Teadélutánok a Doktori Programunkban III.

November 21-én Romsics Ignác Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel című monográfiáját elemeztük.

A történetírás történetét minden valamire való historikusnak ismernie kell(ene), hiszen mindannyian a megismerés végtelen folyamatának vagyunk egy-egy parányi eleme. Munkánk értéke pedig nem a recenzensek véleményétől, a könyvbemutatókon elhangzottaktól, hanem egyedül annak tartalmától függ.

A historiográfiát nálunk (is) kevesen művelik. Mert míg messze több, sokoldalúbb és sokrétűbb előtanulmányt igényel, mint amivel egy-egy résztéma megírása révén sikert lehet aratni, addig az ilyen áttekintéseknek igazából csekély a becsületük.

Lemérhető ez Romsics Ignác magisztrális munkájának fogadtatásán is. Ő köztudottan a 20. századi politika- és eszmetörténetünk nagy elismertségre jutott művelője, aki e mellett foglalkozik bő évtizede historiográfiával. És ott is főleg az elmúlt két évszázad termésével.

Tekintélyes terjedelműre duzzadt monográfiájának megírására Romsics Ignácot – amint az művében maga is megvallja – leginkább a széles körben tapasztalható tájékozatlanság sarkallta. Mindebből következően számára a mennél sokoldalúbb, informatívabb ismeretközlés volt az alapkövetelmény. Annak pedig hatalmas tudása, biztos rendszerező képessége, minden homályt elűző értekező prózája kamatoztatásával maradéktalanul eleget tesz.

Leír. Úgy, hogy mindig a lényeget látja, s számtalanszor – nagyon helyesen – nem ő, hanem a bemutatott előd beszél. Nála nincs semmiféle belterjesség. Mélyen tisztában van azzal, hogy a társadalom történeti tudatának formálásában messze nem a historikusé a prímszerep. A mű társadalmi hatása és szaktudományos értéke között számos esetben szakadék tátong. Ezért van az – nagyon helyesen –, hogy mondjuk a Hóman Bálint és Szekfű Gyula alkotta Magyar Történet bemutatásához hasonló terjedelemben ismerheti meg az olvasó a nyilassá vált Málnási Ödön Őszinte történetét vagy a kommunista Mód Aladár számtalan kiadást megélt, egyre nagyobb példányszámban öntött Négyszáz évét.

Romsics Ignác természetesen nem riad meg attól, hogy leírásait éles formulázott értékközléssel tegye meg. Az olvasó – például –, megtudja, hogy a két háború közötti magyar történetírásnak Domanovszky Sándor, Hóman Bálint és Szekfű Gyula volt az élén, s mögöttük a második vonalban helyezkedik el a „közvetlen német hátterű” Eckhart Ferenc. Aztán aki veszi a fáradságot, hogy mindent tüzetesen elolvasson, ami ebben a munkában Eckhartról szétszórtan megtalálható, az akár innen is okadatolva láthatja Romsics Ignác azon megállapítását, hogy a mi történetírásunk – természetesen nem az ötvenes években – nemzetközi mércével mérve is jól teljesített. (És vélhetőleg ma is teljesít.)

Szóval nem csupán tudást, erőt is ad a szerző azoknak, akik engedik magukat az ő Cliója bűvöletébe jutni.

 Pritz Pál

Közzétéve a(z) Tanszék és Teadélutánok kategóriában, mt által 2013. december 2. 08:01-kor. 13 hozzászólás

13 hozzászólás

  1. Engem leginkább a történethamisítás története érdekelne. Az utóbbi 23 évben elképesztő mértékű hamisítás folyik. Megtudhatjuk, hogy Orbán Viktor 1989-es beszéde űzte el az oroszokat hazánkból; hogy Kádár alatt a szép magyar nők rongyokban jártak; hogy 1964-től 1979-ig nem nőtt háromszorosára a magyar életszínvonal; hogy Kádár olyan tömeggyilkos volt akit érthetetlen módon a pápa is fogadott; stb. A szocializmusnak csak negatívumai voltak, stb. Ugyanakkor Nagy Imre nem volt NKDV ügynök, sem begyűjtési miniszter. Történelmi szerepén nem ejt foltot, hogy 1956 októberében a Parlamentnél összesereglett forradalmárokat Kedves elvtársaknak szólítja.

