Teadélutánok a Doktori Programunkban XII.

A november 13-i teadélutánunk témája a Dózsa-féle parasztháború történeti közgondolkodásunkban való helyének a vizsgálata volt.

Kiindulópontként Romsics Ignácnak a Rubicon c. magazin idei második számában megjelent nagy ívű áttekintése szolgált.

Dózsa Györgynek, ennek a „haramiából” lett népvezérnek azért oly nagy a súlya a magyar történeti közgondolkodásban, mert az általa vezetett felkelés nem csupán véres harcaival rendítette meg az akkori úri rendet, hanem olyan kegyetlenségeket hajtottak végre a fenn lévőkkel szemben (Csáky Miklós csanádi püspök karóba húzása stb.), amelyre addig nem volt példa.

A példátlan tettek példátlan bosszút szültek.

Évszázadokig visszatartó erő lett a bestiális megtorlás.

 Évszázadokig – mondjuk. Az esetleges kétkedők szíves figyelmébe ajánljuk Illyés Gyula Puszták népe című nevezetes szociográfiája tárgyba vágó passzusait.

A parasztháború koronként ugyancsak változó előjelű és tartalmú emlékezete nyomatékkal húzza alá azt a tényt, hogy a szakszerűség és a társadalmi hasznosság számos esetben merőben különböző dolog. Lehetett Dózsának a bemutatása akár merőben történetietlen, a múlt tényeivel feleselő, s mégis többet segíthetett a dolgok jobbításán. Így van ez például báró Eötvös József Magyarország 1514-ben című nagyregényével, Jókai Mór „verses történelmi szomorújátékával”, Márki Sándor először 1883-ban megjelent Dózsa-monográfiájával is

Az ötszáz esztendős évforduló ugyan meghozta a szakmai rendezvényeket, ám Dózsa ma visszhangtalan. A nagy tömegekhez eljutó médiaszegmensek (érzékelve a társadalmi közönyt, valamint az ideológiai-politikai szféra érdektelenségét) nem tartották fontosnak a híradást.

A társadalmi visszhangtalanság döntő magyarázata minden bizonnyal az, hogy a fennálló rend – a rendelkezésére álló számtalan hatalomtechnikai eszköz hatékony működtetésével – a társadalmat feszítő (nem ritkán bizony vérlázító) ellentéteket hatékonyan kezeli.  

A szakma különben tette a dolgát: az ilyen rendezvények pontos leltárt készítettek a parasztháborúról rendelkezésünkre álló tudásunkról, annak több vonatkozásban nem csekély korlátairól.

A Dózsa-parasztháború számos, igencsak lényeges összefüggésére – forráshiány okán – a jövőben sem derül, vélhetőleg, világosság. Ám a lényegről Illyés Gyula tárgyba vágó nevezetes versének befejező sorai megrendítő pontossággal szólnak:

…. homlokán a harag rőt koszorújával
s szinte tántorogva nehéz igazával
indul Temesvárra süllyedni jeltelen’
szörnyű mocsaradba magyar történelem!

          Pritz Pál

Teadélutánok a Doktori Programunkban XI.

Az október 16-i teadélutánunk témája Jean-Jacques Rousseau 1762-ben megjelent Társadalmi szerződés című munkája volt.

A 18. század derekán – főként angol gondolkodóknak köszönhetően – a szerződéselméletek már kétszáz év távlatára tekintettek vissza; ezekre építkezve Rousseau két lényeges ponton merőben újat mond.

1. Az ő társadalmi szerződése a népszuverenitás elvére épít.

2. Szakít a klasszikus természetjogi tradícióval. Meggyőződése  szerint nem az öröktől fogva adottnak és megváltoztathatatlannak vélt emberi természethez illeszkedik a társadalmi szerkezet, hanem éppen ellenkezőleg: a társadalmi szerkezet változtatja meg az ember természetes adottságait.

