Teadélutánok a Doktori Programunkban X.
Az őszi évadot nyitó szeptember 18-i délután témája Niccolò Machiavelli: A fejedelem című munkája volt.
Az ízig-vérig sokoldalú, historikusként is jeles nagy politikai gondolkodóval kapcsolatban kiirthatatlanul rögzült az a téves megállapítás, hogy államtana cinikus. Minimum az, hogy cinizmusba hajló realizmus jellemzi. Ám a szövegek tanulmányozása tisztán megmutatja: nincs itt semmi különös cinizmus, sokkal inkább keserű, (vagy tán’ csak higgadtan mérlegelő) bölcs realizmus. Olyan realizmus, amely a mában, a tömegek korában is érvényes. Hol vagyunk a tömegek társadalmától, s ő már a tömegek társadalmáról beszél.
Roppant lényeges, hogy Machiavelli tisztában van a véletlen (az ő nyelvén: fortuna) valós történelmi mibenlétével. Ezért pontosan látja, a szerencse forgandó volta döntően azt jelenti, hogy a világ körülöttünk – rengeteg ok folytán – folyton változik. És ehhez a folyton változó világhoz folyton alkalmazkodnunk kell. És akkor nem leszünk folyton szerencsétlenek. „Ugyaninnen származik – figyelmezteti olvasóját – a jó fogalmának változékonysága: mert ha valaki türelmesen és elővigyázatosan uralkodik, és (ha, tenném hozzá – P.P.) az idő és a dolgok úgy fordulnak, hogy kormányzása jónak bizonyul, boldogulni fog; de ha az idő és a dolgok megváltoznak, el kell pusztulnia, mert eljárása nem változik.”
Machiavelli egyben – ismétlem – az itáliai humanista történetírásnak is nagy alakja. A historiográfia azt jegyzi fel úttörő érdemének, hogy nála jelenik meg először az írásos források összevetésére és ellentmondásaik feloldására való törekvés is. Tehát olyasmi, ami ma egy egyszerű egyetemistával szemben is alapkövetelmény, miközben fejében – gyaníthatóan – a jó fogalma többnyire csak a kőkemény egyszerűség szintjén létezik, míg az 1527-ben 58 esztendősen eltávozott gondolkodó már a maga dialektikájában képes a fogalom tartalmát megragadni.
Az emberi természetről is fontosan érvényeset mondott, amikor azt fejtegeti, hogy az a társadalmi körülményeknél is nehezebben változtatható. Míg a szerencséről azt mondja az csak „felerészben ura tetteinknek …a másik felét, vagy majdnem annyit, önnön erőnk mozgat”, az emberi természet makacsságáról értekezve minden korlátozás nélkül lát kapcsolatot a szerencsétlenségek és az emberi cselekedetek között.
A fejedelem Machiavelli legnagyobb hatású műve. Hiszen miközben sarat dobáltak rá, csendben a tanítása szerint cselekedtek. Mármint abban az értelemben, hogy mennél sikeresebben elsajátítsák a hatalomgyakorlás fortélyait. Ám ő mindennek révén olyan fejedelmet, olyan államot akar, amely a közjót szolgálja.
