Davide Cadeddu előadása

Davide Cadeddu történész, a Milánói Egyetem professzora 2019. szeptember 25-én előadást tartott Doktori Iskolánk hallgatóinak The Idea of Democracy in the History of Political Thought: An Overview címmel. Az előadás során a professzor a demokráciáról való politikafilozófiai gondolkodás problémáira, korlátaira hívta fel a figyelmet, hasznos támpontokat nyújtva a modernkori magyarországi politikai gondolkodást kutató történészek számára is.

Alapvető nehézség, hogy a ’demokrácia’ mint fogalom hármas jelentést hordoz magában: egyrészt egy olyan szó, amely alatt különböző kultúrák vagy politikai gondolkodók bizonyos mértékig mást és mást értenek. Másodrészt politikai koncepció vagy eszme, harmadrészt pedig egy konkrét intézményrendszer is – ezen esetekben úgyszintén sokféle értelmezési keret képzelhető el. Kérdéses, hogy ez a háromféle jelentés egyáltalán kutatható-e együttesen.

A nyugati világból érkező kutatók esetében további akadályt jelent a demokrácia vizsgálatánál, hogy csak a nyugati civilizáció kontextusában foglalkoznak a témával, holott – ahogyan arra Amartya Sen Nobel-díjas indiai közgazdász is rávilágított – a keleti kultúrákban is jelen van a demokratikus gondolkodás, bár más elnevezésekkel. A történészprofesszor előadásában elsősorban a nagy nyugati politikai gondolkodók demokráciáról alkotott elképzeléseire fókuszált (pl. Szókratész, Machiavelli, Hobbes, Montesqieu, Burke stb.). Ezekről általánosságban elmondható, hogy nem tudják a demokrácia pontos leírását adni, minthogy nem feltétlenül a ténylegesen megvalósult, hanem az általuk ideálisnak tekintett demokrácia képét mutatják be, s ezekben a leírásokban a realitások önkéntelenül vagy akár szándékos torzítása is előfordul. Az egyes gondolkodók koncepcióiból nehéz egy általános demokráciaképet alkotni, minthogy leírásaik térben és időben is elkülönülnek egymástól, vagyis eltérő korszakokban és földrajzi helyeken születtek meg, így ezekben a művekben a demokrácia mindig eltérő jelentéssel bír. A magukat demokratikusnak tekintő különféle politikai rendszerekben megvalósuló demokráciák is időnként teljesen eltérőek lehetnek. Ezen rendszerek demokratikusságának legitimálására különféle jelzőket kaphat a ’demokrácia’ szó (szociáldemokrácia, liberális demokrácia stb.)

Végezetül szó esett David Held brit politológus háromféle demokrácia-modellrendszeréről, melyek az ókori Athéntől kezdve próbálja tipologizálni különböző történeti korok demokratikus rendszereit. Cadeddu szerint ennek a modellalkotásnak az a hátránya, hogy nem mutatja meg, hogyan működött a valóságban az egyes demokráciák politikai intézményrendszere.

A professzor végkövetkeztetése az, hogy bár a demokrácia történeti megismerésének szinte lehetetlen, mégis érdemes vele megpróbálkozni.  Ahogyan Sipos Balázs tanár úr szellemesen megjegyezte az előadást követően: a történészek az  ilyen lehetetlen küldetéseket is teljesíteni tudják, ahogyan Tom Cruise számára sem létezik mission impossible.

Magyarország története a 19. században (1790–1918). A 2003 óta önállóan megjelent munkák ajánló bibliográfiája

A bibliográfia: PG-Bibl-190726

Pajkossy Gábor előszava:

Összeállításunk Magyarország újkori (1790–1918 közötti) története egyetemi oktatásának és tanulmányozásának elősegítését kívánja szolgálni.

