A tavaszi évadot nyitó február 12-i délután témája Kosáry Domokos Napóleon és Magyarország című munkája, illetve azzal összefüggésben a rendi (vagy feudális) nacionalizmus kérdése volt. A 18. század utolsó évtizedeitől 1830-ig terjedő időszakra vonatkozóan Szekfű Gyula alkotta meg a „rendi nacionalizmus” fogalmát, Kosáry Domokos pedig később hasonló értelemben használta a „feudális nacionalizmus” kifejezést. Mindketten azt hangsúlyozták, hogy ebben az időszakban megjelent ugyan Magyarországon a nemzeti érzés, de még nem kapcsolódott össze a társadalmi reformok igényével. Szekfű ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 1795 után a „nacionalizmus (…) barokk-heroikus és rendi jellegbe öltözik”. (Rövid magyar történet. Osiris, 2002. 250.) Kosáry pedig három évtizeddel később úgy jellemezte ezt a fajta nacionalizmust, hogy az „még nem lépte túl a feudalizmus körét, még nem kapcsolódott a kiváltságok ellen irányuló törekvésekkel, sőt ellenkezőleg: inkább a kiváltságok védelmében volt mozgósítható”. (Napóleon és Magyarország. Magvető, 1977. 78.) A rendi/feudális nacionalizmus létét azonban a korszak kutatói közül nem mindenki fogadja el. Miskolczy Ambrus szerint például „a rendi nacionalizmus (…) megfogalmazásnak is groteszk, mert a nacionalizmus lényege éppen a rendi világ lebontása.” (Egy hamis historiográfiai alternatíva: jozefinizmus és rendi autonómia, avagy Berzeviczy és Kazinczy vitája. Debreceni Szemle 2014. 1. sz. 5.).
A Kosáry által megalkotott terminus „feudális” jelzőjében első pillantásra a marxista történelmi korszakelnevezéseket vélhetjük felfedezni. Valójában – ahogy arra a szerző is rávilágít – a „feudális” szót használták a korszak felvilágosult és liberális gondolkodói és politikusai a régi rend leírására Batsányit Jánostól, Berzeviczy Gergelytől Kossuth Lajoson át Eötvös Józsefig. (Kosáry, 79.)
Metodikai és nyelvhasználati szempontból nézve a Napóleon és Magyarország a marxista történetírás eszköztárával és terminológiájával megírt munka – ami nem is meglepő, hiszen a szerző az 1960-as évek végén kezdett dolgozni a témán. Ez nem jelentette azonban azt, hogy Kosáry fenntartások nélkül elfogadta volna a (vulgár)marxista kánont. A könyv utószavában bírálja Révai József 1938-as Kölcsey-tanulmányát. („Révai képletét továbbra sem tartjuk olyannak, amely a múlt objektív valóságára illik.” – Kosáry, 160.) A tanulmány témája – a rendi/feudális nacionalizmus kérdése, illetve konkrétan a magyar társadalom válasza Napóleon kiáltványára – olyan komplex kérdéskör, amelyeket csak a gazdasági, társadalmi és politikai folyamatok, valamint a különféle szellemi áramlatok közötti összefüggések feltárásával lehet megfelelő mélységben feldolgozni. Kosáry művét rendkívül gazdag forrásanyag, patikamérlegen kimért forráskritika, részletes historiográfiai áttekintések és széles nemzetközi horizont jellemzi. Amennyiben képesek vagyunk a mára már részben idejétmúlt terminológiától elvonatkoztatni, a feudális nacionalizmusról írt megállapításai lényegében ma is megállják helyüket.
Hegedüs Gyula
Harmadik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. A tematika – ugye – meglehetősen nagy ívű, tán’ túlságosan is sokat markoló volt. Beszéltünk bár szeptemberben Niccolò Machiavelli A fejedelem című alapművéről, októberben Jean-Jacques Rousseau Társadalmi szerződéséről, novemberben a haramiából népvezérré magasodott Dózsa György igencsak forgandó megítéléséről történeti közgondolkodásunkban, decemberben Berzeviczy és Kazinczy, a 19. század eleje magyar világának alapkérdései körül forgó vitájáról, – soha nem estünk abba a hibába, hogy magunkat a megtárgyalt témák szakértőinek gondoljuk.