Rousseau természetesen a felvilágosodás egyik zsenije, ám közben Istenhívő; a plebejus demokrácia harcos híveként elveti a hatalommegosztás elméletét, s élesen támadja a liberalizmust. A tudomány eredményeit nagyra tartja, ám társadalmi diszfunkciójáról megvetően beszél. (Gondoljunk csak Hirosimára és Nagaszakira – s tisztán látjuk e tárgyban /is/ sokszor félremagyarázott, egyébként mélyen dialektikus nézeteinek valós arculatát.)

Vélhetőleg elsőgenerációs értelmiségi volta is magyarázza éles szellemi fordulatait. Ezért életművét – aki akarja – kiragadott idézetekkel könnyen interpretálhatja félre. Tehát az elfogulatlan olvasónak nagyon figyelnie kell arra, hogy a rousseau-i alkotásokat ne csupán szöveghűen, hanem a korpusz egészében lássa. Kiragadott idézetek Rousseautól bizony idegen törekvések valótlan igazolói lehetnek.

Istenhívő volt, s helyenként élesen (olykor alaptalanul) egyház- és a kereszténységellenes. Korának gyakorta deista felfogásába ez beleillett, közben Voltaire-rel Istenképe okán is szembehelyezkedett.

A plebejus demokrata Rousseau tisztában volt a demokrácia buktatóival is; keményen bírálta az angol típusú berendezkedést. Elképzelt államában a nép a hatalom letéteményese, ám felhívja a figyelmet a „vak tömeg” veszélyeire is.

Rousseau Társadalmi szerződése (mint, egyebek mellett másik nagy munkája az Emil is) heves ellenkezést váltott ki és nagy ellenállást keltett. A „genfi polgár” kénytelen Franciaországba menekülni, ahol a később kitörő forradalom és annak nyomán megvalósuló jakobinus diktatúra sok mindent a Társadalmi szerződés gondolatvilágából kölcsönzött. Az idő kerekének többszöri megfordulása után a 20. században született totalitarista berendezkedések és Rousseau monolit hatalomfelfogása között bizony (áttételesen) lehet szellemi kapcsolat.

Miközben elképzelt államával Rousseau biztosan nem a megvalósuló totalitarista rendszerek szörnyűségeit akarta megvalósítani. Ám az eredményt (rengeteg egyéb más, s természetesen sokkal nyomosabb tényezők mellett) nem csak a szándékok, hanem – mint közismert – a tényleges befolyások is formálják.

                                                                           Marchut Réka

Teadélutánok a Doktori Programunkban X.

Az őszi évadot nyitó szeptember 18-i délután témája Niccolò Machiavelli: A fejedelem című munkája volt.

Az ízig-vérig sokoldalú, historikusként is jeles nagy politikai gondolkodóval kapcsolatban kiirthatatlanul rögzült az a téves megállapítás, hogy államtana cinikus. Minimum az, hogy cinizmusba hajló realizmus jellemzi. Ám a szövegek tanulmányozása tisztán megmutatja: nincs itt semmi különös cinizmus, sokkal inkább keserű, (vagy tán’ csak higgadtan mérlegelő) bölcs realizmus. Olyan realizmus, amely a mában, a tömegek korában is érvényes. Hol vagyunk a tömegek társadalmától, s ő már a tömegek társadalmáról beszél.

Roppant lényeges, hogy Machiavelli tisztában van a véletlen (az ő nyelvén: fortuna) valós történelmi mibenlétével. Ezért pontosan látja, a szerencse forgandó volta döntően azt jelenti, hogy a világ körülöttünk  – rengeteg ok folytán – folyton változik. És ehhez a folyton változó világhoz folyton alkalmazkodnunk kell. És akkor nem leszünk folyton szerencsétlenek. „Ugyaninnen származik – figyelmezteti olvasóját – a jó fogalmának változékonysága: mert ha valaki türelmesen és elővigyázatosan uralkodik, és (ha, tenném hozzá – P.P.) az idő és a dolgok úgy fordulnak, hogy kormányzása jónak bizonyul, boldogulni fog; de ha az idő és a dolgok megváltoznak, el kell pusztulnia, mert eljárása nem változik.”

