így elsőként a Sziklakórházba látogattunk el, hogy a „hagyományos” múzeumok mellett megismerkedhessünk egy történelmi helyszín sajátos koncepcióra épülő bemutatásával.
A Várhegy mélyén található Sziklakórház a korábbi sziklába vájt pincerendszer átépítéséből jött létre és 1944 februárjában nyitotta meg kapuit. Az eredeti intézmény hamar kinőtte helyét, Budapest ostroma alatt 2–300 sebesültnek kellett összezsúfolódnia három kórteremben és a folyosókon. A jól felszerelt kórház dolgozói nemcsak a második világháborúban, hanem később az 56-os eseményeknél is emberéleteket mentettek. 1956 után átépítették és egy atomtámadás átvészelésére próbálták felkészíteni a Sziklakórházat, melyet ettől kezdve szigorúan titkosnak tekintettek.
A kórház jelenleg múzeumként üzemel, a helyszín kizárólag idegenvezetővel járható be. A kórtermek berendezése visszaidézi az eredeti állapotokat, az élethű viaszbábúk pedig megelevenítik a kórház működésének mindennapjait. Persze a kiállítás nem titkolt célkitűzése, hogy hatással legyen a látogatók érzelmeire, hogy a húsvér hétköznapi hősök – doktorok, nővérek, túlélők – történetei a 21. század embereinek is tartogassanak üzenetet.
A rendhagyó séta tapasztalatait a saját várostörténeti feladatunknál is hasznosítani fogjuk, de még ezelőtt következő helyszínünk a Nemzeti Múzeum kertje lesz!
Csicsics Anna
Újabb könyvbemutató
2015. február 19-én, csütörtökön újabb rendezvényre került sor az ELTE BTK Történeti Intézet Szekfű Gyula Könyvtárában, ahol a Molnár Ferenc által írt A Munkácsi Egyházmegye 1848–1849-ben című könyvet mutatták be. A szerző 2010-ben a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán szerezte meg történelemtanári diplomáját, majd ugyancsak ebben az évben lett doktorandusz az ELTE BTK-n, ahol 2013-ban abszolvált. A tavalyi év szeptemberétől a beregszászi főiskola Lehoczky Tivadar Intézetének kutatójaként dolgozik, valamint ugyanott oktat a Történelem- és Társadalomtudományi Tanszéken.
Az esemény az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történelem Doktori Programja szervezésében valósulhatott meg, a megnyitó beszédet pedig Erdődy Gábor tanszékvezető úr tartotta. Sajnos a kezdés előtt néhány perccel derült ki, hogy a beregszászi főiskoláról érkező küldöttség technikai okok miatt mégsem tud jelen lenni, ezért némileg foghíjas sorokkal indulhatott a program, bár ez nem jelentett nehézséget abban, hogy később egy jó hangulatú és színvonalas bemutatót tudhassunk magunk mögött.
A tavalyi évben a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola kiadásában, Nyíregyházán megjelent könyvhöz Erdődy Gábor köszöntője után a Görögkatolikus Örökség Kutatócsoport részéről Terdik Szilveszter muzeológus fűzött bevezető gondolatokat. Kifejtette, hogy Molnár Ferenc munkája egyben egy tágabb kutatás részét is képzi, ahol többek között kiemelt jelentőséget kap a magyar liturgikus nyelv kutatása és plébániai történeti sematizmusok is, amely utóbbi a következő években fog megjelenni, illetve már készül egy papi névtár is.
A kötetet Solymosi József, a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár és Irattár tanácsosa és főlevéltárosa mutatta be. Szerinte a könyv egyháztörténeti tematikáján kívül számos tudományos vonatkozással bír, így politika-, nemzetiségpolitika- és társadalomtörténeti vetülete is van. Kritikákat is megjegyzett, például a levéltári forrásokra való pontos hivatkozásokat nem minden esetben látta a legrészletesebbnek, de ezeket leszámítva alapos és fontos munkának titulálta a könyvet, a szerzőt pedig tovább bátorította, hogy folytassa a hiánypótló kutatómunkát.
A Munkácsi Egyházmegye 1848–1849-ben a forradalom és szabadságharc – tudományos színvonalon – eddig kevésbé kutatott részét mutatja be. Molnár szerint az ehhez az egyházmegyéhez tartozó hét vármegye, vagyis Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros, Szatmár és Szabolcs, valamint a Hajdú-kerület különös szerepet töltött be a hátország biztosításában. Szakszerűen eddig csupán – a bemutatón részt vevő – Solymosi József foglalkozott az északkelet-magyarországi vármegyék 1848–1849-es történelmével, doktori értekezésében azonban ő csak négy vármegye, így Ung, Bereg, Máramaros és Ugocsa történetével foglalkozott. A munkácsi egyházmegye forradalom és szabadságharc korabeli históriáját kutatta Bendász István is, akinek munkássága leginkább azért fontos, mert kutatásait 1945 előtt megkezdte, így sok olyan forrást is felhasznált, amelyek ma már nem léteznek.
