Teadélutánok a Doktori Programunkban I.
Szeptember 19-én, csütörtökön sor került az első teadélutánra. E teadélutánok célja – meghívottak részvételével – egy-egy nagy súlyú történetpolitikai téma megbeszélése, újragondolása.
Most Szűcs Jenő nevezetes Vázlat Európa három történeti régiójáról című munkáját beszéltük meg. Való igaz, hogy a dolgozat az 1979-ben elhunyt Bibó István tiszteletére összeállított emlékkötetbe íródott. Az is tény, hogy a kötet szamizdatként terjedt, csak a rendszerváltás nyomán látott nyomtatásban napvilágot. Ám a szerkesztők a kéziratot a Gondolat Kiadónak ajánlották fel. Az nagyot csattant, mert a demokratikus és a népi-nemzeti ellenzék tagjai közösen fogalmazták meg lesújtó rendszerkritikájukat. Ugyanakkor az is tény, hogy a kéziratot elemző MSzMP-dokumentum a 75 szerzőből csak 17-et kategorizált ellenzékinek. Szűcs Jenő nem minősíttetett ellenzékinek. Írását a Történelmi Szemle publikálja 1981-ben, 1983-ban pedig a Magvető Kiadó nagyobb példányszámú Gyorsuló idő sorozatában is megjelent.
A Vázlat alapgondolata – nevezetesen, hogy Európa két nagy fele között önálló arculattal létezett és létezik Közép-Kelet-Európa – egyáltalán nem volt eredeti. Ám Szűcs Jenő óriási erudícióval, szellemi eleganciával, metszően pontos mondatokból ácsolt gondolatmenetekkel száll szembe a korabeli hivatalos, a történetírásban jeles kollégák által képviselt nézettel. Szűcs Jenő nem kevesebbet üzent, mint azt, hogy hazánk és szomszédjai nem maradnak az idők végezetéig a szovjet birodalom gyomrában.
A kifogástalan szakmai mezbe burkolt, tehát kódolt üzenetet itthon is, külföldön is vették. Bizonyság erre, hogy tíz nyelvre fordították le, a francia edíció Fernand Braudel előszavával került az olvasó elé.
Mivel Szűcs Jenő marxista gondolkodó volt a javából, ezért a vázlat a mai olvasónak azt üzeni nyomatékkal, hogy a rendszerváltás előtti história felfejthetetlen a számos arcú marxizmus mély ismerete nélkül. Az ő világlátásába bőven belefért a nem marxista Bibó István mély gondolataival való azonosulás. (Miközben némely ponton tapintatosan bírálja a jeles politikai gondolkodót.) Mert munkásságával olyan világot szeretett volna napvilágra segíteni, amelyben az egyén nem alattvaló, a demokrácia valóban demokrácia.
Innen nézve is világosan látszik Szűcs Jenő időszerűsége.
Olvassunk Szűcs Jenőt.
Marchut Réka
Szegény Jenő, ennyi tudással, ilyen ésszel, ilyen feleséggel, miért fejezte be önként az életét? Azt hiszem ő a rendszerváltozás egyetlen halálos áldozata. Pár barátját, kortársát jobban ismertem, mint őt, de 56-os élményei után – ha tényleg marxista lett – és miután 1988 márciusában csatlakozott a hamvába holt “Új márciusi front”-hoz, csak a meghasonlást hozhatta számára annak felismerése, hogy utat tévesztett.
Nagyszerű, hogy híres esszéje is hozzájárult annak tudatosításához, hogy mi nem vagyunk Kelet-Európa (mint a nyugati tanszékek is hirdették), de vajon jó vagy rossz, hogy továbbra is a Nyugat és a Kelet között állunk? Keletre nézve azt gondolom, hogy ez rossz, Nyugatra nézve meg azt, hogy jó.
