Teadélutánok Doktori Programunkban XXV.

A 2016. április 14-i teadélutánon Szekfű Gyuláról, a magyar történetírás feltehetőleg legnagyobb formátumú alkotójáról beszélgettünk. Országos hírnévre közismerten 1913-ban A száműzött Rákóczi c. munkájával tett szert. Az már kevéssé ismert, hogy a körülötte kavart vita okozta sebet Szekfű sohasem heverte ki.  

A Hóman Bálinttal közösen írt, máig sokak által forgatott Magyar Történet általa írt, egyéni teljesítményként honunkban máig felül nem múlt szövegében  – a politikai eseménytörténet szokásos túltengése helyett – jelentős terjedelemben tárgyalja az eszmetörténet, a földrajzi, nemzetiségi, gazdasági, társadalmi, vallási és iskolázottsági viszonyok oly fontos fejezeteit.

A nemzet tanítója akart lenne, s – minden botlásával, s a szükségesnél jóval csekélyebb hatásával – az is lett. Ranke nyomán vallotta, hogy a tudósnak nagy nemzetpolitikai kérdésekben kötelessége nemzetének útmutatást adni, és ezzel annak javát szolgálni. Bár a szellemtörténeti módszer alkalmazása, valamint történetírói koncepciójának egyes elemei – például Széchenyi István konzervatívvá stilizálása, a dualizmus korának hanyatlástörténetként való ábrázolása, vagy a nemzeti történelemnek, kismagyar versus nagymagyar lelki alkat harcaként történt bemutatása – szakmailag bizonyosan elfogadhatatlan, illetve a jövőben nyúlóan is indokolt vitákat generál, azonban világos vonalvezetésű, hatalmas levéltári kutatásokra támaszkodó, szépirodalmi rangú, lebilincselően olvasmányos művei komoly olvasóközönséget teremtettek számára.

Az általa is szerkesztett Magyar Szemle olvasótáborát szellemi közösséggé akarta formálni. Mivel jelentős hatást gyakorolt kortársai gondolkodásmódjára ő lett a két nagy háború között a legtöbbet olvasott magyar történetíró.

A Három nemzedék és a Forradalom után megírására Szekfűt súlyos történelmi élmények – a történelmi Magyarország széthullása, majd a Horthy Miklós országának pusztulása, nemkülönben az őt cselekvésre ösztönző belső, morális nyugtalansága – késztette. Utóbbi műve kapcsán megoszlottak körünkben a vélemények arról, hogy mennyiben következtek 1945 utáni megnyilatkozásai és szerepvállalásai a harmincas évek közepétől gyakorolt rendszerkritikájából? Vajon szükséges volt-e ilyen mértékben exponálnia magát a Szovjetunió uralta világ mellett? Szekfű Gyula helyesen látta meg, hogy az új Magyarországot meghatározhatatlan ideig a szovjet érdekszférába történő betagozódás alakítja.

Ám a Forradalom után című művével sikertelenül kísérelte meg, hogy korábbi olvasóközönségét, a keresztény középosztályt meggyőzze igazságáról.

Magányosan, súlyosbodó betegsége miatt könyvtárától is megfosztva, 1955-ben kiábrándultan ment el arra az útra, mely minden földi test porrá és hamuvá oszlik.

 Lénár Andor

Teadélutánok Doktori Programunkban XXIV.

A 2016. március 10-i teadélutánon Marczali Henrikről, a századforduló évtizedeinek nagyhatású történészéről beszélgettünk. Kiemelkedő intellektuális képességeivel, nyelvtudásával és munkabírásával már fiatalon messze kiemelkedett pályatársai közül. Forráskiadványai, történeti életrajzai és monográfiái, valamint az általa szerkesztett és részben írt Nagy Képes Világtörténet egytől egyig magas szintű mesterségbeli tudást tükröznek. A hazai történelemoktatás és a történelemtanár-képzés reformjában is elévülhetetlenek az érdemei.

Pályája kezdetén a földrajzi felfogással kombinált pozitivizmus az uralkodó történetírói felfogás, ám sorra jelentek meg az újabb történetírói iskolák, melyekkel – nyugat-európai tanulmányútjai során – a fiatal történész is megismerkedhetett. Bár nem vált egyik irányzat követőjévé sem, mindegyikből igyekezett felhasználni azt, amit hasznosnak látott.

