Teadálutánok doktori programunkban XLIX.

Az őszi évad decemberi teáján Karl Marx 1867-ben megjelent főművével, A tőke első kötetével foglalkoztunk. Legyünk egészen pontosak: mivel tudható volt, hogy ezzel a zseniális munkával reménytelen vállalkozás 90 perc keretében érdemben szembe nézni, ezért a penzum eleve jóval szerényebb volt. Szövegszerűen csupán a mű harmadik szakaszának, ötödik fejezetét (Munkafolyamat és értékesítési folyamat) tanulmányoztuk. Történt ez december 13-án. A bevált rend szerint azonban a mai napig, január 25-ét ír a naptár,  nem született meg a referens beszámolója. Nem lustaság, nem is nemtörődömség okán. Egyszerűen azért, mert igényes társunk nem tudott olyan szöveggel jelentkezni, amely esetleg némi javítás nyomán alkalmas lett volna a közzétételre.

Élménye közel hasonlóan a többség élménye volt. Csupán egyetlen teázó írt zárásként mindnyájunknak elismerően a programról, a zöm lelkéről a megkönnyebbedés sóhaja szakadt fel annak befejeztével. Természetesen mégis igen jelentős eredmény, hogy a decemberit megelőző beszámolók mindegyike elkészült, s a lap hasábjain tanulmányozható, kommentelhető. Tehát ezen esetekben vélhetőleg hozott eredményt az a törekvésem, hogy a klasszikusok szövegének olvasásával – nem a marxizmusról írott dolgozatok vizsgálatával – tiszta forráshoz jussunk. Olyan tudáshoz, amely révén jobb történészek lehetünk, s világunk szövevényében is jobban igazodunk el.

A decemberi részleges kudarcon (hiszen ez alkalommal is tartalmas volt a diskurzus) nincs miért csodálkoznunk. Évről évre kevesebben vannak, akik rendszeres képzés keretében, s az akkori korszellem körülményei közepette tanulmányozták/kellett tanulmányozniuk a marxizmus klasszikusait. Aztán az is tény, hogy az évtizedekig uralgott marxizmusnak bizony sokszor semmi köze nem volt az eredeti tanításhoz. Hiszen már Marxnak megadatott, hogy amikor szembesült nézetei népszerűsítésével, akkor egy ízben így fakadt ki: akkor én nem vagyok marxista.

A döntő kérdés az, hogy korunkban, amikor a globális kapitalizmus győzedelmeskedni látszik, amikor a szocialista rendszerek összeomlásából következően is a profitérdekű árutermelés az emberi társadalom meghaladhatatlan, tehát, ha úgy tetszik, örök formájának látszik – nos, az emberiség megelégszik-e ezzel a felelettel? (Valamire való történész tudja egyébként, hogy a történelemben semmi sem örök.) Az a döntő kérdés, hogy a 2008-as válságot még bizonyosan követő újabb és újabb megrázkódtatások (melyeket a menedzsereket bizonyosan változatlanul ügyesen, s természetesen a lenn lévők rovására kezelnek majd) egyszer megérlelik a valóban demokratikus akaratot. Azt, amely messze több lesz a szokványos választási demokráciáknál. Arról a népi demokratikus érzületről beszélünk, amelynek nyomai – például – ott vannak az 1948-ban elfogadott olasz alkotmányban, az alkotmánybíróság egyik 1965-ös döntésében. Arról a népi demokratikus érzületről és akaratról beszélünk, amely messze nem elégszik majd meg vagyonadóval vagy a feltétel nélkül, kétélű alapjövedelemmel. Mert egyik eszköz sem alkalmas a termelőeszközök magántulajdonának meghaladására. Arról az akaratról beszélünk, amely nem tűri el majd el a kapitalizmus égbe kiáltó bűneit. Például azt, hogy e Földön milliárdnál is többen olyan pária életet éljenek, melyben még kizsákmányoltságra sem alkalmasak.

És akkor a marxi közgazdaságtanra ismét szükség lesz, mert annak kulcsa az árutermelő munka kettős jellege, a használati érték és csereérték, a konkrét és az elvont munka megkülönböztetése.

Pritz Pál

Közzétéve a(z) Tanszék és Teadélutánok kategóriában, mt által 2019. január 26. 20:20-kor. Hozzászólok..

Nincs hozzászólás

Szóljon hozzá az alábbi űrlap használatával!


Hozzászólás