Teadélutánok a Doktori Programunkban XIX.

Az őszi évadot nyitó szeptember 17-i délután témája Ady Endre költészete volt. „És ez a hatalmas férfi, ki Herkules, Adonis és Apolló együtt, fölcsap mártírságra vágyó prófétának. Világosság és igazi altruizmus.” – szólt 1902. szeptember 17-én egy hírlapi méltatás Fadrusz János avatásra előkészített Wesselényi-szoboralakjának névadójáról. A várható zilahi premierpublikum társadalmi összetétele okán a cikket jegyző Ady Endre mégis vonakodott megjelenni a helyszínen, mert mint fogalmazott: „kevés a hitem, kevés a vágyam s rettenetesen tisztán látok.”

A referens a XX. század elején jelentkező újtartalmú értelmiségi identitásminta körüljárása keretében közelített Ady művészetfelfogásához. Magyarországon az alkotói autonómiának a szépirodalom terén a Nyugat-körben megragadható összeállását az önjogú újító törekvések, egyben a külső hatások recepciójára is nyitott nemzedéktudat hivatkozásai jellemezték – és a folyamatban Ady úttörő jelentősége elvitathatatlan.

Márpedig az őáltala alapjaiban – és számtalan dimenzióban – megújított költői önkifejezés világsűrítő strófáival a magyar társadalom meglehetősen féloldalas modernizációs folyamatára is reflektált. Hol közvetlen élességgel, hol szubtilis kulturális sugallatokkal. A mindinkább meg-megtántorodó status quo mögött átmenetiséget és törést ismert fel, és ezt ki is nyilatkoztatta. Ezáltal kulcsokat adott – ő is – a jövő kinyitásához, hangja ígéret volt és iránymutatás. Mint az idézett publicisztika után a jelenünkhöz újabb egy évvel közeledve írta: „A földi végzés ellenségekké tette a magyar embert és az új ideákat.” Ady, társszellemekkel karöltve, égetően mentalitásformáló volt: nagy erőkkel kezdte meg ráéreztetni a (még egyenrangúsodásra váró) társadalmi zöm olvasni tudóit, hogy pusztán „földi végzés” az, melyből az evilági igazságtalanságok táplálkoznak. Azaz utóbbiak nem természeti meghatározottságok, csak történelmi képletek, társadalmi képződmények. Amelyek akár változhatnak is. Ha az idők teljessége elérkezik.

A véleménycserélő megtárgyalás ezután – rokon prediszpozíciók mentén – Ady szerepfelhívásai közül kivált a többé-kevésbé politikai átitatásúakat ragadta volna ki – úgymint közéleti orákulum, forradalmi beidegző, „mélymagyar” minőség, igazolódó profétizmus, esetleg eszmei világítótorony. Az elsiethető konszenzus közeledő nyugvópontja előtt mégis idejekorán érkezett egy tudatébresztgető „mentőkötél” az irodalomtudomány részéről. Ez óvott a módszertani kisajátításoktól, az egyéni konfigurációkon belüli hatáshierarchiák bevizsgálására intett, valamint a társadalom- és (részeként) művelődéstörténeti relevanciájú korszakismérvek, bevett toposzok mint közös vonások beszámítására hívta fel a figyelmet a történelmi cselekvők jelentőségrangsorainál.

A teázók ellenvélemény nélkül, hallgatólagosan nyugtázták és fogadták továbbá, hogy Ady ezúttal épp csak kortyokban kóstolt érett költészetéből továbbra is képtelenek lesznek „kiszeretni”, ám a találó intertextusok kincsesbányáját jelentő szövegkorpuszt csak mértékkel merik majd magukhoz vont bőrkötéses szakkérdésként kezelni.

