A június 9-i, évadzáró teadélutánunkon Kosáry Domokos életútját vizsgáltuk. Róla sorozatunkban már második alkalommal esett szó. A XIV. délután megállapításaihoz is visszanyúlva szőttük tovább életútja fonalát.
Akkor született, amikor mestere, Szekfű Gyula éppen egy életre megégeti magát A száműzött Rákóczi című munkájával. Bő húsz esztendő múltán Kosáry Görgey Artúrról írott értekezésével szintén a romantikusan hamis történelemszemlélettel fordult keményen szembe.
Pályája sokáig töretlenül ível felfelé. Franciaországi és angliai ösztöndíjak révén pallérozza tudását. Megismerkedhetett az Annales-iskola kiváló tanáraival. Vérévé vált az összehasonlító történelemszemlélet. A történetírást integratív társadalomtudományként kezeli, nála is természetes a földrajzi tényezők történelmi szerepének mérlegelése.
28 esztendősen már a Teleki Pál Tudományos Intézet igazgatóhelyettese. Az 1945 utáni Magyarországon is van helye, ám az 1949-től monopolhelyzetbe kerülő, nacionalista klisékkel is operáló vulgármarxizmus exponensei derékba törik pályáját. Míg Mályusz Elemér már 1954-ben kap állást az MTA Történettudományi Intézetébe, ő oda csak 1968-ban kerülhetett be. A nehéz évtizedekben is megőrzi szellemi-lelki kiegyensúlyozottságát. Bibliográfiai gyűjtésével maradandót teremtett. Börtönéveiben is alkot. A csak 1997-ben napvilágot látott olvasónaplója (A chilloni fogoly) ma is lenyűgözi az értő olvasót.
Amikor 1969-ben a készülő, tízkötetesre tervezett marxista történettudományi szintézis 19-20. századi köteteinek koncepcióvitáját rendezték meg, bátran élt a lehetőséggel, hogy a szekfűi életmű maradandó értékei mellett érveljen. Bár a XVIII. századi művelődési viszonyainkról szóló nagydoktori értekezésének megvédését sokáig sikerrel gáncsolták, azt 1977-ben végül megvédhette, s mindinkább megkapja a szakmában az őt megillető helyet. 1982-től az MTA tagja. 1990-ben pedig e testület tagjaiban van annyi judícium, hogy tudják: ha azt akarják, hogy a rendszerváltás viharai ne tegyenek súlyos károkat az intézményben, akkor őt kell elnöknek megválasztani. És ő ezt a történelmi feladatot teljesíti. Nem enged tagrevíziót, csapatmunka élén megvédi a sokat támadott akadémiai kutatóhálózatot, s ha formálisan csak címként, ám funkciójában megmarad a nagydoktori is.
A jelenhez való közelség miatt is a részleteiben is pontos Kosáry-kép még nem rajzolódott meg. Ám az világos, hogy rendszereken átívelő pályáján szakmáját mindvégig magas fokon művelte. Szépen, szabatosan írt, ezért műveit széles olvasóközönség élvezheti. Tisztában volt a történetírás társadalmi feladatával. Hasznos lenne, ha ezt a ma (egyébként hangadó) történészei sem tévesztenék szem elől.
Marchut Réka
“A Modern Magyarország online folyóirat legutóbbi száma különleges ünnepi tanulmánygyűjtemény volt, melyben Doktori Programunk oktatóját, a legendás hírűvé váló szellemi eszmecserék, Teadélutánok szervezőjét és vezetőjét, Pritz Pál egyetemi magántanárt köszöntöttük 70. születésnapja alkalmából.
A mostani szám egyrészt továbbviszi ezt az ünnepi hangulatot, hiszen mindhárom történész interjúalanyunk kerek születésnaphoz érkezett. Ring Éva professzor asszony tavaly, Pajkossy Gábor kollégánk pedig idén tölti be 65. életévét. Ehhez a nagy generációhoz tartozik Tanszékünk vezetője, Erdődy Gábor is, aki ugyancsak idén lesz 65 éves. Mindhármukat sok szeretettel köszöntjük, s jó egészségben, alkotóerőben eltöltött hosszú éveket kívánunk nekik!
Tanszékünk régi barátja, Anssi Halmesvirta professzor (Jyväskylä-i Egyetem) szintén idén ünnepli 60. születésnapját. Köszöntjük őt is e jeles évfordulón a további sikeres együttműködés reményében.
Az idei folyóiratszám egyúttal visszakanyarodik a korábbi „normál üzemmódhoz”, azaz a megszokott rovatok szerinti struktúrához. A figyelmes olvasó persze észreveheti, hogy egy új rovattal tovább bővült a kínálat. Régi tervünk vált valóra azzal, hogy végre érkezett a szerkesztőségbe egy izgalmas, publikálásra váró dokumentum. A Forrásközlés rovatban egy Kanadába kivándorolt, bótrágyi ifjú naplójának első részét tesszük közzé.