2003-ban jelent meg „Magyarország története a 19. században” címmel, Gergely András szerkesztésében az egyetemünkön (és több más magyarországi egyetemen) használt tankönyv (Bp., Osiris, 556 p., változatlan utánnyomás: 2005, 2019). A tankönyv függelékében 180 tételből álló irodalomjegyzék olvasható: ez azon 2003-ig önállóan megjelent legfontosabb forráskiadványokat és feldolgozásokat tartalmazza, amelyekre a kötet szerzői is a leginkább támaszkodtak. Az első megjelenés óta tizenhat év telt el, s ezalatt sok száz önállóan megjelent munka (könyv) látott napvilágot, amely a bennünket érdeklő korszak történetét (vagy azt is) tárgyalja. A történettudomány új eredményeit rendszeresen regisztráló kurrens (előbb a Századok hasábjain, majd 1985-től önállóan megjelenő) bibliográfia elkészítése az 1993-as tárgyévet követően megszűnt, s legfeljebb egy-egy részterületről (hadtörténet, levéltári irodalom, várostörténet stb.) összeállított kurrens bibliográfiával rendelkezünk. Ezért, legalább is tapasztalataink szerint, egyre nagyobb nehézségekbe ütközik – oktatónak, doktorandusznak, egyetemi hallgatónak egyaránt – az egy-egy témára vonatkozó releváns újabb szakirodalom összegyűjtése. Ezért vetődött fel bennünk egy ideje az újabb szakirodalom áttekintésének a szükségessége. Vállalkozásunk jogosultságát igazolta Katus László „A modern Magyarország születése. Magyarország története 1711–1914” címmel megjelent kitűnő egyetemi tankönyvének (3. jav., átdolg. kiad. Pécs, Kronosz / Pécsi Történettudományért Kulturális Egyesület, 2012. 629 p.) mintegy 630 tételt tartalmazó forrás- és irodalomjegyzéke is, amely mintegy 130 olyan tételt tartalmaz, amely 2003 óta jelent meg.

Az elgondolás megvalósítására 2017 őszétől az egyetemünkön folyó diszciplináris mesterképzés legújabb módosítása adta meg lehetőséget. Az új kurzus (konzultáció, BMA-TÖRD-MOD-31M és 32M) lehetővé tette, hogy keretében (egyebek mellett) bibliográfia készítését végezzük. A kurzus résztvevői első lépésben leválogatták a (a kötelespéldány-szolgáltatáson alapuló) Magyar Nemzeti Bibliográfia 2004 és 2016 közötti évfolyamaiból a történettudomány (továbbá a rokontudományok [irodalomtörténet, művelődés-történet, művészettörténet stb.]) újabb, könyv (papír alapú) formában megjelent eredményeit. E gyűjtés során eleve mellőztük a következő kiadványokat: (egy-egy kivétellel) a szerzői kiadásban megjelent munkákat; a már korábban is megjelent művek második vagy többedik kiadásait; a pusztán helytörténeti jellegű kiadványokat; néhány kivétellel a (túlnyomórészt szerteágazó tematikájú) Festschrifteket; (ugyanezen okból) a különböző doktori iskolák konferencia-kiadványait; végül azon forrásközléseket, amelyek nem tartalmaznak tudományos apparátust. Az összegyűjtött anyag birtokában történt meg a bibliográfia szerkezetének kialakítása. Ezt követően a kurzus résztvevőinek feladata (a közös anyaggyűjtés alapján) egy-egy fejezet tételeinek kiválogatása, az anyagnak az OSzK katalógusa alapján történő kiegészítése, az egyes tételek címleírásának véglegesítése, az azokról recenziót is közlő négy szaktudományos folyóiratban (Aetas, BUKSZ, Korall, Századok) megjelent ismertetések, bírálatok összegyűjtése és az egyes tételekhez rendelése, legvégül pedig az említett négy folyóiratban megjelent ismertetések alapján a jegyzék további kiegészítése volt.

