A 2017-es esztendő első teadélutánján Zách (vagy Záh) nembeli Felicián ítéletlevele volt a téma. Nem kell feltétlenül medievistának lenni ahhoz, hogy érdemben elemezzünk egy 1330-ban íródott dokumentumot. E különleges forrás a hatalom, a hatalomhoz való viszony, a példastatuálás, a félelem és a hűség korszakokon átívelő kérdéséről szól.
Zách Felicián történetében sok mindent ma is homály fed. Nem tudjuk, hogy magányos merénylő vagy összeesküvők csoportja volt-e felelős a merényletért, illetve, hogy valóban a leánya becsületén esett sérelem lett volna az oka, döntő oka Felicián tettének. Az ítéletlevél lényege szempontjából azonban e kérdések nem is olyan nagyon fontosak.
Legfigyelemreméltóbb az aláírók névsora. Az ítéletet ugyanis nem a király hozta. Ő csak tanúként jelenik meg, teátrálisan bemutatva a királyné levágott ujjait, saját sebét s a királyfiak hajfürtjeit. Egy felkent király elleni merénylet Isten elleni bűncselekménynek számított. A nevek között mégis csak világi urak szerepelnek. Mégis szinte a teljes politikai elit. Alig egy hónap telt el a merénylet óta és Visegrádon majd’ az összes udvari méltóság és megyésispán az ítélethozatalra megjelent.
A forrás részletesen leírja a bűncselekményt, drámai szavakkal ecseteli Felicián „szörnyű” jellemét, fő cél azonban nem az igazságszolgáltatás. Hűségesküről van itt szó, az ország politikai vezetése egy emberként áll ki a király mellett. Miért? Károly uralma ekkor stabilnak tűnt. Csák Máté egy évtizede halott, Nekcsei Demeternek hála, a gazdaság is rendben volt, és Károly külpolitikai pozíciója is egyre erősödött. Még a néhány hónappal később elszenvedett havasalföldi vereség sem rendítette meg uralmát. Ám egy „idegen” dinasztia első tagjaként Károly több mint két évtizednyi uralkodás, megnyert csaták és politikai győzelmek sora után is idegennek érezhette magát Magyarországon. Még mindig tartott a magyar uraktól, akik közül sokan néhány évvel korábban az Abák, a Borsák vagy Csák Máté oldalán ellene küzdöttek.
És ott van az ítéletlevélben az ítélethozók félelme is. Akiket Károly az ítélkezői szerepbe kényszerített. Akik figyelmeztetik a királyt, hogy válogassa meg, kit enged az udvarába. Akik a Zách nemzetség megsemmisítésének mámorában szinte az utolsó pillanatban döbbennek rá arra, hogy a bosszút nem szabad kiterjeszteniük Felicián nőtestvéreinek unokáira, hiszen az már az ő saját családjukat is érintené.
Kegyetlen dokumentum ez – és nem elsősorban azért, mert egy teljes nemzetség likvidálásáról szól, hanem azért, mert világosan kiolvasható belőle a hatalom rideg, könyörtelen természete, amely történelmi korszakokon ível át.
Hegedüs Gyula
Lehet-e orvosolni Trianont? Mik voltak a függetlenné vált magyar külpolitika prioritásai? Előbb a szomszédállamokkal szembeni gesztusokra vagy rögtön a határokon túli magyar politikai szerveződések támogatására volt szükség? És végül a lényeg: sikeresnek tekinthető-e mindez? Ezekről a kérdésekről volt szó Jeszenszky Géza, történész, diplomata legújabb kötetének bemutatóján. A rendezvényen egykori koronatanúk, a rendszerváltást követő magyar külpolitika aktív alakítói és történészek beszélgettek.
Trianon-trauma
Tömve volt minap az ELTE BTK Szekfű Gyula könyvtára, ahol Jeszenszky Géza történész, egyetemi tanár és diplomata legújabb kötetét mutatták be. A Kísérlet a Trianoni trauma orvoslására címmel, az Osiris Kiadónál tavaly megjelent munka a rendszerváltozás körüli évek magyar szomszédságpolitikáját kívánja bemutatni, kiegészülve a szerző személyes tapasztalataival, dokumentumok- és közel kilencszáz lábjegyzet segítségével. A kötet várható volt, szerzője az utóbbi években többször is kifejtette, hogy egy ideje dolgozik már az Antall-kormány kül- és nemzetpolitikai programjának összefoglalásán, és erről 2015-ben, a Magyar Szemle hasábjain két részben összegzésre is vállalkozott (első és második).
Az érdeklődés természetesnek vehető: a kilencvenhét évvel ezelőtti kataklizma mindmáig élénken jelen van a közbeszédben, leginkább a határon túli magyarok vegzatúrája, a kisebbségi jogok maradéktalan érvényesítésének hiánya és az autonómiatörekvések elgáncsolása kapcsán. A rendszerváltás kétségtelen hozadéka ugyanakkor, hogy a kérdéskört nem övezi többé tapintatos hallgatás, a Trianon-trauma kibeszélhető; sőt, már(a) bőség zavara érzékelhető a békeszerződéssel foglalkozó komoly munkák, a szak- és ismeretterjesztő tanulmányok és a legkülönfélébb hóbortos elmeszülemények piacán.
A könyvbemutatókor jobbára általános egyetértés helyett valódi párbeszédet és vitát előlegezett a meghívott hozzászólók személye is. Mivel lényegében az antalli-örökség „becsülete” forgott itt kockán, némiképp mdf-es „túlsúly” volt érzékelhető: a beszélgetést Erdődy Gábor, az ELTE BTK Történelemtudományi Doktori iskolájának vezetője, volt németországi majd vatikáni nagykövet vezette, a szerző, Jeszenszky mellett Bába Iván, a rendszerváltást követően az Antall kormány külügyminisztériumi főosztályvezetője, majd helyettes államtitkára is helyet foglalt. A szigorú értelemben vett tudományos szakmát még Földes György, a Politikatöténeti Intézet főigazgatója és Pritz Pál, az ELTE egyetemi magántanára képviselték.