„Csupán” egyet akartunk. Azt, hogy a 20. századi história – tehát azon téma, amely szakértőjének vélhetőleg nem alaptalanul gondoljuk magunkat – világában még biztosabban mozogjunk. Hiszen aligha kétséges, hogy Machiavelli akár Rousseau számos gondolata ma is megszívlelendő. Az pedig, hogy az Európai Unió jövője, benne a mi nemzetünk sorsa egyértelműen messze nem elrendezett, az olyan evidencia, amely kapcsán azok a fogalmak, amelyekben Berzeviczy Gergely és Kazinczy Ferenc egymásnak feszültek, bizony még messze nem kihűlt vasak. A kereken ötszáz esztendeje bestiálisan elpusztított Dózsa György emlékének elhalványodása is bőven adott okot az eltöprengésre egy olyan országban, ahol a bruttó nemzeti össztermék korábbi korokhoz képest elképesztően magas, ép ésszel nincs magyarázat: nem kevés gyermeket (kormányok bár jönnek és mennek) miért kínoz naponta az éhezés, miért van az, hogy minden esztendőben azzal a rezzenéstelen tudattal megyünk neki a télnek, hogy honfitársaink közül nem egy-két tucatnak a szemét bizonyosan a fagyhalál zárja le örökre.
A most induló tavaszi évad témái sem lesznek mind 20. századiak. Február 12-én Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország c. magvas tanulmánya kapcsán a rendi avagy feudális nacionalizmus témáját boncolgatjuk.
Március 12-én Révai Józsefnek a magyar reformkorról, az 1848/1849-es forradalom és szabadságharcról való nézeteit a leendő kommunista rendszer eszmei megalapozása aspektusából vesszük szemügyre.
Április 9-én, majd május 14-én arról vitatkozunk, hogy szabad-e a hazára árulkodni? Köztudottan erre a témára is akad matéria. Először a polgári radikálisokat tárgyaljuk – különös tekintettel Jászi Oszkárra. Majd a hazai németeket – különös tekintettel Bleyer Jakabra.
Június 11-én pedig – Hory András varsói követjelentései tükrében – a harmincas évek második felében a magyar diplomácia egyik feloldhatatlan dilemmáját (ti. hogyan lehetne Berlinnel és Varsóval egyaránt jóban lenni) vesszük nagyító alá.
A teákról most is rendre beszámolunk, s reméljük, hogy azokhoz szintén gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.
Pritz Pál
A december 11-i, évadzáró teadélutánunkon Berzeviczy Gergely és Kazinczy Ferenc – hungarus vs. nemzeti patrióta – vitáját elevenítettük fel, a polémia historiográfiáját tekintettük át.
A hungarus patrióta tudat a 18. század végéig, a 19. század elejéig Magyarország lakóit jellemző önazonosság-tudat volt etnikai és társadalmi különbségre való tekintet nélkül. Más szóval a hungarus tudat a Habsburg Birodalom magyarországi részében – a Magyar Szent Korona Országaiban – élők birodalomtudatát, egyfajta nemzetek feletti tudatát jelentette. A hungarus tudatot – paradox módon, tudtán kívül – Berzeviczy Gergely formálta meg, alakította harcos politikai programmá. A nyelvi nacionalizmussal szemben ajánlotta, amikor – többek között – a hivatalos latin nyelv mellett érvelt.
A nemzeti patrióta tudat a korabeli nacionalizmust, a rendi államból kibontakozó új társadalom új nemzeti kereteit jelentette. A nemzet a 18. század végén, a 19. század elején már egy szuverén állam közös történelemmel és kultúrával rendelkező közösségeit jelenthette. A 18. század végén és a 19. század elején – szinte kivétel nélkül – monarchikus rendszerek voltak Európában, ahol az uralkodóra, mint a nemzet egységének megteremtőjére tekintettek. A francia és az angol monarchia más-más archetípus volt: a francia központosított, az angol decentralizált királyságként működött. Ám mindkét monarchia – a Habsburg Birodalomtól eltérően – korai nemzetállamként létezett. Kazinczy Ferenc a korai nemzetállamok programjából – ellentétben Berzeviczyvel – a nemzeti nyelv mellett tette le voksát.