A bibliográfia összeállítója ezt követően, további források (többek között az Agrártörténeti Szemle, a Hadtörténeti Közlemények, a Levéltári Közlemények, a Levéltári Szemle, a Múltunk és az Urbs. Várostörténeti Évkönyv) alapján kiegészítette a tárgyunkra vonatkozóan megjelent művek jegyzékét, és – hogy az előzetes tájékozódást megkönnyítsük, egyben az egyes művek itthoni recepcióját, legalább is e vonatkozásban, dokumentáljuk – az egyes tételekhez rendelte a róluk e periodikumokban megjelent ismertetések adatait is. Az önállóan megjelent munkák esetében hozzuk az azonosításhoz összes szükséges adatot; az ismertetések esetében – ha egyáltalán volt – elhagytuk az ismertetés saját címét (továbbá a folyóirat évfolyamának jelzését), végül (ahol szükségesnek látszott) annotációt fűztünk a címleíráshoz. Az azonos címmel megjelent sorozatok, illetve alsorozatok esetében, ahol csak lehetett, összevont címleírást alkalmaztunk. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület konferencia-köteteit Czoch Gábor közleménye (Rendi társadalom – polgári társadalom. BUKSZ, 2017. 3–4. 255–257.) alapján közöljük. A forráskiadványokat az egyes fejezetek élén (a III. és a IV. fejezetben az egyes városokra, illetve az egyes személyekre vonatkozó irodalom élén) hozzuk, és három csillaggal választjuk el a feldolgozásoktól. Tekintettel arra, hogy a Magyarország a világháború alatti (1914 és 1918 közötti) történetére vonatkozó kutatás és könyvkiadás az utóbbi években érthető módon fellendült, az idevágó kiadványokat (az adattárak és az egyes kiemelkedő fontosságú személyekre vonatkozó kiadványok kivételével) külön fejezetbe foglaltuk. Ugyanezen megfontolásból külön alfejezetet (II/cc) alakítottunk ki az egyház- és vallástörténeti tárgyú kiadványok számára.

Az anyaggyűjtést 2018. december végén zártuk le. Az azóta megjelent munkákat csak részben vehettük figyelembe.

Köszönetet mondunk Deák Ágnesnek, Halmos Károlynak és Tóth-Barbalics Veronikának, hogy felhívták figyelmünket az összeállítás első változatának hiányosságaira; külön köszönettel tartozunk Tóth-Barbalics Veronikának a bibliográfia végső formája kialakításához nyújtott segítségéért. Az összeállításnak a tanszék honlapjára való feltöltését Melkovics Tamás végezte el. A hiányosságokért természetesen egyedül az összeállítót terheli a felelősség.

Szándékunkban áll az összeállítás időről időre történő frissítése. Kérjük, a jelen összeállítással kapcsolatos megjegyzéseiket a következő címekre juttassák el: pajkossy.gabor@btk.elte.hu (tartalmi megjegyzések), illetve melkovics.tamas@btk.elte.hu (technikai természetű megjegyzések).

Pajkossy Gábor

Teadélutánok

2013 őszén kezdtük/kezdtem a Teadélutánokat. Nehéz szívvel zárom most le a doktor iskolai folyamot. Jó volt a meghívottak körével ősztől a nyarak beköszöntéig havonta egy alkalommal összejönni.  A remény többnyire mindig több mint az eredmény. A száraz maradékot a beszámolók együttese meglehetősen pontosan adja vissza. A hangulatot a résztvevők vélhetőleg egy darabig még magukban hordozzák.

75 esztendősen sem az energiám apadt el, a résztvevők sem fogytak el. Mégis számos okból be kellett fejeznem. Az idő majd megmutatja, hogy elhatározásom, ősztől a teadélutánokat az Akadémiai Klub Egyesület keretében folytatom, hoz-e több és jobb eredményt vagy sem.

A célom bizonyosan az.

A történelem mindenkié, arról mindenkinek joga véleményt formálni. Ám az is bizonyos, hogy közben a történettudomány is olyan szakma, amelynek művelése szigorú szabályok szerint kell/ene történnie. Fogas kérdés, hogy szélesebb körökhöz az AKE keretében sikerül-e eljutnom/eljutnunk.

Dum spiro, spero

2019. augusztus 8.

                                                                                                          Pritz Pál

Teadélutánok a Doktori Programunkban LIV

A nem csupán a félévet, hanem az egész programot záró júniusi összejövetelünkön a hatvanas évek Molnár Erik nevéhez kapcsolt ún. nemzeti vitájáról beszélgettünk. Kiindulópontként Romsics Ignác tavalyi előadása szolgált, amely a 168 óra című közéleti hetilap által szervezett  „A jelen történésze – Szűcs Jenő 90” című konferencián hangzott el.

Molnár Erik az 1960-as évek elején megjelent írásai az államszocialista korszak leghevesebb és legtovább gyűrűző történetpolitikai vitáját váltották ki. Évtizedek távlatából visszatekintve különösen szembeötlő, hogy a magyar történelem alapkérdéseinek megítélése milyen szorosan követte az adott kor aktuális politikai-társadalmi fordulatait.

