Teadélutánok a Doktori Programunkban IX.

A tavaszi évadot záró június 12-i délután témája Szabó István, 1999-ben bemutatott Napfény íze c. filmje volt. Ez a múlt század utolsó évtizedének egyik legkiemelkedőbb filmje. Hosszú, évszázados történelmi periódus bemutatásában egyedülálló.

Szabó már a hatvanas években rendezett munkáiban az identitásválságban szenvedő kisember orientációs igényét domborítja ki, sajátosan finom egyedi eszközökkel és rendezői megoldásokkal ábrázolja. Az önazonosság-, és a helykeresés a világban, valamint az alkalmazkodás feszítő ellentéte ezt a művet is átszövi.

A dualizmus időszakától a rendszerváltásig látjuk a hazai zsidóság történetét. Az elbeszélés, sajnos, túlságosan leegyszerűsítő, számos pontjában történelmietlen. A fővárosba mindössze egy italrecepttel (A Napfény ízével) megérkező vidéki zsidó kisfiú karrierjében a rendező az Osztrák-Magyar Monarchia liberális légkörének asszimilációs tendenciáit hangsúlyozza. Szabó mondanivalója elmeséléséhez a zsidóság különböző képviselőinek ideáltipikus alakjait használja fel, és az egymást váltó korszakok mindegyikében a nézők sematikus zsidó életutakat láthatnak. A dualista korszak ábrázolása a legjobb; a Sonnenschein családfő két fia merőben eltérő pályán mozog. Egyikük főbíró lesz, legfőbb példaképe az agg uralkodó és természetesen végletesen lojális a rendszerhez. A másik fiú orvosként a rendszer antidemokratikus jellegének és szociális igazságtalanságainak kérlelhetetlen kritikusaként a „lázadó zsidó értelmiségit” szimbolizálja.

A háborús vereséget és a Monarchia szétesését a család is megsínylette. A Tanácsköztársaság és a Horthy-rendszer bemutatására csak felszínesen kerül sor, a filmben pedig utalás sem történik Trianonra. A berendezkedő Horthy-rendszert Szabó kizárólag antiszemita jellemzőivel tárja elénk. A családnevet időközben Sorsra magyarosító  Ádám az olimpiai aranya ellenére sem úszhatja meg családja gettósítását és fiával a munkaszolgálatra hurcolását. Megaláztatása és kivégzése, valamint a holokauszt ábrázolása az egész film drámai csúcspontja és fő viszonyítási pontja. A kataklizmát túlélt fiú, Iván bosszúért szomjazik, szenvedélyes antifasizmusa révén nagyon hamar az ÁVH és az államvédelem kihallgató tisztjei között találjuk.

A filmnek ez az 1945 utáni szakasza a legproblematikusabb: a Rákosi diktatúrát egyfajta zsidó szenvedéstörténetként bemutató rendezői szándék durva túlzás. Az is elképzelhetetlen, hogy az egykori államvédelmis otthagyva a „hivatalt”, 1956-ban tankra kapaszkodó őszinte morális meggyőződésű forradalmárrá válik. A zárójelenetben a családi recept is elveszik (véletlenül a többi lommal együtt kidobják), a nevét újra Sonnenscheinre változtató Ádám, pedig – minden bizonnyal – a magyarországi zsidó asszimiláció hiábavalóságát szimbolizálja és az önfeladás következményeit hangsúlyozza.   