Vajon mi az oka annak, hogy munkásságának hatalmas terjedelméhez képest a Marczaliról szóló szakirodalom igen csekély? Markáns vélemény szerint a neoliberális gondolkodás képviselői nem tudnak mit kezdeni egy olyan életművel, amelyben a liberális eszmeiség a nacionalizmus édestestvére. Ezt a véleményt nem mindenki osztotta, mert – úgymond – az elmúlt két évszázadban Marczalin kívül is voltak liberális és egyúttal nacionalista történetírók (mindkét kifejezést a 19. századi értelemben használva), akik nem részesültek ilyen mellőzöttségben. Ráadásul korántsem mindenki tekintette Marczali történetírását „nemzeti”-nek, azzal érvelvén, hogy igyekezett felülemelkedni a kurucos-labancos megosztottságon.

Marczali Henrik személyében, sorsában a magyarországi zsidóság asszimilációjának sikeréről és kudarcairól is képet kaphatunk. Számos rabbi őssel rendelkező, de magyar anyanyelvű és neveltetésű zsidóként a századfordulóra a magyar értelmiségi elit egyik jeles (ámbár különcnek tekintett) képviselőjévé vált. Marczalinak az a döntése, hogy ősei vallását élete végéig nem adta fel szintén eltérő magyarázatokat szült. Volt, aki szerint ezzel gerinces jelleméről tett tanúbizonyságot, más vélemény szerint a kikeresztelkedés visszautasítása az asszimiláció kudarcának egyértelmű jele. Harmadik felfogás szerint a zsidó valláshoz való ragaszkodása nem egyéni jellemszilárdság következménye, hanem azon zsidó identitástudat gyökere, mely harmóniát tudott magyarság és zsidóság között teremteni.

Pályájának legszomorúbb fejezete élete utolsó bő két évtizede. Nyugdíjaztatása után szakmailag mellőzve, gyakran napi megélhetési gondokkal küszködve élte éveit. Egy történész számára nincs annál tragikusabb, mint az, amikor írására gyakorlatilag nincs igény, nem olvassák.

Hegedüs Gyula

In memoriam Csíky Balázs

Február 24-e van. Kissé szeles, de szép napos idő van. A Napot csak időnként takarja el egy-egy bárányfelhő. A Nagy-Kopaszra felfelé kapaszkodva a tavaszi zsongás első jelei már érzékelhetők. Csivitelnek a madarak: fütyül a rigó, nyitnikéket dalol a széncinege, a harkály élénk kopácsolással keres élelmet magának. A földből már kibújtak az első élénkzöld színű fűcsomók, a gyöngyvirág levelei is áttörték már a föld sötétségét. Ez az újjászületés, ez a remény. A tél dermesztő halálát kezdi megtörni a tavasz életet hozó ereje.

Öt nappal ezelőtt, február 19-én, Nagyböjt második péntekén du. két óra körül testvéreddel, Gáborral és Pritz Pál tanár úrral együtt ágyad mellett beszélgettünk és néztük, ahogy alszol. Akkor nem tudtuk, nem is sejtettük, hogy Te már közénk nem fogsz felébredni. Este jött a dermesztő hír, hogy nem sokkal miután eljöttünk, meghaltál.

Bár tudtuk, és Te is tudtad betegségedet, de hited és lelki erőd hatalmassága mégis azt a reményt éltette bennünk, hogy várjuk a csodát.

Úgy, ahogy azt mi vártuk, nem következett be, és emberileg értelmetlenül állunk a szörnyű betegség és a halálod előtt. „Miért?” – tesszük fel a kérdést. Azért mert mi mindig, mindent azonnal meg akarunk érteni. De kellő alázattal és Istenbe vetett hittel ezt kellene mondanunk: „Uram, kicsik vagyunk ahhoz, hogy megértsük a Te nekünk készített tervedet, de hisszük, hogy a Te végtelen szereteteddel, amellyel Balázs fiadat is átölelted, a legjobbat tetted vele.”