A  Habsburg-ellenes függetlenségi hagyományra építő ún. nemzeti kommunista szemlélet Révai József kifejezésével élve „politikai szükségletből” jött létre a népfrontpolitika támogatására, hogy aztán az ország szovjetizálásának idején is a „jelen harcait” szolgálja. 1956 után ezzel szállt szembe Molnár Erik, visszanyúlva Szabó Ervin és a polgári radikálisok osztályharcos felfogásáig. A vita gyújtópontjában a nacionalizmus, illetve a nemzetfogalom megítélése állt. A diskurzust, amelyben a Történettudományi Intézet kutatóinak többsége Molnár Erik mögött sorakozott föl, míg az ELTE oktatói vele szemben foglaltak állást, többnyire kiegyensúlyozott erőviszonyok jellemezték az 1960-as-70-es évek fordulójáig. Ekkor a politikai vezetés az időközben elhunyt Molnár Erik nézeteit vitatók mögé állt. A szomszédos országokban élő magyar kisebbségek illetve a nyugati magyarság iránti fokozódó érdeklődés az addig propagált osztályharcos történelemszemlélet helyett szükségessé tette a nemzetnek, mint tartósan létező kulturális és politikai realitásnak az elfogadását. Az 1956 előtti nemzeti kommunista kánon (részleges) rehabilitálásának emellett a túl liberálisnak tartott Kádárral szembeni szovjet fellépés, és ennek kapcsán a keményvonalas pártellenzék megerősödése is kedvezett. Az 1980-as évek egyre szabadabb légkörében azonban egyik felfogás sem vált kizárólagossá.

Felmerül a kérdés, hogy a diskurzus, amely részben a sajtóban zajlott, és amelybe szaktörténészek mellett irodalomtörténészek és egyéb rokontudományok képviselői is bekapcsolódtak, mennyiben tudott hatni a szűken vett tudományos életen túl, illetve mennyiben tekinthető lezártnak. A jelenleg forgalomban lévő gimnáziumi történelemtankönyvek gyors és egyáltalán nem mélyreható vizsgálata alapján mondhatjuk, hogy mindkét irányzat elképzelései, eredményei jelen vannak a szövegekben. Sőt, a tankönyvszerzők időnként utalnak is arra, hogy egyes történelmi folyamatokat bizonyos korokban különbözőképpen ítélt meg a tudomány, illetve ma is léteznek eltérő vélemények.

Somlai Péter Ferenc

Teadélutánok a Doktori Programunkban LIII.

Májusi összejövetelünknek Gyurgyák János Szűcs Jenő Európa-képe című, 2018-as előadása adta beszélgetésünk kiindulópontját. Mivel szövege sokkal inkább magáról, aktuálpolitikai helyzetértékeléséről beszél, ezért a hangsúlyt Szűcs Jenő változatlanul időszerű dolgozatára tettük. Annak ellenére, hogy 2013 szeptemberében a Vázlat Európa három történeti régiójáról című írás elemzésével indult a Teadélután sorozat. A Szűcs által felvetett központi problémakör olyan, a nemzeti identitásunk szempontjából húsbavágó kérdéseket feszeget, mint hogy hogyan és kihez képest határozzuk meg magunkat, Nyugathoz vagy Kelethez tartozunk-e, miben áll a térségünk jellegzetessége, vagy egyáltalán hogyan nevezzük térségünket és ezáltal hogyan határozzuk meg magunkat. Mindezen kérdések megválaszolásához Szűcs az itthoniak közül főleg Hajnal Istvánhoz és Bibó Istvánhoz nyúl vissza. A szöveg a szamizdatos, kultikus Bibó-emlékkönyvhöz kötődik, bár a Történelmi Szemlében is olvasható lett.

Historikus elemzés, mégsem választható el saját korának történelmi kontextusától és az ebből adódó politikai értelmezéstől: a bipoláris világrendtől, a 80-as évek Magyarországának jellegzetességeitől, a Molnár Erik neve fémjelezte nemzetvitától.

