Jelenleg a(z) Tanszék kategóriát böngészi.
Évadzáró, december 15-i teadélutánunkon Spiró György Diavolina című, Makszim Gorkijról (Alekszejről) szóló regényéről diskuráltunk. A szereplők garmadáját felvonultató, sodró lendületű könyv – a szerző mondja – „szerelmes regény a szemérmes fajtából.” A történész olvasót természetesen főleg a 20. század első felének orosz, illetve szovjet történelme, a bolsevik diktatúra és a sztálini totális állam ábrázolása ragadja meg, különösen „az első nagy, szörnyűségekkel is járó társadalomátalakítási-kísérlet” hatalmi mechanizmusai.
A korabeli viszonyokat kiválóan ismerő szerző az idősödő Gorkijt ápoló, az íróba évtizedeken át viszonzatlanul szerelmes Olimpiada Csertkova (Diavolina) nézőpontjából ismerteti meg az eseményeket. (Spiró György annak idején orosz szakon szerzett diplomát, ám mégis évtizedekig nem vette a bátorságot arra, hogy orosz témát dolgozzon fel, mert pontosan tudta, hogy mily hatalmas vállalkozás a mi közép-kelet európai valóságunktól sokban merőben különböző világ tényleges megismerése.) A szegény sorban felnőtt, sokáig cseléd, némileg kívülálló Csertkova a nagy író legszűkebb környezetéhez tartozik, így szinte minden fontos történésnél jelen van. Leninről, Sztálinról, Zinovjevről, Kamenyevről, Jagodáról stb. szerez benyomásokat. A kor eseményeiről és szereplőiről szóló illúziómentes, sommás, gyakran ironikus megállapításai időnként mélyen tragikusak.
Vajon – ez a nagy kérdés – 20. század diktatúrái mennyiben variációi az 1917-es forradalomnak, a bolsevik hatalomgyakorlás eszközei mennyiben gyökereznek a sajátos orosz fejlődésben? A mű ugyan felvillantja az eszmének kezdetben önzetlenül elkötelezetteket is, ám egészében lesújtó képet fest a bolsevikokról. Nemcsak Sztálin, de Lenin is a hatalom megtartása érdekében mindenre képes, cinikus, kegyetlen politikus. Kérdés, hogy a hatalmas áldozatok ellenére miért nem omlott össze a rendszer. Kulcsmondat a terrort túlélő Csertkova töprengése: „Nem tudom engem miért hagytak életben, Marija Fjodorovna sem értette; arra tippelt, hogy az én helyemre talán nem pályázott senki.”
Spiró György írói tehetsége minden erejével ábrázolja a hatalom megragadásától eltorzult bolsevizmus szörnyűségeit. Azt a pokoli világot, amely a megkerülhetetlen modernizáció útjára lépő Oroszországnak adatott. Nyilatkozataiban a szerző több alkalommal és részletezően beszélt arról, hogy a leninizmus és sztálinizmus, illetve a bolsevik hatalomgyakorlás korántsem egy letűnt korszak kellékei. Amennyiben a tömegtársadalom nem talál más megoldást a problémáira, visszatérhetnek – elsősorban a világ fejletlenebb régióiban. Hiszen alapvetően még mindig abban a világban élünk, amelynek keretei 200 éve, a felvilágosodással és a francia forradalommal alakultak ki.
Somlai Péter Ferenc
Közzétéve: 2017. február 1. Hozzászólok..
November 17- i találkozásunkon Móricz Zsigmond Tündérkert c. regényéről diskuráltunk.
Jókai kosztümös környezetbe helyezett romantikus meséje és Kós Károly egyfajta időtlenséget árasztó műve után a Tündérkert „igazi” történelmi regény. Itt minden megvan, ami egy ideális történelmi regényhez kell: nemzeti történelmünk egyik fontos, eseményekben és ellentmondásokban gazdag időszaka, egy kiemelkedő főhős és egy szintén kivételes tehetségű tragikus szereplő, háború és szerelmi szál. Mindezek mellett veretes, kissé, de nem túlzott mértékben archaizáló nyelvezet, illetve sok-sok megfejtésre váró jelentésréteg.
