Teadélutánok a Doktori Programunkban. XIII.
A december 11-i, évadzáró teadélutánunkon Berzeviczy Gergely és Kazinczy Ferenc – hungarus vs. nemzeti patrióta – vitáját elevenítettük fel, a polémia historiográfiáját tekintettük át.
A hungarus patrióta tudat a 18. század végéig, a 19. század elejéig Magyarország lakóit jellemző önazonosság-tudat volt etnikai és társadalmi különbségre való tekintet nélkül. Más szóval a hungarus tudat a Habsburg Birodalom magyarországi részében – a Magyar Szent Korona Országaiban – élők birodalomtudatát, egyfajta nemzetek feletti tudatát jelentette. A hungarus tudatot – paradox módon, tudtán kívül – Berzeviczy Gergely formálta meg, alakította harcos politikai programmá. A nyelvi nacionalizmussal szemben ajánlotta, amikor – többek között – a hivatalos latin nyelv mellett érvelt.
A nemzeti patrióta tudat a korabeli nacionalizmust, a rendi államból kibontakozó új társadalom új nemzeti kereteit jelentette. A nemzet a 18. század végén, a 19. század elején már egy szuverén állam közös történelemmel és kultúrával rendelkező közösségeit jelenthette. A 18. század végén és a 19. század elején – szinte kivétel nélkül – monarchikus rendszerek voltak Európában, ahol az uralkodóra, mint a nemzet egységének megteremtőjére tekintettek. A francia és az angol monarchia más-más archetípus volt: a francia központosított, az angol decentralizált királyságként működött. Ám mindkét monarchia – a Habsburg Birodalomtól eltérően – korai nemzetállamként létezett. Kazinczy Ferenc a korai nemzetállamok programjából – ellentétben Berzeviczyvel – a nemzeti nyelv mellett tette le voksát.
H. Balázs Éva már 1966-ban benyújtott kandidátusi értekezésében a nemzetietlenség vádjával szemben védte Berzeviczy Gergelyt. Ezt megelőzően Huszti Dénes – Kosáry Domokos sógora – foglalkozott először a Berzeviczy–Kazinczy-vitával nem megfeledkezve arról a nem mellékes körülményről sem, hogy a tübingeni pályázatot (alkalmas lehet-e a magyar államnyelvnek) a bécsi titkosrendőrség írta ki… Az első között jelentkező Kazinczy Ferenc természetesen a magyar nyelv államnyelvi „alkalmatossága“ mellett kardoskodott.
Legutóbb Miskolczy Ambrus elemezte a híres, de kevéssé ismert vitát. Azt a Kossuth–Széchenyi attak bevezető csörtéjeként látja és láttatja, rámutatva a két gondolkodó néhol fel-feltűnő ideológiai ellentmondásaira és nem ritkán személyeskedésbe torkolló nézetkülönbségeik mozgatóira.
Elgondolkodtató mozzanat, hogy a két háború közötti falukutató írók a magyar nyelven – egy drámatöredéket leszámítva – semmit sem író Berzeviczyt választották példaképül. Sőt szellemi vezérük, Németh László több írásában kelt ki hevesen Kazinczy munkássága ellen.
Persze ez már egy másik teadélután programja lehet…
Kozák Péter
A vita történészi megörökítése jól szemlélteti, ahogy Berzeviczy és Kazinczy egymás közti véleménycseréiben két politikai gondolkodó mutatja meg arcát. Mindezt egy olyan korban, amikor e tájakon váltig a politikailag tudatos kisebbség nézetei képezték a nagyon is tagolt „közvéleményt”, míg a „néphangulat” értelmezhetetlen fogalom volt és még az idők méhében szunnyadt (ld. John Lukacs terminológiai megkülönböztetését).
Miskolczy Ambrus vonatkozó tanulmánya alkalmas indikátora – és mintaadó példája – a történészi mesterség összetettségének. A forrásszövegek keletkezéstörténete csak komoly filológiai „bolhászással” volt felderíthető, amihez még plauzibilis, legvalószínűbb feltételezéseket is társítani kellett pl. egyes dokumentumok szerzőségének hozzávetőleges megállapításához, vagy a cenzúra palimpszesztes vagy hozzáíró működését rekonstruálandó. Működnie kellett a tanulmányozó realitásra törekvő fantáziájának is, hogy az egykorú források foghíjasságai a meglevők mozaikjaiból meggyőzően áthidalhatók legyenek. Ezenkívül – bár az erről való informálás elmarad – a német- és más idegennyelvű kútfők eredetijéből közölt részek magyarítója szintén bizonyosan Miskolczy volt, aki eközben a korabeli kurrens beszédtémák, megvitatásra kerülő politikai kérdések alapos ismerete segítségével lehetett képes korhoz kötött referenciákat felismerni és apró allúziókat is megmagyarázni. Továbbá a számottevő hajdani elitnyilvánosságból ily módon tudta szétszálazni és egyenként definiálni e nevezetes diszkurzív sűrűsödés, egyben gondolkodási csomópont zsinegeit. (Itt-ott azért prima facie kissé alátámasztatlannak hat néhány asszociáció, amely gondolatkapcsolódásokat, összefüggő reflexiókat tételez más megszólalók és Kazinczyék párbeszéde között – egy „valamiféle láthatatlan dialógus” részeként, mint írja egy helyen, 177.) Mindemellett az is megfigyelhető, hogy Miskolczy is – bizonnyal önkéntelenül – bele-belesző saját narrációjába egykorú kifejezéseket ill. szóhasználati módokat, amelyekkel bőven találkozhatott a studírozás során. Történészi elbeszélőként helyenként tehát ő is a források, az akkori frazeológiák nyelvén beszél, de teszi mindezt kontrolláltan, míg más szakmaművelőknek ez adott esetben okozott már csúfos és ominózus problémákat a XXI. század hazai közbeszédjében.
Megemlíthető még, hogy a vitafeldolgozásban Döbrentei Gábor személye is feltűnik egy pillanatra, akihez a fáma „történelem” szavunk megalkotását köti.