Azért jöttem most fel kedves falud, a Klotildliget fölötti Nagy-Kopaszra, hogy helyre tudjam tenni a Te elvesztésedet. Botor módon, hívő emberként is belesétáltam abba a csapdába, hogy ezt majd én fogom helyre tenni. Aztán ahogy már elindultam felfelé, éreztem, hogy ezt nem én fogom helyrebillenteni, hanem egyedül az Úrjézus Krisztus.

Világossá vált előttem, hogy nem fogok egy szokványos nekrológot írni, nem fogok búcsúszavakat mondani, nem fogok a szokásos módon Rólad egyes szám harmadik személyben beszélni, mert tudom, hogy Te most is itt vagy. És ennek a bizonyságnak az alapja az a hit, hogy mi mindannyian Krisztus titokzatos testének a tagjai vagyunk.

Ezen sorok Olvasójának azonban, aki lehet, hogy Téged nem is ismert, mégiscsak elmondanám röviden, hogy ki voltál Te, mit csináltál földi életedben. Ugye megengeded?

És teszem mindezt úgy, hogy tudjuk, hogy Te sokkal több voltál annál, amit én most le fogok írni.

Kedves Olvasó! Csíky Balázs 1978-ban született Budapesten, szülei második gyermekeként. Középiskolai évei alatt elkerült otthonról, mert a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végezte tanulmányait. A bencés diák-lét élete végéig meghatározó volt számára. Többek között azért is, mert történelemtanára, Sándorné Treuer Mária nagy hatással volt rá, és történelem iránti érdeklődését és így további pályáját jelentősen befolyásolta.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen történelem és levéltár szakon 2003-ban, politológián pedig 2004-ben szerzett egyetemi diplomát. Tehetsége már egyetemi évei alatt megmutatkozott. 2001-ben Trianon kérdésköre Kosztolányi Dezső életművében c. dolgozatával OTDK 3. helyezést ért el, majd első egyháztörténeti dolgozatának témája a Szent József Hospitium Egyesület volt. Munkájának forrásbázisa a klotildligeti templom padlásáról került elő és értő kezekbe került. 2003-ban a Szent Imre körről írt tanulmányával OTDK első helyezést ért el és tudományos munkájának elismeréséül elnyerte a Pro Scientia aranyérmét.

Nem volt kérdés számára, hogy a tudományos életben szeretné kibontakoztatni tehetségét. Így 2003–2006 között az ELTE Új- és Jelenkori Magyar Történeti Doktori Programjában folytatta doktori tanulmányait Gergely Jenő témavezetésével. Az Egyetem hirdetőfalán olvasta Adriányi Gábor professzor úr felhívását Nyisztor Zoltán életrajzának megírására. Az Adriányi tanár úrral való együttműködés gyümölcse a 2005-ben megjelent Nyisztor Zoltán életrajz, és az Adriányi –Nyisztor levelezés kiadása volt.

Balázs a kutatásához a Sasakawa Young Leaders Felowship Found ösztöndíját is elnyerte, és ennek köszönhetően 2009-ben a Vatikáni Titkos Levéltárban folytathatott kutatást.  Ekkor témavezetője, Gergely Jenő, fájdalmasan korán távozott az élők sorából, így Balázs támasza ezt követően Balogh Margit lett.

Doktori disszertációját Serédi Jusztinián hercegprímási tevékenységéről írta. Természetesen ez sem volt véletlen, hisz’ Serédi bencés szerzetes volt. A disszertáció megvédésére 2010 őszén került sor summa cum laude minősítéssel.

Csíky Balázs a tudományos életben folyamatosan jelen volt. Konferencia előadásaival, megjelent tanulmányaival a hazai történettudományt gazdagította. Tudományos munkája elismeréséül 2015-ben 3 évre szóló Bolyai-ösztöndíjat kapott és az MTA-PPKE „Lendület” Egyháztörténeti Kutatócsoport munkatársa lett. A betegség és a bekövetkezett halála ezt a tudományos pályát is megtörte.

A 2015. október 3-án Tihanyban megrendezésre kerülő 500 éves a Magyar Bencés Kongregáció c. konferencia volt az utolsó, amelyiken Balázst még a nagyközönség hallhatta.  Ekkor ő már az egyre gyengülő szervezetével, romló egészségi állapotával küszködött, de mint régi bencés diák úgy érezte, ott a helye. Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát és Serédi Jusztinián hercegprímás életén keresztül az Egyházon belüli liberális/konzervatív törésvonalat elemezte.