Pritz Pál
Központi érdeklődésünk szempontjából A fejedelem historiográfiai vívmányként láttatható jellemzőit fontos első helyen regisztrálni. A műből kicsendülő történeti gondolkodás (szinte történelemelmélet) előlegezi a majdani pozitivista belátásokat, és a fejledező mechanikus világkép mérlegelő vizsgálódásával „nyomoz” alapösszefüggések után az elmúlt társadalmak forrástanúságai között. Felfogása egy józan történetiségérzék jegyében a politika lényegének realista megközelítését, az elsősorban diakron komparatisztikára építő induktív módszer hasznát és eredetiségét sugallja, amely nyomán – tanulságképp – nem merev általánosítások tehetők a vizsgálati tárgyra vonatkozóan. Azonban amennyire időtlen alapműnek tekinthető a politikáról szóló irodalmak sorában, annyira jó tanpélda az akkor és ott-olvasás alkalmazásához. Hiszen mondanivalójának megvolt a művéhez kapcsolt, szituatív korabeli „teleológiája”: egyfelől politikai támogatásszerzésért folyamodó víziót kínált vele Itália és „az olasz nép megszabadítása és egyesítése”, a térségben aktuálisan eluralgó krónikus politikai instabilitás felszámolása érdekében; másfelől következtetéseit és ezeken keresztül önmagát (és szolgálatait) egyben a Mediciek figyelmébe is ajánlotta, amint az célravezető taktikával elhelyezett ad hominem „bókjaiból” is kitetszik. A történelmi „mozgatórugók” megfejtését ambicionáló elemző tevékenysége, osztályozási rendszerei mögött tehát ott húzódik egy beazonosítható szerzői szándék és szemléletformálási cél – a megírás idejére és történelmi feltételeire kihegyezett utalásai ezért mind beszámítandók a műben foglaltak kontextuális értékeléseibe. Magistra vitae-szemlélete például, a kritikai olvasás lencséjén keresztül, önmaga viszonylagosságát és önkényességét tárja fel, amikor a szerzői üzenetek által befolyásoltan, szelektívnek bizonyul – NB: a történelem folyton bővülő példatárából egy kis leleményességgel már Machiavelli idejében is szinte „bármit” bizonyítani lehetett.
Megemlítendő továbbá, hogy az 1962-es Lutter Éva-féle fordítás nem a legszemléletesebb megértési alap a szerző sajátszerű fogalomképzéseihez, amennyiben a mű kulcskifejezéseit nem tartotta meg olasz eredetiben, így azok (kortárs kánonokkal vitatkozó) definíciós újításai némileg belesimulnak a fordítás köznyelvi értelmezésre hívó folyó szövegébe. A tematikus jelentése alapján a politikai vezetés erénykészleteként fordítható virtù és a társadalmi meghatározottságok adta mozgástérben ható Fortuna között kapcsolatot teremtő passzus például mindjárt fogalmi világokat nyithat meg, ha visszahelyezzük az autentikus kifejezéseket: „Fortuna ott mutatja meg hatalmát, ahol nem áll vele szemben biztos virtù, s oda fordítja haragját, ahol gát és töltés nem állja útját.” Ennek talajáról már karnyújtásnyi közelségbe kerül a virtù azon kifejtése, hogy a gyakorlati szükségszerűségekhez való aggálytalan alkalmazkodás attribútumait tömöríti, ahogy a Fortuna működésének azok alapvonása is, hogy a – megfelelő virtù-ra szert tevési igyekezet arányában – bizonyos fokig alakítható.
Ide kapcsolható, hogy figyelemreméltó magyar adaptációnak találhatjuk a Machiavelli-olvasó Zrínyi Miklós „Vitéz hadnagyát”. Ez a munka szintén elsősorban a hadsereget és az embert vizsgálja – immár egy másfajta történelmi konstellációban. A virtùból és a Fortunából – alig számottevő hangsúlykülönbségekkel – Zrínyinél virtus és szerentse lesz. Az utóbbi nála ráadásul kilenctizedrészben is „pórázra köthető”: ugyancsak megfelelő készségszerzéssel, ismeretgyarapítással, előkészülettel („virtus-fejlesztéssel”). A finis sanctificat media-felfogást a magyar szerző ugyanakkor a kereszténység korrektívumával látta el, amennyiben nála a „szerentse üstöke Isten kezében” van, aki pedig – egyébként az emberi észelvű igazságosság alapján – okszerűen jár el és kedvezéseivel az érdemeseket jutalmazza. A végigvitt logika alapján Zrínyi az Úr előtt nem kedves háborúzás-hadviselés területén egyáltalán nem ismer el isteni beavatkozást, ott szerinte egyedül az emberi tehetség és felkészülés a döntő. Amellett Machiavelli rókája és oroszlánja – az allegorikus megfeleltetésekkel – Zrínyinél is szerepel, de nála szó esik még az erdei kanról (! – bár kár volna tragikus ómenné misztifikálnunk) is, amelynek fő ismérve, hogy végkimerülésig, azaz „holtig oltalmazza” magát.