Méltányosság a halottakkal szemben
Előzetes felvezetőjében Jeszenszky Géza kiemelte, hogy ahhoz a „történelemtől sújtott” generációhoz tartozik, amely a harmincas éveiig a szovjet érdekszférához tartozó Magyarország keretein belül élt, és ebben az időszakban az önnálló magyar politizálás lehetőségei mindvégig erősen korlátozottak voltak. Legnagyobb történelmi élményük az 1956-os forradalom, valamint a rendszerváltás időszaka. Ez utóbbi folyamat egészen új helyzetet teremtett, és végre lehetőséget kínált Magyarországon is az annyira óhajtott liberális-, parlamenti demokrácia megteremtésére és megszilárdítására. „Kérdés persze, sikerült-e élni a lehetőséggel?” Sajnos – úgy vélte – „a mából nézve 1956 inkább reparálta a magyar pressztízst a világban, mint 89’”. Ugyanakkor – tette hozzá – méltányosnak kell maradni és „tisztességes játékot kell űzni a halottakkal”: az eseményeket, a döntési lehetőségeket mindig az adott történelmi kontextusban kell értékelni és megítélni. Könyve ezért sem a rendszerváltástól, hanem már 1988-tól mutatja be a magyar kül- és szomszédságpolitika alakulását.
„A történelemből úgy tűnik, hogy nem lehet tanulni. Lehetne, de nem tanulunk belőle!”
– ezt már Pritz Pál tette hozzá, aki elsőként értékelte a munkát. Mint megállapította, a könyv értéke leginkább az, hogy „egy jelentős időszak, jelentős személyes élménye, és jelentős kutató tudásanyagban történő elbeszélését kapjuk meg, egy igen szép, világos stílusban.” Külön erénynek tartja Jeszenszky mindvégig higgadt hangütését, alapállását pedig – amit még 1988-ban, a csallóközi Őrsújfalun fogalmazott meg – mindmáig fontosnak és egyre aktuálisabbnak gondol. Ebben a szerző Trianon meghaladását Magyarországnak és szomszédainak az európai intergációjával kötötte össze. A békeszerződés századik évfordulójához közeledve, valószínűsítette, hogy a száz évvel ezelőtt történtek reális bemutatása helyett újabb történelemhamisítások és ferdítések is várhatók, amivel szemben olyan munkákba kell kapaszkodni, mint amilyen a volt diplomata kötete is.
Földes György hozzászólásának első része szintén az elismerésről szólt. A Politikatörténeti Intézet igazgatója szerint az elmúlt negyedszázadot széttöredezettségében, választóvonalaiban és belső megosztottságában vizsgáló munkák helyett ez a kötet jól illeszkedik az elmúlt korszakot egységesen kezelő és az újraértékelés szándékával születő történetírói narratívák sorába. Kérdés persze, hogy a szerző új kötetében mennyire tudott önreflexív lenni, mert „mindenkinek megvan oka az önkritikára, természetesen.” Összességében a munkát Bánffy Miklós emlékaratihoz hasonlította és elismerte Jeszenszky történetírói teljesítményét és az egykori cselekvő visszafogott-, saját személyét a dokumentumokon keresztül leginkább előtérbe helyező magatartását.
A volt diplomata duális pozíciójának – a történész mellett az események egykori alakítójának – erényeit emelte ki Bába Iván is. „Azt hiszem, ez egy olyan alapmunka, amit a továbbiakban nem lehet megkerülni ha valaki erről a korszakról írni akar” – fogalmazott. Úgy vélte, volt kollégája, és párttársa, impozánsan hozta egyensúlyba a tényeket és az értékeléseket, ráadásul mindezt úgy, hogy a sokszor jogosan hiányolt korszellem is átsugárzik a lapokról. Kritikai megjegyzései mindössze két dologra vonatkoztak: mindazon dokumentumokat, amikre a szerző hivatkozott, és amik a birtokában vannak, érdemes lenne valamelyik közgyűjteménybe legalább másolatban eljuttatni, és hiányolta a kötetből az egymást követő eseményekben való eligazodást segítő kronológiát.
“Antall-doktrína”
Az általános értékeléseken túl a beszélgetést vezető Erdődy Gábor a következő blokkban már a kötet velejébe „csapott”, amikor az antalli doktrína lényegét fogalmazta meg, és kérdezte meg erről beszélgetőtársai véleményét.. „A jószomszédi kapcsolatok oltárán nem áldozhatjuk fel a nemzeti kisebbségek jogos törekvéseit. Azaz a jószomszédi kapcsolatok feltétele a magyar kisebbségek megfelelő jogokhoz való juttatása. Ez annakidején is vitákat váltott ki és azóta is.”
Ezzel Pritz Pál is mélyen egyetértett, kiemelve, hogy ennek nyílt megfogalmazásával viszont „az Antall-kormány parazsat hozott a fejére”. A kötet szerinte valójában nem tudományos munka, hanem egy „tudományos megalapozottságú emlékirat”, amelyben keveredik az emlékirat és a tudományos teljesítmény. Ebben a sajátos műfajában Bánffy emlékiratával szemben ő inkább Szegedy-Maszák Aladár emlékiratához hasonlította, amiben ugyan nincs 875 lábjegyzet, (ami emlékiratokban nem szokás), de tudományos munkában sincsenek olyan megfogalmazások, hogy „kikérem magamnak”, „visszautasítom”, stb. Úgy vélte Antall ellenzékének ebben a kérdésben a kormányhoz igazodnia kellett volna, és az érdekérvényesítést az a „nemtelen támadássorozat, ami zajlott négy éven keresztül, túlságosan legyengítette”. „A hatalomba pedig kik kerültek?” – kérdezte – „Hát, akik nekiálltak gyakorolni a hatalmat!” Ellentétben 1848/49-el – tette hozzá – a bukás ellenére azért lehetett olyan sikeres az ország, mert volt egy nemesi réteg, amelyik évszázadok óta vezette az országot, helyi és országos szinten is. A külügyminisztérium főtitkára, adminisztratív államtitkára viszont Antall alatt olyan ember volt, akinek az „ismeretei legfeljebb odáig terjedtek, hogy egy MSZMP pártbizalmiként hogyan kell működni”. Bírálta az Antall-kormány erőtlenségét is, hisz „lényegében nem tudott úgy hatalmat gyakorolni, hogy amikor megkeseríti a külügyminiszter életét a politikai államtitkára, akkor nem az történik, hogy behívatják és elétolnak egy papírt, hogy aláírod a lemondásodat, hanem kínlódnak vele.” Úgy véli továbbá, – kritizálva a szerző álláspontját – , hogy a rendszerváltáskor „jobb állapotban adták át az országot az újaknak, mint ahogy ez ebből a könyvből kiderül”.
„Hát akkor itt elkezdődik már a vita. A tiszteletköröket megfutottuk.”