A történész másként olvassa a történelmi regényeket, mint az átlagos olvasó. Hivatásából adódóan érzékenyebben reagál a történelmi tények kezelésére, ám ha az olvasás lendülete magával ragadja, akkor hajlamos felhagyni e forráskritikai megközelítéssel. A 20. századi magyar történelem kutatóiként a teadélután résztvevőit nem is a történelmi „alapanyag” felhasználásának módja foglalkoztatta elsősorban, hanem inkább a regény keletkezésének körülményei, illetve az, hogyan jelenik meg az író saját kora a szövegben.
Móricz témaválasztása igen érdekes kérdés. Bár az 1922-es megjelenés azt sugallhatná, hogy a regény Trianon hatására íródott, valójában Móricz már 1913-ban eldöntötte, hogy regénytrilógiát ír Bethlen Gáborról, mert benne látta „a letűnt századok egyik legnagyobb magyarját, legmagyarabb nagyságát”. Az elkövetkező évtized során gyakorlatilag mindent elolvasott, ami addig megjelent a korszakról, annak főbb szereplőiről, az Erdélyi Fejedelemségről és a kor mindennapi életéről: forráskiadványokat, monográfiákat és ismeretterjesztő műveket egyaránt. A regény több epizódját a kortársak krónikáiból, leveleiből és periratokból vette át. Sokszor szó szerint helyezte ezeket bele a regény szövetébe, hasonlóan a mai kortárs művekben megjelenő intertextualitáshoz.
Az eredmény egy szigorúan lineáris szerkezetű regény lett, amely látszólag Báthory Gáborról szól ugyan, igazi főszereplője azonban Bethlen Gábor. A Tündérkert nem csupán az 1612/13-es év eseményeit beszéli el: sokkal komplexebb mű ez, amelyben egyszerre van jelen a 17. századi Erdély és a 20. századi Magyarország, a magyarság sorsa és megosztottsága, illetve maga a szerző. A kortársak szinte azonnal azonosították a regénybeli Bethlent Móriczcal, Báthory Gábor alakját pedig a néhány évvel korábban elhunyt Adyval. Valójában mindkét Gábor maga Móricz Zsigmond: Bethlen a racionális, Báthory pedig az érzéki énje. A jéghideg feleség – Károlyi Zsuzsanna – alakjának ihletője pedig az író első felesége, Holics Janka volt.
Bár a Tündérkert nagyrészt Trianon előtt íródott, olvasás közben lehetetlen elvonatkoztatni attól, hogy a regény megírása idején hullott szét a történelmi Magyarország. A nagyhatalmak szorításában és saját megosztottságában vergődő kis Erdélyország története a mai olvasót is megragadja.
Hegedűs Gyula
Közzétéve: 2016. december 12. Hozzászólok..
Az október 13-i teadélutánunkon Kós Károly Varju nemzetség c. regényéről diskuráltunk.
A szepesi német származású, magyarrá vált Kós Károly neve egybeforrott Erdéllyel és a transzilvanizmussal. Nem alaptalanul. 1918-ban a biztos egzisztenciát nyújtó budapesti építészeti karrier helyett az „Erdély magyar népének ismeretlen jövendő sorsában” való osztozást választotta. A nagymagyar gondolatért lelkesedő Kós, másokkal együtt, 1921-re kényszerből áttért a kismagyar útra anélkül, hogy a kialakult állapotot véglegesnek vagy időlegesnek gondolta volna. Ebben az évben Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal együtt fogalmazták meg a transzilvanizmus alapkövének számító Kiáltó Szó c. röpiratot, melyben az erdélyi magyarságot a megnagyobbodott Románia részének fogadták el.
Ám az Erdélyben élő magyar, román és szász népet magába foglaló transzilvanizmus a „történelem könyörtelen természete miatt” – Pritz Pál szavaival élve – szép, de nem reális ideológia volt, nem valósulhatott meg.
Megvalósult azonban az 1925-ben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában kiadott Varju nemzetségben. Az Erdélyben élő népek békés együttélését mutatja be a regény, ám nem idealizál. A román származású higgadt és bölcs Ilia mellett ott vannak a kemény mócok is, akik belevágják a csákányt az ellenség fejébe.