Aki végigolvassa majd a tanulmányokat, recenziókat, könyvismertetéseket és beszámolókat, érzékelheti, hogy kicsit elbillent a „korszakos mérleg” a 20. század felé. Örvendetes tendencia viszont, hogy akár a 19., akár a 20. század politika-, társadalom- vagy éppen művelődéstörténeti kérdéseivel foglalkoznak is szerzőink, nemzetközi kitekintésre törekedve teszik ezt.
Az elmúlt időszak sikeres doktori védései alapján várható, hogy a következő online számban újra kiegyenlítetten lesznek képviselve a két évszázad egyes periódusai, de addig is kínál olvasnivalót a MoMa.
A Tanszék ebben az évben önálló tanulmánykötettel is jelentkezik. A 2015. évi doktorandusz konferencián elhangzott előadások tanulmánnyá fejlesztett szövegeiből összeállított kötet megjelenése 2016 őszén várható.
Budapest, 2016. május
Varga Zsuzsanna”
A folyóirat a következő linken elérhető/letölthető: Modern Magyarország 4. évf. (2016) 1. szám
A 2016. május 19-i teadélutánon Mályusz Elemérről, a történeti közgondolkodásban Szekfű Gyula konok ellenlábasaként számon tartott historikusról beszélgettünk.
A nagykaliberű és komplett középkorász, egyben forrásfeltáró-tézisíró újkorász életművéből legkevésbé a kemény tudósi leckét jelentő szakeredményeket vettük szemügyre. Annál inkább övezte figyelem a társadalomtörténeti reformmódszertant, és benne a történelmi háttér által motivált küldetéses többletet, politikumot.
A Nagy Háborút követő egyensúlytalan békerendszer térségi viszonyaira tekintve Mályusz hamar üdvözölte a népiségtörténeti szakirány németországi felismerését, ám ennek imperializmust kiszolgáló túlzásait eltökélten kiküszöbölni igyekezett a magyar átültetésben. Az olykor egészen „hajnali” és plebejus színezetű modus mindamellett Mályusznál klebelsbergi áthallásokkal bírt: a sajátszerű etnográfiai-kultúrtörténeti program a nemzet tagjait és az állam revíziós alkuerejét erősítő szellemi orvosszert kínált a „Trianon-betegség” ellen. Ehhez egy nemzetproblémák iránt is – önindításúan – elhivatott tudomány eszménye társult, melynek szólnunk kellett szakmai korlátairól, miközben sikerült felvillantani a mályuszi helytörténeti kutatások néhány példamutató gyakorlati konzekvenciáját.
Hajlottunk rá, hogy – megtámogatva a Soós István által a Századokban tavaly közölt időskori kézirat vallomásaival – a Mályusz és Szekfű közti mind élesebb és beásottabb hadállású elvi-szemléleti szembenállások mögött a hasonló mondanivalót is hangsúlyozzuk, de elfogadhatónak tetszett azon intés, hogy emberileg egy feltörhetetlenül megmakacsolt antagonizmus épült a két tudós közé. Ehhez képest fényesen ragyog Szekfű nemes kollegialitása, mely egy 1945-ös politikai rendőrségi vizsgálatban kiáll kartársa szakmai lelkiismerete, egyben jobbik énje mellett.
A Horthy-kori Mályuszt a korabeli értelmiségi kurzuskonformitás (és nem konformizmus) határain belül is különállásos pozícióval tudtuk beazonosítani, leginkább a nemzeti és egyetemes történelmi múlt autonomistább interpretációjához kötődően. Nem is kérdés, hogy – forrásai nyelve mellett – kora Magyarországa politikai szótárának képleteiben is beszélt, az egy „etnocentrikus nemzetfogalomra” (Trencsényi Balázs) tett ajánlata azonban túlmutatott a száraz önérdekűségen. Mályusz egy megváltozó magyar sors perspektíváiban keresett jövőképes nemzeti kötőanyagot, ha még egy hajdanán remélhetett rövidebb lejáratra is. Ehhez tematizálta a mindenkori vesztesek önreflexiós lehetőségeit, a saját múlt újraértékelő oldalnézeteire esélyt adó legyőzötti helyzetet, egyúttal az „állam árnyéka alól” kiszabadított történetírás testreszabott előnyeit – a magyar nép példáján. Az iménti belátásokban a lehetőségek szintjén: előtte járt korának. Ugyanakkor az ősi/szerzett jogokra alapozó politikai megfontolások az irredenta aspirációknak is melegágyat jelentettek.
