Egy hozzászólás

1. Orosz László 2016. Sze. 19.

   Az immáron tekintélyes múltra visszatekintő „Teadélutánok” sorozat májusi eseményén arról a Mályusz Elemérről esett szó, akinek újító, ha tetszik „békebontó” szerepe a két világháború közötti időszak magyar történettudományán belüli törésvonalak egyik jellegzetes példáját testesíti meg. Az összejövetelről készült beszámolóhoz szeretnék néhány gondolatot fűzni.
   Magam is úgy vélem, hogy Mályusz úttörő szerepet játszott az I. világháború után felívelő, új prioritásokat zászlajára tűző szakdiszciplína, a népiségtörténet jelentőségének hazai felismerésében. Árnyalnám azonban azt a kijelentést, miszerint „ennek imperializmust kiszolgáló túlzásait eltökélten kiküszöbölni igyekezett” volna: sokkal inkább adaptálni s a magyar ügy szolgálatba állítani próbálta azt. Épp e – nem kevés gyanakvást és viszolygást kiváltó – törekvése magyarázza a nehezen átívelhető szakadékot a szellemtörténeti irányhoz tartozó kollégáival fennálló viszonyában, illetve a Szekfűvel – amúgy több szálon is futó – permanens konfliktusában. Szekfű elutasítása ti. magára a népiségtörténet-írásra, annak veszélyes politikai háttértöltetére, míg Mályusz fenntartása inkább csak az új módszernek a magyarság ellenében is felhasználható kizárólagos német szempontrendszerére vonatkozott. Mályusz azonban a módszert magát nemhogy elvetendőnek, hanem inkább meghonosításra méltónak és (speciális magyar szemléletmóddal ötvözve) követendőnek vélte. Világosan dokumentálható e törekvése – eltekintve most az ellentmondásosságával együtt is feltétlenül innovatív teoretikus munkásságától, melyről amúgy is volt szó a megidézett eszmecserén – egy talán kevéssé ismert területen, a tanári munkásságában. Annak illusztrálásaképp, hogy a Németországtól elszakított területek és lakosságuk kapcsán őnáluk kidolgozott szakszókincsre akár követhető analógiaként is lehetne tekinteni minálunk, mégpedig a Magyarországtól elszakított területekkel való foglalkozás során, ergo a magyar tudomány számára is adaptálható fogalmakról és megnevezésekről van szó, Mályusz az 1937/38-as tanév I. félévében „A középkori magyar néptalaj”, a II. félévben pedig „A középkori magyar kultúrtalaj (a magyarság és a nemzetiségek)” címmel hirdette meg előadásait a budapesti egyetemen.
   A népiségtörténeti kutatás terén jelentkező alapvető elvi distancia tehát számára csupán a német, illetve a magyar szemléletmódú (ennek megfelelően az adott nemzet érdekeit prioritásként kezelő) eltérő megközelítésből fakadt. Ám e tekintetben valóban precíz diagnózisról és kérlelhetetlen szembenállásról tanúskodnak cikkei, recenziói. (Lásd pl. Az új német nacionalizmus történetírása. In: Magyar Szemle 1932/3, 241–253; Három folyóirat. In: Századok 68 (1934), 45–65; A mai német történetfelfogás és a magyarság. In: Az Országos Evangélikus Tanáregyesület évkönyve az 1940/41-es évekről, szerk. Remport Elek, Budapest, 1942, 19–38.) E munkái alapvetően a népiségtörténeti szemléletmódnak a német történetírás által politikai–ideológiai célok szolgálatába állított válfaja ellen protestáltak, s azt próbálták világossá tenni, hogy a térség társadalmi és kulturális folyamataiban minden téren német kultúrbefolyást kimutatni igyekvő „volksdeutsch”-kutatás leghatékonyabb ellenszere épp a hasonló módszerek felvonultatásával vitába szállni képes magyar népiségtörténet-írás lenne. Mályusznak az új idők szellemiségétől megihletett történetírói koncepciója persze táptalajt adott azoknak a vádaknak, melyek a „völkisch gyökerekből táplálkozás”-t rótták szemére. Valóban, az újszerű kihívások megoldására újszerű módszerekkel választ adó német kutatás inspirálta elsősorban Mályuszt valami hasonló, a magyar történetírás eddigi gyakorlatában forradalminak ható koncepció következetes végiggondolására és alkalmazására. Az is tagadhatatlan, hogy – aggodalommal és fenntartásokkal vegyes – őszinte csodálattal tekintett a kibontakozó német kutatások, valamint a hátterükben álló szervezeti, intézményi keretek, gombamód szaporodó orgánumaik, s a mindezek fenntartását lehetővé tevő finanszírozási rendszer hálózatának bonyolult, ám tökéletesen összehangolt organizációjára. A hasznosítható mintákat és tapasztalatokat azonban a hazai viszonyokra adaptálva, a magyar tudományos (és politikai – lásd revízió) érdekek szolgálatába kívánta állítani. Ez pedig azt jelentette, hogy e módszer és a segítségével kiaknázható más minőségű ismeretanyag nem csupán a szomszédos államok konfrontatív történetírása, de adott esetben a német tudományosság ellenében is kijátszható. Egyetértőleg csatlakozom tehát a beszámoló azon megállapításához, miszerint „az állam revíziós alkuerejét erősítő szellemi orvosszert kínált a Trianon-betegség ellen.”