Lényege, hogy az akkor hivatalos kétrégiós felfogással szemben Európa háromosztatú képét vázolja fel: a német Zwischen-Europa felfogás, a lengyel Oskar Halecki hasonló felfogása nyomán a közép-kelet-(vagy kelet-közép-)európai régiót önálló egységként kezeli. A nyugati és keleti fejlődés bemutatása által körülrajzolja azt a hibrid, deformált és köztes rendszert, ami a kettő keverékéből bontakozott ki. Szűcs inkább a nyugati alapokra építkezik. Az írás mégis erősen ügyel a „szükségszerűségek” nagy súlyára, vagyis hogy Közép-Kelet Európa a gazdaságföldrajzi zártságból adódó következményeket mennyire tudja meghaladni, tud-e azokon érdemben változtatni. Szűcs munkája alapján annak, hogy a Nyugaton a dinamizmus által lehetővé váló struktúraváltások és társadalmi változások nem ugyanúgy és nem ugyanannyira szerves módon tudott meggyökerezni régiónkban, egyik legfontosabb, a politikai rendszerre legmélyebben kiható következménye a civil társadalom erejének elenyésző mivolta.

„Vázlat” volta ellenére minden politikus kötelező olvasmánya lehetne. Mert e kérdések átgondolása nélkül nem érdemes közügyekkel foglalkozni: kit másolunk és miért, a mintakövetés örök kényszere és kívánalma, a Nyugat-Európához fűződő mindig is ambivalens kapcsolat, annak megfogalmazása, hogy kik vagyunk mi, mennyiben és hogyan tudunk változtatni helyzetünkön. Szűcs alapvetően történeti elemzése mindehhez egy szakszerű, alapos és sok szempontból sokkoló alapanyagot szolgáltat. Részben ez magyarázza, hogy az írás miért kapott ekkora visszhangot a 80-as években és miért nem tűnik meghaladottnak napjainkban sem.

Baczoni Dorottya

Dobogó léptek, dobogó pulzus, Dobogókő

A Doktori Iskola körül szerveződő kirándulótársaság rendes tavaszi túráját ejtette meg április 27-én. Az idei tavasz előző napon tetőző korai kánikuláját éjjel a legjobb féle vihar fegyelmezte meg, így kellemesen megenyhült időben indulhattunk útnak a Nyugati pályaudvarról.

A Dömösi átkelésnél kishajóra szállva készültünk elérni tényleges rajthelyünket Dömösön. Nos, a folyó átszelése pillanatok alatt sikerült, utána azonban egy kissé nonfiguratív és gikszeres kikötés örökkévalósága következett. Vagy az alattomosan szilaj Duna fogott ki a tapasztalt kapitányon, esetleg csak nehéz fegyverzetű hadaink látványa hozta zavarba, mindenesetre a személykomp gyomrából hosszú tízpercekig bámulhattuk a vizek hátát ugyanazon „nekifutási” partszakasz közelében, oda-vissza. Ráadásul a pénztárgép is csak a túlparton, sokadjára nyomtatott számlát, így többünk csak ott tudta fizetni a révészt. Nem csoda, ha a kikötési mólón fotózkodtunk is egy jólesőt a Szküllák és Kharübdiszek szorongatásából kimenekült nagy földrajzi felfedezők hősi pózában.

Közeledve a természet birodalmába, háztáji vaddisznótartás röfögései keltették fel figyelmünket, majd csakhamar a kitűzött turistaösvényt tapostuk. Ezzel megkezdtük felkaptatásunkat a Téry-úton, ahol érintetlen napozórétekre és lenyűgöző távolsági kilátásokra nyíló erdőszakaszokban és különleges sziklaalakzatokban gyönyörködhettünk. De a penzum vitt tovább bennünket a Szakó-nyereg érintésével tovább a csúcs felé. Röviden és spontán kifújni magunkat csak visszajáró kísérőnk, Dongó kutya jóvoltából sikerült, aki néhány mellékhadszínteres kitérőjéből rendre a szem számára követhetetlen útvonalakon került elénk, míg mi visszairányból füleltük a csörtetés csatazajait.

Amerre néztünk, enyhe napsütésben összefüggően zöldellt a táj, sorozatunk pedig immár harmadszor újrázott és vette be Dobogókő étkező- és pihenőmagaslatát, hogy ott egy plenáris ebédre hajoljunk össze. Közben egy műszeres navigálású csakra-zarándok rossz lóra tett a tudakozódásával, mert Pritz Tanár úr alaposan eligazította vágyait egészen a Pilis-tetőig, usque ad coelum. Bizony fél óra sem telt bele és úgy kellett felkapni magunkat a harapós hűvösből, ami időközben észrevétlenül ránk ereszkedett. Tovább érve a népszerű kirándulócélpont szilárd burkolatú részeire, ki-ki ellátta még saját megmaradt erőgyarapító igényeit, míg a többi várt sorára a turistahad körforgalmában.