Ezt Földes György mondta ki, aki hozzászólásában áttekintette az elmúlt száz év magyar szomszédság- és nemzetpolitika változásait. „Muszáj szembesítenem a Gézát azzal, hogy Magyarország tekintélye, – amely ténylegesen 56-ban reparálódott a 44/45-ös mélypont után – nem 1989-ben került helyreállításra, hanem ez a nyolcvanas évekre már a világban egyértelműen megtörtént” – folytatta. A nemzetpolitika átalakítását nem tekinti az Antall-doktrína teljesen eredeti kizárólagos szüleményének, mert a magyar nemzet- és szomszédságpolitika – a Földes által régóta kutatott – Kádár-korszakban is több változáson ment át. 1919-től van egy fejlődési folyamat a szomszédságpolitikában. Az első kísérlet a revizionizmus volt, a másik az internacionalista periódus, és „mindkét kísérlet eredményeit ismerjük”. Utána következett a hatvanas évek végétől egy „példamutatós” időszak, amikor a magyar kormány a határontúli magyarok érdekében a saját nemzetiségi politikájával próbált hatni a szomszédokra, majd ezt váltotta fel a hetvenes évektől a jugoszlávoktól átvett – a nemzetiségek hídszerepét hirdető – hídelmélet, amit az Antall-kormány is magáévá tett és használt. Ráadásul a hetvenes évek közepétől, a helsinki konferenciára építve ezt helyettesítette egy újabb emberi-jogi megközelítés, amely új fellépési lehetőségeket adott a demokratikus és a nemzeti ellenzéknek is, összességében mégis mérsékelt eredményekkel járt. A rendszerváltás előtti időszak Földes szerint „minden volt, de kommunizmus biztosan nem volt”, éppen ezért, szerinte helytelenül használja a szerző ezt a fogalmat, és érdemesebb lenne a korszakot a saját maga által használt fogalomrendszeren belül megítélni, azaz inkább kommunista diktatúrának, vagy szocializmusnak nevezni. „Szocializmus volt?” – kérdezett közbe Jeszenszky Géza, mire viszont igenlő válasz érkezett. „Igaz-e az, hogy 1989 reményt adott az újrakezdésre? Lehetett-e volna ennél jobb stratégiai célt kitűzni és előbb-utóbb úgy módosítani a kádár politikát, hogy a szomszédsági viszonyokat egyértelműen összekössük a kisebbségi kérdéssel?” – kérdezte meg végül Földes. Történészként is azt gondolja, hogy nem, mert „erről nem lehetett lemondani. De ebből nem következik, hogy ez egy eredményes politika lett volna!”. Úgy vélte Magyarországnak kezdettől fogva többet kellett volna tennie a határon túli magyarság gazdasági pozícióinak a megerősítéséért és ügyesebben kellett volna lavíroznia a nyolcvanas évek végén-, az átmenettel-, valamint az integrációs folyamatban való részvételével megszerzett tekintélyével. Kritikus volt azzal szemben is, hogy az antalli-külpolitika teljesen összekapcsolható-e a határontúli magyarság helyzetének alakulásával, mert azt időközben sok más egyéb, tőlünk független tényező is alakította.
Realitás, remény és alternatíva
Erdődy Gábor szerint „nem volt ennek a kérdésnek pozitívabb alternatívája” és ellentmondásnak találja Földes hozzászólásában, hogy ha „egyetértünk azzal, hogy erről nem lehetett lemondani, és ha erről nem is mondtunk le, akkor nem állítottunk fel másik alternatívát.” A külpolitika prioritásainak megítélésében valódi vita bontakozott ki. Bába Iván hozzáfűzte, hogy Földes véleményének 70%-ával vitatkozna, különösen azzal, hogy „a kádári-kisebbségpolitikát és az antalli-t kontinuusnak lehetne tekinteni, mivel alapvető cezúra van a kettő között.” Visszatért az első hozzászólásában már megdícsért korszellemhez. Hangsúlyozta, hogy az akkori európai- és közép-európai eufória egyáltalán nem azt sugallta, hogy nem lehet a kisebbségi kérdést az európai értékrendbe beemelni és az európai alapértékek egyikévé tenni. Ezért „egyértelműen nem úgy tűnt akkor, hogy ennek a kisebbségpolitikának nincs realitása és reménytelen volna”. Példaként az 1992-es Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája az Európa Tanácsban dokumentumot hozta, amely „egyértelműen egy ilyen fajta szándéknak volt az egyik első sikeres megjelenése” volt. Csak később, 1992-93 körül tudatosult bennük, hogy ez a törekvés nem hoz maradéktalan sikert, és tűnt úgy, hogy „szomszédainkban nincs ilyenfajta politikai szándék, ráadásul megjelentek a szélsőséges nacionalista politikai pártok is, Mečiartól Funárig és Miloševićig”. Ezzel párhuzamosan kiderült az is, hogy „a nyugati kollégák és partnerek sem képesek arra, hogy ezt végigvigyék”. Ez utóbbira pálda Szlovákia felvétele az Európa Tanácsba, amikor a döntnökök „addig, addig hátráltak, hogy végül elfogadták azt, hogy magának az Európa Tanácsnak a feltételeit sem kellett Szlovákiának teljesítenie. És úgy vették fel, hogy megígéri, hogy majd teljesíti, ami nyilvánvalóan nemzetközi nonszensz, aztán három nap múlva már meg is tagadták ők maguk!”
Utópiák: szocializmus, kommunizmus
„Én azért nem beszélek szocializmusról, mert ez nem volt szerintem szocializmus. Az utópia – utalt Jeszenszky a kommunista korszakra és Földes György korábbi fogalmi kritikájára – gyönyörű volt, de megvalósíthatatlan”, „a Kádár-korszak pedig még a szocializmus nemes gondolatához is méltatlan volt”. A könyvét szándékosan 1988-tól kezdte el, mert ekkortól tapasztalt egy olyan fordulatot az állampárt vezetésében, amit a nyílt és- belső ellenzék egyértelműen üdvözölt. Ilyen volt az 1988-as erdélyi tüntetés, és az ezt megelőző kiállítás Erdély hagyományairól, amit Szűrös Mátyás nyitott meg. Kiemelte Antall Józsefnek kevéssé ismeretes, az eskütétele után mondott egyik beszédét is, „amelyben a kormányfő maga is köszönetet mondott Németh Miklósnak és kormányának azért, amit az átmenetért tettek, és hogy ez az átmenet sima volt.” Az “Antall-doktrínát” illető alapkérdésnél maradva akkortájt úgy érzékelte, nagyjából a választásokig „a külpolitikában-, és a nemzetpolitikában, valamint az ezt támogató politikában szükséges egyetértés még megvolt”. Amikor például Duray Miklós pere zajlott nemcsak a későbbi szdsz-es csatlakozók, de Csurka István is elmentek mellette demonstrálni. 1990-ben pedig Tamás Gáspár Miklós terjesztett be az országgyűlésnek olyan javaslatot, amit fél évvel később az ellenzék „ízekre szedett volna szét, mondván, micsoda nacionalista”. Ezért is lett volna üdvös, ha az akkori ellenzék „ezekben a kérdésekben partner, különösen a délszláv válság első, 1991 január-februári fellángolásakor”, amiatt pedig elégtételt érez, hogy „ma már azokat a dolgokat amiket akkor a szemünkre hánytak nemigen vállalja senki”.