Eöry Áron

Teadélutánok XIV-XVIII. Zárásként és beharangozónak

Negyedik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. A tematika – ugye – most sem volt szűknek mondható. A megbeszélt öt téma közül négy kimondottan 20. századi volt, s az első, a rendi vagy feudális nacionalizmus is azért került terítékre, mert a mai nemzeti/nacionalista tudat megismeréséhez igencsak hozzátartozik. Hiszen azok a kérdések, amelyek kapcsán Berzeviczy Gergely és Kazinczy Ferenc egymásnak feszült, ma is mélyen megosztják a társadalmat. Akkor a Habsburg-birodalomhoz való viszony, ma az Európai Unióhoz való hozzáállásunk tartalma vált ki heves vitákat. A tét ma sem kisebb, mint akkor volt.

Révai József. Alig akad, aki ma már ismerné, pedig – megbeszéltük – igencsak fontos cselekvője volt ő (is) a históriáknak. Elsüppedt világa (többek közt) a szociáldemokraták iránti mélységes utálatot is hordozta. Ha ezt is kibírtuk, miért ne léphetnénk egyszer tovább a mai fenekedéseken is?

Bleyer Jakab és Jászi Oszkár élete már réges-régen lezárult, ám az a kérdés, hogy szabad-e a hazára „árulkodni”, ma is elevenen lüktet. Természetesen szabad, így azok, akik elsősorban emberként, européerként nézik a világot. Égbe kiáltó bűn, így azok­, akik magyarságukból tekintenek ki a világra.

Hory András élete és munkássága azért került elénk, mert varsói követi évei apropóján lengyel megkeresésre és lengyelül jelenik meg hamarosan visszaemlékezései ezen szakasza. A kiadvány joggal válthat ki majd érdeklődést, mert abban Hory számos jelentése is helyet kap majd. Tehát az olvasó saját maga teheti mérlegre a visszaemlékezések súlyát, jelentőségét.

A most induló őszi évadban a szépirodalom és a történelem kapcsolatát négy zseniális poétánk néhány verse tükrében elemezzük. Az indoklás vélhetőleg teljesen felesleges. Hiszen egy-egy ilyen költeményben bizony mélyebben lüktet a história mint nemegy – különben tisztességgel megírt – értekezésben.

Szóval  bőven van mit tanulni tőlük.

Szeptember 17-én Ady Endre, október 15-én Babits Mihály, november 12-én József Attila, december 10-én Illyés Gyula világát idézzük. Azért, hogy többek legyünk általuk.

A teákról most is rendre beszámolunk, s reméljük, hogy azokhoz szintén gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.

Pritz Pál

Múzeumok Éjszakája a Trefort-kertben

Az idei Múzeumok Éjszakája alkalmából a bölcsészhallgatók és a műegyetemisták egy olyan kampuszhelyszín kapcsán fogtak össze, amely egykor valóban a műszaki képzésnek adott helyet, ma már viszont teljes egészében a bölcsészek használják. A hamarosan Történelmi Emlékhely címet elnyerő Trefort-kert ugyanis 2015. június 20-tól egy ingyenes, történet alapú, interaktív városfelfedező mobilalkalmazás, a Mistory segítségével járható be.

Az egyetemi hallgatók 200 évvel ezelőtt a Trefort-kert helyén botanikus kertet, a kert felszámolása után pedig vándorcirkuszt találhattak volna, ahol a nyers húsokat evő „vadember” volt a legnagyobb attrakció. A 19. század végén a természettudományos és a műszaki képzésnek otthont adó épületek felhúzását kezdték meg a telken. Maga Eötvös Loránd is dolgozott, sőt saját lakosztályt, könyvtárat és csillagvizsgálót létesített itt. A bölcsészek be-, majd kiköltöztetését követőn az ELTE BTK 2002-ben vehette újra
birtokába a Trefort-kert épületeit.

