Teadélutánok a Doktori Programunkban XLVI.

2018 őszi félévének szeptemberi teadélutánján a 19-20. század egyik legnagyobb hatású dokumentumáról, A Kommunista Párt kiáltványáról  vitatkoztunk.

A világ boldogabb részén sokkal könnyebb, térségünkben ellenben messze nem egyszerű úgy elmélyedni Karl Marx és Friedrich Engels manifesztumában, hogy közben elvonatkoztatunk utóéletétől. Hiszen e sorokra hivatkozva az elmúlt 170 esztendő során számos nagyszerű és számos szörnyűséges tettet hajtottak végre. Nincs az a tudomány, amely pontos mérleget vonna közöttük. Beszélgetésünk nem a 20. századi kommunista rendszerekre, hanem a szövegre irányult, melynek jellegét műfaja határozta meg. Hiszen nem tudományos munkáról, hanem egy politikai mozgalom hatalmas mozgósító erejű kiáltványáról van szó. Ilyen manifesztumnál a fő cél az, hogy mennél több passzív embert ragadjon magával. Korának társadalmi, politikai kihívásaira eközben keresi a választ. Műfajából adódóan elkerülhetetlenek benne a túlzások és leegyszerűsítések. Például felnagyítja a korabeli kommunista mozgalom erejét, befolyását, s ugyancsak szimplifikál egyes társadalmi folyamatokat.  Mindeközben több nagyon hatásos – következőleg évtizedeken át erősen magával ragadó – kijelentéseket tesz. Végeredményben a szöveg nagyon sokáig az „egyszerű” munkás számára érthetően, magával ragadóan magyarázta a mozgalom céljait.

Marx és Engels tudományos igényű munkáiban már jóval a Kiáltvány megjelenése, tehát 1848 februárja előtt, s még inkább jóval később sokkal alaposabb elemzéseket tett az osztályharcról és a korabeli kapitalizmusról. Ám a Kiáltványban is tettek jó néhány olyan fundált megállapítást az iparosodás következményeiről, a világpiac kialakulásáról és általában a 19. századi kapitalizmusról, melyek a mában és a jövőben is megállják a helyüket. A diagnózis nagyrészt helyes volt, ám a javasolt terápia sok vonatkozásban messze nem.

A 19. század derekán, az adott történelmi szituációban a szerzők egyetlen megoldást láttak arra, hogy a világ megszabaduljon a kapitalista rendszer embertelenségétől: a nemzetközi szinten diadalmaskodó proletárforradalmat. A beszélgetés résztvevői igyekeztek elkerülni a moralizálást, mégis elhangzottak olyan észrevételek, hogy Marx és társa programja minden humanizmust nélkülözött, az erőszakot legitimálták. Más nézet képviselője ellenben arról beszélt, hogy minden egyéni érdekeiket a mozgalomnak alárendelő, mélyen humanista férfiakról van szó. Ők egyszerűen a történelem kegyetlen természetének mély ismeretében küzdöttek, alkottak.

A kapitalista rendszer erőszakos megdöntésének célja és a szinte vallásos hevület, mellyel egy új, magántulajdon nélküli világot akartak létrehozni már a kortársak számára is jelezte, hogy ez az új mozgalom és ez az új ideológia alapvetően különbözött azoktól, melyeket a szerzők hol frappánsan, hol némi elfogultsággal foglaltak össze a „Szocialista és kommunista irodalom” fejezetben.  Báró Eötvös József három évvel később megjelent alapművében így reflektált a Kiáltványra: „Nem a communista elvek győzelme, hanem csupán az lehetetlen, hogy e nézeteket valaha önkényes hatalomnál egyéb valósíthassa. S azért a communismus győzelme mindenkor egyszersmind a despotismusé leend.”

Jászi Oszkár ellenben már a magyarországi Tanácsköztársaság néhány hetes működése láttán arra a következtetésre jutott, hogy a kommunizmus megvalósíthatatlan. A marxizmus tételes cáfolatát célzó munkája ellenben befejezetlen maradt…

Hegedüs Gyula