Szó került továbbá a családi múlt és vallásfelekezeti háttér magyarázóerejéről munkásságában; a nehéz természetű személyiség szakmai és emberi helytalálásának időben változó példáiról; iskolaalapítói (mester-)öntudatáról; nyugtalanító antiszemita velleitásairól; vagy az „élni kell”-viszonyok közti önfeladásairól.
A hatalmasan termékeny életpraxis alkonyán is hiányérzéssel visszatekintő Mályusz sorai mindazonáltal visszaigazolták, hogy holtáig a szorgalom és akarás embere volt. A formátumát beárnyékoló kitérők (A vörös emigráció) és elhajlások (1941-42-es cikksorozat, megtagadott népiségtörténet) tekintetében pedig úgy érezhettük, még Romsics Ignác magisztrális historiográfiai művének vonatkozó fejezetén is több ponton lehet cizellálnivaló egy remélhető következő kiadásban.
Eöry Áron
Doktori Programunk tagjai április 30-án tizenegyedik alkalommal húztak túrabakancsot, hogy a már hagyományossá vált kiránduláson részt vegyenek. Túránk ezúttal egy szomorú és megrendítő okból kifolyólag rendhagyó emléktúrává szerveződött: Csíky Balázsra emlékeztünk, doktori iskolánk idén, 37 évesen elhunyt egykori hallgatójára.
Mielőtt rátértünk volna a kék jelzés kanyargós utjaira, Balázs szüleivel és testvérével közösen meglátogattuk Balázs sírját a piliscsabai temetőben. Útvonalunkat is az emlékezés szándéka rajzolta, melynek jegyében kezdő- és végállomásunknak Balázs életében két fontos szerepet betöltő helyszínt választottunk. Szülővárosából, Piliscsaba-Klotildligetről indultunk, és mivel fő kutatási témája Serédi Jusztinián hercegprímás tevékenysége volt, ezért célunk Esztergom elérése lett.
Piliscsabáról elindulva utunk Piliscséven keresztül vezetett, majd Klastrompusztára érkeztünk, ahol az egykori pálos kolostor romjait tekintettük meg. Az ebédlőasztalként is jól bevált kövekre felkerült tradicionális kellékünk, a terítő, mely felett a ropogós fehér kenyér, szalonna, kolbász, körözött, zöldség, gyümölcs, nem utolsósorban a legendás Pilóta-keksz elfogyasztása igazán jól esett. A kalóriabevitelre szükségünk is volt, mert 2,5 kilométeres kaptató várt ránk egészen a Pilis-nyeregig. Pilisszentlélek érintése után az esti órákban érkeztünk meg Esztergomba.
Az időjárásra panaszunk nem lehetett, a táj pedig sokszínű változatossággal mutatta meg nekünk a tavasz megannyi színét, hangját, illatát. Az idővel, energiával való gazdálkodásról elmondhatjuk, hogy ezúttal jól számoltunk és számítottunk: sikerült jó tempóban haladnunk, ugyanakkor maradt idő egy kicsit a fűben megnyújtóztatni tagjainkat, a szokásos túra végi sörözést pedig egy túra közbeni sörözéssel is megfejelni.
Aki e 30 km-es táv megtételét jelentő kaland során velünk tartott, az nem „csupán” egy kellemes szombati együttléttel gazdagodott, hanem számos hasznos tudás birtokosává is vált. Többek között megtanulhatta, hogyan készít csoportképet a bölcsész. Míg a modern technikák hívei a selfie-botra esküdnek, a bölcsész táskahegyet épít, majd gyorsan belátva a kivitelezésbe csúszott apró hibát, kameráját a földbe szúrt túrabotra rögzíti.
Új tudományos eredményekkel is gazdagodtunk. Az univerzum tágulását megtapasztalhattuk a „még másfél kilométer van hátra”-mondat félóránkénti újbóli elhangzásából, de azt is nyugtáztuk, hogy az idő múlása legalább ennyire relatív, hiszen a szigorúan 5 percre időzített pihenő is gond nélkül eltarthat negyedóráig.
Túránkról teljesítményünkkel elégedetten, kellemesen elfáradva, újabb közös élménnyel gazdagodva, Balázs emlékét – ki személyes találkozásokból, ki sajnos csak elbeszélések alapján – felelevenítve tértünk haza.
Találkozunk október 8-án, amikor a Börzsöny lankáit és hegycsúcsait célozzuk meg. Minden régi barátunkat és újonnan kedvet kapó kirándulót sok szeretettel várunk!