Csíky Balázs kiváló fiatal egyháztörténész volt. Ahogy ő nyilatkozott 2012-ben a Keresztény Élet c. folyóiratnak, munkáiban a világi felfogást érvényesítette szem előtt tartva azt, hogy az Egyház Jézus titokzatos teste. Az egyháztörténeti témák világi nézőpontú tárgyalását missziós feladatának tekintette.

Ugyanígy fontos feladatának tartotta az egyháztörténeti kutatások eredményeinek az iskolai tananyagban való megjelenítését is, ezért a Gianone András által szerkesztett, 2010-ben megjelent, Egyházak a XX. században c. tanítási segédlet Horthy-korszakról szóló részét ő írta.

Fájlalta, hogy az egyháztörténet nem egyenrangú a történettudomány más területeivel, a kutatás eredményei kevésbé épülnek be a köztörténetbe.

A szakmai életpályán kívül természetesen volt gazdag magánélete is. Balázs szeretett kirándulni. Közös kirándulásainkat soha nem fogom feledni. Fiatal történészünk az Aikido-ban is tehetségesnek bizonyult, ha betegsége nem jön közbe, ő már 1 danos mester lenne.

Kedves Balázs! Halálos betegségedet hatalmas lelki erővel és hittel élted meg. Emlékszel, mikor egyik alkalommal bent voltam Nálad a kórházban, mondtam, hogy bár Te vagy a beteg, mégis Te tudsz nekem adni, mert a testi gyengeségedben is lelki erőt kapok Tőled. Te akkor is mosolyogtál, Veled akkor is tervezgettünk: könyved kiadását, az augusztusi Hungarológiai Kongresszuson való részvételed, az újabb közös kirándulásunkat. Könyved minden bizonnyal meg fog jelenni, de a többi tervünkre az Isten nem adta a pecsétét úgy, ahogy azt mi gondoltuk.

De kaptunk hitet, amellyel megnyerhetjük az örök életet.

Az elmúlt hetekben küldött egyik sms-edet megosztom most mindenkivel: „Az okosnak szíve tudás után kutat, a balgák szája bolondságot állít.” (Péld. 15,14.)

Kutassuk a tudást és legyünk alázatosak. A végtelen Tudás maga az Isten.

Isten áldjon, Balázs!

Marchut Réka

Teadélutánok Doktori Programunkban XXIII.

A tavaszi programot nyitó, február 11-i teán Horváth Mihály (1809–1878) életéről, személyiségéről, történetírásáról diskuráltunk.

Természetesen ő is korának, a pozitivizmusnak, a szabadelvű világnak gyermeke. A Magyar Történelmi Társulat elnökeként 1871-ben elmondott nevezetes beszéde kristály tisztán mutatja a történeti megismerés szinte korlátlan lehetőségeibe, valamint a história tanító mester voltába vetett (ma már inkább csak rezignált mosolyt fakasztó) megingathatatlan hitét. „A kitartó, nemes célú munkának nem maradhat el az eredménye.”

És kora liberalizmusa szellemében ugyancsak hajlamos volt nemzetét idealizálni. Népe a meghódoltatott „idegen nyelvű törzseket nem kényszerítette a szolgaság jármába… a magyarok sohasem estek a nemzeti türelmetlenség hibájába.”

Ám nagy tehetsége birtokában – jóllehet nemesi eredetű volt, s olyan tanárai voltak, mint délibábos történetírást művelő Horvát István, vagy a szélsőségesen Habsburg-párti Spányik Glicér, majd főrangú családok nevelőjeként is azonosulhatott volna kenyéradói szemléletével, egyháza papjaként is lehetett volna egyoldalúságok tehetséges elkötelezettje, nem ezt tette: – a maga útját járta.

Elsőként szakít korának un. deákos, tudálékos nyelvezetével. Oly‘ lebililcselően ír, hogy e téren ma is példaképünk lehet. Ugyancsak megszívlelhetjük szociális érzékenységét, plebejus érzületét.

És ugyancsak ösztönző történetírói munkásságának széles tematikája.