A 17. század első felében játszódó történelmi regényben a kis kalotaszegi világ elevenedik meg előttünk annak minden szépségével és árnyoldalával együtt. Az író jól ismerte a tájat és annak népét, hisz itt bontakozott ki a később házassággá érő szerelem, és a sztánai hegyoldalban építette fel az először nyaralónak szánt, majd állandó lakhelyükké váló Varjúvárat. A táj bemutatása ezért is lehet annyira élethű, hogy valóban kitárul előttünk a „csudás völgykatlan”, a Ponor.
A függetlenségi gondolat jegyében Kós a Bethlen Gábor fejedelemségének utolsó éveitől II. Rákóczi György haláláig tartó korszakot hanyatlásként és pusztulásként mutatja be. Történetietlen abból a szempontból, hogy egybemossa I. és II. Rákóczi György fejedelemségét, ám mélyen történeti a tekintetben, hogy azzal az egy mondattal, hogy „Szamos, Maros annyit nem hozhat, amennyit Patak emészt.” pontosan kifejezi a nagymagyar—kismagyar ellentétet. Varju Gáspár és Maksai László közötti ellentétben is ez feszül. A regény végén a két ellenfél gyermekei egymásra találnak, ám ez nem a reáliák világát, hanem Kós, és minden bizonnyal sokan mások, személyes vágyait tükrözi.
Kós Károly regénye egyben korrajza is a 20. század eleji Kalotaszegnek. Nyelvezetében, a néprajzi momentumok megrajzolásában a mű idősíkja elmosódik, és hűen bontakozódik ki előttünk a 20. század eleji néplélek, népi élet. A szerző az irodalmi folklorizmus eszköztárával a kisnemesség, törpebirtokosság hagyományos életét eleveníti meg. A regény egyik nagy tanulsága éppen az, hogy ez a társadalmi réteg kulturális jellemzőit tekintve nem az uralkodó osztályhoz, hanem a parasztsághoz tartozik.
Leglényegesebb mondanivalója azonban a szülőföldhöz való ragaszkodás, annak szeretete és azért az áldozatok vállalása.
Kós 1925-ben, olyan ma is eleven élő regényt tett le az asztalra, mely nem csak a magyarok, hanem a románok tetszését is kivívta. Így a megvalósíthatatlan megvalósulásáért cselekedett.
Marchut Réka
Közzétéve: 2016. október 24. Hozzászólok..
Doktori iskolánk kiránduló csapata az őszi szemeszterben is megtartotta hagyományos erdei túráját. Azt már indulásunk előtt tudtuk, nem az október 8-i lesz az eddigi leghosszabb kirándulásunk, azt viszont csak a nap végén konstatáltuk, hogy minden bizonnyal a legnehezebb terepviszonyok között tettük meg a nagyjából 28 kilométernyi távot. Tizenkettedik alkalommal a Börzsöny csúcsait és lankáit szemeltük ki magunknak.
A reggeli hét órás indulás sokkját feldolgozva és a szombati korai kelés utóhatásait leküzdve lelkesen és tettre, pontosabban túrára készen érkeztünk meg a MÁV jóvoltából Szobra. Itt még buszra kellett szállnunk, hogy elérjük Nagybörzsönyt, ez volt utunk igazi startja. Tapasztalt túrázói körökben köztudott, a jó levegő jó étvágyat gerjeszt, ezért csapatunk néhány gondoskodó ‒ és a kollektív jóllakottság biztosításának felelősségét önzetlenül magára vállaló ‒ tagja a helyi élelmiszerboltban még a turistajelzésre kanyarodásunk előtt kenyérutánpótlásról gondoskodott.
Útunk a Börzsöny legmagasabb pontjának, a Csóványosnak az elérését célozta meg. Még útba ejtettük egy bronzkori földsáncot, ahol a csodálatos panoráma és az ősz utolsó, melengető napsugarai marasztaltak kicsit bennünket. Ebédidőre értünk a Nagy Hideg-hegyre. A piknik-kompatibilis időjárásnak köszönhetően a turistaház padjára telepedve előkerültek a finomabbnál finomabb falatok. Menünk sokszínű, bőséges és kellőképpen szénhidrátdús volt, amit egyikünk sem bánt, hiszen szükségünk volt a kaptatón elveszített energia pótlására. Étvágyunkat csillapította a házilag készített kőrözött, kolbász, szalonna, hagyma, paprika és az elmaradhatatlan Pilóta keksz.