A Múzeumok Éjszakáján (16:00 és 20:00 között) a látogatók többek között a Kar történetét és a Trefort-kert épületeit, szobrait – köztük a 2014-ben felavatott Névsor a fugákban elnevezésű, a megemlékezés nem szokványos formáját választó rézcsíkot – ismerhetik meg egyrészt az óránként induló 45 perces egyetemtörténeti séták keretében, amelyeket jelenlegi történészhallgatók vezetnek majd. Másrészt a BME hallgatói által létrehozott – a Microsoft Imagine Cup globális döntőjébe (Seattle) bejutott – Mistory mobilalkalmazás nyújt lehetőséget arra, hogy a kampusz kertjét egy külön erre az alkalomra készített történeten keresztül ismerjék meg az érdeklődők. Az ingyenesen letölthető mobilalkalmazás keretében – fiktív történeten keresztül – a játékosoknak egy szabadkőműves összeesküvést kell leleplezniük különböző rejtvények, feladatok megoldásával, miközben a kertet bejárva valós történeti ismereteket kapnak mind a szabadkőművesekről, mind pedig a Kar történetéről. A történet végén természetesen fény derül az összeesküvés minden egyes részletére.

Részletes információk:

ME_plakat ME_szorolap

Teadélutánok a Doktori Programunkban XVIII.

A június 11-i teadélutánunkon Hory András szemüvegén keresztül néztük meg Budapest – Berlin – Varsó viszonyát az 1930-as évek második felében.

Hory András a két világháború közötti magyar külügyi szolgálat jeles diplomatája volt. Bukarestben 1921-ben ő szervezi meg a követséget. Majd követként Belgrádban (1924-1927) és Rómában (1927-1933) szolgált. 1934-től a külügyminiszter állandó helyettese. A Dísz téren eltöltött, rövidnek bizonyult idő sem neki, sem főnökének nem okozott örömet. A „ballplatz”-i szellemiséget ápoló Kánya Kálmán és a kurucos, függetlenségi vonalat képviselő Hory András között a szokásos szakadék húzodott. A Gömbös-Kánya ellentétből hasznot remélő Hory már a következő esztendőben a korabeli magyar külpolitika számára „halott posztként” aposztrofált varsói követségen találta magát. Varsói megbízásának majd a második világégés kirobbanása vet véget.

A teadélutánon Hory varsói éveiről készült emlékiratait és követi jelentéseiből a témába vágó legfontosabbakat beszéltük meg. Hory emlékiratainak döntő része Pritz Pálnak köszönhetően, a Gondolat Kiadó jóvoltából 1987-től sokak olvasmánya lett, a lengyel időszak teljes anyagának lengyel megjelentetése pedig folyamatban van. Műfajilag a teljes szöveg – bár Hory az 1939. szeptemberi eseményeket „Naplójegyzetek” megnevezéssel illeti – valójában memoár. Követi jelentései és a szöveg egybevetése perdöntően bizonyítja ezt. A műfaj elmosása természetesen nem csupán Hory műve, és messze nem csupán a korabeli emlékirat- és naplóirodalomban találunk rá példákat.

Az emlékiratból világosan kitűnik Hory – származásából is adódó – lengyelek iránti mély rokonszenve és erőteljes németellenessége. Ez utóbbit kurucos neveltetéséből adódóan messze nem csupán a hitleri Németország táplálta. Saját jelentőségét a magyar–lengyel kapcsolatok eredményeiben Hory (a visszaemlékezéseknél megszokottan) túlnagyítja, ugyanakkor követi megbízásának végét – helyesen – a körülmények kedvezőtlen alakulásának tulajdonítja. Így Horthy Miklós 1938. februári lengyelországi látogatását, a magyar külpolitikai gondolkodásban ekkor már messze nem ismeretlen horizontális tengely tervét, majd az 1939 márciusában megvalósuló közös magyar-lengyel határt is a saját önfényezésére használja fel.

Varsóból hazatérve követi megbízatást már nem kap. Bár az 1940. évi Turnu Severin-i tárgyalások magyar delegációvezetőjeként fontos feladatot lát el, azt sem tudja újabb követi megbízatásban kamatoztatni, nyugdíjazzák. Emlékiratait az ötvenes évek derekától 1961-ig veti papírra Balatonakarattyán.