    Lassan tökéletesen elfogadott a közvéleményben a sumér-hun-magyar rokonság, valamint Jézus magyar származású párthus herceg, stb, stb.

    A történetírás akkor válik tudománnyá, ha az ilyen hülyeségeket automatikusan kiveti magából.

  2. Papp István 2013. dec. 6.

    Másodéves egyetemi hallgató voltam, amikor Bak Borbála egyik óráján azt a meglepő, legalábbis számomra meglepő kijelentést tette, hogy szerinte minden történelem szakos hallgatónak el kellene olvasnia diplomaszerzés előtt Horváth Mihály valamelyik korszakos munkáját. Akár a reformkorról, akár az 1848/49-ről szólót. Sajnos erre végzés előtt nem kerítettem sort, csupán egy-két évvel később. Mint ahogy más klasszikus alkotások is kimaradtak, de volt egy-két jelentős felfedezésem is. Így például Szabó Istvánnak A magyarság életrajza című munkája. Ez a népiségtörténeti összefoglaló elsősorban azért jelentős munka számomra, mivel páratlanul jól egyeztette össze a külföldi szakirodalomból is kölcsönzött elméleti hátteret, a hatalmas mennyiségű feldolgozott forrást és a remek elbeszélői nyelvet. Szabó hatása máig tartó és példaadó. Negatív értelemben ugyanilyen fontos Mód Aladár munkája, a sokat idézett 400 év. De ez a két kiragadott és abszolút ellentétes véglet azért fontos, mert érzékelteti, hogy a magyar történeti gondolkodásnak milyen régi és szívós hagyományok és beállítódások uralkodnak. Azért is fontos az elődök ismerete, s ehhez remek bevezető Romsics Ignác könyve, mert egy történész sem úgy születik, mint Pallasz Athéné Zeusz fejévé, hanem egy hagyomány egy múlt részese. Ezt folytatjuk, vagy éppen tagadjuk, de mindenképpen viszonyulunk hozzá. Ezért is kell ismernünk Szekfű Gyulát és Mályusz Elemért, Acsády Ignácot vagy Irinyi Károlyt, mert a magyar történelem értelmezési kereteit nem egy esetben ők már kijelölték. Az ezzel való vita új inspirációk forrása is lehet, vagy éppen megerősíthet bennünket abban az érzésben, hogy minden értelmiségi generáció ugyanolyan problémákkal nézhet szembe.

  3. Balogh István 2013. dec. 8.

    Engem a felelős (vagy, miként Pritz Professzor Úr bemutatja: a történelem feltárását illetően tárgyilagos, de a saját értékrendszerét “megvalló”) történész munkájának eredménye és ennek visszhangtalansága közötti ellentmondás érdekel. Nagyon kell keresni olyan időszakot, mint a mai, amikor a történelmi köztudat és a tudományos történelemszemlélet között ekkora szakadék tátongott volna. Ha a saját történelmünkre vonatkozóan az általános ismerethiányt tesszük szóvá, csak az egyik – igaz, korántsem lényegtelen – defektusát emeltük ki a mai történelmi köztudatnak. Ezzel összekapcsolódik, vagy éppenséggel ezen élősködik, a történelmi hamis tudat, és a tudatos hamisítás.