Machiavelli egyben – ismétlem – az itáliai humanista történetírásnak is nagy alakja. A historiográfia azt jegyzi fel úttörő érdemének, hogy nála jelenik meg először az írásos források összevetésére és ellentmondásaik feloldására való törekvés is. Tehát olyasmi, ami ma egy egyszerű egyetemistával szemben is alapkövetelmény, miközben fejében – gyaníthatóan – a jó fogalma többnyire csak a kőkemény egyszerűség szintjén létezik, míg az 1527-ben 58 esztendősen eltávozott gondolkodó már a maga dialektikájában képes a fogalom tartalmát megragadni.

Az emberi természetről is fontosan érvényeset mondott, amikor azt fejtegeti, hogy az a társadalmi körülményeknél is nehezebben változtatható. Míg a szerencséről azt mondja az csak „felerészben ura tetteinknek …a másik felét, vagy majdnem annyit, önnön erőnk mozgat”, az emberi természet makacsságáról értekezve minden korlátozás nélkül lát kapcsolatot a szerencsétlenségek és az emberi cselekedetek között.  

A fejedelem Machiavelli legnagyobb hatású műve. Hiszen miközben sarat dobáltak rá, csendben a tanítása szerint cselekedtek. Mármint abban az értelemben, hogy mennél sikeresebben elsajátítsák a hatalomgyakorlás fortélyait. Ám ő mindennek révén olyan fejedelmet, olyan államot akar, amely a közjót szolgálja.

                                                        Pritz Pál

Teadélutánok V-IX. Zárásként és beharangozónak

Második évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. Az ismét élvezettel megnézett filmek mindegyike alátámasztotta azt – az egyébként közhelyesen igaz, ám újból és újból átélendő – tételt, mely szerint a társadalom történeti tudatát a filmek lényegesen hatékonyabban befolyásol(hat)ják, mint az egész történeti irodalom. Miközben semmit sem rendült meg azon (tudásból ácsolt) meggyőződésünk, hogy a történetírás képes – eszköztára, tudáskincse birtokában – a legmélyebben, leghitelesebben, legösszetettebben bevilágítani a múltunk mélységesen mély kútjába. És ez a megállapítás akkor is igaz, ha garmadával sorolhatóak azok a történeti munkák, amelyek ennek az igazságnak nem a fundámentumai. Sőt…

A teákról közölt írások, az azokhoz kapcsolódó hozzászólások szerint az első négy film egyértelműen sok segítséget nyújt az adott témában a történelem megértéséhez, átéléséhez, míg az ötödik alkalommal megtárgyalt alkotás – minden értéke ellenére – igen lényeges pontokon inkább dezinformál mint informál.

„Az embereket – olvashatjuk a februári hozzászólásban – nem lehet a jóra lázítani, csak a rosszra.” Való igaz, hogy a rosszra sokan könnyebben rávehetőek, mint a jóra. Ám Renoir filmje többek között azért is csodálatos, mert hitelesen mutatja be azt, hogy vannak, akik akkor is jót cselekszenek, amikor abból akár életük elvesztése következik.

Az Ötödik pecsét című filmről szóló remek összegzés végére nagyon oda kívánkozott volna egy mondat. Arról, hogy mondhatják ugyan egyesek történetietlennek a film cselekményét. Hiszen amikor a foglyok szabadulásának az lesz az ára, hogy pofon üssenek egy már félholtra vert, karjainál felfüggesztett kommunista foglyot, akkor hárman inkább meghalnak, s csupán az órás Gyurica üt, mert lakásán árva gyermekeket rejteget.  Lehet – ismételjük – ezt történetietlennek mondani. Ám a film így – és helyesen – érvel az ember embersége mellett.