Zárásul még egy rövid kitekintés. A fejedelem valóban nagy ihletője lett a politikai szférát autonómként – azaz öntörvényűként – felfogó, egyúttal az (akkoriban oly összetartozó) erkölcsi és vallási szempontoktól függetlenítő nyilvános értelmezéseknek, miközben a gyakorlat már előzőleg is „tudta a dolgát”. A hatalomgyakorlás kézikönyveként hivatkozó olvasat ugyanakkor részben maga is politikai, amennyiben helybenhagyja, hogy a politika leglényegének tekinthető a politikai hasznosság és hatékonyság önmagáért való maximalizálása. Ennek szellemében Machiavelli kéretlen követői és kései tolmácsai mint homo politologicus vinnének törvényszerű rendet, objektív struktúrát a politikai valóságok sokszerű folyamataiba. Ezzel azonban elgaloppírozzák érvényességi igényeiket, a tudomány lehetőségeit legalábbis elvétik és egyértelműen „felülteljesítik”. Ahogy Machiavelli műve sem egy steril, légüres térben és térbe íródott, úgy a politikáról is inkább adott körülménykoordinátákhoz kötötten lehet és érdemes pontos, tárgyszerű és igaz megállapításokat tenni, hiszen változatosabb természetű a merő és pőre hatalomcentrikusságnál. Ahogy a hazai politikatudomány egyik legfrissebb szemléletű, legproblémaérzékenyebb, metodológiailag is igényes és korszerű művelője fogalmaz: „a politika mindig konkrét helyen és időben létező realitás, vagyis lokális viszonyrendszer, amelynek lehatárolt és kontextuális érvényessége van, ezért állítólagosan egyetemes vonásai és törvényei vagy közhelyek, vagy erősen kérdéses megállapítások”. (Szabó Márton)
Szerény véleményem szerint hiba volna a Fejedelmet a szerző életrajzi adatai és a teljes életmű kerete nélkül vizsgálni.
Niccolò Machiavelli 1469-ben született, Lorenzo Medici Firenzéjében. Édesapja tehetős jogász volt, ám a család sosem tartozott a város legvagyonosabb famíliái közé. Az 1427-es adózási listán több tucat név előzte meg őket, s politikai szerepet sem vállaltak a 15. század első felében.
Niccolò kilencévesen kezdte tanulmányait, egy akkoriban híresnek tartott neoplatonista latin tanár, Paolo de Ronciglione szárnyai alatt. Biztosan nem állíthatjuk, ám számos életrajzírója egyetért abban, hogy a firenzei egyetem hallgatója lett ezután, jogtudományi fakultáson. Huszonharmadik életévét töltötte Lorenzo il Magnifico halálakor, 25 esztendős volt, mikor a város megnyitotta kapuit a francia csapatok előtt, s elűzte Lorenzo fiát, Piero Medicit. Végigélte Savonarola ámokfutását. Huszonkilencedik életévébe lépett, mikor a Borgia pápa, VI. Sándor utasítására a kegyetlen domonkos barátot végül híveivel együtt kivégezték, s holttestüket máglyán égették el Firenze főterén. Tulajdonképpen ezzel a fordulóponttal kezdődött Machiavelli diplomata karrierje. Tizennégy éven át szolgálta ezután az új Firenzei Köztársaságot második kancellárként, s a diplomáciai ügyekkel foglalkozó Tízek Tanácsa vezetőjeként. Hazája képviseletében bejárta Itália legjelentősebb városait és megfordult a francia udvarban is.
1512-ben Lorenzo de Medici unokája, Piero spanyol fegyverek élén visszaszerezte hatalmát városban. Nem volt erős kezű uralkodó, a rendszerváltást nem követte súlyos megtorlás. A volt köztársasági vezetők átmeneti kegyvesztettség után idővel sorra visszakerültek közéleti tisztségeikbe.