  4. Anssi Halmesvirta 2013. dec. 9.

    Professor Prizt’s tea-afternoons for doctoral students resemble quite a lot our history workshops here in Jyväskylä University, Dept of History and Ethnology. Old and new classic themes (we also had a ‘Jewish question’ in the 1860s) and texts (John Burrow, History of Histories, cf. with Ignác Romsics’s Clio bűvöletében or Alan Megill, Historical Knowledge, Historical Error) are being read and analyzed together. And everybody has to write an essay and give a short lecture on his/her theme. In my view, this method is the best for doctoral students, and they like it, too, because it is freer form of studying than a seminar.
    And what comes to teaching hungarology at our University – I have a few doctoral students who do research on themes of Hungarian history – we are used to read and study texts of István Bibó.

  5. Jeszenszky Géza 2013. dec. 9.

    Az 1960-as évek elején Léderer Emma tanította a magyar historiográfiát. Szomorú volt, hogy mennyire igyekezett “vonalas”-nak lenni, de aki már sok “polgári” történetírót olvasott, az hasznos tudást is szerzett azokon az órákon, mert az igazi történész számára rendkívül érdekes megismerni az elődök gondolkodását, hátterüket. Szekfű “Három nemzedék”-énél hatásosabb magyar történeti munkát nem olvastam, noha 22 évesen sem osztottam, hogy a 3. nemzedék “hanyatló kor” volt liberalizmusa miatt.

  6. Eiler Ferenc 2013. dec. 10.

    A témával kapcsolatban engem ebben a pillanatban leginkább az a kérdés izgat, hogy az elmúlt csaknem 25 év tendenciáit miként lehetne jól megfogni? (Történtek rá rövid kísérletek.) Milyen közvetlen hatása volt annak, hogy 1989 után a különböző irányzatok a magyar történészek számára is ismertekké és szabadon alkalmazhatókká váltak? Milyen műhelyek alakultak ki ebben az időszakban, gondolkodhatunk-e egyáltalán műhelyekben, iskolákban? Ha igen, akkor melyek azok, amelyek hosszú távon meghatározzák majd a magyar történetírást? Milyen hatása van (lesz) a tudományfinanszírozásban megfigyelhető változásoknak? Milyen tényleges szerepet kap az internet, és ennek mik lesznek a következményei? Millió kérdés…

  7. Gecsényi Lajos 2013. dec. 11.

    A történettudomány 20. századi történetének feldolgozása véleményem szerint meghatározó fontosságú a szakma fejlődése szempontjából. Gunst Péter, Erős Vilmos és mások munkássága után Romsics Ignác is jelentősen gyarapította a képet. Adós azonban a historiográfia azoknak a változásoknak az elemző ábrázolásával, amelyek 1949-1989 között zajlottak, melyeknek mozgatói, átélői részben még a régi generációk tagjai voltak, ám mellettük a hetvenes évektől egyre nagyobb szerepet kaptak azok a fiatalok, akik már nem Szent Pál útján jártak. Nekik volt köszönhető, hogy a magyar történettudomány a rendszerváltáshoz “fellazult” állapotban érkezett. Ebből a helyzetből megítélésem szerint az elmúlt tíz esztendőben történt újabb elmozdulás, a még fiatalabbak megjelenésével és munkásságával. A kontinuitás azonban itt sem szakadhat meg, mint ahogyan 1949 után sem törlődött ki minden, legfeljebb új ideológiai köntösbe bújt.

