Teadélutánok a Doktori Programunkban V.

E félévben a Film és történelem kapcsolatát boncolgatjuk. Hiszen a film társadalmi hatása, annak a gondolkodást befolyásoló szerepe messze felülmúlja a történészek történeti munkáit. Alapkérdésünk: a vizsgált film mennyiben rombolja/javítja a széles nézőközönség történelmi tudatát?

Február 13-án Jean Renoir 1937-ben bemutatott, A nagy ábránd (Le grande illusion) című filmje volt a diskurzus tárgya. A film az első világháborúban játszódik, és a németországi tiszti hadifogolytáborok világa tárul elénk. Különböző nemzetiségű és társadalmi osztályú tisztek élik mindennapjaikat a táborokban. A főszereplők eltérő társadalmi osztályokból származó francia tisztek (az előkelő származású de Boeldieu százados: Pierre Fresnay, a munkásemberből lett pilóta Marechal hadnagy: Jean Gabin és a bécsi zsidó bankárcsaládból származó, Franciaországban élő Rosenthal: Marcel Dalio).  A foglyokat őrző német táborparancsnok az arisztokrata származású von Rauffenstein (Erich von Stroheim). A háborús eseményeket újságok, plakátok formájában követik és szereznek róla tudomást; a háborúnak a szörnyűségei így csak közvetett módon jelennek meg a filmben.

Az alkotás zsenialitása a történet egyszerűségében rejlik. A tisztek szökni próbálnak, ám azok rendre kudarcba torkollnak, és mind szigorúbban ellenőrzött hadifogolytáborokba kerülnek. A végén de Boeldieu áldozatvállalásával Marechalnak és Rosenthalnak sikerül megszöknie. Szerelem szövődik Marechal és egy német asszony (Dita Parlo) között. Marechal azzal a szándékával tér vissza tiszttársával Franciaországba, hogy a háború után a hölgyet feleségül veheti.

A nagy ábránd a rendező vágya, hogy ne legyen több háború, az államok ne nyúljanak fegyverhez. A cím a társadalmi osztályok kibékülésének vágyát is kifejezi. De Boeldieu ábrándja: a francia nemzethez való tartozása ledönti azokat a falakat, amelyek az arisztokrácia, a munkásosztály és a zsidó bankárréteg között állnak. Vele szemben von Rauffenstein tábornok a társadalmi rangját helyezi előtérbe, ezért tesz a filmben többször is kivételt Boeldieu-vel. Bár Renoir mindenben törekedett az egyensúlyra, láthatóan érzékelteti a franciák demokratikusabb voltát a kortárs németekéhez képest. Boeldieu halálával kifejezésre juttatja azt is, hogy az arisztokrácia az első világháborút követően lelépett a történelem színpadáról.

A forrongó Európa közepette Franciaországban a filmet kitörő siker fogadta. Ebben szerepet játszott az is, hogy akkor még a népfrontkormány volt hatalmon, és Renoir ennek egyik ideológiai támogatója volt. Jobboldalról érték támadások a rendezőt, és plágiummal is vádolták, ez azonban alaptalannak bizonyult és nem törte meg a sikert. Németországban a filmet betiltották. Az 1937-es velencei filmfesztiválon a német és az olasz tiltakozás miatt a Mussolini-kupát nem nyerte meg, de a legjobb művészi alkotás díját neki ítélték.  1937/38-ban az Egyesült Államokban is díjakat nyert, és 1958-ban a brüsszeli filmfesztiválon a 12 legjobb film közé sorolták.

Renoir alkotása igazi művészfilm/kultuszfilm. Képes az első világháború valóságát átlényegíteni. Ahogy Renoir 1958-ban mondta: „A nagy ábránd az emberi kapcsolatok története. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a kérdés manapság is ugyanilyen fontos, és ha nem oldjuk meg ezt, akkor búcsút mondhatunk a mi szép világunknak.”

            Ma is ez a tét.

                                                                                                                      Marchut Réka

Közzétéve a(z) Tanszék és Teadélutánok kategóriában, mt által 2014. február 16. 11:28-kor. 1 hozzászólás

Egy hozzászólás

  1. Én idén leszek 70 éves, így az öregség egyik nagy előnyét élvezem: leegyszerűsödnek a dolgok, mivel ami nem fontos, azt egyszerűen elfelejtem. Nos a Nagy ábrándot vagy 40-50 éve láttam. Nem maradt meg belőle semmi sem, kivéve a mondanivalóját és Stroheim alakját, alakítását, ami valóban zseniális. 1937-óta rengeteg vér folyt el a különböző nacionalizmusok csatornáiban. Legújabban az ukrán események illusztrálják ezt: élő egyenes adásban láthatjuk: hogyan halnak meg az emberek az utcákon valami homályos (és helytelen) cél érdekében. Vagyis a művészet szerepe az irracionalizmus eloltásában, kioltásában hatástalan, hogy ne mondjam, pusztába kiáltott szó. A második világháború után pár évtizedig úgy látszott, hogy a nacionalizmus ideje Európában lejárt. 1989 óta azt látjuk, hogy a szőnyeg alá söpört nemzeti ellentétek újra kirobbannak, és kis túlzással visszaállt az első világháború előtti helyzet. Németország ugyanolyan hatalmas, mint akkor; Oroszország agyaglábú óriás; a Balkán sok darabra szakadt tűzfészek, Kárpátalja most válik tűzfészekké, Szerbiát, Törökországot nem engedik be az Unióba, stb. A törésvonalak szinte ugyanazok, mint 1914-ben, és a láva ott tör fel, ahol törésvonalak vannak, maradtak.
    Az embereket nem lehet a jóra lázítani, csak rosszra. Hol volt, vagy van Renoir filmjének sikere mondjuk a Jud süss sikeréhez, ami után spontán pogromok zajlottak le, és amelyet ma is nyálcsorgatva néznének a nacionalisták.
    A nacionalizmus egyetlen ellenszere a jólét lenne, ha lehetne. Amíg az nem általános, addig minden jóakarat csak szenteltvíz és ráolvasás.

    Babics László (szociológus, Kisoroszi)