H. Balázs Éva már 1966-ban benyújtott kandidátusi értekezésében a nemzetietlenség vádjával szemben védte Berzeviczy Gergelyt. Ezt megelőzően Huszti Dénes – Kosáry Domokos sógora – foglalkozott először a Berzeviczy–Kazinczy-vitával nem megfeledkezve arról a nem mellékes körülményről sem, hogy a tübingeni pályázatot (alkalmas lehet-e a magyar államnyelvnek) a bécsi titkosrendőrség írta ki… Az első között jelentkező Kazinczy Ferenc természetesen a magyar nyelv államnyelvi „alkalmatossága“ mellett kardoskodott.
Legutóbb Miskolczy Ambrus elemezte a híres, de kevéssé ismert vitát. Azt a Kossuth–Széchenyi attak bevezető csörtéjeként látja és láttatja, rámutatva a két gondolkodó néhol fel-feltűnő ideológiai ellentmondásaira és nem ritkán személyeskedésbe torkolló nézetkülönbségeik mozgatóira.
Elgondolkodtató mozzanat, hogy a két háború közötti falukutató írók a magyar nyelven – egy drámatöredéket leszámítva – semmit sem író Berzeviczyt választották példaképül. Sőt szellemi vezérük, Németh László több írásában kelt ki hevesen Kazinczy munkássága ellen.
Persze ez már egy másik teadélután programja lehet…
Kozák Péter
A november 13-i teadélutánunk témája a Dózsa-féle parasztháború történeti közgondolkodásunkban való helyének a vizsgálata volt.
Kiindulópontként Romsics Ignácnak a Rubicon c. magazin idei második számában megjelent nagy ívű áttekintése szolgált.
Dózsa Györgynek, ennek a „haramiából” lett népvezérnek azért oly nagy a súlya a magyar történeti közgondolkodásban, mert az általa vezetett felkelés nem csupán véres harcaival rendítette meg az akkori úri rendet, hanem olyan kegyetlenségeket hajtottak végre a fenn lévőkkel szemben (Csáky Miklós csanádi püspök karóba húzása stb.), amelyre addig nem volt példa.
A példátlan tettek példátlan bosszút szültek.
Évszázadokig visszatartó erő lett a bestiális megtorlás.
Évszázadokig – mondjuk. Az esetleges kétkedők szíves figyelmébe ajánljuk Illyés Gyula Puszták népe című nevezetes szociográfiája tárgyba vágó passzusait.
A parasztháború koronként ugyancsak változó előjelű és tartalmú emlékezete nyomatékkal húzza alá azt a tényt, hogy a szakszerűség és a társadalmi hasznosság számos esetben merőben különböző dolog. Lehetett Dózsának a bemutatása akár merőben történetietlen, a múlt tényeivel feleselő, s mégis többet segíthetett a dolgok jobbításán. Így van ez például báró Eötvös József Magyarország 1514-ben című nagyregényével, Jókai Mór „verses történelmi szomorújátékával”, Márki Sándor először 1883-ban megjelent Dózsa-monográfiájával is
Az ötszáz esztendős évforduló ugyan meghozta a szakmai rendezvényeket, ám Dózsa ma visszhangtalan. A nagy tömegekhez eljutó médiaszegmensek (érzékelve a társadalmi közönyt, valamint az ideológiai-politikai szféra érdektelenségét) nem tartották fontosnak a híradást.
A társadalmi visszhangtalanság döntő magyarázata minden bizonnyal az, hogy a fennálló rend – a rendelkezésére álló számtalan hatalomtechnikai eszköz hatékony működtetésével – a társadalmat feszítő (nem ritkán bizony vérlázító) ellentéteket hatékonyan kezeli.
A szakma különben tette a dolgát: az ilyen rendezvények pontos leltárt készítettek a parasztháborúról rendelkezésünkre álló tudásunkról, annak több vonatkozásban nem csekély korlátairól.