A most induló őszi program a történelemelmélet és forráskritika két-két témakörét tárgyalja.

Szeptember 18-án Niccolò  Machiavelli A fejedelem című alapműve, október 16-án Jean-Jacques Rousseau Társadalmi szerződése; november 13-án Miskolczy Ambrus Berzeviczy és Kazinczy vitája című tanulmánya, végül december 11-én Romsics Ignác Székely Dózsa György. Haramia és/vagy népvezér című áttekintése nyújt kiindulópontot az elemző diskurzusra.

A teákról most is rendre beszámolunk, s reméljük, hogy azokhoz szintén gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.

                                                                                     Pritz Pál

Teadélutánok a Doktori Programunkban IX.

A tavaszi évadot záró június 12-i délután témája Szabó István, 1999-ben bemutatott Napfény íze c. filmje volt. Ez a múlt század utolsó évtizedének egyik legkiemelkedőbb filmje. Hosszú, évszázados történelmi periódus bemutatásában egyedülálló.

Szabó már a hatvanas években rendezett munkáiban az identitásválságban szenvedő kisember orientációs igényét domborítja ki, sajátosan finom egyedi eszközökkel és rendezői megoldásokkal ábrázolja. Az önazonosság-, és a helykeresés a világban, valamint az alkalmazkodás feszítő ellentéte ezt a művet is átszövi.

A dualizmus időszakától a rendszerváltásig látjuk a hazai zsidóság történetét. Az elbeszélés, sajnos, túlságosan leegyszerűsítő, számos pontjában történelmietlen. A fővárosba mindössze egy italrecepttel (A Napfény ízével) megérkező vidéki zsidó kisfiú karrierjében a rendező az Osztrák-Magyar Monarchia liberális légkörének asszimilációs tendenciáit hangsúlyozza. Szabó mondanivalója elmeséléséhez a zsidóság különböző képviselőinek ideáltipikus alakjait használja fel, és az egymást váltó korszakok mindegyikében a nézők sematikus zsidó életutakat láthatnak. A dualista korszak ábrázolása a legjobb; a Sonnenschein családfő két fia merőben eltérő pályán mozog. Egyikük főbíró lesz, legfőbb példaképe az agg uralkodó és természetesen végletesen lojális a rendszerhez. A másik fiú orvosként a rendszer antidemokratikus jellegének és szociális igazságtalanságainak kérlelhetetlen kritikusaként a „lázadó zsidó értelmiségit” szimbolizálja.

A háborús vereséget és a Monarchia szétesését a család is megsínylette. A Tanácsköztársaság és a Horthy-rendszer bemutatására csak felszínesen kerül sor, a filmben pedig utalás sem történik Trianonra. A berendezkedő Horthy-rendszert Szabó kizárólag antiszemita jellemzőivel tárja elénk. A családnevet időközben Sorsra magyarosító  Ádám az olimpiai aranya ellenére sem úszhatja meg családja gettósítását és fiával a munkaszolgálatra hurcolását. Megaláztatása és kivégzése, valamint a holokauszt ábrázolása az egész film drámai csúcspontja és fő viszonyítási pontja. A kataklizmát túlélt fiú, Iván bosszúért szomjazik, szenvedélyes antifasizmusa révén nagyon hamar az ÁVH és az államvédelem kihallgató tisztjei között találjuk.

A filmnek ez az 1945 utáni szakasza a legproblematikusabb: a Rákosi diktatúrát egyfajta zsidó szenvedéstörténetként bemutató rendezői szándék durva túlzás. Az is elképzelhetetlen, hogy az egykori államvédelmis otthagyva a „hivatalt”, 1956-ban tankra kapaszkodó őszinte morális meggyőződésű forradalmárrá válik. A zárójelenetben a családi recept is elveszik (véletlenül a többi lommal együtt kidobják), a nevét újra Sonnenscheinre változtató Ádám, pedig – minden bizonnyal – a magyarországi zsidó asszimiláció hiábavalóságát szimbolizálja és az önfeladás következményeit hangsúlyozza.   