  8. Csaplár-Degovics Krisztián 2013. dec. 12.

    Csatlakozva az eddigi hozzászólásokhoz, én is elsősorban azokat a gondolatok szeretném gyarapítani, amelyek Romsics Ignác könyve kapcsán az “és” és nem a “de” szóval kezdődnek.
    A historiográfia kutatása és bemutatása valóban a történész egyik legnehezebb feladata. Még az olyan kicsinek számító történetírásnál is, mint amilyen a magyar, nehéz számba venni, elolvasni és értelmezni az összes olyan írásban megjelent művet, amely bevallottan vagy bevallatlanul, történeti szándékból íródott.
    Én arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy véleményem szerint egy nemzeti történetírás historiográfiai szempontú értékelésekor azt is figyelembe kell venni, hogy a vizsgált történetírás milyen témaválasztással/okkal ill. érdeklődési körrel dolgozik. Pritz Pál bevezető gondolatai között szerepel a “belterjesség” szó. Én azt gondolom, hogy egy történetírás már attól is belterjessé válhat, ha csak a nemzeti történelmet vagy a haza/ország/állam történetét kutatja (ez pl. a Balkánon általánosnak mondható). Ha azonban vizsgálja a környező országok és nemzetek, a térség (Kelet-Európa, Európa) történetét is, vagy foglalkozik olyan témákkal is, amelyeknek semmi köze a nemzethez (pl. egyiptológia), akkor az összehasonlításnak, de általában “a hazai” megértésének is jobb lehetőségei lesznek. (Nem beszélve arról, hogy a “külföldi” témákkal foglalkozók folyamatosan kapcsolatban vannak más nemzetek történészeivel is és jobban hozzászoktak a szakmával kapcsolatos gondolatok határok feletti áramlásához.) Éppen ezért a történetírás historiográfiai vizsgálatának nálunk is ki kell idővel terjedni azon történészek munkásságára, akik nem magyar történelemmel, vagy nem Magyarország történetével foglalkoztak/nak. Ha ugyanis ők kimaradnak a historiográfiai összefoglalókból, akkor a nyájas olvasó azt gondolhatja, hogy a magyar történészek csak magyar történelemmel foglalkoztak/nak. Ez pedig szintén torz kép lenne a magyar történetírásról. (Gondoljunk pl. arra, hogy a turkológia, oszmanisztika már csaknem másfélszáz éves hagyományokkal bír nálunk!)

  9. Kedves Kollégák,

    Romsics könyvéről már részletesen írtam korábban a Korunk 2012/1. számában. Az ott leírtakat nem ismétlem meg, néhány ponton reagálnék csak az itt eddig elhangzottakra.
    1. Romsics könyve nem monográfia, hanem szintézis, egyetemi kézikönyv. Erős Vilmos – jól érzékelhetően sértődött – recenziója éppen ezért marasztalta el. Miközben észre sem vette, hogy olyasmit kér számon Romsicson, amit R.I. nem akart megírni.
    2. Romsics könyve a történész szakma alakulását és erre a különböző politikai rendszerek által gyakorolt befolyást vizsgálja elsősorban. Ezért is szerepelnek benne kitüntetetten a mindenkori politikai elvárások által erősen meghatározott területek, míg egyes résztudományok (oszmanisztika, balkanisztika, stb) alig vagy egyáltalán nem.
    3. Romsics e könyvében nem, de egy konferenciaelőadásában részletesen felvázolta az 1989 utáni történetírás trendjeit és ellentmondásosságát. Ez az Aetas 2010/4. számában jelent meg.
    4. Romsics alaptézise (Hóman és Kosáry nyomán) a magyar történetírás megkésettségéről szóló állítás. E szempontból szerinte a Horthy-korban álltunk a legközelebb a nyugati történetíráshoz; az államszocializmus alatt pedig e téren jelentős volt a visszaesés. Pritz Tanár úr fenti expozéja szerint ma ismét nem állunk rosszul. Én ezt vitatom. (Persze nem mindegy, hogy a CEU-t a magyar tudományosság részének tekintjük-e, vagy inkább egy kis szelet Amerikának – ahogy például a követségek területét.) Szerintem azonban rendkívül jól látszik, hogy az elmúlt negyed században a magyar történetírás nemzetközi beágyazottsága siralmasan gyenge. Nincs tér ezt itt kifejteni, és pontosan tudom, hogy Gyáni Gábor mit zúdított a fejére, amikor ezt a Magyarországon világhírű holokauszt-kutatóink vonatkozásában szóvá tette (lásd a vitát a Kommentár 2008. évi számaiban, különösen a 6. számban)…