                                                                   Bödők Gergely

Közzétéve a(z) Tanszék és Teadélutánok kategóriában, mt által 2014. június 23. 08:26-kor. 2 hozzászólás

2 hozzászólás

  1. Bödők Gergely 2014. júl. 1.
  2. Frank Tibor 2014. aug. 4.

    Sok tekintetben egyetértek Bödők Gergely véleményével Szabó István látványos történelmi filmpannóját illetően. De szeretném kiegészíteni írását és hozzátenném a filmet érintő saját kritikai megjegyzésemet is, ami elsősorban arra vonatkozik, hogy a film a magyar zsidóság történetét egységes keretben jeleníti meg, az asszimiláció hős- és fénykorától a valóban említés nélkül hagyott Trianon utáni megaláztatásokon át a Rákosi-korszak alatti bosszúig és az 56-os forradalom igenléséig. Éppen ennek az „egységes keretnek” a felrajzolása és filmbeli megjelenítése okoz nekem mint történésznek problémát.
    A magyar zsidóság az I. világháború előtti időszakra elérte a mintegy egy millió főt, ilyen tömegről egységes képet adni valószínűleg eleve irreális, de egy játékfilmben biztosan lehetetlen. A zsidóság az utolsó 250 év magyarországi történetében bonyolult, ellentmondásos, sokszínű és egyértelműen máig sem pontosan tisztázott szerepet játszott. Mint minden nagy etnikai vagy vallási csoport, sokféle rétegből tevődött össze. Voltak benne a 18. században, Nyugatról (elsősorban Németországból, Cseh- és Morvaországból) érkezők, s voltak, igen nagy számban, a 19. században az oroszországi pogromok elől Orosz-Lengyelországon, az ekkor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Galícián át menekülők. Voltak, akiket II. József császár a héber helyett német név viselésére kötelezett, s akik a hazai németajkú polgárságba tagozódtak be; voltak magyarul beszélő, magyar nevet választó, már a magyar reformkorban és az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban is magyar hazafias szerepet játszó korai asszimilánsok; s voltak olyanok is, akiket sokáig fogva tartott a jiddis nyelv, a gettó öröksége, a zsidó kispolgári lét jellegzetes életkerete. A magyar zsidóság a 19. század végén élt a reformkor nagyjainak kezet nyújtó gesztusával és örömmel csatlakozott a magyarsághoz. Jövetelüket a magyar nemzet létszámát növelni kívánó politikai kurzusok különösen szívesen fogadták, ahogyan például a kikeresztelkedett, hovátartozását választott nevével is jelző báró Hazai Samu vezérezredest, honvédelmi minisztert. Ez a sokféle eredetű, soknyelvű, részben ortodox, részben neológ vallási közösségekre oszló zsidó tömeg lelkesen kihasználta a feléjük kinyújtott, döntően barátságos kezet és nagy – valószínűleg túl nagy – gyorsasággal betagozódott a magyar nemzetbe.
    A vesztes világháború, a forradalmak és az ellenforradalom, Trianon, s a kivándorlás elé emelt amerikai gátak nyomán a zsidóság hazai megítélése radikálisan megváltozott. Az 1920:XXV-ös numerus clausus törvény visszavágta a hazai zsidóság értelmiségi aspirációit és sokakat az országból való távozásra szorított. A zsidóság az Őszirózsás forradalom és a Magyarországi Tanácsköztársaság bűnbakja lett, a Horthy-korszakot végigkísérte a nyílt vagy kevésbé nyílt antiszemitizmus, s ennek előkészítő, kútmérgező szerepe nyomán a zsidótörvények (1938, 1939, 1941), majd a vészkorszak tömeggyilkos tragédiája. A szovjet csapatok által garantált kommunista uralom zsidó származású vezetők egész csoportját juttatta uralomra, akik részben követték a sztálini mintákat, részben folytatták a Tanácsköztársaság politikáját, részben bosszút álltak a Holokauszt áldozataiért, részben egyszerűen politikai alkalmat találtak saját szadisztikus ösztöneik kiélésére. 1956 elháríthatatlanul közeledett, tisztító tüze azonban hamar elhamvadt és – továbbra is a szovjet megszállás oltalmában – a kommunista párt uralmának megreformált, de alapjaiban továbbra is diktatórikus változatának adott helyet.
