Teadélutánok a Doktori Programunkban II.
Az október 17-i összejövetelen a Huszadik század c. folyóirat hazai zsidóságról 1917-ben lefolytatott nevezetes vitáját elemeztük.
A lap szerkesztősége helyesen összegezte a lefolytatott a vitát. E szerint annak anyagát „senki sem mellőzheti, aki komolyan foglalkozni kíván” e „sok érzelmi szállal összebogozott” témával. Következőleg a történeti látásmód követelménye arra figyelmeztet, hogy a holokauszt irgalmatlan nagy ténye nem lehet a kérdés alakulásának elsődleges nézőpontja.
Jászi Oszkár három kérdésével (van-e hazánkban zsidókérdés, igenlő esetben melyek az okai, s milyen megoldás kínálkozik) „a magyar tudomány, irodalom és közélet” mintegy 150 kitűnőségét kereste meg, akik közül hatvanan válaszoltak. Az anyag igen értékes volta sem takarhatja el annak a tényét, hogy a megkérdezettek közel kétharmada nem válaszolt, s a válaszolók együttese messze nem reprezentatív.
Jászi Oszkár „nem egy intim kérést és figyelmeztetést kapott, hogy az ankétet, mint ’időszerűtlent’, mint ’veszedelmest’ mellőzze.” „Az összes exponált politikusok, akiket megkérdeztünk – úgy a történelmiek, mint a polgáriak, mint a szocialisták – nem válaszoltak” – panaszolja tovább a szerkesztőség vitazáró összegzésében. Mert az antiszemitizmus tarajos hullámai – közvéleményünk széles köreibe szinte kiirthatatlanul beívódott nézettel ellentétben – nem a Tanácsköztársaság viselt dolgai okán csaptak a magasba. Azokat a világháborúba sodródott ország szenvedései jóval előtte felkorbácsolták.
Az érdemben válaszoló 50 személy közül 37 állapította meg a zsidókérdés létezését, a többiek tagadták azt. Ez utóbbiak között volt Szabolcsi Lajos, a neológok központja lapjának, az Egyenlőségnek a szerkesztője is. Ő a vita kezdeményezését is kárhoztatta. „Csak azoknak kérdés ez – állította –, akik nem tudnak belenyugodni abba, hogy mi, magyar zsidók, épp úgy hazánknak valljuk ezt a földet, mint a más hitű magyarok.” Emelkedetten írt hitsorsosainak a magyar hazához való hűségéről, s velük szemben a nemzetiségek elszakadási törekvéseit tartotta létező problémának. Amikor azonban a zsidókérdést tagadva azt írta, hogy „antiszemita-kérdés igenis van”, akkor maga is elismerte a probléma társadalmat feszítő erejét.
Szabolcsi Lajos fontos személyén keresztül is dokumentálható, hogy 1918/19 forradalmai előtt a magyarországi zsidóság túlnyomó többsége nem Jászi Oszkár kis pártja mögött állt, hanem a Tisza István-i Magyarországgal kereste az együttműködést. Messze nem alaptalanul, hiszen attól, annak liberalizmusától nem kevés támogatást kapott.
Aki e „sok érzelmi szállal összebogozott” témáról sokoldalú, tehát valóban valós képet akar nyerni, annak nélkülözhetetlen olvasmányt ajánlunk.
Pritz Pál