Machiavelli a köztársaság bukását követően nagyjából két hetet töltött börtönben. Bár szárnyra keltek kínvallatásáról szóló hírek, ezek életrajzírói szerint saját maga terjesztette pletykák voltak. Szabadulása után egy városfalon túli birtokán élt népes családjával: feleségével és hat gyermekével, nem fényesen, de nem is nyomorogva. Magasról zuhant mélyre, de nem lehetetlenül mélyre. Színházakba járt, színésznőknek udvarolt, szerepeket írva bókolt nekik. Prominens beosztása ugyan elveszett, azt azonban semmiképp nem mondhatjuk, hogy kiszorult volna Firenze társadalmi életéből.
Erre az időszakra datálható a Fejedelem. A munka nem illeszkedik Machiavelli műveinek sorába. Hegedűs Géza megállapításával élve „Machiavelli egyáltalán nem volt machiavellista.” Nehéz összeegyeztetni a Fejedelmet néhány évvel későbbi, mélyen köztársaság-hívő írásaival, az 1520-ban publikált „Értekezésekkel”, s az 1525-ös “Firenze Történetével”. Nem illik a szövegtest finoman szatirikus vígjátékai sorába sem.
Felszínesebb elemzők nem vették figyelembe a fent említett tényeket, a Fejedelmet, mint szövegtestet csak önmagában vizsgálták. Így vált Machiavelli már a 16. században a „gonosz apostolává”
Figyelmesebb olvasók, mint Jean-Jacques Rousseau szándékos csapdának értelmezték a könyvet, melyet a szerző Firenze új urainak ajánlott ugyan, valójában azonban figyelmeztetésül szánta a város népének, felvázolva nekik a rájuk váró jövőt.Sokak szerint – akik a szerző vígjátékainak tükrében értelmezték a munkát, a Fejedelem szatirikus mű. Keserű nevetés a jobb időket is élt Firenze sorsa felett.
Rousseau véleményének ellentmondani látszik, hogy Machiavelli ezzel az írással sosem törekedett nyilvánosságra. Csupán Lorenzo Il Magnifico unokája, a hatalmát frissen visszaszerzett Lorenzo Piero Medici kapott belőle egy példányt. ( Feltehetően sosem olvasta.) Nyomtatásban először csak 5 esztendővel Machiavelli halála után, 1532-ben jelent meg. Nyilvánvaló, hogy Firenze régi-új urának szánta a szerző az értekezést, nem a széles publikumnak.
„A változás általános törvényéből fakadóan az államokban a rend időszakonként rendszertelenségbe vált át, majd ez utóbbi idővel visszaformálódik előbbivé.” – írta Machiavelli néhány évvel a Fejedelem után, az egyébiránt Medici-megrendelésre készülő Firenze történetében. – “Mivel a földön szükségképpen semmi nem maradhat állandó” – folytatódik az idézet – ” a rendszerek, ha elérték legtökéletesebb formájukat, aminél továbbfejlődni képtelenek, természetükből fakadóan hanyatlásnak indulnak.” Neoplatonista bölcsesség ez, Lorenzo Magnifico Firenzéjének szellemi muníciója. Egy percig sem kívánom azt állítani, hogy a Fejedelem nem keserű szájízű munka. Ennek a nyugodt világbölcsességnek a szemszögéből azonban más színben tűnik fel a keserűség is. A köztársaságban mélyen hívő Machiavelli elfogadta a Mediciek uralmát, mint időleges hatalmat városa felett, mely a változás örök törvénye szerint múlandó. Ám míg létező valóság, – talán ez lehetett a Fejedelem megírásának hátterében – legalább működjön hasznosan.