26 esztendősen, az MTA pályadíjára írott (később többször is átdolgozott) műve az első magyar gazdaságtörténeti monográfia. Honunkban az elsők között szögezte le, hogy a históriának a nép életével, szokásaival és kultúrájával is foglalkoznia kell, mert csak így válhat a valóság hű krónikásává.

Igen sokat forgatott nyolc kötetes A magyarok története c. szintézise, az 1823–1848 közötti időszakot, majd a forradalom és a szabadságharcot ábrázoló, ma is kézügyben lévő  monográfiái mellett ugyancsak jelentékeny műve az 1841-ben a Dózsa György-féle parasztfelkelést az addigi, rémtett-történeti felfogástól gyökeresen eltérő szemlélettel bemutató munkája. Mert rámutatott a parasztság jogfosztottságára, a közteherviselés hiányára. Dózsa György kereszttel jelölt vitézeit Horváth Mihály kuruc harcosoknak nevezte: saját korának ideológiai keretei és gondolkodásának korlátai között – sőt inkább azok ellenére.

Horváth Mihály történelmi jelentőségű „kurucos“ Dózsa-tanulmánya, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcban következetesen vállalt radikalizmusa, a Függetlenségi Nyilatkozatban játszott szerepe, s nem utolsósorban az emigrációban különösen feltűnő, püspökként szokatlan „magaviselete“ természetesen igencsak alkalmassá tette, hogy jó száz év múlva, egy másik korszak tematizálói érdeklődésének fókuszába kerüljön.

Mindezek elmúltak, ám a szuverén tehetségű Horváth Mihály munkái ma is elevenek.

Kozák Péter

Teadélutánok XIX-XXII. Zárásként és beharangozónak

Immár ötödik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. A tematika – ugye – bizonyos fokig szokatlannak volt mondható. Most nem a 20. századból történt kilépés okán. Hiszen mind a négy költőóriás – még ha Ady Endre és Babits Mihály a 19. századnak volt a szülöttje – a huszadiknak lett befolyásolója. Azért elemeztük életüket, néhány kiválasztott költeményüket, mert – ismételjük korábbi szavainkat – egy-egy ilyen költeményben bizony mélyebben lüktet a história, mint nem egy – különben tisztességgel megírt – értekezésben.

Szóval bőven volt, van és lesz mit tanulni tőlük. Vélhetőleg a beszámolók, s a néhány hozzászólás egyaránt mutatja.

A most induló tavaszi évadban a történész és az ő története a téma. Az indok – vélhetően – evidens. Szóval a cél az, hogy körbe járjuk: az egyéni életút (és természetesen annak a kiválasztottak esetében egyáltalán nem esetleges fordulatai, nem esetleges törései) mennyiben befolyásolta az ő történészi munkásságukat? Tehát azzal a felfogással szemben, hogy a történész elolvassa a szakirodalmat, kutatja, feltárja a témájához kapcsolódó forrásokat és mindennek nyomán létrehoz egy cikket, könyvet stb. látnunk kell, hogy ennél sokkal mélyebbre kell ásnunk.

Melyek voltak a kor uralkodó eszméi, amelyben a vizsgált történész alkotott; hogyan viszonyult hozzájuk; milyen családból, környezetből, iskolázottságból indulva dolgozott a történészünk; miként jelenik meg mindez a munkásságában; gyakorolt-e, s ha igen milyen hatást mindez a szakmára, a társadalom történelmi tudatára, mi maradt meg munkásságából az idő rostáján, mit tanulhatunk mindebből?

A jó öreg időrendben Horváth Mihály, Marczali Henrik, Szekfű Gyula, Mályusz Elemér  és Kosáry Domokos példáján.

Tesszük mindezt most is azért, hogy többek legyünk általuk.

A teákról továbbra is beszámolunk, s reméljük, hogy azokhoz, ha nem is sokkal több, ám szintén gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.

 Pritz Pál

Teadélutánok Doktori Programunkban XXII.

Az őszi programot záró december 10-i teán Illyés Gyula néhány fontos versét, s az Illyés-képet vizsgáltuk meg.