  10. Nagy Mariann 2013. dec. 14.

    Balogh István hozzászólásához szeretnék részben kapcsolódni, aki a felelős történész munkájának eredménye és ennek visszhangtalansága közti ellentmondást veti fel, valamint úgy véli, hogy napjainkban széles szakadék tátong a történelmi köztudat és a tudományos történelemszemlélet között. Mindkét kérdés meglétéhez és súlyosbodásához lényegesen hozzájárulnak általános iskolás olvasókönyveink (erről nem kívánnék szólni, de érdemes volna azokat is boncolgatni) és mind a felső tagozaton, mind a középiskolában használt történelemtankönyvek. Történelemtankönyveink ugyanis – kétségünk ne legyen – (köz)tudat formálók, akár mert az egyén elfogadja, vagy részben illetve egészben tagadja a bennük írtakat. A tankönyvek szerzői többnyire nem ismerik (vagy szubjektíve nem fogadják el a történészek újabb kutatásai nyomán átalakuló múltképet) a történeti irodalmat, illetve újabb és újabb kiadások esetén is csak korábbi tankönyvek részleteit veszik át minden kritika nélkül, anélkül, hogy tudatában lennének annak, hogy az egyes korok tankönyvei kortörténeti dokumentumok, források, a kor hatalmi-ideológiai gondolkodásának tükrei, szócsövei. (Az elmúlt években számos szakdolgozat és néhány tanulmány született a legkülönbözőbb témák feldolgozása során e tárgyban. Valamennyi közös megállapítása, hogy a „boldog békeidők”-et a tankönyvek és tudományos történelemszemlélet közötti kapcsolat vonatkozásában az 1945 és 1947 között íródott történelemtankönyvek jelentették.) A tankönyvírók e vádak hallatán a kerettantervekre mutogat(hat)nak, mondván a tankönyvek akkreditációja annak függvénye, hogy az abban szereplő személyek, fogalmak, évszámok és nézőpontok előfordulnak-e bennük. (A kerettantervek 1989 utáni érdemi-tartalmi átalakításában és folyamatos karbantartásában tudtommal a MTA Történettudományi Intézetének munkatársai nem vettek/vesznek részt.) Nem lehet elhallgatni azonban a tankönyvek szakmai lektorainak felelősségét sem. De gyakran velük is elbánnak a kiadók és tankönyvszerzők, mert nevük akkor is rákerül a tankönyvek belső oldalaira, ha az általuk észrevételezett hibákat vagy avítt szemléletet időhiányra vagy bármi másra hivatkozva nem javítják. Mindössze két példával – amelyekkel a közelmúltban találkoztam tudományos konferenciákra készülve – szeretném illusztrálni a kérdés fontosságát: Magyarország 18. századi gazdasági helyzetére, fejlődésének lehetőségeire vonatkozóan változatlan leckeszöveg olvasható ugyanazon szerző