A régi-új dilemma
Jeszenszky úgy véli, 1990 óta a magyar politika számára a dilemma ugyanaz, és ebben nyílt ellentét volt az akkori kormány és az akkori ellenzék (benne a Fidesz) között. A kérdés lényege a gesztusok sorrendjében rejlik. Mit kell előbb tenni: 1. elébe menni a szomszédok igényeinek, akár „százszor is újra kimondva, hogy tiszteletben tartjuk a határokat, nem vagyunk revizionisták és hajlandók vagyunk újabb szerződésekben is lemondani az egykori magyar területekről”. És akkor elválik, hogy a szomszédok ezt milyen hasonló gesztusokkal honorálják, vagy 2. „törekedni a jó viszonyra a szomszédokkal, de nem képzelhető el őszinte, jó viszony úgy, hogy az érintettek, a határon túli magyarok nem mondják ki, hogy a helyzetük rendben van”. Antall József és ők „tudatosan képviselték” az utóbbi politikát, de tiszteletben tartva a határon túli magyar pártok autonómiáját nem kívántak helyettük szólni. „Mi – fogalmazott – akkor beszéltünk csak helyettük, amikor minden törekvésük ellenére a nemzetközi közösség nem volt hajlandó belátni, hogy meg kell hallgatni a kisebbséget is.” Utólag is úgy gondolja, hogy „nem tehettek mást”. Az ellenzék, különösen az szdsz, majd az 1994-ben megalakult Horn-kormány viszont az előző „doktrínát” képviselte, és olyan szerződéseket kötött a szomszédokkal, amiket korábban „az Antall-kormány nem volt hajlandó megkötni. Utólag bebizonyosodott, hogy ez a politika sem hoz semmi többet” – értékelte mindezt.
Antall József, mint „lelki irredenta”
A beszélgetés finishéhez érve szó volt még 1919-től a magyar politika előtt álló „maximális” (lényegében a teljes revíziót jelentő) és „minimális” (a határon túli magyarokkal alig foglalkozó) programjáról, vagyis a nagy- illetve kislépések politikájának hasznáról is. Bába Iván szerint a rendszerváltást követően bizonyosan hiba volt, hogy „elhittük azt, hogy az európai politika ama liberális értékrend és normarendszer szerint működik, amit hirdet, és a gyakorlatban kiderült, hogy ez az értékrend hol van, hol nincs, és mögötte/alatta az igen brutális és durva érdekek játszmája zajlik. Ez az utóbbi jelent meg 92’, 93’, 94’-ben és ez aztán ellehetetlenítette mindazt, amit szerettünk volna.”
Azt már ismét Jeszenszkytől hallhattuk, hogy Antall Józsefről is sikerrel hitette el egy magyar szerző, hogy „lelki irredenta” volt”. „És abban mi a baj, ha valakinek Trianonról megvan a lesújtó véleménye és úgy gondolja, hogy a szomszédok túl sokat kaptak?” A józan szomszédországbeli politikusok nyilvánvalóan nem féltek Magyarországtól, de a saját belpolitikájukhoz a magyar kártyával való fenyegetőzés mindenkor nagyon hatásos volt. „Sajnos az ellenzékünk pedig hozzájárult ehhez a riogatáshoz és nyíltan, vagy kevésbé nyíltan azt sugallta, hogy az Antall-kormány valójában területrevíziót akar”. Holott erről szó sem volt – hangsúlyozta ki.
„Ez van, ezt kell szeretnünk. Illúziók nélkül!”
A beszélgetés végén a könyvet kiadó Gyurgyák János azt kérdezte a szerzőtől, hogy akkortájt nem volt-e veszélyérzetük azzal kapcsolatban, hogy itt „gazdasági és politikai behatolás történik”. Jeszenszky válaszában kiemelte, hogy a mai gondolkodás már nagyon érzékeny erre, hogy kihasználják a multik, és új piacokat akarnak szerezni. Éppen ezért “talán lehet azt mondani ránk, hogy mi akkor nagyon jóhiszeműek voltunk, és túlságosan rózsásnak láttuk a helyzetet”, „ez pedig illúzió volt”. Viszont, mentségükre legyen mondva, emlékeztetett, hogy volt egy olyan félelem is, hogy a régió (és benne Magyarország) újra német érdekszféra lesz. Legalábbis „Amerikában nagyon tartottak ettől”. Arra pedig büszkék voltak, hogy Magyarországra egyedül nagyobb összegű külföldi tőke jött be, mint az egész volt kommunista tömbbe összességében. „De ha nincsenek amerikai cégek, akkor lehet, hogy tényleg több lesz itt a német”. „És persze – egészítette ki újra az elhangzottakat Bába Iván – nem volt alternatíva. Valahonnan tőkét kellett hozni, technológiát kellett hozni, hogy a munkanélküliség “ne menjen föl a csillagos égbe”. Sajnos, hogy “így is felfutott”. “De hol volt a magyar tőke? Hát sehol!”. Az persze igaz, hogy „naivak is voltunk. A védelmi reflexünk nem működött. Semmit se tudtunk az egészről”. Ismét az alternatívanélküliséget emelte ki Jeszenszky is, amivel Antall is tisztában volt, és szűk körben többször is elmondta: „Ez van, ezt kell szeretni. Illúziók nélkül!”
Lélekben 15 millió magyar
Természetesen szóba került Antall legismertebb mondata, a kormányfő lélekben magát 15 millió magyar miniszterelnökének tekintő vallomása is. Földes – nyomatékosítva, hogy Antall „ezzel a ő szívéből is szólt” – hangsúlyozta, hogy mégis, „tudni kell, hogy ha politizálunk, akkor egy ilyen kijelentésnek ára van.” Az MDF radikálisainak nyilatkozatai, különösen Csurka 1992-es fellépése módot adtak arra, hogy sokan azt higgyék, hogy az országban a „nacionalista vonal erősödik meg”. Ezzel szintén szembe kellene nézni és abbahagyni azt a gyakorlatot, hogy „általában mindenki mélyen egyetért az én önkritikámmal”. Jeszenszky is elfogadta, hogy a sokszor félremagyarázott kijelentésének voltak jó és rossz hozadéka is, mégis, úgy látta, a kormányfő mondata mögött az az egyértelmű szándék húzódott, hogy fel kell hívni a világ figyelmét a magyar kisebbség negligálásának a veszélyeire.