Köztársaságpárti meggyőződésénél Machiavelli egyetlen ideához ragaszkodott jobban élete során: Itália egyesítésének álmához. Évtizedek óta várta és kereste a politikust, aki ezt beteljesítheti. Nem először látta a megfelelő személyt egy Mediciben. Már a Köztársaság virágkorában, 1503-ban, római szolgálati helyéről írt leveleiben is hangsúlyozta egyik barátjának, (a később a Pápai Állam katonai parancsnoki posztjáig eljutó ) Francesco Guicciardini-nak, hogy a végzet által legyőzött Cesarea Borgia helyett talán a híres zsoldosvezér Guiliano Medici lehetne Itália megmentője.
A Fejedelem mint szövegtest nem szól másról, mint arról, hogyan lehet egy birodalmat tökéletesen pragmatikusan meghódítani, megszervezni és megtartani. Ez a tökéletesen pragmatikus mód éppen ellenkezője a platóni állameszmének. ( Bár ne feledjük, Platón tanítványai közül számos türannosza került ki a Hellén világnak ) „Bölcs az, aki képes megragadni az Örök Változatlan Létezőt, aki pedig nem, hanem az örökkön változók között bolyong, az nem bölcs. Melyik legyen hát az állam vezére?” – Tette fel a kérdést egykor az ókori mester az Államban.
Nyilvánvaló, hogy Machiavelli fejedelme a maga pragmatizmusával nem az Örökkön Változatlan Létezőt keresi, hanem a változó földi dolgok kézben tartásának leghatásosabb módját.
Ellenkezik a szöveg a reneszánsz neoplatonisták doktrínájával is, miszerint a lélek négy sarkalatos erény: az okosság, az igazság, a lelki erősség, és a mértékletesség útján bontakozhat ki teljesen, s lehet hasonlóvá a Tökéletes Egyhez. Láthattuk, Machiavelli saját fejedelmétől ezen erényeknek csak a látszatát kívánta meg. Hiszen a hatalom megtartásához a látszat is elég, mindezen erényeknek a komoly megélése viszont általában ellenkezik a pragmatikus célokkal. Machiavelli mintha csak homlokára írta volna, hogy szakított Firenze neoplatonikus hagyományaival, felébredt Plotinus ködéből, ő pragmatikus.
De vajon nem egy ideát rajzolt-e maga is ebben a könyvben? Létezhet-e, kinevelhető-e a Földön politikus, aki minden emberi gyengeségtől mindig mentes, aki minden helyzetben úgy cselekszik, ahogy az hatalmi érdekeinek a leginkább megfelelő? Talán csak egy negatív előjelű újplatonista világban.Minek tekinthetjük hát a fejedelem szerzőjét? Minden valószínűség szerint egy keserű szájízű, ám mélyen rögzülten neoplatonista gondolkodású embernek, aki olvasottsága, hatalmas élettapasztalata ellenére sem tudott nem hinni az ideák világában, hiába hirdette homlokára írva ennek az ellenkezőjét. Még mindig hitt a tökéletesben. Ha másban nem is: a tökéletesen pragmatikus fejedelem létezésében, aki egyesítheti Itáliát.
Mindössze két apró megjegyzést szeretnék tenni Machiavelli művének kontextusához:
1. A 15. század második fele a korábbinál jelentősen nagyobb lehetőségeket tartogatott az önerejükből hihetetlenül magasra emelkedő (a kínálkozó alkalmat megragadó) “homo novus”-ok számára. A fejedelemben többször említett Cesare Borgia ennek remek példája, de ide sorolható a magyar történelemből Hunyadi Mátyás, Bakócz Tamás stb. A fejedelem eredetisége, hogy az egyik első, amely e jelenségre reflektál a kortársak közül.
2. A reneszánsz kori olasz városoknál aligha volt alkalmasabb terep, ahol feltűnhetett a tömeg és a közhangulat szerepének fontossága. Ebből fakad, hogy Machiavelli ezzel kapcsolatos meglátásai máig (vagy inkább: ma ismét) érdekesnek, korát megelőzőnek hatnak.
