Teadélutánok a Doktori Programunkban IV.

Az őszi évadot záró december 19-i délután témája a magyar–szovjet viszony volt Nyikita Szergejevics Hruscsov időszakában. Ehhez jó alapot nyújtott az előző esztendőben Baráth Magdolna által publikált (általa fordított, jegyzetelt, terjedelmes bevezetővel ellátott), alapvetően szovjet diplomáciai jelentésekre építkező forráskiadvány.

A cím és a tartalom között összhangot mutató munka alapvető üzenete: 1956 vízválasztója döntően megváltoztatta Budapest és Moszkva viszonyát is. A budapesti misszió már nem a magyar politika formálásának fontos tényezője, mert általában kimondottan tilos volt belefolynia a fogadó ország belügyeibe. Ugyanakkor természetesen a hruscsovi és a későbbi időkben sem szűnik meg a Szovjetunió hegemón szerepe, „csak” azt már más módon érvényesíti.

Mindebből következően a közölt források többnyire nem a magyar–szovjet viszony formálásának kulisszatitkaiba engednek betekintést, inkább a hazai belpolitikára vonatkozóan nyújtanak – különböző értékű – értesüléseket. Ezek az iratok ugyanis – amint az már lenni szokott – a jelentést készítőkről, a beszélgetésben résztvevőkről is tanúskodnak. Képet kaphatunk a magyar politikusok egymás közötti kapcsolatairól, ellentéteiről. Jól láthatóan a birodalom képviselői még mindig sokszor inkább apparátcsikok, mint diplomaták, a magyar beszélgetőpartnerek pedig számos esetben – rosszul értelmezett elvhűség jegyében – inkább az árulkodásban, mint a nemzeti érdekek védelmében jeleskednek.

A kötet főszereplője természetesen Kádár János, aki hol cikornyás, megalázkodó szavak, hol lapos propagandaszólamok fedezékéből, s amikor tehette köntörfalazás nélküli keménységgel harcol azért, hogy rendszere (és ezáltal a magyar nemzeti érdek) nagyobb mozgástérhez jusson.

Akiben megvan az igény arra, hogy valós képet nyerjen a szóban forgó időszak magyar–szovjet kapcsolatairól, annak bizonyosan hasznos olvasmánya lesz ez a terjedelmes kötet. Igaz, nem hallgathatjuk el, hogy nem csupán a fordító Baráth Magdolnának jelenthetett sok vesződséget ezeknek az orosz nyelvű iratoknak a lefordítása. (Erről bevezetőjében maga is ejt szót.) Bizony az olvasótól is komoly erőfeszítést, fundált forráskritikát, rengeteg kiegészítő tudás megszerzését követeli meg az értő tanulmányozásuk.

Ám megéri.  

 Csonka Laura

Teadélutánok a Doktori Programunkban III.

November 21-én Romsics Ignác Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel című monográfiáját elemeztük.

A történetírás történetét minden valamire való historikusnak ismernie kell(ene), hiszen mindannyian a megismerés végtelen folyamatának vagyunk egy-egy parányi eleme. Munkánk értéke pedig nem a recenzensek véleményétől, a könyvbemutatókon elhangzottaktól, hanem egyedül annak tartalmától függ.

A historiográfiát nálunk (is) kevesen művelik. Mert míg messze több, sokoldalúbb és sokrétűbb előtanulmányt igényel, mint amivel egy-egy résztéma megírása révén sikert lehet aratni, addig az ilyen áttekintéseknek igazából csekély a becsületük.

Lemérhető ez Romsics Ignác magisztrális munkájának fogadtatásán is. Ő köztudottan a 20. századi politika- és eszmetörténetünk nagy elismertségre jutott művelője, aki e mellett foglalkozik bő évtizede historiográfiával. És ott is főleg az elmúlt két évszázad termésével.

Tekintélyes terjedelműre duzzadt monográfiájának megírására Romsics Ignácot – amint az művében maga is megvallja – leginkább a széles körben tapasztalható tájékozatlanság sarkallta. Mindebből következően számára a mennél sokoldalúbb, informatívabb ismeretközlés volt az alapkövetelmény. Annak pedig hatalmas tudása, biztos rendszerező képessége, minden homályt elűző értekező prózája kamatoztatásával maradéktalanul eleget tesz.