Bár e költemények életének különböző korszakaiban születtek, céljuk egy volt: az ország demokratikus átalakításának óhaja. Mindig alulnézetből született művek ezek. Illyés bár paraszti sorból származott, de széles horizonton látott, köszönhetően részben budapesti és külföldi éveinek is. Költészete olyan programadás, amely hitet tesz az általános emberi értékek és a demokratikus célok megvalósítása mellett, felülírva az államnemzeti kereteket. Magyar költő, számára nem volt kétséges, hogy amint a Horthy-rendszer életét, szabadságát nem veszélyezteti, a párizsi emigrációból haza kell térnie.

Dózsa György beszéde a ceglédi piacon (1931) c. verse társadalomkritika, parasztság melletti kiállás, azt a réteget szólaltatja meg, ahonnan jött. A parasztság sanyarú sorsára hívta fel a figyelmet a gazdasági világválság idején, egyben ostorozta az uralkodó elit széles néptömegekkel szembeni érzéketlenségét, a demokratikus reformokkal szembeni ellenállását. A Nem menekülhetsz c. költeménye (1933) társadalmi változásokért lép fel, a parasztság és munkásság nyomorúságos helyzetének írja le, amelyet döntően befolyásoltak az átélt személyes élmények is. A lenti és fenti világ elkülönülését is kifejezi, tehát a társadalmi egyenlőtlenségek problémája itt is megjelent. Illyés jól ábrázolja, hogy értelmiségiként „kutya-kötelessége” azokért fellépni, ahonnan érkezett, így sorsa kötelezi őt.

A reformáció genfi emlékműve előtt (1946) c. költeményében az a gondolat vonul végig a versen, hogy érdemes-e eszmékért fegyvert ragadni? Végigviszi a vallásháborúk időszakát, mint példát: Volt-e értelme mindennek? Ugyanakkor úgy látja, hogy szükséges volt a reformáció és a harc a változásért, mert például segítette a magyarság fennmaradását, amely Illyés legfontosabb céljainak egyike.

A demokratikus változásokért kiálló fontos verse a Bartók (1955), amely egyszerre szól egy művészetbeli-ízlésbeli vitáról és egyszerre tartalmaz általános politikai mondanivalót/polémiát. A hangzavar fogalma nemcsak Bartók sajátos zenéjére utal, hanem valóságot tükröző szerepe is van. Illyés úgy látja, hogy a nép kirekesztődött ebből a folyamatból és ezt Bartók szájába adja. Bartók olyan példa, akinek tevékenységét szembe lehet állítani a hatalmon lévők szómágiájával („[…] te bennünket növesztel azzal, hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.” […] „Beh más beszéd ez! Emberi, nem hamis!” 

Óda a törvényhozóhoz (1965) c. költeménye összegzés, ars poetica, markáns kiállás a törvény előtti egyenlőség mellett. Ebben a rendszer finom kritikája, egyben a társadalmi közmegegyezés fontossága is megjelenik.

Grósz András

Széll Kálmán életműve

December 7-én 16 órakor a Szekfű Gyula Könyvtárban kerül sor a Törvény, jog, igazság című kötet bemutatóján. Az ELTE-s szerzők részvételével kerekasztal-beszélgetésre is sor kerül.

Teadélutánok a Doktori Programunkban XXI.

November 12-én József Attila költészete és a róla kialakult kép volt a témánk.

A vitaindító olvasmány Mórocz Zsolt: A legenda oda… Retusálás nélkül: portrévázlat József Attiláról (Hitel 2004. szeptember) c. esszéje volt. Egyetértettünk, hogy az írás differenciálatlanul kultuszromboló, tehát sok helyen szembemegy a múlt valóságával. Így többek között a szerző József Attila megverselt marxizmusát (mi a Külvárosi éj c. költeményét vizsgáltuk) utópiának mondja és magát a költőt is élete végéig utópistának tartja. Ezáltal hamisan azonosítja  a marxizmus és az utópizmust.

József Attila kanonizálását közvetlenül halála után főleg a szociáldemokraták végezték. A kommunista kisajátítás csak 1945 végén Horváth Márton és Lukács György előadásaival kezdődött, és 1948/49-re vált teljessé. A kánonba nem illő verseket elhallgatták. A rendszernek különösen kedvezett, hogy költőnkkel is lehetett lejáratni a Horthy-rendszert. József Attila azonban ezerarcú (Tverdota György).