Innen tovább a piros jelzésen Pilisszentkeresztre vitt bejáratott utunk. Onnan kettévált a társulat és a fürgébben finiselők Csobánkán váltak a kirándulás első befutóivá, a másik rész Piliscsaba-Klotildligetet célozta meg Pilisszántó útbaejtésével.

Utóbbinak az útját követve tovább, rájuk még a pirost követve egy úttévesztés várt, alighanem hol trécselésbe, hol elmebajvívásokba forduló párbeszélgetéseik mellékhatásaként. A mentőútvonalakon aztán nemsokára kinyíltak a táj lankái, és maratonistáink egyszeriben – nemcsak a magasfeszültségű távvezeték nyomvonalától – felvillanyozódva valóságos kengyelfutóként repültek lábaikon. A kéznél levő telekommunikációs módok segítségével még egyik túra-törzstagunk doktori védési előkészületeinek is ekkor került pont a végére. Hosszan vitt az út egy végeláthatatlan zöld gabonamező és annak az erősödő szélrohamok által szép egyenletesen visszafelé fésült selymes szálai mellett. Ekkorra már vándoraink alig győzték vatermörderré képzett ingnyakakkal és kapucnikkal védeni testük irányítótornyait.

A hatalmas vargabetűt leíró csapat végül nem körözött tovább eredménytelenül és megelégedett Pilisszántóval. A településen egy nemesítettnek és magas tenyészértékűnek tetsző orgonafa (!) üdvözölte gyalogos utazóinkat, akik második szándékból a Ziribár nevű műintézményben helyezték el magukat. Itt különengedéllyel a „magukfőztjét” élhették fel, hogy hozzá a hely nedűit kortyolgassák. Ezután utolsó kulisszaként csak az alkony beállta volt hátra, mely a hazafurikázó buszjáratból volt megtekinthető.

Ez a túra is szolgált örvendetes újoncokkal, és tartogatott a kötelező látnivalók mellett számos kedves és emlékezetes néznivalót. A sikerült nap egyben elbúcsúztatta Pritz Tanár urunkat, a sorozat egyik életre hívóját és folyamatos spiritus rector-át, aki az egyetemi túratársaságból visszavonul. Szerepköre várja az utánpótlást, akár a tanerők, akár a hallgatók soraiból.

Eőry Áron

Tuomas Laine- Frigren beszámolója

Teadélutánok a Doktori Programunkban LII.

Áprilisi teadélutánunkon Jászi Oszkár 1920 őszén papírra vetett, az 1918-as polgári demokratikus forradalom, a Magyarországi Tanácsköztársaság és saját, elsősorban a kommunizmusról és a kialakuló ellenforradalmi rendszerről szóló munkája került górcső alá, Fenyő Miksa Nyugatban megjelent kritikáján keresztül. (Fontos elmondanunk, hogy 1./ a diktatúrának ez volt a neve. Nem minősítés, hanem tényleírásként említendő, vezetői magukat első helyen kommunistának tartották, származásukat pedig véletlenszerűségnek. 2/ A kitűnő Fenyő Miksa írása nem lelhető fel a Jászi Oszkár bibliográfiában.)

A recenzióban két eltérő alapállású gondolkodó állt egymással szemben: míg Fenyő mind a dualista, mind a kezdődő Horthy-rendszer kritikusa volt ugyan, de elfogadta a fennálló politikai, társadalmi kereteket, addig Jászi már alapvetően rendszerváltoztató szándékkal érkezett a századfordulón kissé naiv tudósként a politikába. Munkája emlékirat, nem történetírói szándékkal íródott, inkább azzal a céllal, hogy megmagyarázza az 1918/19-es időszak eseményeit, az akkori politikai vezető elit szándékait, részben beismerve a tévedéseket, mulasztásokat is. A munka tele van érzelemmel és feldolgozatlansággal, megírásának Jászira egyfajta lélekgyógyító hatása is volt.