Huhák Heléna
A 2016. április 14-i teadélutánon Szekfű Gyuláról, a magyar történetírás feltehetőleg legnagyobb formátumú alkotójáról beszélgettünk. Országos hírnévre közismerten 1913-ban A száműzött Rákóczi c. munkájával tett szert. Az már kevéssé ismert, hogy a körülötte kavart vita okozta sebet Szekfű sohasem heverte ki.
A Hóman Bálinttal közösen írt, máig sokak által forgatott Magyar Történet általa írt, egyéni teljesítményként honunkban máig felül nem múlt szövegében – a politikai eseménytörténet szokásos túltengése helyett – jelentős terjedelemben tárgyalja az eszmetörténet, a földrajzi, nemzetiségi, gazdasági, társadalmi, vallási és iskolázottsági viszonyok oly fontos fejezeteit.
A nemzet tanítója akart lenne, s – minden botlásával, s a szükségesnél jóval csekélyebb hatásával – az is lett. Ranke nyomán vallotta, hogy a tudósnak nagy nemzetpolitikai kérdésekben kötelessége nemzetének útmutatást adni, és ezzel annak javát szolgálni. Bár a szellemtörténeti módszer alkalmazása, valamint történetírói koncepciójának egyes elemei – például Széchenyi István konzervatívvá stilizálása, a dualizmus korának hanyatlástörténetként való ábrázolása, vagy a nemzeti történelemnek, kismagyar versus nagymagyar lelki alkat harcaként történt bemutatása – szakmailag bizonyosan elfogadhatatlan, illetve a jövőben nyúlóan is indokolt vitákat generál, azonban világos vonalvezetésű, hatalmas levéltári kutatásokra támaszkodó, szépirodalmi rangú, lebilincselően olvasmányos művei komoly olvasóközönséget teremtettek számára.
Az általa is szerkesztett Magyar Szemle olvasótáborát szellemi közösséggé akarta formálni. Mivel jelentős hatást gyakorolt kortársai gondolkodásmódjára ő lett a két nagy háború között a legtöbbet olvasott magyar történetíró.
A Három nemzedék és a Forradalom után megírására Szekfűt súlyos történelmi élmények – a történelmi Magyarország széthullása, majd a Horthy Miklós országának pusztulása, nemkülönben az őt cselekvésre ösztönző belső, morális nyugtalansága – késztette. Utóbbi műve kapcsán megoszlottak körünkben a vélemények arról, hogy mennyiben következtek 1945 utáni megnyilatkozásai és szerepvállalásai a harmincas évek közepétől gyakorolt rendszerkritikájából? Vajon szükséges volt-e ilyen mértékben exponálnia magát a Szovjetunió uralta világ mellett? Szekfű Gyula helyesen látta meg, hogy az új Magyarországot meghatározhatatlan ideig a szovjet érdekszférába történő betagozódás alakítja.
Ám a Forradalom után című művével sikertelenül kísérelte meg, hogy korábbi olvasóközönségét, a keresztény középosztályt meggyőzze igazságáról.
Magányosan, súlyosbodó betegsége miatt könyvtárától is megfosztva, 1955-ben kiábrándultan ment el arra az útra, mely minden földi test porrá és hamuvá oszlik.
Lénár Andor
A 2016. március 10-i teadélutánon Marczali Henrikről, a századforduló évtizedeinek nagyhatású történészéről beszélgettünk. Kiemelkedő intellektuális képességeivel, nyelvtudásával és munkabírásával már fiatalon messze kiemelkedett pályatársai közül. Forráskiadványai, történeti életrajzai és monográfiái, valamint az általa szerkesztett és részben írt Nagy Képes Világtörténet egytől egyig magas szintű mesterségbeli tudást tükröznek. A hazai történelemoktatás és a történelemtanár-képzés reformjában is elévülhetetlenek az érdemei.
Pályája kezdetén a földrajzi felfogással kombinált pozitivizmus az uralkodó történetírói felfogás, ám sorra jelentek meg az újabb történetírói iskolák, melyekkel – nyugat-európai tanulmányútjai során – a fiatal történész is megismerkedhetett. Bár nem vált egyik irányzat követőjévé sem, mindegyikből igyekezett felhasználni azt, amit hasznosnak látott.
Vajon mi az oka annak, hogy munkásságának hatalmas terjedelméhez képest a Marczaliról szóló szakirodalom igen csekély? Markáns vélemény szerint a neoliberális gondolkodás képviselői nem tudnak mit kezdeni egy olyan életművel, amelyben a liberális eszmeiség a nacionalizmus édestestvére. Ezt a véleményt nem mindenki osztotta, mert – úgymond – az elmúlt két évszázadban Marczalin kívül is voltak liberális és egyúttal nacionalista történetírók (mindkét kifejezést a 19. századi értelemben használva), akik nem részesültek ilyen mellőzöttségben. Ráadásul korántsem mindenki tekintette Marczali történetírását „nemzeti”-nek, azzal érvelvén, hogy igyekezett felülemelkedni a kurucos-labancos megosztottságon.