tankönyvének 1989-es és 2009-es kiadásában is. A tankönyv leckéje rendkívül negatív képet nyújt a Habsburgokról általában is, és gazdaságpolitikájukról a 18. században. A szerző teljes mértékben figyelmen kívül hagyja az 1960-as és 1970-es években lezajlott, a 18. századra vonatkozó gazdaságtörténeti kutatásokat és Kosáry Domokos szintézisét, melyben összefoglalja e kutatások eredményeit is (Művelődés a 18. századi Magyarországon. Bp., 1980. Bp., 1983. 2. kiadás.) Ha olvasta is, a leckében nem ismerteti az eredményeket, pusztán az azokkal kapcsolatos véleményét: „A Habsburg gazdaságpolitika néhány pozitív következményére is fel szokták hívni a figyelmet. Ez csak annyiban igaz, hogy a Habsburg merkantilizmus, mint minden merkantilizmus, tudtán és akaratán kívül a tőkés gazdálkodás egyes elemeit valósította meg, a nemzetté válás feltételét, az egységes gazdaságot.” A másik példámmal Babics László megjegyzéséhez (sumér-hun-magyar rokonság) csatlakozom. Örvendetes volt látni, hogy az utóbbi években jelentős leckeszámmal került bele a középiskolai történelemtankönyvekbe a hazai nemzetiségek és nemzetiségi kérdés története. Sajnos, a megvalósítás már kevésbé sikeres: a nemzeti ébredés és nemzeti ideológiák megszületésének témakörében csak a nem magyar népekre vonatkozóan hoz példákat a tankönyv a nacionalista szellemiség megjelenésére vonatkozóan (dáko-román kontinuitás vagy a Nagymorva birodalom kerül megemlítésre). Amiről nem ír, az még fontosabb: meg sem említi, hogy mekkora hatása volt ebben az időszakban Horvát István romantikus-nacionalista szellemben fogant történetírói munkáinak (pl. Rajzolatok a magyar nép legrégibb történeteiből). Ahogy Erős Vilmos (Világosság 2009) írja: „Horvát István műve a hun–magyar azonosítással (sőt, ezt még messzebbre is kiterjeszti: a magyarok elődei eszerint – a szkíták mellett – további nagy népek, így a parthusok, sumérek, hurrik stb. voltak) tökéletesen illeszkedik a kor jellegzetes kelet-európai történelmi műveinek sorába (vö. a dáko-román kontinuitásról vagy a Nagymorva Birodalomról való elmélettel), hiszen ekkoriban a történetírás célja a dicső nemzeti múlt iránti lelkesedés felkeltése, a korábbi nemzeti nagyság, a más népektől való különbözőség (sőt a velük szembeni fölény) érzékeltetése volt.” Ha elhallgatás helyett tanítanánk, talán kevésbé lehetne szédíteni a közvéleményt az áltörténészek áltudományával. (Példák tucatjait lehetne még felsorolni Mátyástól a Mohácsi csatán át a Bocskai felkelésig.)