Az utóbbi évtizedekben megjelent munkák legtöbbször nem használnak elsődleges forrásokat, Molnár szerint pedig ezek felkutatására igencsak szükség van. Ennek segítségeként állította össze az egyházmegye történeti kronológiáját, valamint e mellé írta meg a munkácsi egyházmegye görögkatolikusainak forradalombéli szerepét. Itt részletezte a forradalomhoz való hozzáállást, valamint az ezzel kapcsolatos autonómia mozgalmat mind a görög-, mind pedig a római katolikus szemszögből is. Ezek mellett kitért az önálló érsekség problémájára, az 1848-as országgyűlési képviseletre, illetve megvizsgálta a szabadságharc és a munkácsi egyházmegye kapcsolatát, amelyben megállapította, hogy az mindvégig támogatta a felkelőket. A szabadságharc története után kitért az azt követő évekre is, magában foglalva a korabeli jövőképeket a nemzeti egyenjogúsággal és az értelmiségi stratégiákkal kapcsolatban is. A könyvben mindvégig hangsúlyos a különböző nemzetiségek bemutatása, ezek közül pedig kiemelkednek a ruszinok. Molnár könyve a terjedelmes kronológia mellett illusztrációkat, térképeket és bibliográfiákat, valamint személy- és helynévmutatót is tartalmaz.
A bemutató végén Erdődy Gábor megköszönte a munkát, kiemelte annak különösen átfogó jellegét, illetve a görögkatolikus egyháztörténet kutatásának jelentőségét is.
Pettinger-Szalma Vendel
.
Teadélutánok a Doktori Programunkban XIV.
A tavaszi évadot nyitó február 12-i délután témája Kosáry Domokos Napóleon és Magyarország című munkája, illetve azzal összefüggésben a rendi (vagy feudális) nacionalizmus kérdése volt. A 18. század utolsó évtizedeitől 1830-ig terjedő időszakra vonatkozóan Szekfű Gyula alkotta meg a „rendi nacionalizmus” fogalmát, Kosáry Domokos pedig később hasonló értelemben használta a „feudális nacionalizmus” kifejezést. Mindketten azt hangsúlyozták, hogy ebben az időszakban megjelent ugyan Magyarországon a nemzeti érzés, de még nem kapcsolódott össze a társadalmi reformok igényével. Szekfű ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 1795 után a „nacionalizmus (…) barokk-heroikus és rendi jellegbe öltözik”. (Rövid magyar történet. Osiris, 2002. 250.) Kosáry pedig három évtizeddel később úgy jellemezte ezt a fajta nacionalizmust, hogy az „még nem lépte túl a feudalizmus körét, még nem kapcsolódott a kiváltságok ellen irányuló törekvésekkel, sőt ellenkezőleg: inkább a kiváltságok védelmében volt mozgósítható”. (Napóleon és Magyarország. Magvető, 1977. 78.) A rendi/feudális nacionalizmus létét azonban a korszak kutatói közül nem mindenki fogadja el. Miskolczy Ambrus szerint például „a rendi nacionalizmus (…) megfogalmazásnak is groteszk, mert a nacionalizmus lényege éppen a rendi világ lebontása.” (Egy hamis historiográfiai alternatíva: jozefinizmus és rendi autonómia, avagy Berzeviczy és Kazinczy vitája. Debreceni Szemle 2014. 1. sz. 5.).
A Kosáry által megalkotott terminus „feudális” jelzőjében első pillantásra a marxista történelmi korszakelnevezéseket vélhetjük felfedezni. Valójában – ahogy arra a szerző is rávilágít – a „feudális” szót használták a korszak felvilágosult és liberális gondolkodói és politikusai a régi rend leírására Batsányit Jánostól, Berzeviczy Gergelytől Kossuth Lajoson át Eötvös Józsefig. (Kosáry, 79.)
Metodikai és nyelvhasználati szempontból nézve a Napóleon és Magyarország a marxista történetírás eszköztárával és terminológiájával megírt munka – ami nem is meglepő, hiszen a szerző az 1960-as évek végén kezdett dolgozni a témán. Ez nem jelentette azonban azt, hogy Kosáry fenntartások nélkül elfogadta volna a (vulgár)marxista kánont. A könyv utószavában bírálja Révai József 1938-as Kölcsey-tanulmányát. („Révai képletét továbbra sem tartjuk olyannak, amely a múlt objektív valóságára illik.” – Kosáry, 160.) A tanulmány témája – a rendi/feudális nacionalizmus kérdése, illetve konkrétan a magyar társadalom válasza Napóleon kiáltványára – olyan komplex kérdéskör, amelyeket csak a gazdasági, társadalmi és politikai folyamatok, valamint a különféle szellemi áramlatok közötti összefüggések feltárásával lehet megfelelő mélységben feldolgozni. Kosáry művét rendkívül gazdag forrásanyag, patikamérlegen kimért forráskritika, részletes historiográfiai áttekintések és széles nemzetközi horizont jellemzi. Amennyiben képesek vagyunk a mára már részben idejétmúlt terminológiától elvonatkoztatni, a feudális nacionalizmusról írt megállapításai lényegében ma is megállják helyüket.
Hegedüs Gyula