Véleményem szerint a fő kérdés Machiavelli munkájához kapcsolódóan, hogy miben áll egyedisége ami miatt maradandó alapművé válhatott. Bár A fejedelem több mint ötszáz éve keletkezett, napjainkban is ez az egyik legtöbbet hivatkozott és idézett politikatudományi munka. Olyannyira kultikussá vált, hogy a szerző neve a köznyelvbe is átszivárgott: machiavellista politikusokról, sőt, egyenesen machiavellizmusról szoktunk beszélni.
Mindenekelőtt a mű megfogalmazza az úgynevezett klasszikus realista iskola összes alapvetését a nemzetközi kapcsolatok terén. Ilyen elem az antropológiai pesszimizmus, vagyis az ember alaptermészeteként a rossz feltételezése. („Mert az emberek mindig rosszak, ha a szükség nem kényszeríti őket az ellenkezőjére” vagy „Ha az emberek jók lennének, ez az elv kárt okozna; de mert gonosz indulatúak, nem tartanák meg adott szavukat veled szemben”) Ugyanígy hangsúlyos, hogy a mű középpontjában az egyén áll, nem pedig az állam vagy az intézmények ahogyan a liberális vagy institucionalista iskola esetében. A szerző arra keresi a választ, hogy mitől lesz jó egy vezető, így témaválasztásával is leteszi a voksát abban a máig tartó vitában, hogy az egyének vagy a struktúrák rendelkeznek igazi befolyásoló erővel. Tegyük hozzá, a szerző saját korának és környezetének politikai viszonyai is ezt a gondolatot erősíthették. Machiavelli a nemzetközi rendszert alapvetően versengőnek írja le, ahol folyamatosan újkeletű hatalmak bukkannak fel, ami egyszerre gyengíti és erősíti is a nemzetközi stabilitást. Másik újdonsága a munkának a 15. fejezetben megfogalmazott kettős erkölcs, amelyben a szerző elválasztja egymástól az egyetemes keresztény erkölcsi normákat és a fejedelemre vonatkozó politikai erkölcsöt. Mivel utóbbinak elsődleges prioritása az alattvalók biztonságának megőrzése, ezért az felülírhatja a keresztény erkölcsöt. Leegyszerűsítve: a cél szentesíti az eszközt. Ugyanakkor ez a pragmatista szemlélet – ahogy azt Pritz Pál is megfogalmazza az összefoglalójában – egyetlen dolog, mégpedig a közjó elérését szolgálja.
A mű másik fő mondanivalójának tekinthetjük, hogy bár folyamatos a változás, valójában sosincs új a nap alatt. Hiszen azáltal, hogy a szerző minden lehetséges helyzetet történelmi példákkal világít meg és a fejedelem egyik fő feladatának is a történelem tanulmányozását jelöli meg, azt üzeni, hogy ezek a helyzetek újra és újra megismétlődnek, így amennyiben levonjuk belőlük a tanulságokat, azáltal képesek leszünk a jelen problémáit is kezelni.
A mű népszerűségéhez emellett hozzájárulhat nagyon erős strukturáltsága és közérthetősége. Egy folyamatábrát is ki tudnánk rajzolni a művet olvasva, a szerző törekszik arra, hogy mindent kategóriákba tudjon sorolni és be tudjon illeszteni a saját rendszerébe. Elolvasva a művet egyfajta kézikönyvet kapunk az egyeduralom kialakításához és megtartásához, mindezt hihetetlenül gyakorlatias megközelítéssel és hasznos tanácsokkal kiegészítve. Esetünkben azonban az egyeduralom nem öncélú, hanem a nép kollektív érdekeinek érvényesítésének esélyét rejti magában.
Végezetül nem mehetünk el szó nélkül a Bern Andrea által is hangsúlyozott tény mellett, hogy Machiavelli nem a széles nyilvánosságnak szánta az olvasmányt, művét a bevezetőben Lorenzo de Medicinek ajánlja. Így óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy a munka megírásában játszottak-e szerepet személyes ambíciók és vajon a Machiavelli által is többször említett hízelgés mennyire fedezhető fel a munka megszületésének hátterében.