Marczali Henrik személyében, sorsában a magyarországi zsidóság asszimilációjának sikeréről és kudarcairól is képet kaphatunk. Számos rabbi őssel rendelkező, de magyar anyanyelvű és neveltetésű zsidóként a századfordulóra a magyar értelmiségi elit egyik jeles (ámbár különcnek tekintett) képviselőjévé vált. Marczalinak az a döntése, hogy ősei vallását élete végéig nem adta fel szintén eltérő magyarázatokat szült. Volt, aki szerint ezzel gerinces jelleméről tett tanúbizonyságot, más vélemény szerint a kikeresztelkedés visszautasítása az asszimiláció kudarcának egyértelmű jele. Harmadik felfogás szerint a zsidó valláshoz való ragaszkodása nem egyéni jellemszilárdság következménye, hanem azon zsidó identitástudat gyökere, mely harmóniát tudott magyarság és zsidóság között teremteni.
Pályájának legszomorúbb fejezete élete utolsó bő két évtizede. Nyugdíjaztatása után szakmailag mellőzve, gyakran napi megélhetési gondokkal küszködve élte éveit. Egy történész számára nincs annál tragikusabb, mint az, amikor írására gyakorlatilag nincs igény, nem olvassák.
Hegedüs Gyula
Február 24-e van. Kissé szeles, de szép napos idő van. A Napot csak időnként takarja el egy-egy bárányfelhő. A Nagy-Kopaszra felfelé kapaszkodva a tavaszi zsongás első jelei már érzékelhetők. Csivitelnek a madarak: fütyül a rigó, nyitnikéket dalol a széncinege, a harkály élénk kopácsolással keres élelmet magának. A földből már kibújtak az első élénkzöld színű fűcsomók, a gyöngyvirág levelei is áttörték már a föld sötétségét. Ez az újjászületés, ez a remény. A tél dermesztő halálát kezdi megtörni a tavasz életet hozó ereje.
Öt nappal ezelőtt, február 19-én, Nagyböjt második péntekén du. két óra körül testvéreddel, Gáborral és Pritz Pál tanár úrral együtt ágyad mellett beszélgettünk és néztük, ahogy alszol. Akkor nem tudtuk, nem is sejtettük, hogy Te már közénk nem fogsz felébredni. Este jött a dermesztő hír, hogy nem sokkal miután eljöttünk, meghaltál.
Bár tudtuk, és Te is tudtad betegségedet, de hited és lelki erőd hatalmassága mégis azt a reményt éltette bennünk, hogy várjuk a csodát.
Úgy, ahogy azt mi vártuk, nem következett be, és emberileg értelmetlenül állunk a szörnyű betegség és a halálod előtt. „Miért?” – tesszük fel a kérdést. Azért mert mi mindig, mindent azonnal meg akarunk érteni. De kellő alázattal és Istenbe vetett hittel ezt kellene mondanunk: „Uram, kicsik vagyunk ahhoz, hogy megértsük a Te nekünk készített tervedet, de hisszük, hogy a Te végtelen szereteteddel, amellyel Balázs fiadat is átölelted, a legjobbat tetted vele.”
Azért jöttem most fel kedves falud, a Klotildliget fölötti Nagy-Kopaszra, hogy helyre tudjam tenni a Te elvesztésedet. Botor módon, hívő emberként is belesétáltam abba a csapdába, hogy ezt majd én fogom helyre tenni. Aztán ahogy már elindultam felfelé, éreztem, hogy ezt nem én fogom helyrebillenteni, hanem egyedül az Úrjézus Krisztus.
Világossá vált előttem, hogy nem fogok egy szokványos nekrológot írni, nem fogok búcsúszavakat mondani, nem fogok a szokásos módon Rólad egyes szám harmadik személyben beszélni, mert tudom, hogy Te most is itt vagy. És ennek a bizonyságnak az alapja az a hit, hogy mi mindannyian Krisztus titokzatos testének a tagjai vagyunk.
Ezen sorok Olvasójának azonban, aki lehet, hogy Téged nem is ismert, mégiscsak elmondanám röviden, hogy ki voltál Te, mit csináltál földi életedben. Ugye megengeded?
És teszem mindezt úgy, hogy tudjuk, hogy Te sokkal több voltál annál, amit én most le fogok írni.