                                                                   Bödők Gergely

Teadélutánok a Doktori Programunkban VIII.

Május 15-én Fábri Zoltán 1976-ban bemutatott (Sánta Ferenc 1963-ban azonos címmel publikált regényére épülő) Ötödik pecsét című filmje volt a diskurzus tárgya.

Fábri más műveihez hasonlóan itt is erős a drámaiság és a konkrétumokon túlmutató általános emberi, morális tanulság: a történelemnek kiszolgáltatott kisember drámája. Fábri moralizáló művészi megközelítése eleve egyfajta kortalanságot és határtalanságot kölcsönöz filmjeinek. A rendre irodalmi műveket adaptáló Fábri meglehetősen öntörvényű alkotó, nemigen lehet besorolni filmes irányzatba. Fábrit több filmjében is foglalkoztatta a szélsőjobboldal és 1944 tragédiája, így például a szélsőjobboldal tömeglélektanát boncolgató Hannibál tanár úr (1956), valamint a zsidóüldözés témáját bemutató Nappali sötétség (1963), illetve Utószezon (1967) című művek tematikájukban rokonnak tekinthetőek a nyilasterror hangulatát megidéző Az ötödik pecséttel.

Az ötödik pecsét címadása a Jelenések könyvének apokaliptikus látomására utal. A filmben a kifejezést Keszei mondja ki (52. perc végén), aki a szenvedést erkölcsnemesítő próbatételként értelmezi. Ez egyfajta önigazolása a sértettségből fakadó feljelentésének, mellyel a valóban próbatételt jelentő nyilasterrornak teszi ki a főhősöket.

A film szerkezetét tekintve három részre osztható: az első „Béla kolléga” kocsmájában játszódik, a második a főhősök magánéletébe nyújt betekintést, az utolsó jelenetek pedig egy nyilas ház börtönpincéjében zajlanak – vagyis rendre a barátok, a család, illetve az ellenséges idegenek körében látjuk a főhősöket.

A három helyszínen játszódó történet önmaga is több rétegre bontható. Én három, egymást átszövő réteget különítek el: az első morális-filozófiai kérdések körül forog, a második a terror hangulatát érzékelteti (általánosságban), a harmadik a konkrét történeti időszakra, a nyilasuralom idejére vonatkozik. [Ezekre ld. részletes fejtegetésem:

https://www.academia.edu/7077300/Az_otodik_pecset_1976_filmelemzes_tortenesz_szemmel_]

A film hősei esendő kisemberek, akik képtelenek eldönteni, hogy (elkerülhetetlen sorsban) a kegyetlenkedő rabszolgatartó Tomóceusz Katatiki, vagy megnyomorított és megszégyenített rabszolga Gyugyu életét vennék-e magukra. Ám amikor majd szabadulásuknak az lesz az ára, hogy pofon üssenek egy már félholtra vert, karjainál felfüggesztett kommunista foglyot, akkor hárman inkább meghalnak, s csupán az órás Gyuricza üt, mert lakásán árva gyermekeket rejteget.

Paksa Rudolf

Teadélutánok a Doktori Programunkban VII.

Április 10-én Kovács András 1966-ban bemutatott Hideg napok című, a magyar hadsereg által 1942-ben Újvidéken végrehajtott razzia történetét felelevenítő filmje volt a diskurzus tárgya.

Kényes téma – hiszen a „közrendészeti eljárás” a partizánakciók aránytalanul nagy megtorlásává alakult. Zömmel ártatlan polgári személyek, szerbek, zsidók, magyar kommunisták lettek az áldozatok, mintegy háromezer háromszázan. A film képsorai a népbírósági tárgyalásukra váró, kínzó emlékeikkel viaskodó katonatisztek elbeszéléseiből állnak össze.