„Nem ilyen európai integrácót akartunk!” – hangzott el a végszónak szánt hozzáfűzés az egyik néző részéről. „Az Uniónak jelenleg nincs alternatívája Magyarország számára. És ha mi rosszul érezzük magunkat benne, az nem kevés mértékben a mi hibánk. Mert vannak közép-európai országok – utalt sebtében Bába Iván Lengyelországra – akik nem érzik ilyen rosszul magukat benne.”
Hogy ne zárjuk az estet ilyen pesszimistán, Erdődy Gábor, mintegy keretbe foglalva a beszélgetést, felolvasott egy mondatot a szerző – Pritz Pál által már idézett őrsújfalui beszédéből. „Ha egyszer majd Magyarország és szomszédai is csatlakozhatnak az európai integrációhoz és rátérhetnek erre az útra, az lesz az igazi revízió, Trianon meghaladása.” Tagadhatatlan, hogy az „eredeti” helyett, ez a végszó azért sokkal vigasztalóbb.
Bödök Gergely
forrás: http://tortenelem.mandiner.hu/cikk/20170225_gyogyir_sebre_kiserlet_a_trianoni_trauma_orvoslasara
Hetedik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. Volt mit tanulnunk a történelmi regény és a történelem téma konkrétumaiból is. Hiszen mi történészek nemritkán oly gyatrán írunk, hogy gyakorta még a bennünket általában értő pályatársaink sem képesek mondanivalónkat követni. Míg a történelmi regények mesterei – bármily nagyok is az eltérések Jókai Mór, Kós Károly, Móricz Zsigmond és kortársunk, Spiró György között – egyaránt mesterei a szavak formálásának, az olvasó rabul ejtésének, magukkal ragadásának.
Hogyan is tették, milyen eszközöket alkalmaztak? – vizslattuk árgus szemekkel. Azért, hogy mi is képesek legyünk eddigi írásainknál jobban alkotni. Aztán, hogy az elbeszélt történetek kacskaringói mennyiben is adták vissza a lezárt múlt tényleges valóságát – nos, e téren (ez lett a nem különösebben meglepő konklúzió) joggal lehet fölényben a szakmája fogásait kifogástalanul birtokló, külső szempontokat nem követő történész.
A nyolcadik évad tematikáját formálva visszakanyarodtunk a jó öreg forráskritikai gyakorlatok világához. Vagyis a szakma velejéhez. Ami nélkül – beszélhetnek bármit is mai divatok manökenjei – nincs mesterségbeli tudás, nincs semmi biztos talaj. És tesszük ezt megint attól a vágytól hajtva, hogy többek legyünk a specialistánál, aki – régi mondás szerint – addig mélyül el a részletekben, hogy végül mindent tud a semmiről.
De minek?
Ezért kezdjük februárban a 14. századdal, abból is Zách Felicián – ki gondolná hogy mily vérfagyasztóan korunkat is idéző – perével. Majd márciusban Edmund Weesenmayer 1943. december 10-i nevezetes jelentését vizsgáljuk meg, hogy az 1944-es infernóba ereszkedjünk le. Áprilisban sem leszünk vidámabbak, hiszen Donáth György utolsó szó jogán mondott beszédfolyama közben az 1945 utáni első koncepciós per világába fogunk járni. Miközben májusban már minden bizonnyal a tavasz harsog, Pamlényi Ervin ügynöki tevékenységét vesszük elő az ABTL-ben fellelhető dossziék tartalma révén. Miért is? Azért, hogy korunk ügynökvadászaitól illő távolságot tartsunk. Végül júniusban Ormos Mária MTA r. tagnak az MSZMP KB 1989. februári ülésén tartott felszólalása lesz a téma. Miért is? Azért, hogy a mai pártviszonyokat még világosabban lássuk a történelem fogságában.
A teákról továbbra is beszámolunk, s reméljük, hogy azokhoz majd gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.
Pritz Pál
Évadzáró, december 15-i teadélutánunkon Spiró György Diavolina című, Makszim Gorkijról (Alekszejről) szóló regényéről diskuráltunk. A szereplők garmadáját felvonultató, sodró lendületű könyv – a szerző mondja – „szerelmes regény a szemérmes fajtából.” A történész olvasót természetesen főleg a 20. század első felének orosz, illetve szovjet történelme, a bolsevik diktatúra és a sztálini totális állam ábrázolása ragadja meg, különösen „az első nagy, szörnyűségekkel is járó társadalomátalakítási-kísérlet” hatalmi mechanizmusai.
A korabeli viszonyokat kiválóan ismerő szerző az idősödő Gorkijt ápoló, az íróba évtizedeken át viszonzatlanul szerelmes Olimpiada Csertkova (Diavolina) nézőpontjából ismerteti meg az eseményeket. (Spiró György annak idején orosz szakon szerzett diplomát, ám mégis évtizedekig nem vette a bátorságot arra, hogy orosz témát dolgozzon fel, mert pontosan tudta, hogy mily hatalmas vállalkozás a mi közép-kelet európai valóságunktól sokban merőben különböző világ tényleges megismerése.) A szegény sorban felnőtt, sokáig cseléd, némileg kívülálló Csertkova a nagy író legszűkebb környezetéhez tartozik, így szinte minden fontos történésnél jelen van. Leninről, Sztálinról, Zinovjevről, Kamenyevről, Jagodáról stb. szerez benyomásokat. A kor eseményeiről és szereplőiről szóló illúziómentes, sommás, gyakran ironikus megállapításai időnként mélyen tragikusak.
Vajon – ez a nagy kérdés – 20. század diktatúrái mennyiben variációi az 1917-es forradalomnak, a bolsevik hatalomgyakorlás eszközei mennyiben gyökereznek a sajátos orosz fejlődésben? A mű ugyan felvillantja az eszmének kezdetben önzetlenül elkötelezetteket is, ám egészében lesújtó képet fest a bolsevikokról. Nemcsak Sztálin, de Lenin is a hatalom megtartása érdekében mindenre képes, cinikus, kegyetlen politikus. Kérdés, hogy a hatalmas áldozatok ellenére miért nem omlott össze a rendszer. Kulcsmondat a terrort túlélő Csertkova töprengése: „Nem tudom engem miért hagytak életben, Marija Fjodorovna sem értette; arra tippelt, hogy az én helyemre talán nem pályázott senki.”