Kedves Olvasó! Csíky Balázs 1978-ban született Budapesten, szülei második gyermekeként. Középiskolai évei alatt elkerült otthonról, mert a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végezte tanulmányait. A bencés diák-lét élete végéig meghatározó volt számára. Többek között azért is, mert történelemtanára, Sándorné Treuer Mária nagy hatással volt rá, és történelem iránti érdeklődését és így további pályáját jelentősen befolyásolta.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen történelem és levéltár szakon 2003-ban, politológián pedig 2004-ben szerzett egyetemi diplomát. Tehetsége már egyetemi évei alatt megmutatkozott. 2001-ben Trianon kérdésköre Kosztolányi Dezső életművében c. dolgozatával OTDK 3. helyezést ért el, majd első egyháztörténeti dolgozatának témája a Szent József Hospitium Egyesület volt. Munkájának forrásbázisa a klotildligeti templom padlásáról került elő és értő kezekbe került. 2003-ban a Szent Imre körről írt tanulmányával OTDK első helyezést ért el és tudományos munkájának elismeréséül elnyerte a Pro Scientia aranyérmét.
Nem volt kérdés számára, hogy a tudományos életben szeretné kibontakoztatni tehetségét. Így 2003–2006 között az ELTE Új- és Jelenkori Magyar Történeti Doktori Programjában folytatta doktori tanulmányait Gergely Jenő témavezetésével. Az Egyetem hirdetőfalán olvasta Adriányi Gábor professzor úr felhívását Nyisztor Zoltán életrajzának megírására. Az Adriányi tanár úrral való együttműködés gyümölcse a 2005-ben megjelent Nyisztor Zoltán életrajz, és az Adriányi –Nyisztor levelezés kiadása volt.
Balázs a kutatásához a Sasakawa Young Leaders Felowship Found ösztöndíját is elnyerte, és ennek köszönhetően 2009-ben a Vatikáni Titkos Levéltárban folytathatott kutatást. Ekkor témavezetője, Gergely Jenő, fájdalmasan korán távozott az élők sorából, így Balázs támasza ezt követően Balogh Margit lett.
Doktori disszertációját Serédi Jusztinián hercegprímási tevékenységéről írta. Természetesen ez sem volt véletlen, hisz’ Serédi bencés szerzetes volt. A disszertáció megvédésére 2010 őszén került sor summa cum laude minősítéssel.
Csíky Balázs a tudományos életben folyamatosan jelen volt. Konferencia előadásaival, megjelent tanulmányaival a hazai történettudományt gazdagította. Tudományos munkája elismeréséül 2015-ben 3 évre szóló Bolyai-ösztöndíjat kapott és az MTA-PPKE „Lendület” Egyháztörténeti Kutatócsoport munkatársa lett. A betegség és a bekövetkezett halála ezt a tudományos pályát is megtörte.
A 2015. október 3-án Tihanyban megrendezésre kerülő 500 éves a Magyar Bencés Kongregáció c. konferencia volt az utolsó, amelyiken Balázst még a nagyközönség hallhatta. Ekkor ő már az egyre gyengülő szervezetével, romló egészségi állapotával küszködött, de mint régi bencés diák úgy érezte, ott a helye. Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát és Serédi Jusztinián hercegprímás életén keresztül az Egyházon belüli liberális/konzervatív törésvonalat elemezte.
Csíky Balázs kiváló fiatal egyháztörténész volt. Ahogy ő nyilatkozott 2012-ben a Keresztény Élet c. folyóiratnak, munkáiban a világi felfogást érvényesítette szem előtt tartva azt, hogy az Egyház Jézus titokzatos teste. Az egyháztörténeti témák világi nézőpontú tárgyalását missziós feladatának tekintette.
Ugyanígy fontos feladatának tartotta az egyháztörténeti kutatások eredményeinek az iskolai tananyagban való megjelenítését is, ezért a Gianone András által szerkesztett, 2010-ben megjelent, Egyházak a XX. században c. tanítási segédlet Horthy-korszakról szóló részét ő írta.
Fájlalta, hogy az egyháztörténet nem egyenrangú a történettudomány más területeivel, a kutatás eredményei kevésbé épülnek be a köztörténetbe.
A szakmai életpályán kívül természetesen volt gazdag magánélete is. Balázs szeretett kirándulni. Közös kirándulásainkat soha nem fogom feledni. Fiatal történészünk az Aikido-ban is tehetségesnek bizonyult, ha betegsége nem jön közbe, ő már 1 danos mester lenne.