A Dózsa-parasztháború számos, igencsak lényeges összefüggésére – forráshiány okán – a jövőben sem derül, vélhetőleg, világosság. Ám a lényegről Illyés Gyula tárgyba vágó nevezetes versének befejező sorai megrendítő pontossággal szólnak:
…. homlokán a harag rőt koszorújával
s szinte tántorogva nehéz igazával
indul Temesvárra süllyedni jeltelen’
szörnyű mocsaradba magyar történelem!
Pritz Pál
november 13.
„A császári-királyi huszárság törzstiszti kara a francia forradalmi és a napóleoni háborúk korában” – Réfi Attila könyvének bemutatója
november 19.
Eötvenhat 2. – Beszélgetés 1956 eseményeiről akkori és mostani eltésekkel. Meghívott vendégek: Kelemen Elemér, Trencsényi Imre, Vadász Sándor
november 20.
„Az 1843–44-es országgyűlés kerületi üléseinek naplója” című (K101113/2012 sz.) OTKA kutatás beszámolója – Dobszay Tamás, Szilágyi Adrienn
november 25.
„Kedves Rokonok!” – Anssi Halmesvirta kötetének bemutatója
december 2.
„A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig” – Stefano Bottoni könyvének bemutatója
Dobszay Tamás: „a kerületi ülésben mondottak históriai, pártatlan, lehetségig hű, de mégis rövid felfogása”. Az 1843-as diéta forrásai és hitelességük.
Szilágyi Adrienn: “…fejtegetésben oly gazdagok, eredményekben oly szegények…” Békés vármegyei követek szereplése az 1843-44. évi országgyűlésen
Helyszín: ELTE BTK, Történeti Intézet Szekfű Gyula Könyvtára, 1088 Budapest, Múzeum krt. 6-8. I. em. 115.
Időpont: 2014. november 20. (csütörtök) 16.30
Doktori Programunk kiránduló csapata október 11-én szombaton a Zsámbéki-medencében és a Budai hegységben tett meg 28 km-t. Túravezetőnk ezúttal is Pajkossy Tanár úr volt.
Tizenkét lelkes kiránduló indult útnak a szép őszi, napsütéses reggelen. Zsámbékon – miután ki tudtunk szakadni a buszmegálló közelében lévő élelmiszerbolt vonzásából – megtekintettük a római katolikus templomot, majd a sárga jelzésen elindulva feljutottunk a premontrei kolostorromhoz, ahol Pajkossy Tanár úr röviden összefoglalta a település és a kolostorrom múltját. A bazilikát és a hozzá tartozó kolostort a 13. században építették alapvetően román stílusban, ám késő gótikus elemekkel. A kolostor a 15. században leégett, és Mátyás király idejében a pálosok építették újjá. Buda török kézre kerülése után azonban a pálosok elmenekültek és a kolostor valamint a kastély török erődítménnyé vált. Az 1763. évi földrengés tette végleg rommá a templomot és a kolostort is. A 19. század végén Möller István építészmérnök restaurálta a műemléket korszerű elveknek megfelelően.
Utunkat a sárga jelzésen folytattuk tovább, ám a hiányos és rosszul felfestett jelzések miatt többször kellett keresnünk a megfelelő utat, de láthatóan ez nem szegte a társaság kedvét. A Nyakas-hegy – Töki-szakadék – Nyakas tető érintésével jutottunk egy jelzetlen úton Perbálra, ahol azonban tudtuk, hogy hosszasan nem pihenhetünk, mert még az út több mint fele előttünk áll, és a többszöri eltévelygések miatt az idővel is rosszul álltunk.
A Perbálról való kikeveredés is fejtörést okozott, végül sikerült megtalálni a jó utat, immár a Gerecséből a Budai-hegység felé. Miután elhagytuk a települést, egy tisztáson megpihentünk és közösen „megebédeltünk”. Nem volt kérdés, hogy a tempót fokozni kell, de Pritz Tanár úr lendülete ebben nagy segítségünkre volt. A Nagyerdő – Fehér út – Kutyahegy – Nagyszénás útvonalat kellemes pihenőkkel fűszerezve sikerült igen rövid idő alatt megtennünk. Ebben segített, hogy a jelzések sokkal inkább követhetőek voltak, mint a Perbál előtti szakaszon, valamint ezt az útvonalat fordított irányban már két éve megtettük.