A recenzált és recenzens merőben másként látta az első világháború utolsó éveit is. A kritikus a vereségig tartó német szövetség mellett állt ki, míg Jászi az antanttal való mielőbbi megegyezést sürgette. Mindkettőjüknek csalódnia kellett. Fenyő Jászinak szóló bírálata, hogy miért szították a forradalom idején az amúgy is bajokkal küzdő ország kedélyeit, kevéssé állja meg a helyét, hiszen a kibontakozó tömegmozgalom, a frontkatonák harcolni nem akaró hazatérése felülírta az országvezetés szándékait. Jászi a Tanácsköztársaságot keményen bírálta ugyan, de úgy vélte, hogy legalább az állam valamilyen formában működött, jóllehet Fenyő ebben az esetben joggal vetette a szemére, hogy ha ilyen méltányos ebből a szempontból a proletárdiktatúrával szemben, akkor miért nem teszi ugyanezt az ellenforradalmi kormányok kapcsán is? Jászi a kommunizmus kipróbálásának szándékával akarná bizonyítani annak működésképtelenségét a széles tömegek számára, jóllehet ezt még elsősorban a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt mondta, az első hetek hatására elborzadt tőle. Fenyő bírálta azt is, az értelmiséget be akarta vonni – ha nem is első vonalban – a Tanácsköztársaság rendszerének támogatásába, igaz csak amiatt, hogy a mindennapok működjenek az országban.

Fenyő mértéktartó és egyes állításaiban találó elemzést írt, mégis tovább éltetett néhány olyan negatív toposzt, amelyet ma is összekapcsolnak az 1918-as polgári demokratikus forradalommal kapcsolatban.

Grósz András

Kettős könyvbemutató

Az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék kettős könyvbemutatónak adott otthont 2019. március 19-én a Szegfű Gyula Könyvtárban. Fónagy Zoltán szerkesztésében jelent meg A véreskezű kamasztól Ferenc Jóskáig, I. Ferenc József és a magyarok, valamint Cieger András 1867 szimbolikus világa című kötet. Mindkét kötet az MTA BTK Történettudományi Intézet gondozásában jelent meg.

Az egybegyűlteket Varga Zsuzsanna tanszékvezető egyetemi tanár köszöntötte. Örömét fejezte ki, hogy itt került megrendezésre a könyvbemutató, hiszen Fónagy Zoltán és Cieger András pályafutásuk kezdete óta –  oktatóként és kapcsolódó kutatásaik révén is – kötődtek és kötődnek a tanszékhez az MTA BTK Történettudományi Intézetében végzett munkájuk mellett.

A Fónagy Zoltán által szerkesztett tanulmánykötetet Erdődy Gábor egyetemi tanár (ELTE) méltatta. Ismertette a tanulmányok tartalmát, melynek szerzői: Fónagy Zoltán, Hermann Róbert, Deák Ágnes, Takács Péter, F. Dózsa Katalin, Diószegi István, Somogyi Éva, Pollmann Ferenc, Gerő András és ifj. Bertényi Iván. Erdődy Gábor kiemelte, hogy a tanulmányok nagyon igényes, színvonalas, új eredményeket, egyéni megközelítéseket tartalmaznak, s az azokban megfogalmazott felvetések akár tovább gondolására is késztethetik az olvasót. Szerinte a szerzők megállapításaikat gondos elemzésekre alapozták, és annak ellenére, hogy számos ellentmondásba ütköztek, nem megkérdőjelezhetetlen igazságokat mondtak ki, hanem mintegy nyitva hagyták a kaput a további kérdések megválaszolására.

Cieger András kötetét Deák Ágnes egyetemi tanár (SZTE) ismertette. Megállapította, hogy sajnos megkopott az érdeklődés a korszak iránt, mivel új források ritkán kerülnek elő napjainkban, s inkább csak a kortárs levelezésekből bukkanhatunk érdekes, új információkra. Cieger András munkásságát ebből a szempontból is kiemelte, s utalt a Lónyay Menyhértről megjelent kötetének jelentőségére is. Deák Ágnes szerint jelen kötetével Cieger András nem kíván politikai összefoglalót adni. Az események empirikus rendezése mellett nemcsak a dualizmus intézményrendszerét, hanem a kapcsolati hálót is feltérképezte, s azt egyéni látásmóddal közelítette meg. A szerző a kötetben a korábbi tanulmányait fűzte össze, amelyek között számos kultúrtörténeti tanulmányt is találhatunk, de ezen kívül foglalkozik az Erzsébet-és a Deák-kultusszal, valamint a korszak kulturális konfliktusaival. Deák Ágnes szerint a tanulmányok egymást erősítik, „olvasóbarát” a terjedelmük, s a számos illusztráció is gondos munkáról tanúskodik. A történész szerint Cieger András sok kérdésre meggyőző és érdekes válaszokat fogalmazott meg új kötetében.