A hiteles arcot elsősorban a költővel foglalkozó irodalomtörténészek rajzolják. Bár pályájának és költészetének tudományos feldolgozottsága szinte teljesnek mondható, a társadalom jelentős részében továbbra is a rendszerváltozás előtti berögzült toposzok élnek.

Négy különböző témájú versről diskuráltunk. A már említett Külvárosi éj (1932) c. vers József Attila és a marxizmus viszonyát mutatja. Bár urbánus szemlélet jellemzi, a teljes életmű ismeretében azonban mégsem sorolható József Attila egyértelműen az urbánusokhoz, mert gondolkodásmódjában, írásaiban a parasztság sanyarú sorsa iránti érzékenysége is hitelesen megmutatkozik.

Az Istenes versei közül a Betlehemi királyokkal (1929) foglalkoztunk. Egyetértettünk, hogy a költő vallási hovatartozásának nincs jelentősége Istenhez való viszonyában. József Attila materializmusát illetve vallásos hitét illetően azonban megoszlottak a vélemények.

Szerelmi költészetéből a Nagyon fáj (1936) c. verset vizsgáltuk. A viszonzatlan Gyömrői Edithez fűződő szerelem ihlette versben megtalálhatjuk azt a gyerekkorától sebzett József Attilát, aki a nőkhöz fűződő viszonyában azt a szerető, gondoskodó anyát kereste, akit ő soha nem kapott meg.

A Dunánál (1936) c. verse azt a lángész József Attilát hozza elénk, aki akkor pszichésen már megviselt állapotban volt, mégis a magyar költészet egyik legnagyszerűbb versét vetette papírra. Ennek kapcsán is utaltunk a Dichtung und Wahrheit (Költészet és valóság) különbözőségére, ugyanis a József Attila költészetében megtapasztalt harmónia nem tükrözi életének a harmóniáját. A versben megfogalmazódik az a béke utáni vágy, ami a társadalmi ellentéteket és a nemzetiségi különbözőségeket feloldja.

A vers utolsó két sora is ma is aktuális: „rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

Marchut Réka

Teadélutánok a Doktori Programunkban XX.

Az október 15-i téma Babits Mihály költészete és közéleti szerepvállalása volt.

Babits és az elefántcsonttorony: nem véletlenül hangzik ez sokunk számára ismerősen. A valóságtól elzárkózó, csak a művészetért élő torz Babits-kép már a költő életében megjelent, egyes baloldali kritikusai kezdték azt építeni. Majd az állampárti időszak kultúrpolitikája teljesítette ki, és a nagy „költőhármastól” – Petőfi, Ady, József Attila – eltávolított, dekadens Babits-képzet máig hat.

A mai oktatásból remélhetőleg ez a leegyszerűsített elefántcsonttorony kép már többé-kevésbé kikopott, ugyanakkor mostani tananyagok Babits-életrajzaiban is vannak furcsaságok. Az új kísérleti tankönyv (Irodalom 11.) például egyszerűen átugorja 1918–1919-et a költő életében: a háborúellenes versek után a következő esemény az 1921-es házassága.

Mindezzel szemben nyugodtan kijelenthetjük: Babits politikus, közéleti ember (is) volt. Álláspontját különböző módokon (politikai esszékben, nyilatkozatokban vagy versekben) kifejtette minden jelentős közéleti esemény kapcsán – és ilyen szempontból életében, a századfordulótól 1941-es haláláig sok „eseménytelen” év nem volt… Tette ezt annak ellenére, hogy szerepvállalásáért nemcsak egyszerű kritikát, hanem többször nemtelen támadást, továbbá erkölcsi és anyagi hátrányt is el kellett szenvednie – mindez testi és lelki értelemben is megviselte. Így volt ez már az I. világháború idején, amikor pacifista versei miatt jól szervezett sajtóhadjárat indult Babits – a „kényelmes odújából becsmérlő”, „nem szobatiszta dadogó” költő – ellen, feljelentésekkel (nemzetgyalázás, istenkáromlás), iskolai és bírósági ügyekkel fűszerezve. (Mindez jól nyomon követhető a Róna Judit szerkesztésében folyamatosan megjelenő, Nap nap után című új Babits-kronológia megfelelő köteteiben.) Nevének meghurcolása ellenére a háború előrehaladtával Babits egyre keményebben fogalmaz, így jutunk el a Játszottam a kezével című versétől a Húsvét előtt-ön át a Fortissimo „üvöltéséig”.