A visszaemlékezései iránti mostani lengyel figyelem is jelzi, hogy méltán érdemes kézbe venni Hory András memoárját.

Marchut Réka

Újra doktori konferencia

Az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék szeretettel vár minden érdeklődőt doktori programjának idei konferenciájára, amelyet ezúttal “Modern Magyarország” címmel rendezünk.

A konferencia plakátja: plakat

Részletes program: programfuzet

Magyar sors, magyar fátum Ady Endre és Jászi Oszkár élete tükrében – az előadás teljes szövege

Az Értékek Akadémiája előadás-sorozat májusi előadója Pritz Pál, az ELTE BTK egyetemi magántanára, az MTA doktora.

Magyar sors, magyar fátum Ady Endre és Jászi Oszkár élete tükrében  című előadására 2015. május 13-án 18 órától a KAB székházában kerül (Ion Ghica utca 12. szám).

E szavaknak s e neveknek – tudjuk – mázsás a súlyuk. Adyt és Jászit – az egyet akarás jegyében – a szó legjobb értelmében vett férfibarátság fűzte egybe. Mindkettőjük vezéregyéniség volt a javából. Amikor szóltak – úgy gondolták –, az igaz magyarság beszél belőlük. Követőik lelkes tábora övezte őket, miközben hatalmas ellenszenvek, indulatos elutasítások tarajlottak köröttük. Hiszen nagyon sokan kifejezetten jól érezték magukat a 20. századelő birodalmi méretű Magyarországán. És akik látták a hibákat, sőt bűnöket, azok is inkább „csak” megfontoltan reformáltak, akartak reformálni. Nem értették e két férfiú mérhetetlen, mindent felforgatni akarását.

Azután Ady Endre már a harmincas évektől a magyar Pantheonban van. Jászi Oszkárt ellenben a legutóbbi rendszerváltás utáni Magyarország is idegenkedő hallgatással övezi.

Az előadás a miértre keresi a választ.

http://www.kab.ro/

Az előadás teljes szövege: itt

Teadélutánok a Doktori Programunkban XVII.

Május 14-i alkalmunk némileg rendhagyó volt, hiszen külső helyszínen, a budaörsi Bleyer Jakab Helytörténeti Gyűjteményben került rá sor. A magyarországi németség egyik legnagyobb alakja, Bleyer Jakab munkásságán keresztül vizsgáltuk a kérdést, hogy szabad-e a hazára „árulkodni”?

A véleménykülönbségek ellenére a résztvevők nagyjából egyetértettek abban, hogy a hazai németek hungarus-tudata tárgyalt korszakunkban már nemcsak korszerűtlen volt, hanem képviselete szinte lehetetlen vállalkozást jelentett a magyar és birodalmi német nacionalizmusok egymásnak feszülésének időszakában. Ez a kialakuló állapot csapdahelyzetet rejtett a magyarországi németség számára. A hazai politikai elithez már a dualizmus és az ellenforradalmi mozgalmak idején beilleszkedett germanista professzor, Bleyer Jakab a hazai németek nyelvi és kulturális jogainak kiharcolásakor a magyar állam iránti hűség és a birodalmi politika által is propagált német népközösség elvének összehangolására törekedett. Ez azonban az adott szituációban és a trianoni Magyarországon szinte megvalósíthatatlan volt. Ebben a helyzetben Gratz Gusztáv letisztultabban, a Trianon okán megsértett magyar nemzettudathoz megértőbben viszonyulva képviselte a hazai németek érdekeit, mint Bleyer, aki egyre inkább a német népközösség felé köteleződött el. Ennek ellenére a népközösség elve, mint a magyarországi németség kulturális és nyelvi jogainak érvényesítését és erősítését megalapozó eszme volt jelen Bleyer gondolkodásában és nem, mint a magyar államhűség helyébe kizárólagosan lépő elem. A hazára árulkodó emigráns Jászi jogosan tette szóvá az ország belpolitikai állapotait, ám azzal a magyarellenes kisantantnak használt, az itthonról – titokban – árulkodó Bleyer jogos kisebbségpolitikai panaszai a weimari, majd a nemzetiszocialista Németországnak használt. A kegyetlen természetű történelemben nincs könyörület.