Spiró György írói tehetsége minden erejével ábrázolja a hatalom megragadásától eltorzult bolsevizmus szörnyűségeit. Azt a pokoli világot, amely a megkerülhetetlen modernizáció útjára lépő Oroszországnak adatott. Nyilatkozataiban a szerző több alkalommal és részletezően beszélt arról, hogy a leninizmus és sztálinizmus, illetve a bolsevik hatalomgyakorlás korántsem egy letűnt korszak kellékei. Amennyiben a tömegtársadalom nem talál más megoldást a problémáira, visszatérhetnek – elsősorban a világ fejletlenebb régióiban. Hiszen alapvetően még mindig abban a világban élünk, amelynek keretei 200 éve, a felvilágosodással és a francia forradalommal alakultak ki.
Somlai Péter Ferenc
November 17- i találkozásunkon Móricz Zsigmond Tündérkert c. regényéről diskuráltunk.
Jókai kosztümös környezetbe helyezett romantikus meséje és Kós Károly egyfajta időtlenséget árasztó műve után a Tündérkert „igazi” történelmi regény. Itt minden megvan, ami egy ideális történelmi regényhez kell: nemzeti történelmünk egyik fontos, eseményekben és ellentmondásokban gazdag időszaka, egy kiemelkedő főhős és egy szintén kivételes tehetségű tragikus szereplő, háború és szerelmi szál. Mindezek mellett veretes, kissé, de nem túlzott mértékben archaizáló nyelvezet, illetve sok-sok megfejtésre váró jelentésréteg.
A történész másként olvassa a történelmi regényeket, mint az átlagos olvasó. Hivatásából adódóan érzékenyebben reagál a történelmi tények kezelésére, ám ha az olvasás lendülete magával ragadja, akkor hajlamos felhagyni e forráskritikai megközelítéssel. A 20. századi magyar történelem kutatóiként a teadélután résztvevőit nem is a történelmi „alapanyag” felhasználásának módja foglalkoztatta elsősorban, hanem inkább a regény keletkezésének körülményei, illetve az, hogyan jelenik meg az író saját kora a szövegben.
Móricz témaválasztása igen érdekes kérdés. Bár az 1922-es megjelenés azt sugallhatná, hogy a regény Trianon hatására íródott, valójában Móricz már 1913-ban eldöntötte, hogy regénytrilógiát ír Bethlen Gáborról, mert benne látta „a letűnt századok egyik legnagyobb magyarját, legmagyarabb nagyságát”. Az elkövetkező évtized során gyakorlatilag mindent elolvasott, ami addig megjelent a korszakról, annak főbb szereplőiről, az Erdélyi Fejedelemségről és a kor mindennapi életéről: forráskiadványokat, monográfiákat és ismeretterjesztő műveket egyaránt. A regény több epizódját a kortársak krónikáiból, leveleiből és periratokból vette át. Sokszor szó szerint helyezte ezeket bele a regény szövetébe, hasonlóan a mai kortárs művekben megjelenő intertextualitáshoz.
Az eredmény egy szigorúan lineáris szerkezetű regény lett, amely látszólag Báthory Gáborról szól ugyan, igazi főszereplője azonban Bethlen Gábor. A Tündérkert nem csupán az 1612/13-es év eseményeit beszéli el: sokkal komplexebb mű ez, amelyben egyszerre van jelen a 17. századi Erdély és a 20. századi Magyarország, a magyarság sorsa és megosztottsága, illetve maga a szerző. A kortársak szinte azonnal azonosították a regénybeli Bethlent Móriczcal, Báthory Gábor alakját pedig a néhány évvel korábban elhunyt Adyval. Valójában mindkét Gábor maga Móricz Zsigmond: Bethlen a racionális, Báthory pedig az érzéki énje. A jéghideg feleség – Károlyi Zsuzsanna – alakjának ihletője pedig az író első felesége, Holics Janka volt.
Bár a Tündérkert nagyrészt Trianon előtt íródott, olvasás közben lehetetlen elvonatkoztatni attól, hogy a regény megírása idején hullott szét a történelmi Magyarország. A nagyhatalmak szorításában és saját megosztottságában vergődő kis Erdélyország története a mai olvasót is megragadja.
Hegedűs Gyula
Az október 13-i teadélutánunkon Kós Károly Varju nemzetség c. regényéről diskuráltunk.
A szepesi német származású, magyarrá vált Kós Károly neve egybeforrott Erdéllyel és a transzilvanizmussal. Nem alaptalanul. 1918-ban a biztos egzisztenciát nyújtó budapesti építészeti karrier helyett az „Erdély magyar népének ismeretlen jövendő sorsában” való osztozást választotta. A nagymagyar gondolatért lelkesedő Kós, másokkal együtt, 1921-re kényszerből áttért a kismagyar útra anélkül, hogy a kialakult állapotot véglegesnek vagy időlegesnek gondolta volna. Ebben az évben Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal együtt fogalmazták meg a transzilvanizmus alapkövének számító Kiáltó Szó c. röpiratot, melyben az erdélyi magyarságot a megnagyobbodott Románia részének fogadták el.
Ám az Erdélyben élő magyar, román és szász népet magába foglaló transzilvanizmus a „történelem könyörtelen természete miatt” – Pritz Pál szavaival élve – szép, de nem reális ideológia volt, nem valósulhatott meg.
Megvalósult azonban az 1925-ben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában kiadott Varju nemzetségben. Az Erdélyben élő népek békés együttélését mutatja be a regény, ám nem idealizál. A román származású higgadt és bölcs Ilia mellett ott vannak a kemény mócok is, akik belevágják a csákányt az ellenség fejébe.
A 17. század első felében játszódó történelmi regényben a kis kalotaszegi világ elevenedik meg előttünk annak minden szépségével és árnyoldalával együtt. Az író jól ismerte a tájat és annak népét, hisz itt bontakozott ki a később házassággá érő szerelem, és a sztánai hegyoldalban építette fel az először nyaralónak szánt, majd állandó lakhelyükké váló Varjúvárat. A táj bemutatása ezért is lehet annyira élethű, hogy valóban kitárul előttünk a „csudás völgykatlan”, a Ponor.
A függetlenségi gondolat jegyében Kós a Bethlen Gábor fejedelemségének utolsó éveitől II. Rákóczi György haláláig tartó korszakot hanyatlásként és pusztulásként mutatja be. Történetietlen abból a szempontból, hogy egybemossa I. és II. Rákóczi György fejedelemségét, ám mélyen történeti a tekintetben, hogy azzal az egy mondattal, hogy „Szamos, Maros annyit nem hozhat, amennyit Patak emészt.” pontosan kifejezi a nagymagyar—kismagyar ellentétet. Varju Gáspár és Maksai László közötti ellentétben is ez feszül. A regény végén a két ellenfél gyermekei egymásra találnak, ám ez nem a reáliák világát, hanem Kós, és minden bizonnyal sokan mások, személyes vágyait tükrözi.