Leír. Úgy, hogy mindig a lényeget látja, s számtalanszor – nagyon helyesen – nem ő, hanem a bemutatott előd beszél. Nála nincs semmiféle belterjesség. Mélyen tisztában van azzal, hogy a társadalom történeti tudatának formálásában messze nem a historikusé a prímszerep. A mű társadalmi hatása és szaktudományos értéke között számos esetben szakadék tátong. Ezért van az – nagyon helyesen –, hogy mondjuk a Hóman Bálint és Szekfű Gyula alkotta Magyar Történet bemutatásához hasonló terjedelemben ismerheti meg az olvasó a nyilassá vált Málnási Ödön Őszinte történetét vagy a kommunista Mód Aladár számtalan kiadást megélt, egyre nagyobb példányszámban öntött Négyszáz évét.

Romsics Ignác természetesen nem riad meg attól, hogy leírásait éles formulázott értékközléssel tegye meg. Az olvasó – például –, megtudja, hogy a két háború közötti magyar történetírásnak Domanovszky Sándor, Hóman Bálint és Szekfű Gyula volt az élén, s mögöttük a második vonalban helyezkedik el a „közvetlen német hátterű” Eckhart Ferenc. Aztán aki veszi a fáradságot, hogy mindent tüzetesen elolvasson, ami ebben a munkában Eckhartról szétszórtan megtalálható, az akár innen is okadatolva láthatja Romsics Ignác azon megállapítását, hogy a mi történetírásunk – természetesen nem az ötvenes években – nemzetközi mércével mérve is jól teljesített. (És vélhetőleg ma is teljesít.)

Szóval nem csupán tudást, erőt is ad a szerző azoknak, akik engedik magukat az ő Cliója bűvöletébe jutni.

 Pritz Pál

Teadélutánok a Doktori Programunkban II.

Az október 17-i összejövetelen a Huszadik század c. folyóirat hazai zsidóságról 1917-ben lefolytatott nevezetes vitáját elemeztük.

A lap szerkesztősége helyesen összegezte a lefolytatott a vitát. E szerint annak anyagát „senki sem mellőzheti, aki komolyan foglalkozni kíván” e „sok érzelmi szállal összebogozott” témával. Következőleg a történeti látásmód követelménye arra figyelmeztet, hogy a holokauszt irgalmatlan nagy ténye nem lehet a kérdés alakulásának elsődleges nézőpontja.

Jászi Oszkár három kérdésével (van-e hazánkban zsidókérdés, igenlő esetben melyek az okai, s milyen megoldás kínálkozik) „a magyar tudomány, irodalom és közélet” mintegy 150 kitűnőségét kereste meg, akik közül hatvanan válaszoltak. Az anyag igen értékes volta sem takarhatja el annak a tényét, hogy a megkérdezettek közel kétharmada nem válaszolt, s a válaszolók együttese messze nem reprezentatív.

Jászi Oszkár „nem egy intim kérést és figyelmeztetést kapott, hogy az ankétet, mint ’időszerűtlent’, mint ’veszedelmest’ mellőzze.” „Az összes exponált politikusok, akiket megkérdeztünk – úgy a történelmiek, mint a polgáriak, mint a szocialisták – nem válaszoltak” – panaszolja tovább a szerkesztőség vitazáró összegzésében. Mert az antiszemitizmus tarajos hullámai – közvéleményünk széles köreibe szinte kiirthatatlanul beívódott nézettel ellentétben – nem a Tanácsköztársaság viselt dolgai okán csaptak a magasba. Azokat a világháborúba sodródott ország szenvedései jóval előtte felkorbácsolták.