A Csóványosra vezető út meredeksége – le és fel egyaránt ‒ írásban nehezen érzékeltethető. Ehhez annyit jegyzünk meg, hogy az igazi sportemberek tempósan felnyargaltak, de e mögött nem a megerőltetés alacsony foka állt, hanem mint mondták, „az ilyenen jobb minél hamarabb túlesni”. A Börzsöny legmagasabb csúcsa két éve új kilátót kapott, a 133 lépcsőfok megtétele a hegyoldal után könnyed belvárosi korzózásnak tűnt. A 938,2 méteres magasságból a megkapó kilátás nyújtotta esztétikai élmény mellett a legelső hó nyomait is szemügyre vehettük.
Csak egy dolog nehezebb a felfelé való hegymenettől: a lefelé való ereszkedés. Lelkesedésünk azonban az ekkor már erőteljes biztossággal prognosztizált izomláz tudatában sem hagyott alább. A legelső hó után egy réthez érve utunkat nagy valószínűséggel a legutolsó kikericsek szegélyezték, így a természet változatosságára panaszunk ezúttal sem lehetett.
Kiszámítani sem tudtuk volna tökéletesebben: a sötétedés egyszerre érkezett meg velünk Diósjenőre. A leghidegebb túránk végén itt a legmelegebbet adó cserépkályha várt bennünket. A helyi vendéglátóipari egységben még előkerült a nagybörzsönyi kenyér maradéka, a túlélő csomag utolsó tételeiként a sütemény és a perec, ami igencsak jól esett az elfogyasztott sör mellé. Fáradtságtól már kissé sajgó tagjainkkal ‒ ki fittebben, ki kissé vontatottabban ‒ érkeztünk meg hajlani találkozási pontunkhoz, a Nyugati pályaudvarra.
Végezetül nem maradhat ki e rövid beszámolóból annak hangsúlyozása, hogy kirándulásaink mind ezek mellett a nagy beszélgetésekről, eszmecserékről és nem utolsósorban nevetésekről szólnak. A túrázók jelenleg aktív és egykori doktoranduszokból, oktatókból álló közössége befogadó és nyitott, a keménymag tagjait és minden új érdeklődőt szeretettel vár a tavaszi szemeszterben is. Találkozzunk április 22-én!
Huhák Heléna
Közzétéve: 2016. október 24. Hozzászólok..
Az őszi évad első teáján, szeptember 15-én Jókai Mór Erdély aranykora c. regényéről beszélgettünk.
A mű 1851 őszén részletekben jelent meg a Pesti Naplóban. A könyv húsznál több kiadásáról, német, lengyel, cseh, olasz, angol fordításairól tudunk, színpadi feldolgozása is elkészült. Jókai legtöbbet olvasott műveinek egyike.
Jókai témaválasztását író érdeklődésén túl az egykorú politikai, cenzurális viszonyok indokolták. Közvetlenül a levert szabadságharc után a jelen kilátástalanságát, a túlélés lehetőségeit nyíltan nem lehetett tárgyalni. Az 1850-es években a történelem iránti érdeklődés a szellemi élet több területén megélénkült, a történelmi források nyilvánosságra hozása jelentőssé vált. Jókai fő forrása Cserei Mihály Históriája a következő évben lát napvilágot, minden bizonnyal a kiadótól, Emich Gusztávtól kerülhetett hozzá. Olykor szövegeket is átemel, és a párbeszédek esetében is a Cserei által leírt szövegrészekkel beszélteti szereplőit. Szóval a 20-21. századi regény elfogadott eszközével, az intertextualitás eszközével él ugyancsak bátran. A lineáris elbeszélés időrendjének szabályait is számos ízben felrúgja.
A regény szerkezetére oly jellemző töredezettséget keletkezése magyarázza. A mai regények olvasásán felnőtt olvasó számára a cselekmény és az idősíkok követése természetesen nem okoz nehézséget. A remek és hitelesnek vélt természetleírások mögött nem volt személyes tapasztalat: Jókai csak két esztendővel később teszi be először lábát Erdélybe.
Jellemábrázolása sokszor frázis-szerű, sok más romantikus regényből ismert típusokat mozgat. Vajon Jókai miért Apafi Mihály hanyatló évtizedeire tette Erdély aranykorát? Mert Erdély belső ügyeiben önálló volt – minden politikai (történelmi), hadi döntés, diplomáciai próbálkozás ezt szolgálta.