Kedves Balázs! Halálos betegségedet hatalmas lelki erővel és hittel élted meg. Emlékszel, mikor egyik alkalommal bent voltam Nálad a kórházban, mondtam, hogy bár Te vagy a beteg, mégis Te tudsz nekem adni, mert a testi gyengeségedben is lelki erőt kapok Tőled. Te akkor is mosolyogtál, Veled akkor is tervezgettünk: könyved kiadását, az augusztusi Hungarológiai Kongresszuson való részvételed, az újabb közös kirándulásunkat. Könyved minden bizonnyal meg fog jelenni, de a többi tervünkre az Isten nem adta a pecsétét úgy, ahogy azt mi gondoltuk.
De kaptunk hitet, amellyel megnyerhetjük az örök életet.
Az elmúlt hetekben küldött egyik sms-edet megosztom most mindenkivel: „Az okosnak szíve tudás után kutat, a balgák szája bolondságot állít.” (Péld. 15,14.)
Kutassuk a tudást és legyünk alázatosak. A végtelen Tudás maga az Isten.
Isten áldjon, Balázs!
Marchut Réka
A tavaszi programot nyitó, február 11-i teán Horváth Mihály (1809–1878) életéről, személyiségéről, történetírásáról diskuráltunk.
Természetesen ő is korának, a pozitivizmusnak, a szabadelvű világnak gyermeke. A Magyar Történelmi Társulat elnökeként 1871-ben elmondott nevezetes beszéde kristály tisztán mutatja a történeti megismerés szinte korlátlan lehetőségeibe, valamint a história tanító mester voltába vetett (ma már inkább csak rezignált mosolyt fakasztó) megingathatatlan hitét. „A kitartó, nemes célú munkának nem maradhat el az eredménye.”
És kora liberalizmusa szellemében ugyancsak hajlamos volt nemzetét idealizálni. Népe a meghódoltatott „idegen nyelvű törzseket nem kényszerítette a szolgaság jármába… a magyarok sohasem estek a nemzeti türelmetlenség hibájába.”
Ám nagy tehetsége birtokában – jóllehet nemesi eredetű volt, s olyan tanárai voltak, mint délibábos történetírást művelő Horvát István, vagy a szélsőségesen Habsburg-párti Spányik Glicér, majd főrangú családok nevelőjeként is azonosulhatott volna kenyéradói szemléletével, egyháza papjaként is lehetett volna egyoldalúságok tehetséges elkötelezettje, nem ezt tette: – a maga útját járta.
Elsőként szakít korának un. deákos, tudálékos nyelvezetével. Oly‘ lebililcselően ír, hogy e téren ma is példaképünk lehet. Ugyancsak megszívlelhetjük szociális érzékenységét, plebejus érzületét.
És ugyancsak ösztönző történetírói munkásságának széles tematikája.
26 esztendősen, az MTA pályadíjára írott (később többször is átdolgozott) műve az első magyar gazdaságtörténeti monográfia. Honunkban az elsők között szögezte le, hogy a históriának a nép életével, szokásaival és kultúrájával is foglalkoznia kell, mert csak így válhat a valóság hű krónikásává.
Igen sokat forgatott nyolc kötetes A magyarok története c. szintézise, az 1823–1848 közötti időszakot, majd a forradalom és a szabadságharcot ábrázoló, ma is kézügyben lévő monográfiái mellett ugyancsak jelentékeny műve az 1841-ben a Dózsa György-féle parasztfelkelést az addigi, rémtett-történeti felfogástól gyökeresen eltérő szemlélettel bemutató munkája. Mert rámutatott a parasztság jogfosztottságára, a közteherviselés hiányára. Dózsa György kereszttel jelölt vitézeit Horváth Mihály kuruc harcosoknak nevezte: saját korának ideológiai keretei és gondolkodásának korlátai között – sőt inkább azok ellenére.
Horváth Mihály történelmi jelentőségű „kurucos“ Dózsa-tanulmánya, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcban következetesen vállalt radikalizmusa, a Függetlenségi Nyilatkozatban játszott szerepe, s nem utolsósorban az emigrációban különösen feltűnő, püspökként szokatlan „magaviselete“ természetesen igencsak alkalmassá tette, hogy jó száz év múlva, egy másik korszak tematizálói érdeklődésének fókuszába kerüljön.
Mindezek elmúltak, ám a szuverén tehetségű Horváth Mihály munkái ma is elevenek.
Kozák Péter
Immár ötödik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. A tematika – ugye – bizonyos fokig szokatlannak volt mondható. Most nem a 20. századból történt kilépés okán. Hiszen mind a négy költőóriás – még ha Ady Endre és Babits Mihály a 19. századnak volt a szülöttje – a huszadiknak lett befolyásolója. Azért elemeztük életüket, néhány kiválasztott költeményüket, mert – ismételjük korábbi szavainkat – egy-egy ilyen költeményben bizony mélyebben lüktet a história, mint nem egy – különben tisztességgel megírt – értekezésben.