[Diavetítés]

Teadélutánok a Doktori Programunkban LI.

Márciusi összejövetelünkön centenáriumi témát választottunk. Hajdu Tibornak „A Tanácsköztársaság helye a magyar történelemben” című tanulmányáról diskuráltunk. Az írás 1994-ben jelent meg a Múltunk folyóiratban. A második polgári korszak első kormányának négy esztendeje alatt oly sok más kérdés mellett a Magyarországi Tanácsköztársaság megítélése is sokat változott. Ekkoriban nemcsak a közbeszédben, de tudományos munkákban és egyetemi előadásokon is felmerült, hogy 1919. március 21-én nem forradalom, hanem puccs történt Magyarországon. Hajdu tanulmányában ezekre kívánt válaszolni, nem rejtve véka alá véleményét, hogy „az ún. rendszerváltás után … a Horthy-rezsim rehabilitálói részéről merült fel az igény, hogy a Tanácsköztársaság ne viselhesse a (szép) forradalom nevet – mivel pedig ellenforradalom mégsem lehet, kézenfekvő ’puccsá’ nyilvánítása. Világos tehát, hogy itt nem az események átértékeléséről, hanem ideológiai, politikai ’divatváltásról’ van szó.”

Hajdu cikkében részletesen körüljárja a forradalom/puccs kérdést, több érvet sorakoztat fel amellett, hogy 1919 márciusában forradalom történt, és megvizsgálja, hogyan alakult ki a puccs mítosza rögtön a Tanácsköztársaság bukása után, ahogy a kommunisták utólag növelni, a szociáldemokraták pedig kisebbíteni igyekeztek szerepüket az eseményekben. A szerző érdekes és meggyőző érveket sorakoztat fel amellett, hogy „a Tanácsköztársaság egyszerre volt folytatása és ellentéte az őszirózsás forradalomnak.” A két forradalom társadalmi bázisának bemutatása azonban súlyos leegyszerűsítést tartalmaz. Azt írja ugyanis, hogy a Forradalmi Kormányzótanács tagjai között a zsidó származásúak aránya annak a folyamatnak a betetőzése volt, amely az 1910-es években kezdődött a zsidó származású miniszterek megjelenésével, majd a háborús kormányok idején folytatódott, amikor a kormány tagjainak „közel egynegyede zsidó származású”. Valójában a Kormányzótanács tagjai teljesen más társadalmi háttérrel rendelkeztek, mint a háborús kormányok miniszterei, hiszen az utóbbiak a nagytőkét képviselték, míg a szociáldemokrata-kommunista népbiztosok és államtitkárok kispolgári, kishivatalnoki, ill. munkás származásúak voltak. Így tehát nem beszélhetünk kontinuitásról a háborús kormányok és a kormányzótanács között.

A teadélután résztvevői jó vitaindító alapanyagnak tartották Hajdu Tibor tanulmányát, és többen értékelték önkritikus megnyilvánulásait. Ugyanakkor volt, aki felhívta a figyelmet néhány tárgyi tévedésre (pl. a Rákóczi-szabadságharc nem volt forradalom, 1848 sosem volt „tabu”), mások a cikk aktuálpolitikai kiszólásait bírálták. Bár az utóbbi kapcsán megjegyeztük, hogy a mai közbeszédhez képest a 90-es évek elejének hangneme jóval visszafogottabb, kulturáltabb volt.

Tanulmánya végén Hajdu arra ösztönzi olvasóit, hogy aki meg akarja ismerni a Tanácsköztársaság valódi arcát, az olvassa el nagy íróink és költőink műveit a korszakról. Ebben mindenképpen egyet kell értenünk vele.

                                                                                              Hegedüs Gyula