Nehéz feladat volt Jókai nyelvének megfejtése is. A számtalan egykorú, köznyelvi kifejezés mellett a latin, olykor török utalások megértéséhez a kritikai kiadás szómagyarázatainak használata nélkülözhetetlen. Ám, ha megfejtettük nyelvét, akkor alig letehető olvasmányt tartunk a kezünkben. Egy zseniális fantáziájú és írásképességű író művét. Ráadásul az intertextualitás, a felbontott idősíkok, a töredékes szerkezet modernné teszi a regényt. A leegyszerűsített karakterek, a fantáziadús leírások – tájak, viseletek, lakomák, légyottok, látomások – izgalmas hátterét adják a kibontakozó cselekménynek. Az olvasó történelmi időkben jár, ám jól megírt krimiként is olvasható. Egy idő után úgy olvastam, mint a skandináv bűnügyi regények egyikét, Jókai nyelvén, magyar történelmi témában.
Stauder Mária
Közzétéve: 2016. október 24. Hozzászólok..
Hatodik évadját zárjuk le a Teadélutánok programnak. Volt mit tanulnunk a történész és az ő története téma konkrétumaiból is. Hiszen régi igazság, hogy egy dolog, kissé színtelen valamit általában tudni. Sokkal megragadóbb azt konkrét történés/ek kapcsán életesen meglátni. Esetünkben tehát az volt az elvont igazság, hogy senki nem választhatja meg korát, hiszen abba beleszületik. Jóllehet senkiben nem támadt kétely a történelem megismerhetősége dolgában, ám a Horváth Mihálytól Kosáry Domokosig bezárólag szemügyre vett életutak kacskaringói erőteljesen dokumentálták a történészi életmű és az életút közötti kapcsolatot. Vagyis azt, hogy a történészi teljesítmények csak akkor ismerhetőek meg kellő alapossággal, ha magának a historikusnak az életét is kellő mélységben látjuk.
A hetedik évad tematikáját is az eddigi nyomvonal mentén alakítottuk ki. Vagyis essen bármely témakörre, nézőpontra választásunk – mindig az a cél, hogy munkánkat mennél nagyobb önreflexióval, a korábbinál szélesebben megalapozott tudással végezzük.
Most a történelmi regény és a történelem a témánk. Igen régóta széles körök kedvelte műfaj a történelmi regény, s köztudottan napjainkban is vannak jeles művelői. Rendre születnek olyan regények, amelyek (nagy) sikert aratnak. Van, amikor a siker mentén heves vita támad az adott regény, s írója körül. Ám még ezen esetekben is elvitathatatlan, hogy történelmi regénnyel legtöbb esetben szélesebb körben lehet olvasót találni, s mélyrehatóbban lehet felfogásukat, szemléletüket befolyásolni, mint a szakma szabályai szerint készült munkákkal.
Mi a titkuk tehát, mit lehet abból ellesni, megszívlelni, hogy olvasottabbak legyünk? Természetesen hajszálnyit sem engedve jól kiforrott metódusainkból. E célok mentén szeptember 15-én Jókai Mór: Erdély aranykora, október 13-án Móricz Zsigmond: Tündérkert c. regénye, november 17-én Kós Károly: Varjú nemzetség c. műve, s december 15-én Spiró György: Diavolina c. alkotása kerül terítékre.
A teákról továbbra is beszámolunk, s reméljük, hogy azokhoz, ha nem is sokkal több, ám szintén gondosan megformált magvas hozzászólások születnek.
Pritz Pál
Közzétéve: 2016. szeptember 6. Hozzászólok..