  11. Tuomo Lahdelma 2013. dec. 17.

    Nagy örömmel értesültem róla, hogy Pritz Pál ebben az új formában is folytatja az értékes oktatási tevékenységet és a fiatal tudósoknak alapvető segítséget nyújt. Az ülésekről szóló beszámolók egy külföldi hungarológus szempontjából is rendkívül hasznosak és informatívak. Úgy gondolom, hogy mindez a doktori képzésnek is fontos része és szorosan illeszkedik mindazokhoz a törekvésekhez, amiket a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság a fiatal generációk megszólítása érdekében kifejt.

  12. Reagálva egyre s másra:

    1. Gyáninak van igaza abban, hogy a történész nem sértődhet meg azon, hogy a publikus diskurzus köszönő viszonyban sincs a kutatásaival. A popular history más igényt szolgál ki. A politikai történeti diskurzusa meg NEM történelem, hanem politikai narratíva. Lehet nem szeretni Hayden White-ot (én sem nagyon), de érdemes megrágni azt, amit erről mond, vagy Todorovot a narratológiáról.
    2. A hazai történetírás éves bibliográfiájának megszűnése megállította az információ forgását, nagyon nehéz új, érdekes cikkeket megtalálni. Én a Journal of American History számára is gyűjtenék itthon megjelent, amerikai tárgyú cikkeket, de egyetlen MTT-s körlevelemre sem kaptam választ. Információrobbanás vs. atomizálódás.
    3. Nem teljesen értek egyet Romsiccsal abban, hogy rosszul állnánk: számos, igen színvonalas magyar történelmi munka lát napvilágot angol nyelven is, olyanok, amiket itthon 25 évvel ezelőtt nem lehetett volna megírni. Sokkal nagyobb probléma a szalonképes nyelvtudás hiánya a fiataloknál, ami a régi, kétszakos (ötéves) képzés kinyírásának rossz hozadéka. A régi töri-angolosok igenis ott vannak, publikálnak, tessenek csak utána nézni.
    4. A kinti publikációk itthon nem regisztrálódnak, sokszor a fiatalok megismételnek már elvégzett kutatásokat. Két olyan PhD-dolgozatot láttam mostanában, amely világosan bizonyítja, hogy a illetőket nem tanították meg kutatni és nem kapcsolták össze azokkal, akik segíteni tudtak volna nekik. Engem L. Nagy Zsuzsa anno, 1991-ben azonnal elküldött Evans professzorhoz Oxfordba, majd összekapcsolt Deák Istvánnal is. Ha gondom van, tudok kérdezni. Ez a networking hiányzik.
    5. Pritz tanár Úrnak igaza van abban, hogy a történész magát is beleírja a szövegeibe, de óriási felelősség is ez egyben, hiszen minket leginkább kurrens, politikai dimenziót is érintő kérdésekben kérdeznek, és ott nagyon vigyázni kell. Ld. a Horthys interjúkat.
    6. Régi szívfájdalmam, hogy a régi, 1989 előtti intellektuális Amerika-ellenesség tovább él a hazai történetírásban, leggyakrabban a negligálás szintjén. Röhej, hogy miket hallok és olvasok Wilson kapcsán, illetve, hogy történész kollégáknak lövése sincs arról, hogy mi történt mondjuk a kubai rakétaválság idején. Ezért kezdtem magam is újra magyarul írni.
    7. Régi rögeszmém, hogy az akadémiai és egyetemi kutatói szféra nem fér össze. Olyan projektek futnak, amelyekbe sok “vidéki” egyetem kutatója komolyan be tudna kapcsolódni, de el sem jut hozzájuk az infó. Ez is az MTT dolga lehetne.

  13. Püski Levente 2013. dec. 20.

    Romsics Ignácot mindig is vonzották az olyan kihívások, amikor egy adott témát úgy kellett feldolgozni, hogy az áttekintő legyen, de ne felszínes, egyszerre szóljon az adott témában jártas szakembereknek és a történeti kérdések iránt csupán érdeklődőknek, stílusában megfeleljen a szakmaiság és a közérthetőség követelményének. Ebben az értelemben ez a könyv a szerző eddigi munkásságának szerves folytatása, s kíváncsian várom, mi lesz a következő terület, mellyel foglalkozni kíván. A könyv erényeit elsősorban világos strukturálásában – személyek, művek, eszmék, intézmények mentén felépített – rendszerezettségében, a benne rejlő hatalmas anyagban, az igényes, de mégis jól érthető megfogalmazásban és rendkívül adatgazdag informativitásában látom.
    Igaz, mások is foglalkoztak ilyen áttekintő módon az utóbbi két évszázad magyar historiográfiájával, de lényegesen szűkebb keretek között. A kötet nem lezárt kerek egészet kíván adni, de a jövőben kutatások szempontjából kétségtelenül hasznos alapmű, egy szintézis született. Átnézve a megjelent írásokat/recenziókat, a könyv túlnyomó részt pozitív visszhangot kapott a történész szakmában és az eddig írottakból látható, hogy én is ezeknek a táborát erősítem. Meggyőződésem, hogy a historiográfiai kérdésekkel foglalkozó kutatók számára egyértelműen viszonyítási pont lesz Romsics Ignác munkája: akár azért, hogy kifejtsék/továbbgondolják a kötetben felvetett kérdéseket – egyes résztémákról külön monográfiák is születhetnek és nyilván születnek is majd -, akár azért, hogy átértelmezzék vagy cáfolják azokat. Ebben a tekintetben mindenki számára nyitottak a lehetőségek, de a könyv a maga szakmaiságával utóbbiak számára is utómutatóul szolgálhat.