A mű látszólag nem ítélkezik, nincsenek kész válaszai a felvetett problémákra, sőt, több értelmezési keretet is lehetővé tesz. Sematizmusnak nyoma sincs, a Hideg napok alaposan rácáfol a Kádár-kor filmgyártásával kapcsolatban meglevő előfeltevéseinkre. A film mélyebb történelmi tudás nélkül is értelmezhető. Egy görög sorstragédia főszereplője a Latinovits Zoltán által alakított Büky őrnagy, aki közönyösen, a személyes felelősségvállalást elutasítva szemléli az eseményeket. Ezért családi tragédiával fizet. Az ő felesége a másik főszereplő. Az addig konvencionálisan antiszemita asszony személyes tapasztalatai alapján szabadul meg előítéleteitől, s lesz a vérfürdő áldozata.

Az alkotás megrendítő hitelességgel ábrázolja, hogy adott esetben a háború hogyan embertelenít el. Dorner tizedes kezdetben érző ember. Még abból sem csinál nagy ügyet, hogy az éjszakai őrjáraton egyik alárendeltje megtagadja a szolgálatot. Később azonban az állandó kialvatlanság és az alkohol hatására, és felismerve feletteseinek kimondatlan elvárásait, megdöbbentő változáson megy át: néhány falatért gondolkodás nélkül lelő egy egész családot, majd azt reméli, hogy a tömeggyilkosságban szerzett „érdemeiért” kitüntetést fog kapni.

A film bravúrosan mutatja be a Horthy-kori katonai elit belső viszonyait, sajátos értékeit, kasztszerű hierarchiáját. Kovács András filmje e közben sem válik egysíkúvá. Nem csak az elvakult, bosszúszomjas, a nácik módszereit adaptálni akaró Feketehalmy- Czeidner altábornagy alakjára összpontosít. Kászoni alezredes figurájában – ő életét is kockáztatva értesíti feletteseit a túlkapásokról, elérve ezzel a vérengzés leállítását – mutatja meg ezen elit erényeit is.  Egy apró, de fontos epizód pedig a kelet-európai történelem alapvető kérdéseire is rávilágít. A tisztek egyik beszélgetése során egy fiatal katona felveti: kinek az érdeke, hogy a hadsereg irracionális brutalitással toroljon meg egy apró incidenst, amivel véglegesen elidegeníti a magyarságtól a szerb lakosságot? Válasza szerint a fő érdekelt a náci Németország, hiszen az oszd meg és uralkodj politikája ezt követeli meg.

Kovács András filmje ma is érdemben segít a korabeli valóság megismerésében.

                                                        Klestenicz Tibor

Teadélutánok a Doktori Programunkban VI.

Március 13-án Fábri Zoltán 1956. október 18-án bemutatott Hannibál tanár úr című filmje volt a diskurzus tárgya.

Móra Ferenc 1924-ben írta meg Hannibál feltámasztása című kisregényét. A kézirat kerek évtizedre elveszett, ám – a Horthy-kor politikai és társadalmi rendjét bíráló kitételei miatt – előkerülésekor sem jelenhetett meg. A háború után a Magyar Nemzet ugyan folytatásokban közölte, ám a szöveg Szovjetuniót bíráló részeit kihagyták, „csupán” a hazai, bukott rendszer kritikája maradt meg. Ebből lett könyv 1955-ben. Az Argumentum Kiadó érdeme, hogy 2004-ben az eredeti kéziratot a hamisítások feltűntetésével tette közzé, s az a MEK-ben is elérhető.