Milan Kundera 1983-ban publikált munkája – A megrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája – megnyitotta, pontosabban újra megnyitotta a régióról szóló vitát. A cseh-francia írót azért említem Szűcs Jenő méltán híressé vált esszéje kapcsán, mert Szűcs korábban publikálta tanulmányát, a vitát mégis Kundera indította el, jóllehet a mondanivaló mindkettőnél azonos: a Nyugat és Kelet közé ékelődött régiónk inkább az előbbihez tartozik. Vagy, ahogy Kundera fogalmaz: „Politikai rendszerénél fogva Közép-Európa: Kelet; kultúrtörténete folytán: Nyugat.” Kundera nyilván azért volt meghatározó a vita elindításában, mert franciául publikálta esszéjét, Szűcs munkája pedig magyarul jelent meg (1981, ill. 1983), s amikor franciául is publikálták (1985) a vita már elkezdődött. S azért is, mert Kundera munkája politikusabb, mint Szűcsé. És azt sem szabad elfelejteni, hogy Kundara a prágai tavasz egyik jól ismert szereplője, míg Szűcs „csupán” történész volt. Mindkettőjük munkája azonban alapvetően politikai jelentőségűvé vált. Ahogy a nyolcvanas évek Közép-Európáról szóló vitájának egyik résztvevője fogalmazott: „a Közép-Európa koncepció … a szovjet uralom alóli felszabadulás ideológiájává változott”.
Az a megállapítás, hogy Európa közepe inkább a Nyugathoz áll közelebb nem új, ahogy ezt Marchut Réka is kiemeli. Csak egy példa: a 19. századi Magyarországra érkező francia utazók ugyanezt hangsúlyozzák (Catherine Horel: De l’exotisme à la modernité: Un siècle de voyage français en Hongrie, 1818-1910, ELTE, Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, Budapest 2004.).
A Közép – Európa fogalom az egyiptomi meghaló és feltámadó istenekhez hasonlítható: hol eltűnik, hol előkerül. Ilyen helyzet volt a második világháború után. 1945 és 1947 között a nyugati országok diplomáciája még használta a Közép-Európa fogalmat, de 1947-től eltűnik szótárukból és csak a nyolcvanas években kerül elő. S a fogalom szinte minden korszakban lehetőséget ad a vitára. Elsősorban azért, mert senki sem tudja, hol vannak a határai, s mely népek, etnikumok tartoznak a térséghez. Pontosabban, mindenki másképpen tudja. Ezt jól mutatja az a kerekasztal-beszélgetés, melyet az Európai Utas szervezett a régióról (2007/2 – Mit kezdjünk Közép-Európával?). A közép-európai népek atlasza című francia kiadvány (Sellier, André – Sellier Jean: Atlas des peuples d’Europe centrale, La Découverte, Paris 1991.) 20 népet sorol a régióhoz, köztük a macedónokat, albánokat, letteket és észteket. Schöpflin György szerint azonban az észtek nem közép-európaiak, hanem posztkommunista skandinávok. Georges Castellan pedig így fogalmaz: „Közép-Európa nem végleges határokkal rendelkező földrajzi régió, s nem is egy mozdulatlan szerkezete a történelemnek.” Jacques Lévy megjegyzése pedig különösen érdekes és tanulságos számunkra. Az Európa, egy földrajzi fogalom című munkájában azt hangsúlyozza, hogy Európa mi voltunk, mármint ők, a nyugatiak, s a kontinens keleti fele nem tartozott az Európa fogalomhoz. Michel Foucher geográfus Az Európai köztársaság című munkájában aztán egész világosan fogalmaz: az Európai Unió monopolizálta az Európa fogalmat. Prága, Varsó és Budapest disszidens gondolkodói kellettek ahhoz a nyolcvanas években, hogy szakítsanak a domináns fogalomhasználattal és megjelenjen Közép-Európa, mint földrajzi fogalom, s aztán elkezdődjön a vasfüggöny erodálódása. Néhány évvel ezelőtt egyik francia kollégám felmérést készített hallgatói körében térségünkről, hogy ezzel is segítse egyik tanulmányom elkészítését. Hallgatói egyértelműen Németország és Oroszország közé tették Közép-Európát, de a skandináv országokat is idesorolták. Afrikai hallgatói pedig Afrikát is ide szerették volna integrálni. Azt is megjegyezték: nagyon sajnálják, hogy Ferenc József birodalma már nem létezik.