Kós Károly regénye egyben korrajza is a 20. század eleji Kalotaszegnek. Nyelvezetében, a néprajzi momentumok megrajzolásában a mű idősíkja elmosódik, és hűen bontakozódik ki előttünk a 20. század eleji néplélek, népi élet. A szerző az irodalmi folklorizmus eszköztárával a kisnemesség, törpebirtokosság hagyományos életét eleveníti meg. A regény egyik nagy tanulsága éppen az, hogy ez a társadalmi réteg kulturális jellemzőit tekintve nem az uralkodó osztályhoz, hanem a parasztsághoz tartozik.
Leglényegesebb mondanivalója azonban a szülőföldhöz való ragaszkodás, annak szeretete és azért az áldozatok vállalása.
Kós 1925-ben, olyan ma is eleven élő regényt tett le az asztalra, mely nem csak a magyarok, hanem a románok tetszését is kivívta. Így a megvalósíthatatlan megvalósulásáért cselekedett.
Marchut Réka
Doktori iskolánk kiránduló csapata az őszi szemeszterben is megtartotta hagyományos erdei túráját. Azt már indulásunk előtt tudtuk, nem az október 8-i lesz az eddigi leghosszabb kirándulásunk, azt viszont csak a nap végén konstatáltuk, hogy minden bizonnyal a legnehezebb terepviszonyok között tettük meg a nagyjából 28 kilométernyi távot. Tizenkettedik alkalommal a Börzsöny csúcsait és lankáit szemeltük ki magunknak.
A reggeli hét órás indulás sokkját feldolgozva és a szombati korai kelés utóhatásait leküzdve lelkesen és tettre, pontosabban túrára készen érkeztünk meg a MÁV jóvoltából Szobra. Itt még buszra kellett szállnunk, hogy elérjük Nagybörzsönyt, ez volt utunk igazi startja. Tapasztalt túrázói körökben köztudott, a jó levegő jó étvágyat gerjeszt, ezért csapatunk néhány gondoskodó ‒ és a kollektív jóllakottság biztosításának felelősségét önzetlenül magára vállaló ‒ tagja a helyi élelmiszerboltban még a turistajelzésre kanyarodásunk előtt kenyérutánpótlásról gondoskodott.
Útunk a Börzsöny legmagasabb pontjának, a Csóványosnak az elérését célozta meg. Még útba ejtettük egy bronzkori földsáncot, ahol a csodálatos panoráma és az ősz utolsó, melengető napsugarai marasztaltak kicsit bennünket. Ebédidőre értünk a Nagy Hideg-hegyre. A piknik-kompatibilis időjárásnak köszönhetően a turistaház padjára telepedve előkerültek a finomabbnál finomabb falatok. Menünk sokszínű, bőséges és kellőképpen szénhidrátdús volt, amit egyikünk sem bánt, hiszen szükségünk volt a kaptatón elveszített energia pótlására. Étvágyunkat csillapította a házilag készített kőrözött, kolbász, szalonna, hagyma, paprika és az elmaradhatatlan Pilóta keksz.
A Csóványosra vezető út meredeksége – le és fel egyaránt ‒ írásban nehezen érzékeltethető. Ehhez annyit jegyzünk meg, hogy az igazi sportemberek tempósan felnyargaltak, de e mögött nem a megerőltetés alacsony foka állt, hanem mint mondták, „az ilyenen jobb minél hamarabb túlesni”. A Börzsöny legmagasabb csúcsa két éve új kilátót kapott, a 133 lépcsőfok megtétele a hegyoldal után könnyed belvárosi korzózásnak tűnt. A 938,2 méteres magasságból a megkapó kilátás nyújtotta esztétikai élmény mellett a legelső hó nyomait is szemügyre vehettük.
Csak egy dolog nehezebb a felfelé való hegymenettől: a lefelé való ereszkedés. Lelkesedésünk azonban az ekkor már erőteljes biztossággal prognosztizált izomláz tudatában sem hagyott alább. A legelső hó után egy réthez érve utunkat nagy valószínűséggel a legutolsó kikericsek szegélyezték, így a természet változatosságára panaszunk ezúttal sem lehetett.
Kiszámítani sem tudtuk volna tökéletesebben: a sötétedés egyszerre érkezett meg velünk Diósjenőre. A leghidegebb túránk végén itt a legmelegebbet adó cserépkályha várt bennünket. A helyi vendéglátóipari egységben még előkerült a nagybörzsönyi kenyér maradéka, a túlélő csomag utolsó tételeiként a sütemény és a perec, ami igencsak jól esett az elfogyasztott sör mellé. Fáradtságtól már kissé sajgó tagjainkkal ‒ ki fittebben, ki kissé vontatottabban ‒ érkeztünk meg hajlani találkozási pontunkhoz, a Nyugati pályaudvarra.
Végezetül nem maradhat ki e rövid beszámolóból annak hangsúlyozása, hogy kirándulásaink mind ezek mellett a nagy beszélgetésekről, eszmecserékről és nem utolsósorban nevetésekről szólnak. A túrázók jelenleg aktív és egykori doktoranduszokból, oktatókból álló közössége befogadó és nyitott, a keménymag tagjait és minden új érdeklődőt szeretettel vár a tavaszi szemeszterben is. Találkozzunk április 22-én!
Huhák Heléna
Az őszi évad első teáján, szeptember 15-én Jókai Mór Erdély aranykora c. regényéről beszélgettünk.
A mű 1851 őszén részletekben jelent meg a Pesti Naplóban. A könyv húsznál több kiadásáról, német, lengyel, cseh, olasz, angol fordításairól tudunk, színpadi feldolgozása is elkészült. Jókai legtöbbet olvasott műveinek egyike.
Jókai témaválasztását író érdeklődésén túl az egykorú politikai, cenzurális viszonyok indokolták. Közvetlenül a levert szabadságharc után a jelen kilátástalanságát, a túlélés lehetőségeit nyíltan nem lehetett tárgyalni. Az 1850-es években a történelem iránti érdeklődés a szellemi élet több területén megélénkült, a történelmi források nyilvánosságra hozása jelentőssé vált. Jókai fő forrása Cserei Mihály Históriája a következő évben lát napvilágot, minden bizonnyal a kiadótól, Emich Gusztávtól kerülhetett hozzá. Olykor szövegeket is átemel, és a párbeszédek esetében is a Cserei által leírt szövegrészekkel beszélteti szereplőit. Szóval a 20-21. századi regény elfogadott eszközével, az intertextualitás eszközével él ugyancsak bátran. A lineáris elbeszélés időrendjének szabályait is számos ízben felrúgja.