    Mindeközben a hazai zsidóság nagyobbik felét kiirtották, új meg új társadalmi szerepbe kényszerült, vallásos jellegét (részben összhangban a világban végbement szekularizációval) döntően elveszítette. Ismételten megváltozott a zsidó sors jellege, természete.
    Mindezt Szabó István filmje lényegében egyetlen család életén keresztül igyekszik bemutatni. Történészként innen van vitám is vele, aminek egyszer már a film bemutatásakor egy kis, bécsi, baráti összejövetelen hangot adtam s ezzel kivívtam az erről értesült, bár távollévő rendező haragját. Pedig ott sem mondtam mást, mint amit itt szeretnék: nem lehet reális rajzát adni a magyar zsidóság teljes, mintegy 250 esztendős társadalomtörténetének, ha megpróbáljuk valamennyi típust egyetlen családban megjeleníteni. A Monarchia idején arisztokrata vagy nemesi rangra emelt magyar zsidók (déd)unokáiból nem lett – történeti, lélektani és szociológiai okok sokaságánál fogva nem lehetett – ÁVH-s, ismereteim szerint nem is volt. A zsidóságnak a saját pályájukat építő generációi nem feltétlenül jöttek ugyanazon családokból, az egyes nemzedékek sikere olykor elkényelmesítette, s nem feltörekvésre sarkallta a következőket, vagy éppen egészen eltérő irányba terelte őket. Jól ismertek a nagyon eltérő hátterű, nemesített zsidó családokból származó, olykor nemzetközi hírűvé vált zsidó-magyar tudósok esetei (Hevesy György, Kármán Tódor, Neumann János). Roppant különbségeket jelentett a társadalmi háttér. Egy Petschauer Attila nem lehetett egy Zwack József fia, Péter Gábor vagy Szűcs Ernő nem lehetett egy Petschauer Attila gyermeke. A Magyarországi Tanácsköztársaság vezetői nem az Őszirózsás forradalom vezetőiből rekrutálódtak, Jászi Oszkárnak semmi köze nem lehetett s nem is volt Szamuely Tiborhoz. Horthy Miklós rendszere üldözte Rákosi Mátyást, de a kormányzó együtt kártyázott Chorin Ferenccel. Más volt jellemző az egykor Morvaországból, s megint más az Oroszországból érkezők leszármazottaira, más (volt) a gondolkodásmódja az ortodox és a neológ zsidó unokáinak, másként viselkedtek a rabbicsaládok, s megint másként a kiskereskedők leszármazottai, más világ volt a nagy pénzmágnásoké és a kis handléké, más azoké, akiknek felmenői Kossuth Lajos lobogói alatt harcoltak s megint más azoké, akik a maguk módján a bezárkózó, kis gettók létét örökítették tovább gyermekeikre és unokáikra. Más az a zsidó, aki zártan zsidó családját építi tovább és más az asszimiláns, aki keresztény családokhoz kötődik. Más a nagy zsidó-magyar író élete, s megint más azé a mindennapi emberé, aki generációkon át német és jiddis kifejezésekkel volt csak képes kifejezni gondolatait, Magyarországon.
    Mindez a nagyon vázlatos zsidó társadalmi háttér nem ábrázolható egyetlen műben, kötött időben, a műfaj által megszabott rendben. A valaha egy milliós zsidó-magyar népesség a filmben, ahogyan Bödők Gergely helyesen állapítja meg, sematikus figurák kiemelésével és művi összekapcsolásával jelenik meg A napfény ízében, és dezorientálja a mai nézőt, itthon és külföldön egyaránt. Sajnálom, hogy a film csalódást okozott nekem. Szabó István számos filmjének csodálója vagyok, ez a műve a vártnál kevesebbet ad, s ami a nagyobb baj: történetileg téves klisékben gondolkodik. Jót tett volna a film forgatókönyvének, ha magyar történész társszerzője, szakértője is lett volna.


Hozzászólás