A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság idén nyolcadik alkalommal szervezte meg a Hungarológiai Kongresszust augusztus 22-27. között, melynek ez alkalommal a Pécsi Tudományegyetem adott helyet. A közel 500 előadó különböző diszciplínák mentén fogalmazta meg a hungarológiával kapcsolatos legújabb kutatások eredményeit. E rangos rendezvényen Tanszékünket többen is képviselték. Pritz Pál tanár úr önálló szimpóziumot szervezett Napló és történelem címmel, melyben az előadók egy-egy személyiség naplójának vizsgálatán keresztül mutatták be a napló, mint történeti forrás kezelésének lehetőségeit. Pritz tanár úr elméleti bevezető után Ortutay Gyula naplójának lényeges szeleteiről beszélt a hallgatóközönségnek. Ugyanebben a szimpóziumban Sipos Balázs tanár úr Márai Sándor 1945-ös évről szóló naplóit hasonlította össze, és ez alapján az eddigi szakirodalom több megállapítását is cáfolta, árnyalta. Szintén ebben a témakörben tartott előadást Marchut Réka, aki egy két világháború közötti román diplomata, Raoul Bossy emlékiratát és naplóját vetette egybe. Egy másik szimpóziumban Dobszay Tamás tanár úr európai összehasonlításban és nemzetközi háttérrel beszélt a magyar országterület megfogalmazásáról. Doktori Programunk nemrég védett fiatal kolleginája, Szilágyi Adrienn pedig azzal foglalkozott előadásában, hogy a földrajztudomány hogyan lesz a nemzetépítés tudománya.
Valamint szomorú kötelességünknek teszünk eleget akkor, ha az idén tragikusan fiatalon meghalt Csíky Balázs kollégánk tervezett előadásáról is megemlékezünk. Ő A Sztranyavszky-ügy. Felekezeti konfliktus vagy egyház és állam erőpróbája? címmel tartott volna előadást.
Remélhetőleg mindegyik említett és elhangzott előadás a közeljövőben publikálásra kerül. Addig is három előadás szövege itt olvasható:
Hungkong_PritzPal
Hungkong_SiposBalazs
Hungkong_MarchutReka
Közzétéve: 2016. szeptember 6. Hozzászólok..
A június 9-i, évadzáró teadélutánunkon Kosáry Domokos életútját vizsgáltuk. Róla sorozatunkban már második alkalommal esett szó. A XIV. délután megállapításaihoz is visszanyúlva szőttük tovább életútja fonalát.
Akkor született, amikor mestere, Szekfű Gyula éppen egy életre megégeti magát A száműzött Rákóczi című munkájával. Bő húsz esztendő múltán Kosáry Görgey Artúrról írott értekezésével szintén a romantikusan hamis történelemszemlélettel fordult keményen szembe.
Pályája sokáig töretlenül ível felfelé. Franciaországi és angliai ösztöndíjak révén pallérozza tudását. Megismerkedhetett az Annales-iskola kiváló tanáraival. Vérévé vált az összehasonlító történelemszemlélet. A történetírást integratív társadalomtudományként kezeli, nála is természetes a földrajzi tényezők történelmi szerepének mérlegelése.
28 esztendősen már a Teleki Pál Tudományos Intézet igazgatóhelyettese. Az 1945 utáni Magyarországon is van helye, ám az 1949-től monopolhelyzetbe kerülő, nacionalista klisékkel is operáló vulgármarxizmus exponensei derékba törik pályáját. Míg Mályusz Elemér már 1954-ben kap állást az MTA Történettudományi Intézetébe, ő oda csak 1968-ban kerülhetett be. A nehéz évtizedekben is megőrzi szellemi-lelki kiegyensúlyozottságát. Bibliográfiai gyűjtésével maradandót teremtett. Börtönéveiben is alkot. A csak 1997-ben napvilágot látott olvasónaplója (A chilloni fogoly) ma is lenyűgözi az értő olvasót.
Amikor 1969-ben a készülő, tízkötetesre tervezett marxista történettudományi szintézis 19-20. századi köteteinek koncepcióvitáját rendezték meg, bátran élt a lehetőséggel, hogy a szekfűi életmű maradandó értékei mellett érveljen. Bár a XVIII. századi művelődési viszonyainkról szóló nagydoktori értekezésének megvédését sokáig sikerrel gáncsolták, azt 1977-ben végül megvédhette, s mindinkább megkapja a szakmában az őt megillető helyet. 1982-től az MTA tagja. 1990-ben pedig e testület tagjaiban van annyi judícium, hogy tudják: ha azt akarják, hogy a rendszerváltás viharai ne tegyenek súlyos károkat az intézményben, akkor őt kell elnöknek megválasztani. És ő ezt a történelmi feladatot teljesíti. Nem enged tagrevíziót, csapatmunka élén megvédi a sokat támadott akadémiai kutatóhálózatot, s ha formálisan csak címként, ám funkciójában megmarad a nagydoktori is.