A regény szerkezetére oly jellemző töredezettséget keletkezése magyarázza. A mai regények olvasásán felnőtt olvasó számára a cselekmény és az idősíkok követése természetesen nem okoz nehézséget. A remek és hitelesnek vélt természetleírások mögött nem volt személyes tapasztalat: Jókai csak két esztendővel később teszi be először lábát Erdélybe.
Jellemábrázolása sokszor frázis-szerű, sok más romantikus regényből ismert típusokat mozgat. Vajon Jókai miért Apafi Mihály hanyatló évtizedeire tette Erdély aranykorát? Mert Erdély belső ügyeiben önálló volt – minden politikai (történelmi), hadi döntés, diplomáciai próbálkozás ezt szolgálta.
Nehéz feladat volt Jókai nyelvének megfejtése is. A számtalan egykorú, köznyelvi kifejezés mellett a latin, olykor török utalások megértéséhez a kritikai kiadás szómagyarázatainak használata nélkülözhetetlen. Ám, ha megfejtettük nyelvét, akkor alig letehető olvasmányt tartunk a kezünkben. Egy zseniális fantáziájú és írásképességű író művét. Ráadásul az intertextualitás, a felbontott idősíkok, a töredékes szerkezet modernné teszi a regényt. A leegyszerűsített karakterek, a fantáziadús leírások – tájak, viseletek, lakomák, légyottok, látomások – izgalmas hátterét adják a kibontakozó cselekménynek. Az olvasó történelmi időkben jár, ám jól megírt krimiként is olvasható. Egy idő után úgy olvastam, mint a skandináv bűnügyi regények egyikét, Jókai nyelvén, magyar történelmi témában.
Stauder Mária
Hatodik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. Volt mit tanulnunk a történész és az ő története téma konkrétumaiból is. Hiszen régi igazság, hogy egy dolog, kissé színtelen valamit általában tudni. Sokkal megragadóbb azt konkrét történés/ek kapcsán életesen meglátni. Esetünkben tehát az volt az elvont igazság, hogy senki nem választhatja meg korát, hiszen abba beleszületik. Jóllehet senkiben nem támadt kétely a történelem megismerhetősége dolgában, ám a Horváth Mihálytól Kosáry Domokosig bezárólag szemügyre vett életutak kacskaringói erőteljesen dokumentálták a történészi életmű és az életút közötti kapcsolatot. Vagyis azt, hogy a történészi teljesítmények csak akkor ismerhetőek meg kellő alapossággal, ha magának a historikusnak az életét is kellő mélységben látjuk.
A hetedik évad tematikáját is az eddigi nyomvonal mentén alakítottuk ki. Vagyis essen bármely témakörre, nézőpontra választásunk – mindig az a cél, hogy munkánkat mennél nagyobb önreflexióval, a korábbinál szélesebben megalapozott tudással végezzük.
Most a történelmi regény és a történelem a témánk. Igen régóta széles körök kedvelte műfaj a történelmi regény, s köztudottan napjainkban is vannak jeles művelői. Rendre születnek olyan regények, amelyek (nagy) sikert aratnak. Van, amikor a siker mentén heves vita támad az adott regény, s írója körül. Ám még ezen esetekben is elvitathatatlan, hogy történelmi regénnyel legtöbb esetben szélesebb körben lehet olvasót találni, s mélyrehatóbban lehet felfogásukat, szemléletüket befolyásolni, mint a szakma szabályai szerint készült munkákkal.
Mi a titkuk tehát, mit lehet abból ellesni, megszívlelni, hogy olvasottabbak legyünk? Természetesen hajszálnyit sem engedve jól kiforrott metódusainkból. E célok mentén szeptember 15-én Jókai Mór: Erdély aranykora, október 13-án Móricz Zsigmond: Tündérkert c. regénye, november 17-én Kós Károly: Varjú nemzetség c. műve, s december 15-én Spiró György: Diavolina c. alkotása kerül terítékre.
A teákról továbbra is beszámolunk, s reméljük, hogy azokhoz, ha nem is sokkal több, ám szintén gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.
Pritz Pál
A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság idén nyolcadik alkalommal szervezte meg a Hungarológiai Kongresszust augusztus 22-27. között, melynek ez alkalommal a Pécsi Tudományegyetem adott helyet. A közel 500 előadó különböző diszciplínák mentén fogalmazta meg a hungarológiával kapcsolatos legújabb kutatások eredményeit. E rangos rendezvényen Tanszékünket többen is képviselték. Pritz Pál tanár úr önálló szimpóziumot szervezett Napló és történelem címmel, melyben az előadók egy-egy személyiség naplójának vizsgálatán keresztül mutatták be a napló, mint történeti forrás kezelésének lehetőségeit. Pritz tanár úr elméleti bevezető után Ortutay Gyula naplójának lényeges szeleteiről beszélt a hallgatóközönségnek. Ugyanebben a szimpóziumban Sipos Balázs tanár úr Márai Sándor 1945-ös évről szóló naplóit hasonlította össze, és ez alapján az eddigi szakirodalom több megállapítását is cáfolta, árnyalta. Szintén ebben a témakörben tartott előadást Marchut Réka, aki egy két világháború közötti román diplomata, Raoul Bossy emlékiratát és naplóját vetette egybe. Egy másik szimpóziumban Dobszay Tamás tanár úr európai összehasonlításban és nemzetközi háttérrel beszélt a magyar országterület megfogalmazásáról. Doktori Programunk nemrég védett fiatal kolleginája, Szilágyi Adrienn pedig azzal foglalkozott előadásában, hogy a földrajztudomány hogyan lesz a nemzetépítés tudománya.
Valamint szomorú kötelességünknek teszünk eleget akkor, ha az idén tragikusan fiatalon meghalt Csíky Balázs kollégánk tervezett előadásáról is megemlékezünk. Ő A Sztranyavszky-ügy. Felekezeti konfliktus vagy egyház és állam erőpróbája? címmel tartott volna előadást.
Remélhetőleg mindegyik említett és elhangzott előadás a közeljövőben publikálásra kerül. Addig is három előadás szövege itt olvasható:
Hungkong_PritzPal
Hungkong_SiposBalazs
Hungkong_MarchutReka