Az érdemben válaszoló 50 személy közül 37 állapította meg a zsidókérdés létezését, a többiek tagadták azt. Ez utóbbiak között volt Szabolcsi Lajos, a neológok központja lapjának, az Egyenlőségnek a szerkesztője is. Ő a vita kezdeményezését is kárhoztatta. „Csak azoknak kérdés ez – állította –, akik nem tudnak belenyugodni abba, hogy mi, magyar zsidók, épp úgy hazánknak valljuk ezt a földet, mint a más hitű magyarok.” Emelkedetten írt hitsorsosainak a magyar hazához való hűségéről, s velük szemben a nemzetiségek elszakadási törekvéseit tartotta létező problémának. Amikor azonban a zsidókérdést tagadva azt írta, hogy „antiszemita-kérdés igenis van”, akkor maga is elismerte a probléma társadalmat feszítő erejét.

Szabolcsi Lajos fontos személyén keresztül is dokumentálható, hogy 1918/19 forradalmai előtt a magyarországi zsidóság túlnyomó többsége nem Jászi Oszkár kis pártja mögött állt, hanem a Tisza István-i Magyarországgal kereste az együttműködést. Messze nem alaptalanul, hiszen attól, annak liberalizmusától nem kevés támogatást kapott.

Aki e „sok érzelmi szállal összebogozott” témáról sokoldalú, tehát valóban valós képet akar nyerni, annak nélkülözhetetlen olvasmányt ajánlunk.

                                                                    Pritz Pál

Teadélutánok a Doktori Programunkban I.

Szeptember 19-én, csütörtökön sor került az első teadélutánra. E teadélutánok célja – meghívottak részvételével – egy-egy nagy súlyú történetpolitikai téma megbeszélése, újragondolása.

Most Szűcs Jenő nevezetes Vázlat Európa három történeti régiójáról című munkáját beszéltük meg. Való igaz, hogy a dolgozat az 1979-ben elhunyt Bibó István tiszteletére összeállított emlékkötetbe íródott. Az is tény, hogy a kötet szamizdatként terjedt, csak a rendszerváltás nyomán látott nyomtatásban napvilágot. Ám a szerkesztők a kéziratot a Gondolat Kiadónak ajánlották fel. Az nagyot csattant, mert a demokratikus és a népi-nemzeti ellenzék tagjai közösen fogalmazták meg lesújtó rendszerkritikájukat. Ugyanakkor az is tény, hogy a kéziratot elemző MSzMP-dokumentum a 75 szerzőből csak 17-et kategorizált ellenzékinek. Szűcs Jenő nem minősíttetett ellenzékinek. Írását a Történelmi Szemle publikálja 1981-ben, 1983-ban pedig a Magvető Kiadó nagyobb példányszámú Gyorsuló idő sorozatában is megjelent.

A Vázlat alapgondolata – nevezetesen, hogy Európa két nagy fele között önálló arculattal létezett és létezik Közép-Kelet-Európa – egyáltalán nem volt eredeti. Ám Szűcs Jenő óriási erudícióval, szellemi eleganciával, metszően pontos mondatokból ácsolt gondolatmenetekkel száll szembe a korabeli hivatalos, a történetírásban jeles kollégák által képviselt nézettel. Szűcs Jenő nem kevesebbet üzent, mint azt, hogy hazánk és szomszédjai nem maradnak az idők végezetéig a szovjet birodalom gyomrában.

A kifogástalan szakmai mezbe burkolt, tehát kódolt üzenetet itthon is, külföldön is vették. Bizonyság erre, hogy tíz nyelvre fordították le, a francia edíció Fernand Braudel előszavával került az olvasó elé.

Mivel Szűcs Jenő marxista gondolkodó volt a javából, ezért a vázlat a mai olvasónak azt üzeni nyomatékkal, hogy a rendszerváltás előtti história felfejthetetlen a számos arcú marxizmus mély ismerete nélkül. Az ő világlátásába bőven belefért a nem marxista Bibó István mély gondolataival való azonosulás. (Miközben némely ponton tapintatosan bírálja a jeles politikai gondolkodót.) Mert munkásságával olyan világot szeretett volna napvilágra segíteni, amelyben az egyén nem alattvaló, a demokrácia valóban demokrácia.

Innen nézve is világosan látszik Szűcs Jenő időszerűsége.

Olvassunk Szűcs Jenőt.

                                                                                              Marchut Réka