Fábri Zoltán az 1955-ös művet használta alapanyagaként. A főhősből Nyúl Béla lett, akit Szabó Ernő erdélyi magyar színész formált feledhetetlenné. A budapesti középiskolai latintanár története az ötvenes-hatvanas években eszmélő generációk számára fogalom lett. A groteszk történet, a remek színészi alakítások (Somogyvári Rudolf, Greguss Zoltán, Apor Noémi, Kiss Manyi és mások) miatt emlékezetes, de azért is, mert a diktatórikus hatalommal találkozó kisember sokaknak közeli élmény lehetett.

A Horthy-kor 30-as éveiben szegényes kispolgári életet élő gimnáziumi latintanár egy szép napon tanulmányt közölhet az iskola évkönyvében. A hadifogságában talált forrás szerint Hannibál öngyilkos lett. A feltűnést keltő írást a szélsőjobboldal szervezetek nemzetellenesnek, felforgatónak, destruktívnak, szovjet- és zsidóbérencnek bélyegzik. Mivel Nyúl tanár úr nem vonja vissza írását, ezért állásából felfüggesztik s céltáblája lesz a Töhötöm elnevezésű kormánypártnak és segédcsapatainak.

A fanyar humorral átszőtt film – miközben mindent eltúlozva, és/vagy karikírozva ábrázol; a nyilasok, a harsányan menetelő Turul Szövetség tagjai sajátos mixtúrában jelennek meg stb. – egészében igaz látlelete az 1945 előtti Magyarországnak.  A Töhötöm Párt vezérében könnyű meglátni Gömbös Gyula, Szálasi Ferenc és talán Rákosi Mátyás alakját is. S közben látjuk a két háború közötti társadalom számos avíttságát, egyes rétegeinek nyomorát.

Nyúl Béla végül az őt üldöző, megfélemlítő tömeg előtt megtörik, önkritikát gyakorol s groteszken – hiszen értelmiségiként behódolt a hatalomnak – meghal.

Az áthallásos film a Rákosi-diktatúráról is szól: megbélyegzi a hatalmon lévő párt előtti meghunyászkodást, a mindenható vezérbe vetetett fanatikus tömeghitet.

A filmet különlegessé teszi sokfajta olvasata; úgyszólván minden filmkocka rejt valami intellektuális többletet. A lineáris cselekményszövéssel szakító Fábri-mű bizony kortalan. A politikai erőknek való behódolás, az értelmiségi lét kiszolgáltatottságán való töprengés ma sem időszerűtlen.

Szécsényi András

Teadélutánok a Doktori Programunkban V.

E félévben a Film és történelem kapcsolatát boncolgatjuk. Hiszen a film társadalmi hatása, annak a gondolkodást befolyásoló szerepe messze felülmúlja a történészek történeti munkáit. Alapkérdésünk: a vizsgált film mennyiben rombolja/javítja a széles nézőközönség történelmi tudatát?

Február 13-án Jean Renoir 1937-ben bemutatott, A nagy ábránd (Le grande illusion) című filmje volt a diskurzus tárgya. A film az első világháborúban játszódik, és a németországi tiszti hadifogolytáborok világa tárul elénk. Különböző nemzetiségű és társadalmi osztályú tisztek élik mindennapjaikat a táborokban. A főszereplők eltérő társadalmi osztályokból származó francia tisztek (az előkelő származású de Boeldieu százados: Pierre Fresnay, a munkásemberből lett pilóta Marechal hadnagy: Jean Gabin és a bécsi zsidó bankárcsaládból származó, Franciaországban élő Rosenthal: Marcel Dalio).  A foglyokat őrző német táborparancsnok az arisztokrata származású von Rauffenstein (Erich von Stroheim). A háborús eseményeket újságok, plakátok formájában követik és szereznek róla tudomást; a háborúnak a szörnyűségei így csak közvetett módon jelennek meg a filmben.

Az alkotás zsenialitása a történet egyszerűségében rejlik. A tisztek szökni próbálnak, ám azok rendre kudarcba torkollnak, és mind szigorúbban ellenőrzött hadifogolytáborokba kerülnek. A végén de Boeldieu áldozatvállalásával Marechalnak és Rosenthalnak sikerül megszöknie. Szerelem szövődik Marechal és egy német asszony (Dita Parlo) között. Marechal azzal a szándékával tér vissza tiszttársával Franciaországba, hogy a háború után a hölgyet feleségül veheti.