Majd következik 1918–1919, a politikusi tettek időszaka Babits életében. Felhívásokat és röpiratokat ír, az őszirózsás forradalom napján Petőfit „játszik”: királyellenes és köztársaságpárti verseket szaval a tömegnek, 1919 tavaszán a vidéket járja a tanítás reformja mellett agitálva, áprilistól tanít az egyetemen, májusban az Írók Szakszervezetének alelnöke lesz – csak pár példa e rövid, de sűrű időszakból. És a kiábrándulás (Szíttál-e lassú mérgeket?) ellenére az ellenforradalom alatt sem tagadja meg korábbi elveit, nem fogadja el régi-új bírálóit (Magyar költő kilencszáztizenkilencben; Csonka Magyarország).

Ahogy a Horthy-korban sem vonul vissza a közélettől – lehet-e apolitikus a Nyugat szerkesztője, a Baumgarten Alapítvány kurátora, oly’ fontos pozíciók birtokosa? Babits akkor is közéleti szerepelő maradt – a napi harcok feletti, nagy műveltségű politizálás volt az övé.

Ignácz Károly

Barangolás a Pilisben

Doktori Iskolánk kiránduló csapata idei őszi túráját október 10-én azzal a céllal tette meg, hogy a nevezetes Kinizsi százas első, Békásmegyertől Kesztölcig tartó harmadát megtegye. Az igazi kinizsisek az egészet egy huzamban, 24 óra alatt teljesítik. Tudván, hogy ez számunkra már-már teljesíthetetlen lenne, azt a jóval szerényebb – ám köreinkben tán valamelyest mégis méltánylandó – célt tűztük magunk elé, hogy három alkalomra bontva járjuk meg az utat.

Most a Batthyány tértől HÉV-pótló busszal Békásmegyerre mentünk. Onnan vágott neki a 11 fős csapat a Nagy- és Kis-Kevélynek, majd ereszkedett le Csobánkára. A borongós, de eső nélküli idő kedvezett társaságunk hangulatának. Örömmel tapasztaltuk, hogy csapatunk idén megfiatalodott: nemcsak végzett doktorok, abszolvált doktorhallgatók, hanem aktív doktorandák és doktoranduszok is részt vettek a gyalogláson. A már megszokott rend szerint déltájt úgy étkeztünk együtt, hogy saját elemózsiájából – előzetesen megbeszéltek szerint – mindenki beleadott valami finomságot a „közösbe”. Fenséges húspogácsa (mics), gyümölcs (banán!), házi sütemények, pogácsák, keksz, enyhítette (késő estére is maradva) fáradalmainkat. Csobánka, majd Pilisszentiván mellett, sajnos, el kellett búcsúznunk csapatunk egy-egy tagjától. Ők más elfoglaltságuk miatt váltak el tőlünk. A résztvevők kitartó erejét és a bőséges élelmiszer- és italkészletet mutatta, hogy egyszer sem kellett megállnunk vizet vételezni. Az anekdotákkal, szakmai diskurzusokkal teli úton szebbnél szebb vidéket jártunk be. Idegeinket az őszi táj csendessége pihentette. Végig jó ütemben haladtunk, így a tervezetthez képest több mint egy órát nyerve (ám természetesen már a sötétségben fejlámpával) ereszkedtünk le Kesztölcre, ahol a településen élő Csapó Csaba Tanár Úr és kedves családja vendégszeretetét élvezhettük. Otthonuk felé haladva mutatta meg nekünk a község nevezetességeit, köztük a hatékony szervezésével felújított, házából látható Szent Vendel szobrot. Felesége nagy vendégszeretettel (no meg jó pálinkával, seritallal, maga sütötte kiváló almás pitével) fogadott bennünket. Vidám beszélgetés után Tanár Úr fuvarozott ki bennünket a leányvári vonatállomásra. Onnan éjjel értünk be fáradtan, de jóleső élményekkel Budapestre.

Következő kirándulásunkon április 30-án tesszük meg a Kinizsi százas második szakaszát. Ezt abban a reményben tesszük, hogy másoknak is csillapíthatatlan kedvet csináltunk.

                                                                                              Grósz András

[Diavetítés]