Nagy örömünkre a Nagyszénásra világosban jutottunk fel, és így meg tudtuk csodálni a tájat, és rövid pihenő után, még szintén sötétedés előtt célba értünk Nagykovácsiba, ahol jó tradíciónkat folytatva sörözőben zártuk a beszélgetést.
Jóleső fáradsággal, újabb közös élménnyel gazdagodva az esti órákban értünk haza.
Következő kirándulásunk 2015. április 25-én, szombaton lesz.
Örömmel várunk minden csatlakozót.
A Doktori Programunk kirándulócsapata
.
Az október 16-i teadélutánunk témája Jean-Jacques Rousseau 1762-ben megjelent Társadalmi szerződés című munkája volt.
A 18. század derekán – főként angol gondolkodóknak köszönhetően – a szerződéselméletek már kétszáz év távlatára tekintettek vissza; ezekre építkezve Rousseau két lényeges ponton merőben újat mond.
1. Az ő társadalmi szerződése a népszuverenitás elvére épít.
2. Szakít a klasszikus természetjogi tradícióval. Meggyőződése szerint nem az öröktől fogva adottnak és megváltoztathatatlannak vélt emberi természethez illeszkedik a társadalmi szerkezet, hanem éppen ellenkezőleg: a társadalmi szerkezet változtatja meg az ember természetes adottságait.
Rousseau természetesen a felvilágosodás egyik zsenije, ám közben Istenhívő; a plebejus demokrácia harcos híveként elveti a hatalommegosztás elméletét, s élesen támadja a liberalizmust. A tudomány eredményeit nagyra tartja, ám társadalmi diszfunkciójáról megvetően beszél. (Gondoljunk csak Hirosimára és Nagaszakira – s tisztán látjuk e tárgyban /is/ sokszor félremagyarázott, egyébként mélyen dialektikus nézeteinek valós arculatát.)
Vélhetőleg elsőgenerációs értelmiségi volta is magyarázza éles szellemi fordulatait. Ezért életművét – aki akarja – kiragadott idézetekkel könnyen interpretálhatja félre. Tehát az elfogulatlan olvasónak nagyon figyelnie kell arra, hogy a rousseau-i alkotásokat ne csupán szöveghűen, hanem a korpusz egészében lássa. Kiragadott idézetek Rousseautól bizony idegen törekvések valótlan igazolói lehetnek.
Istenhívő volt, s helyenként élesen (olykor alaptalanul) egyház- és a kereszténységellenes. Korának gyakorta deista felfogásába ez beleillett, közben Voltaire-rel Istenképe okán is szembehelyezkedett.
A plebejus demokrata Rousseau tisztában volt a demokrácia buktatóival is; keményen bírálta az angol típusú berendezkedést. Elképzelt államában a nép a hatalom letéteményese, ám felhívja a figyelmet a „vak tömeg” veszélyeire is.
Rousseau Társadalmi szerződése (mint, egyebek mellett másik nagy munkája az Emil is) heves ellenkezést váltott ki és nagy ellenállást keltett. A „genfi polgár” kénytelen Franciaországba menekülni, ahol a később kitörő forradalom és annak nyomán megvalósuló jakobinus diktatúra sok mindent a Társadalmi szerződés gondolatvilágából kölcsönzött. Az idő kerekének többszöri megfordulása után a 20. században született totalitarista berendezkedések és Rousseau monolit hatalomfelfogása között bizony (áttételesen) lehet szellemi kapcsolat.
Miközben elképzelt államával Rousseau biztosan nem a megvalósuló totalitarista rendszerek szörnyűségeit akarta megvalósítani. Ám az eredményt (rengeteg egyéb más, s természetesen sokkal nyomosabb tényezők mellett) nem csak a szándékok, hanem – mint közismert – a tényleges befolyások is formálják.
Marchut Réka