Témánk szempontjából fontos megkülönböztetnünk a birodalmi és magyarországi némettudatot, hiszen hazánkban ez a magyarsággal való együttélésre épült. A határon túli magyarság és a hazai németség helyzetének összehasonlítása alapjaiban hibás, hiszen ez összemossa a kényszer- és önkéntes kisebbségi állapotot. A megbeszélés résztvevői ezzel kapcsolatban egyetértenek Teleki Pál kisebbségeket kategorizáló elméletével.

A historiográfiát és a feladott tanulmányokat tekintve úgy látjuk, hogy Tilkovszky Loránt általában reális, szakszerű képet ad a magyarországi németség két világháború közötti sorsáról és Bleyer szerepéről.

Grósz András

Doktori kirándulás a Pilisben

Lelkes kirándulócsapatunk 2015. április 25-én találkozott a reggeli órákban a HÉV Margit-hídi megállójában, és kb. negyed kilencre ért Pomázra. Már itt is kissé meleg volt az idő, ami természetesen csak fokozódott a nap folyamán, de ez nem szegte senkinek sem a kedvét a nagy túra előtt. Mindannyian jó tempóban haladtunk, még azok is, akik hivatalos kötelezettségük miatt egy idő után kénytelenek voltak elbúcsúzni tőlünk.

Nagyjából fél kilenckor indult a buszunk Csobánkára, és 9 óra felé már megrohamozhattuk a Pilist. Világunk „szív csakráját” ugyan mi sem találtuk meg, de a Z jelzés menti útvonal, a szép idő, és a pompás kilátás bőven kárpótolt mindenért. Szentkút után a Szántói-nyeregről varázslatos panoráma tárult elénk, amit a csatolt fotókon is láthatnak az érdeklődök. Zeidler Tanár Úr ezúttal is fantasztikus képeket készített, majdnem 100 fotót sikerült ellőnie, de mások is sokat tettek a vizuális élmény megörökítéséért.

A Szántói-nyereg után a Magas-hegy irányába folytattuk utunkat, melyet csak időnként zavart meg néhány tiszteletreméltó teljesítményt produkáló kerékpáros. Mielőtt végső rohamra indultunk volna a Pilis legmagasabb pontjának bevételére, megebédeltünk egy tisztáson. Az energia bevitel után már semmi sem akadályozhatott meg minket a Pilis tető megszállásában. A hegy ezen, legmagasabb pontján – hála a tavaly novemberben felavatott Boldog Özséb kilátótoronynak – lélegzetelállító kilátásban gyönyörködhettünk, nemcsak az egész Pilist, hanem a környező hegyeket, pl. a Börzsönyt, Dobogókőt is láthattuk, sőt még a Megyeri híd két nagy pillérjét, és Óbudát is. A csúcs után már lefelé vezetett az utunk, a Pilis-nyereg után a P és S jelzésen haladva bementünk Pilisszentlélekre, rövid pihenőt töltöttünk a pálos kolostorrom mellett, majd a Felső Ecset hegyet követően rátértünk a Miklós deák útra.

A múltkori túrához hasonlóan a halványan felfestett turista jelzések most is próbára tettek minket, de tapasztalt és leleményes csapatunk ezúttal is túljutott a nehézségeken. Jó társaságban az idő gyorsan száll, és ezt most is sikerült igazolni: mire észbe kaptunk, már esteledni kezdett, szürkületkor érkeztünk csak meg a végállomásra, Pilismarót községbe. Hagyománytiszteletből most is sörrel pihentünk meg, illetve újításként a merészek fagylaltot is fogyasztottak a folyékony kenyér mellé. Bár némi félreértésnek – és integetésünkre a busz megálló után még csak lassítani sem hajlandó busz sofőrnek – köszönhetően a tervezettnél egy órával többet voltunk kénytelenek Pilismaróton tölteni, a helyi kocsma segítségével ezen a traumán hamar sikerült túllendülni.