   A német kultúrbefolyás és a német kultúrlejtő elméletének egyik, a térségünkre szakosodott tehetséges protagonistájaként ajánlja Mályusz – imént idézett írásaiban – a művelt hazai közvélemény figyelmébe Fritz Valjavec munkásságát. Róla e sorok írója nem kíván részletesebben szólni, mert – szűkebb kutatási témájaként – megtette már ezt számos helyen. Azt azonban rögzíthetjük, hogy a két világháború közötti időszakban rendszeres utazásai és kiterjedt korrespondenciája révén élénk kapcsolatrendszert ápolt a hazai tudományos élet legnevesebb személyiségeivel, a térségünkkel foglalkozó legnívósabb németországi szaklap (a Südost-Forschungen) szerkesztőjeként pedig érdemi befolyással bírt a két ország tudománypolitikai kapcsolataira. Valjavec pontosan ismerte tevékenységének magyarországi recepcióját, csaknem egyöntetű elutasítottságát. A magyar történetírás berkein belül feszülő törésvonalak ismeretében azonban remek taktikai érzékkel azt is megsejtette, hogy akár még gyümölcsöző szakmai kapcsolat kiépítésére is lehetősége nyílhat Mályusszal, amennyiben a magát kirekesztettnek érző, s belső indulatoktól is tüzelt magyar kollégája számára épp azokon a területeken kínál fórumot, ahol az a hivatalos felfogástól eltérő, esetleg szándékosan azzal szemben megfogalmazott tézisei alapos kibontásának lehetőségét látja. Márpedig mindezt német tudománypolitikai célok vitorlájába is befoghatja, csakúgy, mint a Szekfű és Mályusz közti közismert konfliktus taktikus kiaknázását. Számos levélváltás igazolja tényszerűen, hogy a felektől igyekszik a másikra nézve denunciáló megjegyzést, vagy akár az ellenfél munkásságát tudományos megalapozottsággal vitató tanulmányt kicsikarni, s ennek során taktikus módon minél több „magas labdát feladni”, ily módon ösztönözve karakán állásfoglalásra egymás ellenében kollégáit. Tekintve, hogy mindkét magyar történész (igaz saját, s egymáséhoz képest is eltérő szellemi indíttatása okán) szemben állott a müncheni szerkesztő által követett német szempontrendszerű népiségtörténettel, e szakmai bírálatok megfelelő alkalommal Valjavec számára is kijátszható adut jelenthettek volna ellenükben. Olyat, amivel megkímélheti magát a két elismert szaktekintéllyel való vitába keveredés kockázatától (ezt nekik tartva fönn), s amellyel más minőségben, a civakodó felek közti közvetítő előnyös és kívülálló pozíciójában tűntetheti fel saját szerepét. A két rivális erkölcsi tartását, s ugyanakkor szakmai felelősségérzetüket jelzi, hogy Valjavec ismételt felkéréseire sem voltak hajlandóak a külvilág elé tárni a magyar történész-társadalmat megosztó belső frontvonalakat. Egymás iránti mély ellenszenvükre csupán a másik fél ismételt „piszkálódásait” [Váczy Péter kifejezése] a hazai sajtóban visszautasító – rendszeresen küldött – dokumentáció, valamint a leveleik szövegében előforduló utalások alapján derül fény. A Mályusz és Szekfű között fennálló kibékíthetetlen ellentét – maguk is így látták – nem szolgálhatott alapul ahhoz, hogy a magyar történettudomány belső harcainak a külföld (ráadásul épp a sokat támadott völkisch-tudományosság) elé tárásával a hazai történetírás és hivatalos történeti ideológia kifelé megbonthatatlannak demonstrálni kívánt egységfrontja bármiféle belső rivalizálás okán törést szenvedjen.
   A Teadélutánról készült beszámolóban is szereplő kifejezés, az önérdekűség, vagyis a nemzet céljainak elkötelezett tudományosság, úgy is mint erkölcsi parancsolat, nem tette lehetővé a szennyes kiteregetését: komoly tanulság mindez nemcsak Mályuszék emberi tartásának értékelése, de napjaink rendszeres (és tudatos) kifelé beszélésének megítélése kapcsán is…