A nagy ábránd a rendező vágya, hogy ne legyen több háború, az államok ne nyúljanak fegyverhez. A cím a társadalmi osztályok kibékülésének vágyát is kifejezi. De Boeldieu ábrándja: a francia nemzethez való tartozása ledönti azokat a falakat, amelyek az arisztokrácia, a munkásosztály és a zsidó bankárréteg között állnak. Vele szemben von Rauffenstein tábornok a társadalmi rangját helyezi előtérbe, ezért tesz a filmben többször is kivételt Boeldieu-vel. Bár Renoir mindenben törekedett az egyensúlyra, láthatóan érzékelteti a franciák demokratikusabb voltát a kortárs németekéhez képest. Boeldieu halálával kifejezésre juttatja azt is, hogy az arisztokrácia az első világháborút követően lelépett a történelem színpadáról.

A forrongó Európa közepette Franciaországban a filmet kitörő siker fogadta. Ebben szerepet játszott az is, hogy akkor még a népfrontkormány volt hatalmon, és Renoir ennek egyik ideológiai támogatója volt. Jobboldalról érték támadások a rendezőt, és plágiummal is vádolták, ez azonban alaptalannak bizonyult és nem törte meg a sikert. Németországban a filmet betiltották. Az 1937-es velencei filmfesztiválon a német és az olasz tiltakozás miatt a Mussolini-kupát nem nyerte meg, de a legjobb művészi alkotás díját neki ítélték.  1937/38-ban az Egyesült Államokban is díjakat nyert, és 1958-ban a brüsszeli filmfesztiválon a 12 legjobb film közé sorolták.

Renoir alkotása igazi művészfilm/kultuszfilm. Képes az első világháború valóságát átlényegíteni. Ahogy Renoir 1958-ban mondta: „A nagy ábránd az emberi kapcsolatok története. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a kérdés manapság is ugyanilyen fontos, és ha nem oldjuk meg ezt, akkor búcsút mondhatunk a mi szép világunknak.”

            Ma is ez a tét.

                                                                                                                      Marchut Réka

Teadélutánok I-IV. – Zárásként és beharangozónak

Az internet csodálatos világának egyik vadhajtása, hogy számos felettébb problematikus szöveg még szutykosabb, fésületlenebb hozzászólásokat vált ki, míg magvas, komolyan átgondolt, precíz megnyilatkozások esetén rendre elmaradt az indokolt visszhang.

A múlt év szeptemberében doktori programunkban elindult teadélutánok szemmel láthatóan sok tartalmas hozzászólása sem jött létre elemi spontaneitással. De meglett, s inflálódásuk elkerülése végett most lezárjuk a kommenteléseket.

Nem újabb hozzászólásokat kérünk, hanem azt, hogy ahol a tisztelt Olvasó azonosulni tud a megfogalmazottakkal, azt építse be tudástárába, ahol az olvasottakat továbbgondolandónak tartja, úgy azt tegye meg, s ahol netán vitára sarkalló gondolatot látott, tán ott is méltányolható a törekvésünk, hogy minden a szakmai igényesség jegyében történjék.

Február derekától Film és történelem kapcsolatát öt fontos film (A Nagy ábránd, Hannibál tanár úr, Hideg napok, Ötödik pecsét, a Napfény íze) konkrétumában vizsgáljuk. Főleg arra keresünk választ, hogy a szóban forgó alkotások mennyiben javították, formálták, netán deformálták azt a történeti képet, amelyet a historikus leginkább tartja a múlt hiteles lenyomatának.

A teákról rendre beszámolunk, s reméljük, hogy azokhoz is gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.

                                                                                     Pritz Pál