A 30 kilométer (+ÁFA) megtétele után mindenki úgy érezte, hogy szombaton nagy lépést tett az egészséges életmód felé. A következő, jubileumi (ti. tizedik) doktori kirándulásra 2015. október 10-én fog sor kerülni, remélhetőleg ezúttal új társakkal is bővülni fog lelkes és kitartó csapatunk.

Pál Zoltán

Teadélutánok a Doktori Programunkban XVI.

Az áprilisi 9-i összejövetelen a polgári radikálisok példáján vizsgáltuk azt a kérdést, hogy szabad-e a hazára „árulkodni”? 

Az olvasott szövegek (Litván György: Magyar gondolat – szabad gondolat”, 1978; Hazaárulás-e a hazára „árulkodni”?,1984) vizsgálata alapján, Jászi Oszkár és a polgári radikálisok munkássága kapcsán egyetértettünk abban, hogy szabad. Mert először vagyunk emberek, s “csak” másodsorban hazafiak. ám az adott helyzetben mindig szigorúan kell mérlegelni: mivel a történelem jelenetős mértékben nemzeti paradigmában zajlik, ezért azt csak a nemzeti érdekek sérelme nélkül kell/szabad megtenni. Különben óhatatlanul mások szekerét toljuk.  Jászi és harcostársai indokoltan vitték külföldre a Monarchia és benne a Szent István-i Magyarország nemzetiségi politikájának mulasztásait. Ám közben nem mérlegelték kellőképpen, hogy a választójog kiterjesztésében a birodalomra milyen veszedelmek leselkedtek. S még nagyobb hibát vétettek, amikor az ellenforradalmi rendszer megdöntésére a kisantanttal szövetkeztek. Ez utóbbi kapcsán éppen a cinikus Eduard Beneš lobbantotta a szemükre, hogy átlépték azt a határt, amelyet nemzetével szemben emigráció nem léphet át.

A 20. század eleji progresszió, a „,második reformnemzedék” képviselői, a politikai értelemben baloldali, illetve polgári radikális társaság legjobbjai a társadalmi haladás és a hazafiság fogalmának összebékítése mellett érveltek. Világossá tették: nemhogy nem az a hazafiság, ha eltagadjuk a nemzetet bénító sorsproblémákat, hanem éppenséggel hazafiság az egész világgal megismertetni azokat.

Litván György kérdése – szabad-e a hazára „árulkodni” – tehát ma is időszerű. Vagyis elsősorban ugyancsak szituációfüggő politikai, semmint morális kérdés. „Csak” még nehezebb tisztán látni, mi számít nemzeti érdeknek. Szerintünk jelenleg kettős tendencia érvényesül: egyrészt a mai kommunikációs eszközök birtokában a „hogyan” és a „mikor” jóval nagyobb szerepet tölt be, mint 1905 és 1918 között, így a nemzeti célok bárminemű artikulálást precízebben kell/ene művelni. Másrészről viszont kevésbé számít: a hírt, nemzeti súlyú kérdésekről való véleményformálók az utóbbi években ugyanis jórészt nem politikusok, nem a jelen Jászi Oszkárja, hanem pl. bloggerek. Mindenesetre a baloldal az elmúlt évtizedekben rendre fordult/fordul Nyugat felé (akár nemzeti érdekeinkre kártékony módon is), míg a jobboldali kormányok a társadalmi problémákat nemritkán bagatellizálják. A dichotómia tehát ma is megvan, „csak” a színvonal alacsonyabb. Nincs Tisza és nincs Károlyi. Nincs Apponyi és főképp: nincs Jászi.

Szécsényi András

Hermann-Josef Scheidgen előadás-sorozata

meghívó: Scheidgen