A jelenhez való közelség miatt is a részleteiben is pontos Kosáry-kép még nem rajzolódott meg. Ám az világos, hogy rendszereken átívelő pályáján szakmáját mindvégig magas fokon művelte. Szépen, szabatosan írt, ezért műveit széles olvasóközönség élvezheti. Tisztában volt a történetírás társadalmi feladatával. Hasznos lenne, ha ezt a ma (egyébként hangadó) történészei sem tévesztenék szem elől.
Marchut Réka
Közzétéve: 2016. június 20. 3 hozzászólás
A 2016. május 19-i teadélutánon Mályusz Elemérről, a történeti közgondolkodásban Szekfű Gyula konok ellenlábasaként számon tartott historikusról beszélgettünk.
A nagykaliberű és komplett középkorász, egyben forrásfeltáró-tézisíró újkorász életművéből legkevésbé a kemény tudósi leckét jelentő szakeredményeket vettük szemügyre. Annál inkább övezte figyelem a társadalomtörténeti reformmódszertant, és benne a történelmi háttér által motivált küldetéses többletet, politikumot.
A Nagy Háborút követő egyensúlytalan békerendszer térségi viszonyaira tekintve Mályusz hamar üdvözölte a népiségtörténeti szakirány németországi felismerését, ám ennek imperializmust kiszolgáló túlzásait eltökélten kiküszöbölni igyekezett a magyar átültetésben. Az olykor egészen „hajnali” és plebejus színezetű modus mindamellett Mályusznál klebelsbergi áthallásokkal bírt: a sajátszerű etnográfiai-kultúrtörténeti program a nemzet tagjait és az állam revíziós alkuerejét erősítő szellemi orvosszert kínált a „Trianon-betegség” ellen. Ehhez egy nemzetproblémák iránt is – önindításúan – elhivatott tudomány eszménye társult, melynek szólnunk kellett szakmai korlátairól, miközben sikerült felvillantani a mályuszi helytörténeti kutatások néhány példamutató gyakorlati konzekvenciáját.
Hajlottunk rá, hogy – megtámogatva a Soós István által a Századokban tavaly közölt időskori kézirat vallomásaival – a Mályusz és Szekfű közti mind élesebb és beásottabb hadállású elvi-szemléleti szembenállások mögött a hasonló mondanivalót is hangsúlyozzuk, de elfogadhatónak tetszett azon intés, hogy emberileg egy feltörhetetlenül megmakacsolt antagonizmus épült a két tudós közé. Ehhez képest fényesen ragyog Szekfű nemes kollegialitása, mely egy 1945-ös politikai rendőrségi vizsgálatban kiáll kartársa szakmai lelkiismerete, egyben jobbik énje mellett.
A Horthy-kori Mályuszt a korabeli értelmiségi kurzuskonformitás (és nem konformizmus) határain belül is különállásos pozícióval tudtuk beazonosítani, leginkább a nemzeti és egyetemes történelmi múlt autonomistább interpretációjához kötődően. Nem is kérdés, hogy – forrásai nyelve mellett – kora Magyarországa politikai szótárának képleteiben is beszélt, az egy „etnocentrikus nemzetfogalomra” (Trencsényi Balázs) tett ajánlata azonban túlmutatott a száraz önérdekűségen. Mályusz egy megváltozó magyar sors perspektíváiban keresett jövőképes nemzeti kötőanyagot, ha még egy hajdanán remélhetett rövidebb lejáratra is. Ehhez tematizálta a mindenkori vesztesek önreflexiós lehetőségeit, a saját múlt újraértékelő oldalnézeteire esélyt adó legyőzötti helyzetet, egyúttal az „állam árnyéka alól” kiszabadított történetírás testreszabott előnyeit – a magyar nép példáján. Az iménti belátásokban a lehetőségek szintjén: előtte járt korának. Ugyanakkor az ősi/szerzett jogokra alapozó politikai megfontolások az irredenta aspirációknak is melegágyat jelentettek.
Szó került továbbá a családi múlt és vallásfelekezeti háttér magyarázóerejéről munkásságában; a nehéz természetű személyiség szakmai és emberi helytalálásának időben változó példáiról; iskolaalapítói (mester-)öntudatáról; nyugtalanító antiszemita velleitásairól; vagy az „élni kell”-viszonyok közti önfeladásairól.