Közép-Európa tehát egy sokszínű, változó fogalom, s a történész számára nagyon hálás terület, mert mindig lehet vitatkozni róla. S az elnevezéséről is: Közép-Európa, Köztes-Európa, Dunai Európa, Kelet-Közép-Európa, Közép-Kelet-Európa, hogy csak a legismertebbeket említsem.
Végezetül hozzá kell tennem: se Kundera, se Szűcs Jenő nem Közép-Európáról, hanem alapvetően Európáról beszélt. „Kelet-Európa igazi tragédiája tehát nem Oroszország, hanem Európa.” – írja Kundera esszéje végén. S miért? Azért, mert „…Európában már nem érték maga Európa”. S ez a gondolat azt hiszem, ma aktuálisabb, mint az esszé megírásakor.
Az előbbi magvas véleményekhez két dolgot tennék még hozzá. A történeti vitából a hidegháború idején politikai vita(is) lett, hiszen valóban arról volt szó, hogy a Szovjetunióhoz tartozik-e történetileg Kelet-Európa. Ehhez kapcsolódóan említeném meg, hogy éppen Magyarországon létezett egy marxista gyökerű szellemi iskola, amelyik a Kelet-Európa vitában nemzetközileg is elismert és számontartott eredményeket produkált.
Csak példaképpen sorolnám: Szűcs Jenő mellett – Niederhauser Emil, Pach Zsigmond Pál, Berend T. Iván, Ránki György és Makkai László nevét, de említhetem az ELTE Kelet-Európa Története Tanszékét és a Ruszisztikai Központot, amelyek továbbviszik ezt a hagyományt. Ezt az iskolát ma sokan méltatlanul a marxista-leninista ideológiával azonosítják, és száműzik a mainstream akadémiából, vagy tagadják marxista gyökereit, holott éppen az államszocializmus idején volt Nyugaton is számon tartott irányzat.
Ma – és ez volna a másik dolog, amit megemlítenék – Kelet-Európa olyannyira nem divatos, hogy minden kelet-európai szabadulni igyekszik a címkétől. Csakhogy éppen az a kérdés, hogy lehet-e? Hiszen elegendő átlépni az egykori keletnémet-cseh határt, hogy lássuk a különbséget a házakon, az utakon, és az életszínvonalon…miről is beszélünk tehát? A kelet-európai elmaradottság – ahogyan a világrendszer-iskola is hangsúlyozta – nem az államszocializmussal kezdődött – a két világháború közötti korszakban is nyilvánvaló volt a lemaradás. És Nyugat-Európa szemében – ha tetszik, ha nem – mi továbbra is kelet-európaiak vagyunk – gondoljunk csak a Keletről Nyugatra irányuló migrációra, ahol a többséget éppen nem a magas presztízsű állások várják, hanem bizony azok, amelyeket a kintiek már nem szívesen végeznek el. De említhetem az irodalmi alkotásokat is: a kelet-európai “export” akkor a legkelendőbb, ha akarva-akaratlan, de megerősíti a barbár “másik” képét – ahová bizony mi is beletartozunk. Nem lesz attól jobb az imázs, ha Kelet-Közép-Európát átkereszteljük a visegrádi országokká, mint ahogyan a nyugat-európai akadémia sem fog nagyobb érdeklődést mutatni Kelet-Európa iránt, hiába tagadja meg az egykori marxista gyökerű iskolát. Az államszocializmus idején – ha tetszik, ha nem – a marxista iskola is produkálhatott nemzetközi eredményeket – ezeket inkább ápolni és terjeszteni, semmint megtagadni kellene.