Szóval bőven volt, van és lesz mit tanulni tőlük. Vélhetőleg a beszámolók, s a néhány hozzászólás egyaránt mutatja.
A most induló tavaszi évadban a történész és az ő története a téma. Az indok – vélhetően – evidens. Szóval a cél az, hogy körbe járjuk: az egyéni életút (és természetesen annak a kiválasztottak esetében egyáltalán nem esetleges fordulatai, nem esetleges törései) mennyiben befolyásolta az ő történészi munkásságukat? Tehát azzal a felfogással szemben, hogy a történész elolvassa a szakirodalmat, kutatja, feltárja a témájához kapcsolódó forrásokat és mindennek nyomán létrehoz egy cikket, könyvet stb. látnunk kell, hogy ennél sokkal mélyebbre kell ásnunk.
Melyek voltak a kor uralkodó eszméi, amelyben a vizsgált történész alkotott; hogyan viszonyult hozzájuk; milyen családból, környezetből, iskolázottságból indulva dolgozott a történészünk; miként jelenik meg mindez a munkásságában; gyakorolt-e, s ha igen milyen hatást mindez a szakmára, a társadalom történelmi tudatára, mi maradt meg munkásságából az idő rostáján, mit tanulhatunk mindebből?
A jó öreg időrendben Horváth Mihály, Marczali Henrik, Szekfű Gyula, Mályusz Elemér és Kosáry Domokos példáján.
Tesszük mindezt most is azért, hogy többek legyünk általuk.
A teákról továbbra is beszámolunk, s reméljük, hogy azokhoz, ha nem is sokkal több, ám szintén gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.
Pritz Pál
Az őszi programot záró december 10-i teán Illyés Gyula néhány fontos versét, s az Illyés-képet vizsgáltuk meg.
Bár e költemények életének különböző korszakaiban születtek, céljuk egy volt: az ország demokratikus átalakításának óhaja. Mindig alulnézetből született művek ezek. Illyés bár paraszti sorból származott, de széles horizonton látott, köszönhetően részben budapesti és külföldi éveinek is. Költészete olyan programadás, amely hitet tesz az általános emberi értékek és a demokratikus célok megvalósítása mellett, felülírva az államnemzeti kereteket. Magyar költő, számára nem volt kétséges, hogy amint a Horthy-rendszer életét, szabadságát nem veszélyezteti, a párizsi emigrációból haza kell térnie.
Dózsa György beszéde a ceglédi piacon (1931) c. verse társadalomkritika, parasztság melletti kiállás, azt a réteget szólaltatja meg, ahonnan jött. A parasztság sanyarú sorsára hívta fel a figyelmet a gazdasági világválság idején, egyben ostorozta az uralkodó elit széles néptömegekkel szembeni érzéketlenségét, a demokratikus reformokkal szembeni ellenállását. A Nem menekülhetsz c. költeménye (1933) társadalmi változásokért lép fel, a parasztság és munkásság nyomorúságos helyzetének írja le, amelyet döntően befolyásoltak az átélt személyes élmények is. A lenti és fenti világ elkülönülését is kifejezi, tehát a társadalmi egyenlőtlenségek problémája itt is megjelent. Illyés jól ábrázolja, hogy értelmiségiként „kutya-kötelessége” azokért fellépni, ahonnan érkezett, így sorsa kötelezi őt.
A reformáció genfi emlékműve előtt (1946) c. költeményében az a gondolat vonul végig a versen, hogy érdemes-e eszmékért fegyvert ragadni? Végigviszi a vallásháborúk időszakát, mint példát: Volt-e értelme mindennek? Ugyanakkor úgy látja, hogy szükséges volt a reformáció és a harc a változásért, mert például segítette a magyarság fennmaradását, amely Illyés legfontosabb céljainak egyike.
A demokratikus változásokért kiálló fontos verse a Bartók (1955), amely egyszerre szól egy művészetbeli-ízlésbeli vitáról és egyszerre tartalmaz általános politikai mondanivalót/polémiát. A hangzavar fogalma nemcsak Bartók sajátos zenéjére utal, hanem valóságot tükröző szerepe is van. Illyés úgy látja, hogy a nép kirekesztődött ebből a folyamatból és ezt Bartók szájába adja. Bartók olyan példa, akinek tevékenységét szembe lehet állítani a hatalmon lévők szómágiájával („[…] te bennünket növesztel azzal, hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.” […] „Beh más beszéd ez! Emberi, nem hamis!”
Óda a törvényhozóhoz (1965) c. költeménye összegzés, ars poetica, markáns kiállás a törvény előtti egyenlőség mellett. Ebben a rendszer finom kritikája, egyben a társadalmi közmegegyezés fontossága is megjelenik.
Grósz András