A hatalmasan termékeny életpraxis alkonyán is hiányérzéssel visszatekintő Mályusz sorai mindazonáltal visszaigazolták, hogy holtáig a szorgalom és akarás embere volt. A formátumát beárnyékoló kitérők (A vörös emigráció) és elhajlások (1941-42-es cikksorozat, megtagadott népiségtörténet) tekintetében pedig úgy érezhettük, még Romsics Ignác magisztrális historiográfiai művének vonatkozó fejezetén is több ponton lehet cizellálnivaló egy remélhető következő kiadásban.
Eöry Áron
Közzétéve: 2016. június 2. 1 hozzászólás
Doktori Programunk tagjai április 30-án tizenegyedik alkalommal húztak túrabakancsot, hogy a már hagyományossá vált kiránduláson részt vegyenek. Túránk ezúttal egy szomorú és megrendítő okból kifolyólag rendhagyó emléktúrává szerveződött: Csíky Balázsra emlékeztünk, doktori iskolánk idén, 37 évesen elhunyt egykori hallgatójára.
Mielőtt rátértünk volna a kék jelzés kanyargós utjaira, Balázs szüleivel és testvérével közösen meglátogattuk Balázs sírját a piliscsabai temetőben. Útvonalunkat is az emlékezés szándéka rajzolta, melynek jegyében kezdő- és végállomásunknak Balázs életében két fontos szerepet betöltő helyszínt választottunk. Szülővárosából, Piliscsaba-Klotildligetről indultunk, és mivel fő kutatási témája Serédi Jusztinián hercegprímás tevékenysége volt, ezért célunk Esztergom elérése lett.
Piliscsabáról elindulva utunk Piliscséven keresztül vezetett, majd Klastrompusztára érkeztünk, ahol az egykori pálos kolostor romjait tekintettük meg. Az ebédlőasztalként is jól bevált kövekre felkerült tradicionális kellékünk, a terítő, mely felett a ropogós fehér kenyér, szalonna, kolbász, körözött, zöldség, gyümölcs, nem utolsósorban a legendás Pilóta-keksz elfogyasztása igazán jól esett. A kalóriabevitelre szükségünk is volt, mert 2,5 kilométeres kaptató várt ránk egészen a Pilis-nyeregig. Pilisszentlélek érintése után az esti órákban érkeztünk meg Esztergomba.
Az időjárásra panaszunk nem lehetett, a táj pedig sokszínű változatossággal mutatta meg nekünk a tavasz megannyi színét, hangját, illatát. Az idővel, energiával való gazdálkodásról elmondhatjuk, hogy ezúttal jól számoltunk és számítottunk: sikerült jó tempóban haladnunk, ugyanakkor maradt idő egy kicsit a fűben megnyújtóztatni tagjainkat, a szokásos túra végi sörözést pedig egy túra közbeni sörözéssel is megfejelni.
Aki e 30 km-es táv megtételét jelentő kaland során velünk tartott, az nem „csupán” egy kellemes szombati együttléttel gazdagodott, hanem számos hasznos tudás birtokosává is vált. Többek között megtanulhatta, hogyan készít csoportképet a bölcsész. Míg a modern technikák hívei a selfie-botra esküdnek, a bölcsész táskahegyet épít, majd gyorsan belátva a kivitelezésbe csúszott apró hibát, kameráját a földbe szúrt túrabotra rögzíti.
Új tudományos eredményekkel is gazdagodtunk. Az univerzum tágulását megtapasztalhattuk a „még másfél kilométer van hátra”-mondat félóránkénti újbóli elhangzásából, de azt is nyugtáztuk, hogy az idő múlása legalább ennyire relatív, hiszen a szigorúan 5 percre időzített pihenő is gond nélkül eltarthat negyedóráig.
Túránkról teljesítményünkkel elégedetten, kellemesen elfáradva, újabb közös élménnyel gazdagodva, Balázs emlékét – ki személyes találkozásokból, ki sajnos csak elbeszélések alapján – felelevenítve tértünk haza.
Találkozunk október 8-án, amikor a Börzsöny lankáit és hegycsúcsait célozzuk meg. Minden régi barátunkat és újonnan kedvet kapó kirándulót sok szeretettel várunk!
Huhák Heléna
